Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-09-05 / 36. szám

Evangélikus Elet 2004. SZEPTEMBER 5. - 5. oldal Athén: Öröm és bánat Stefan Zweig, a neves osztrák író regé­nyének - Búcsú a tegnaptól - zárógon­dolatát idézi számunkra - reményt nyúj- tóan - az athéni olimpia: „Mert minden árnyék végül mégis csak a fény gyermeke. És csak aki örömöt és bánatot, világosságot és sötétséget, fejlő­dést és süllyedést élt meg, az élt igazán.” „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd mi g őket a gonosztól" - hangzik a könyörgés Jézus főpapi imájában. Az athéni olimpia sok örömet szerzett azoknak, akik szeretik a sportot és külö­nösen is a magyar versenyzőket, egy nagy olimpiai hagyományókkal rendel­kező nép képviselőit. Jó volt látni a mi­einket, együtt örülni velük a sikerekben. Jó volt tapasztalni, hogy ezek a sportban kiváló fiatal emberek, szemben sok elő­ítélettel, nem a testi teljesítmény egyol­dalú megszállottjai, erkölcsi tartással, szilárd értékrenddel rendelkeznek. Jó volt, hogy első aranyérmünket - egyben a százötvenedik magyar olimpi­ai aranyat - az a Nagy Tímea nyerte, aki a sok-sok interjúban szemérmesen val­lott Istenhez fűződő kapcsolatáról, hité­ről is, aki életpéldájával, a család mellet­ti bizonyságtételével többet tett az egészséges értékrendért, mint egy-egy családügyi konferencia. Öröm volt tapasztalni, hogy a magyar Olimpiai üzenet sportban nem csak végbement a nők tel­jes egyenjogúsítása, hanem a hölgyek nagyobb részt is vállaltak a magyar sike­rekből. Igaly Diana, Vörös Zsuzsa, Ko­vács Katalin, Janics Natasa méltó mó­don folytatták a Nagy Tímea által meg­kezdett utat, a hölgyek öt aranyérmet nyertek. És ami talán ennél is fontosabb: mindnyájuk számára érték a női hivatás, a családi élet. A sport lényeges részévé vált életüknek, tehetségük kötelezettsé­get is jelent, de jól tudják, hogy a sport­siker nem pótol számos egyéb értéket. Sokan vélik úgy és nem alaptalanul -, hogy az élsport üzletté válása elhomá­lyosítja a testkultúra; klasszikus értékeitj Veszélyben van az alapvető összefügg a kiváló sportemberek teljesítménye pél­dául szolgál az ifjúságnak. A magyar versenyző hölgyek teljesítménye, példá­ja, viselkedése, nyilatkozata újra re­ményt nyújtott. A sport a legmagasabb csúcsokon is megőrizheti emberarcát, hirdetheti test, lélek és szellem egységét, azt, hogy az tud kimagasló fizikai telje­sítményt nyújtani, aki lélekben is erős. Nem koronáztatik meg, aki nem sza­bályszerűen küzd, idéztük a klasszikus igehelyet az olimpia előtti aggodalmakról elmélkedve. Sajnos Athén nemcsak a re­mélt kitűnő szereplésről lesz emlékezetes a magyar sport, a magyar nép számára. Szembesülni kellett bűneinkkel. Minden kérés, figyelmeztetés, veszély ellenére voltak magyar sportolók - jellemzően súlyemelők és nehézatléták -, akik tiltott szerekhez, eszközökhöz nyúltak a sport­siker és az ezzel járó elismerés, többek között a jelentős anyagiak érdekében. Hiba lenne ebből a szomorú helyzet­ből általánosítani, hiszen két sportágra szűkült le a gond, de hiba lenne lebe­csülni is a veszélyt. Az is egyértelmű, bármennyire fontos az ellenőrzés, meg­oldást nem jelent. A lebukottak a jég­hegy csúcsát jelzik. Megoldást -Hoben erősít meg a páli figyelmeztetéssel össz­hangban az athéni üzenet - csak az er­kölcsi megújulás, a valót! i bünbánat, megtisztulás nyújt. Az, hogy magyar sportolók ennyire - negatív szenzációként - a középpontba kerültek, arra kell, hogy indítsa a sport meghatározó vezető hazai sz^élyisé- geit, hogy - túl a konkrét teeri^Un - dolgozzanak ki a dopping hosszú távú kiküszöbölését célzó stratégiákat. Ha kell, hirdessük meg az egyoldalú leszerelést. Ne hivatkozhasson senki ar­ra, hogy mások is csalnak, erről szól a világ. Az én tisztességemnek nem lehet feltétele mások magatartása! Athén erős erkölcsi üzenetet küldött számunkra. Jó lenne meghallani, nem­csak a sportban. A sport az élet tükre. FrenkI Róbert Eszperantista kongresszus Pozsonyban Az eszperantó nyelvet azzal a céllal alkotta meg 1887-ben a lengyel szemorvos, Ludoviko Lazaro Zamenhof, hogy az a népek között békességet, barátságot te­remtsen. Az ellenségeskedő mai világban igazán nagy szükség volna egymás ér­tésére, a megértésre. Az eszperantó nyelv beszélői, az eszperantisták évről-évre ennek jegyében adnak randevút egymásnak a világ más-más pontján. Közöttük megvalósult ez a barátság. Ebben az évben a szlovák főváros - az egykori ma­gyar koronázó székhely -, Pozsony adott otthont a nemzetközi eszperantó ta­lálkozónak augusztus 14-től augusztus 22-ig. Húsz országot képviselt az a mintegy másfélszáz személy, aki részt vett részt a pozsonyi eszperantista összejövetelen. Ugyancsak e találkozó alkalmából uta­zott ide tizennyolc ország negyvennyolc eszperantó tanára azért, hogy kicserélje tapasztalatait a nyelv oktatásának sajátos gondjairól és örömeiről. Az eszperantó nyelvtanárok külön szervezetet alkotnak. Az ünnepélyes megnyitón ennek magyar elnökhelyettese üdvözölte a kongresz- szust, hangsúlyozva a nyelv tanításának változatlanul nagy jelentőségét. Az ismerkedési est egészen különle­ges módon zajlott le. Pedagógusokhoz méltóan, gondosan előkészített terv sze­rint, sok vidámságot nyújtó társasjáték­ban vettek részt a megjelentek, miköz­ben ki-ki megjegyezhette valamennyi társának a nevét, nemzetiségét stb. (A társalgás nyelve természetesen az eszpe­rantó volt.) A vasárnapi ünnepélyes kongresszusi megnyitó előtt ökumenikus istentisztele­tet rendeztek. A szép kis kertben elhe­lyezkedő szlovák evangélikus templom­ban Jan Hradil huszita lelkész, Albrecht Kronenberger német katolikus pap, és az istentiszteletnek otthont adó templom lelkészének, Milan Horynek evangéli­kus lelkésznek a felesége végezte az szolgálatot. Az evangélikus lelkésznö eszperantó­ul olvasott fel két igeszakaszt az Újszö­vetségből, az eszperantóul kitűnően és választékosán beszélő katolikus pap pe­dig arról mondta el gondolatait, hogy miként fog alakulni a hívők élete, ami­kor eltűnnek a különbségek a vallások között... Az istentiszteletet követően kérdésemre az evangélikus lelkésznő angolul mondta el, hogy ebben a temp­lomban havonta egy alkalommal ma­gyar nyelvű evangélikus istentiszteletet is tartanak. A kongresszus hivatalos nyitóprog­ramját követően a rendező házigazdák egyike, Martin Minnich ismertette Po­zsony történetét. Mint soknemzetségű városban - mondta - mindig nagy szük­ség van a közös nyelvre. Ezért az eszpe­rantó itt még fontosabb szerepet kapha­tott, és kaphat ma is, mint más helyeken. Bizonyság erre a város sokféle elneve­zése: Istropolis, Pressburg, Posonium, Pozsony és a legújabb, amit akkor talál­tak ki, amikor Pozsonyt 1920-ban Cseh­szlovákiához csatolták: Bratislava. Ma már Csehszlovákia felbomlott, de Po­zsony továbbra is az új állam, Szlovákia része lett. A város történetét tárgyszerű­en igyekezett ismertetni a rokonszenves diák. Ahol némi tévedés csúszott a törté­netbe, az a hivatalos oktatás hibája. Po­zsony magyar múltjáról nem igen ejte­nek szót a tankönyvek. Bratislava óvárosa rejtve őrzi a ma­gyar múltat. Noha Mátyás király 1467- ben ebben a városban alapította meg el­ső egyetemét, magyar nyelven manap­ság csak elvétve találni köztéri felirato­kat. Ugyanakkor örömmel nyugtáztam, hogy a városi képtárban már hónapok óta láthatók Mednyánszky László fest­ményei. (Igaz, ezt az időszakos kiállítást is csak szlovák nyelven hirdetik.) A pozsonyiak mindazonáltal igen büszkék a tizennyolc királyunk, illetve királynénk koronázó templomának tete­jén fénylő magyar koronára. A műemlé­kekben is gazdag Szent Márton székes- egyház 1619 és 1621 között a Pozsony­ban élő evangélikusoké lett. Ugyanis amikor Bethlen Gábor elfoglalta a vá­rost, az akkor már népes evangélikus- ságnak még nem volt temploma, ezért kérték a dóm átadását a protestáns feje­delemtől. A többi középülethez hasonlóan gyö­nyörűen rendbe hozott egykori ország­ház tetején is ott ékeskedik még a ma­gyar címer. A 19. században itt ülésez­tek a reformországgyűlések. Itt mondta el javaslatait Kölcsey és Wesselényi, Felsőbüki Nagy Pál és Deák Ferenc. Itt alapította meg gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémiát, itt hangzottak el Kossuth Lajos gyújtó ha­tású beszédei. A pozsonyi eszperantó mozgalom tör­ténetét Magda Saturova mondta el saját kutatásai alapján. A hallgatóság nagy és őszinte örömmel ünnepelte az előadót abból az alkalomból, hogy az Egyete­mes Eszperantó Világszövetség tiszte­letbeli tagjává választotta. Magda ma­gyar, de férje szlovák nevét viseli. A sok érdekesnél érdekesebb előadás­nak még a címét sem sorolhatom fel. Sze­retném mégis kiemelni az ugyancsak ma­gyar Tereza Kapista előadását, amelynek témacíme Tanítás és tapasztalatok Irán­ban volt. Teréz Belgrádban él, és nem csekély vállalkozó szellemről és elhiva­tottságról tett bizonyságot, amikor tavaly elment Iránba, hogy eszperantó tanfolya­mot vezessen. Neki is fel kellett öltenie a nők számára Iránban kötelező csadort ah­hoz, hogy küldetését végezhesse. A jól sikerült kongresszus minden résztvevője sok régi és új ismerősre ta­lálhatott, és bizonyára felejthetetlen él­ményként emlékszik majd vissza a Po­zsonyban töltött hétre. A nemzetközi nyelv jó szolgálatot tett a nemzetek kö­zötti barátság erősítésében, a tudósító pedig újfent megbizonyosodhatott arról, hogy - mint a világon szinte mindenütt - egy eszperantista kongresszuson is fel­lelhetők nemcsak magyar, de evangéli­kus vonatkozások is. Dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes San Marinóban már évek óta műkö­dik az eszperantó legkiválóbb tudó­sainak vezetésével az Eszperantó Akadémia. Ennek támogatásával lé­tesült Klapka György városában, Észak-Komáromban az az eszperan­tó egyetem, amelyet augusztus 29- én adtak át rendeltetésének. Érde­kessége, hogy a legkülönbözőbb tu­dományos és művészeti tárgyak kö­zött szerepel az ökumené is. Temati­kájának összeállításában - az evan­gélikus, a katolikus és az ortodox fe­lekezet mellett - részt vesz a budd­hizmus és az iszlám egyházi képvi­selője is. (Az ökumené-óráknak he­lyet adó termet Adolf Burkhardt evangélikus lelkészről, a németor­szági eszperantó könyvtár - ez év áprilisában - elhunyt igazgatójáról nevezték el.) A megnyitó ünnepség előadója, a német Helmar Frank professzor Hangsúlyozta, hogy min­den vallás követőjének tiszteletben kell tartania mások meggyőződését. Ez a tiszteletadás jellemezte az egész összejövetelt. (A román részt­vevők egy csoportja például kérte, hogy tartsanak nekik külön magyar nyelvtanfolyamot.) Azok a bizonyos hervadó és hervadhatatlan koszorúk... Nagyon vártuk már, sok örömünk is volt benne, most mégis keserű a szánk íze. Igen, az olimpiáról írok. Persze korántsem csak az athéni játékokról akarok elmélkedni. Milyen szépen indult! A látványos megnyitó ünnepség, a sok-sok derűs arc, az állan­dó fenyegetettség ellenére békés körülmények, derekasan helytálló versenyzők. Nem az izomkolosszusok kerültek legelőször reflektorfénybe, hanem az édesanyák. A ví­vó Ndgv Tim^a és a skeet-lövő Igaly Diána egyaránt a gyermekeiről beszélt a legin­kább meghatva: jkét kicsi lányról, illetve egy tizennyolc éves fiúról. Előbbi egészen természetes módon tett hitvallást is. Amikor, még a győzelmi mámorban, megkérdez­ték tőle, honnan volt a nyugalma a páston, mosolyogva így felelt: „Azt hiszem, ezt a Jóistentől kaptam *’ Az immár kétszeres olimpiai bajnok több más nyilatkozata is azt mutatja, hogy nála ez nem retorikai fordulatot, hanem élő hitet jelent. Szívet melengető volt a vízilabdázó Benedek Tibor nyilatkozata is a szerbek elle­ni döntő győzelmet követően: „Azért nyertünk, mert mi jobban szerettük egymást.” Az őskeresztényeket jellemezték így a kívülálló pogányok: „Nézzétek, hogyan sze­retik egymást !jjp'' Több versenyző esetében is tanúi lehettünk a keresztény elkötelezettség nyilvá­nos vállalásának. A százméteres síkfutás amerikai győztese hálát adva borult le a ftttöpályára, keresztet vetett, s csak azután engedte, hogy ünnepeljék. Hasonlókép­pen cselekedett az etiópok egyik hosszútávfutó olimpiai bajnoknője. Az olimpiákhoz régóta természetes módon hozzátartozik, hogy a különböző vallá­sok képviselői számára biztosítják a szabad vallásgyakorlást. Az olimpiai faluban ke­resztyén templomok és más világvallások szent helyei várták az áhítatra vágyó spor­tolókat. Több nemzet küldöttségében lelkészek is helyet kaptak. Látva egy amúgy nagyszerű magyar úszónő lelki összeroppanását és hallva sírással küszködő nyilatkozatát, bizony talán a ma­gyar küldöttségben is jótékonyan hatott volna egy felkészült, sporthoz is értő lelkigondozó szol­gálata. Kritikus helyzetben, mázsás lelki terheket cipelő atléták esetében különösen is sokat jelenthet egy olyan ember támasza, aki nemcsak súly- és hosszmértékben tud gon­dolkodni, hanem emberi, sőt testvéri segít­séget kínál föl. Ezzel természetesen eljutot­tunk az athéni olimpia legnagyobb keserű­ségéhez, a dopping vétségével kizárt súly­emelők és dobóatléták ügyéhez. Anélkül, hogy tudnám az egészen biztos választ a „vétkesek - nem vétkesek” immár országos találós kérdésére (megérzésem természetesen van), néhány szempontra ta­lán érdemes utalnom. Kell-e mindenáron győzni? Nem hibás vajon az egész teljesítményelvü társadalom is abban, hogy a doppingolás kísértése újra és újra megjelenik? Nem volna-e mél­tóbb, ha szívből örülnénk egy derűsen megszerzett hatodik helynek, mint egy így- úgy kicsikart aranyéremnek? Hova lett a „nem a győzelem a fontos, hanem a részvé­tel” hajdani igazsága? Továbbá: meddig szabad a mundér becsületét védeni? Hol vannak az igazi felelősök? Valamint igaz-e, hogy nagyon sok sportoló él - még ha a szó szoros értelmében belerokkan is - meg nem engedett eszközökkel, ám a gazda­gabb országok képviselői a csalást olyan szinten művelik, hogy ők nem buknak le az ellenőrzésen? Azt sem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt két hétben egy másik „olimpia” is ját­szódott. Ennek helyszíne nem Athén, hanem Budapest volt. A görögországira négy éven át, szívósan készültek, erre a magyarországi viadalra azonban egészen váratla­nul került sor. Hogy milyen sportágak szerepeltek rajta? Mindenekelőtt cselgáncs, aztán ökölvívás és egy kis céllövészet. No meg birkózás, természetesen szabad fogá- sú. Erről az „olimpiáról” nem a sportrovatban, hanem a belpolitikai hírek között ér­tesülhettünk. A papírforma gyakran felborult, a szabályok pedig egészen összezava­rodtak. Egy-egy csapatjátékban azt sem lehetett tudni, ki kivel játszik. A budapesti „vízilabda-mérkőzés” legalább olyan ádáz küzdelmet hozott, mint az athéni döntő, ám itt mintha összekuszálódtak volna a szerepek. A pirossapkás csapat tagjai egy­mást akadályozták, többen közülük feltűnően összejátszottak a kéksapkásokkal... Volt mérkőzés, amit zárt ajtók mellett rendeztek meg. Más szokatlan események is történtek. Az egyik csapat szövetségi kapitánya le akart cserélni néhány játékost, ám végül őt állították fel a kispadról. Aztán az eredményhirdetés utáni örömmámorban nemcsak a Himnuszt, hanem az Internacionálét is elénekelték: „és nemzetközi- véhéhéhé lesz holnapra a világ...” Sok volt a meglepetés ezen a rendkívüli budapesti „olimpián”, némelyek itt is gya­nakodtak. Egy politikus szerint a végső győztest doppingvizsgálatra kellene irányíta­ni: hadd derüljön ki, mitől erősödött meg ilyen hirtelen. De túllépve a pártpolitikai „olimpián”, vegyük észre, milyen sokfelé zajlik sport­szerűtlen küzdelem! A hétköznapok sportpályáin is sok a szabálytalanság. Hányán és hányán jutnak meg nem engedett előnyhöz! A portásnak elég egy üveg bort adni, hogy blokkoljon előbb a gyárban. Az aluljárói könyvesstandok tele vannak kalózki­adással. Nem ad számlát az iparos. Össznépi játék az adócsalás. Tudjuk, hogy a mil­liárdosoknál csak az első millió dollár eredetét nem illik firtatni. Hány és hány sérü­lést, lelki sérülést okozunk egymásnak: nem gánccsal vagy pengével, hanem gorom­ba szóval és rágalommal?! A győzelmi kényszer képessé tesz mások és önmagunk tönkretételére. Jézus mást tanít. Ő nem akart minden áron győzni, hanem mást segített a győze­lemre. A feltétlenül a győzelmi dobogóra törő, egymást minden áron legyőzni akaró tanítványait így inti: „De tiközöttetek nem ez a rend. ” (Mt 20,26) A Jerikó és Jeru­zsálem közötti versenyben messze lemaradt az irgalmas samaritánus, mégis ő lett az igazi győztes. Mint ahogy Jézusról is így vallottak eleink: „victor, quia victima” - győztes, mert áldozat. Pál apostol is ezt helyezi a szívünkre: „Nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, ha­nem a könyörülő Istené " (Rm 9,16). Ugyanő példát is ad arra a sportolásra, amit talán nem is egyszerűen sportszerűnek, hanem Krisztus-szerűnek nevezhetünk: „Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy hervadó koszo­rút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyar­gatom és szolgálatra alkalmassá teszem a testemet, hogy míg másoknak prédikálok, magam olyanná ne legyek, mint aki alkalmatlan a küzdelemre. ” (lKor 9,25-27) Az athéni és a budapesti olimpia győzteseit és veszteseit látva jusson eszünkbe a páli intés. Tudjunk akár lemondani a hervadó koszorúkról, hogy elnyerjük a hervad­hatatlant. Fabiny Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents