Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-22 / 34-35. szám
2004. AUGUSZTUS 22-29. - 13. oldal Evangélikus Élet Eleink leleményessége Dr. Greschik Gyulával beszélget D. Szebik Imre püspök Greschik Gyula mérnök, egyetemi magántanár. 1975-ben a műszaki tudomány kandidátusa, majd 1996-ban PhD fokozatot szerzett. A számos hazai és nemzetközi tudományos szervezet életében aktívan részt vevő és dolgozó mérnöknek mozgalmas és elismert szakmai munkássága mellett volt igénye arra, hogy figyelmet fordítson családi múltjának és örökségének ápolására, a régi idők emlékeinek feltárására. Greschik Gyula ugyanis annak a felvidéki, Lőcsén található háznak a résztulajdonosa, mely emlékezetes szolgálatot tett az egykor nehéz helyzetbe került evangélikusok számára. Az épület ma is Lőcse egyik utcájában áll, de ma már egészen más szerepet tölt be, mint egykoron...- Tudomásom szerint a házban van egy olyan helyiség, ahová az 1700-as években az evangélikus hívek a katolikus egyház ellenőrzése és istentiszteleti tilalma elől menekültek.- Igen. A képen látható ajtó története nagyon érdekes. Az ajtó mögött ugyanis egy nagyobb helyiség található, amelyben annak idején a lőcsei evangélikusok istentiszteleti alkalmakat tartottak titokban, mivel nyíltan ezt nem tehették. A gyülekezet természetesen énekelt, de hogy ezt ne hallják meg a katolikusok, valaki kint maradt, hogy az ajtó melletti fáskamrából kihordja a fahasábokat, s a vasajtó elé rakja, így álcázták magukat. Nagyon kellett vigyázniuk arra, hogy eszébe se jusson valakinek rájuk nyitni az ajtót. Egy farakás mögé senki sem néz be. Furfangosak voltak eleink. Amint vége lett az istentiszteletnek, a fahasábok visszakerültek a kamrába, és a hívek egyesével hazamehettek, így nem keltettek feltűnést, senki sem fogott gyanút.- Éppen két házról van szó, melyet egy átjáróval kötöttek össze.- Feltehetően a 13-14. században épült a ház magja, mert akkoriban volt a város első építkezési ciklusa. Az átjárót csak később építették hozzá.- Ma is laknak ebben a régi, nagy házban?- Körülbelül 15 évvel ezelőtt halt meg az utolsó lakó, ma már senki sem lakik az épületben. Ez meg is látszik az épület állagán.- Nem kötelezte a lőcsei város hatósága, hogy hozassa rendbe az épületet?- De igen, ezért már több alkalommal is haladékot kellett kérnem. Nemrég jutott tudomásomra, hogyha nem újíttatom fel, a város teszi meg helyettem, de nem biztos, hogy ez anyagilag kedvező lesz számomra. Miután az 1700-as átépítés kapcsán harmadrendű műemlékké nyilvánították, kevés támogatást remélhetek. De rendbe szeretném hozni - ha bírom.- A belső teret Steinhauszkamraként emlegetik. Honnan származik ez a név?- Édesanyám Mikolik volt, édesapám pedig Greschik. A Kardeván család lakott utoljára ebben a házban, Mikolik nagyanyám Kardeván lány volt, édesanyja Steinhausz. Anyai ágon öröklődött az épület és a történet is. Én is így örököltem. A Stein- hauszok birtokában volt körülbelül 200 évvel ezelőtt. Családon belül a szóban forgó kamrát ezért Steinhausz-kamrának hívtuk. Még egy érdekesség, amit megemlítenék: Mikolik nagyapám volt a Deák téri evangélikus iskola igazgatója 1895-től 1925- ig, nagyanyám pedig ott tanított. Nagyapám orgonálása mellett édesanyám sokszor énekelt a templomban. Szerették szép hangját.- A lőcsei szlovák evangélikusok számon tartják ezt a házat?- A lőcsei evangélikusok közül nekem egy-két helyi családdal van kapcsolatom, akik még magyarul vagy németül beszélnek. Mivel a család elköltözött Lőcséről, régi, szép bútorait dédnagyanyám halála után odaadta az evangélikus egyháznak. Amikor 1942-ben szüleimmel Trianon után először ott jártam, megmutatták őket. Néhány évvel ezelőtt azonban elég kellemetlen élményem volt. Ezeket a berendezési tárgyakat ismét meg szerettem volna tekinteni, de amikor istentisztelet után németül és magyarul próbáltam beszélni a helybeliekkel, akkor ők azt mondták, hogy csak szlovákul tudnak beszélni. Mivel szlovákul kevésbé tudok, becsukták az ajtót. Ennek ellenére szeretnék sort keríteni a kapcsolatfelvételre.- A 18. századi evangélikuskatolikus feszültség nyomán kialakult kényszerhelyzetben a gyülekezet meddig igényelte az istentiszteletek tartásának lehetőségét a Steinhausz-kamrában?- Ezt nehéz lenne megállapítani. Az evangélikus temetőben később épült fatemplom, majd a város főterén 1837-ben épült és használatba vett templom az evangélikus közösségnek méltó istentiszteleti helye lett. Azonban a család birtokában lévő házunk bizonyos boltíveinek kirajzolódó látványa az épület múltjából még többet is sejtet... Lejegyezte: Horváth-Hegyi Olivér Emberközelben Beszélgetés Kulcsár Zsuzsanna lelkésszel, klinikai lelkigondozóval Csendes, szerény ember. Egész lénye nyugalmat, tekintete sze- retetet sugároz. Sokan ilyennek képzelik az ideális lelkigondozót. A balassagyarmati evangélikus gyülekezet segédlelkésze, Kulcsár Zsuzsanna - akivel a Keresztény Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének (KLÖE) tavaszi tudományos ülése után beszélgettünk- mindenesetre megfelel ennek az elképzelésnek.- Mindössze két esztendeje annak, hogy végzett az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, most pedig már a klinikai lelkigondozói oklevelet is a kezében tartja. Mi vitte rá arra, hogy ilyen fiatalon a betegek és segítségre- szorulók felé forduljon?- Ahogy közeledett a teológiai diploma átvételének és lelkészi szolgálatom kezdetének időpontja, úgy lett egyre világosabb számomra, milyen sokat kell még tanulnom és tapasztalnom, ha valóban hitelesen szeretnék szolgálni az emberek között. Elhatároztam, mindent megteszek azért, hogy jobban megismerjem a rám bízottak életét, lelki problémáit, az őket kínzó kérdéseket.- Ehhez elegendő lett volna egy pszichológiai irányú továbbképzés is, ám ön a betegeket, a kórházi lelkigondozást választotta. Ez igencsak speciális terület - Gáncs Péter püspöknek a mostani KLÖE-konferencián elhangzott szavaival élve „frontvonal" amelyen komoly sérüléseket lehet szerezni, és olykor kudarcokat is el kell szenvedni.- Ezzel egyetértek, ám én úgy éreztem és továbbra is úgy érzem, hogy kötelességem ezt a munkát felvállalni, valódi krízis- helyzetekben képviselni Jézus Krisztust, és tanúságot tenni arról, hogy Isten mindig és mindenhol velünk van. I— Ezek egy lelkész szavai. Am egy lelkigondozótól valószínűleg „csak" az odafigyelést várják el, hittételekre nem vagy kevésbé kíváncsiak.- Ezt ilyen kategorikusan nem merném kijelenteni. De valóban szembesülnöm kellett azzal: ha lelkészként jelenek meg, azáltal esetleg „falat emelhetek” magam és beszélgetőpartnerem közé. Hiszen nem tudhatom, hogy az adott beteg milyen - esetlegesen negatív - tapasztalatokra tett szert korábban lelkipásztorokkal kapcsolatban. Idővel megtanultam kezelni ezt a helyzetet. Lelkigondozóként mutatkozom be, ám ha egy beszélgetés során Isten vagy a hit kérdése is szóba kerül, soha nem rejtem véka alá azt, hogy „mellesleg” evangélikus lelkész vagyok. Bár az is igaz, hogy az intenzív osztályon egyáltalán nem kerül szóba, ki milyen felekezethez tartozik. A beteg szemszögéből nézve már csak a remélt gyógyulás vagy az Istenbe vetett hitben való megnyugvás számít.- Segítő szándékát soha nem ingatta meg az a sok panasz és szenvedés, amivel szembesülnie kellett?- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem voltak nehéz pillanatok. A szenvedéssel és a halállal szembenézni nem könnyű feladat. De egyszer sem keseredtem el annyira, hogy abba akarjam hagyni. A nehéz pillanatokban még több erőt adott a hit, és persze az „emberi tényezőt” sem szabad teljesen kizárni. Létezik ugyanis egy úgynevezett szupervíziós csoport, azaz - nagyon leegyszerűsítve - a lelkigondozók lelkigondozása. Ha néha-néha mégis nekikeseredem, akkor minden erőmmel a klinikai szolgálat szépségére igyekszem koncentrálni •.- Egészen pontosan mit ért a szolgálat szépségén?- Természetesen a legcsodálatosabb azt látni, amikor a szemem láttára erősödik és gyógyul meg valaki. Egyébként pedig minden alkalommal ajándékként élem meg azt, ha köztem és egy beteg között bizalmi viszony alakul ki, őszinte beszélgetés jön létre. Ez mindig felemelő élmény. Ezenkívül azt is ennek a munkának köszönhetem, hogy egyházközségünkben beteglátogató-képzést indíthattam. Nagy dolognak tartom, hogy gyülekezetünk tagjai nem egyszerűen csak tudomásul veszik a klinikai lelkigondozás szükségességét, hanem tevőlegesen is részt vállalnak benne. Ennek köszönhetően valósulhatott meg az utógondozás is, amely a gyakorlatban például azt jelenti, hogy egy kórházban fekvőnek megadatik a lehetőség, hogy betegsége vagy balesete után lelki otthonra leljen.- Balassagyarmat után térjünk vissza Budapestre, ahol most a baleseti intézet gyermekosztályán dolgozik. Miért éppen erre a területre esett a választása?- A „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre kiskoromban mindig azonnal, magától értetődően vágtam rá a választ: babagondozó! Igaz, végül lelkész lettem, de a gyermekek iránti szeretetem változatlanul megmaradt. Jól érzem magam köztük, köny- nyen megtalálom a hangot velük. Nemcsak szeretem, de csodálom is őket, akaraterejüket és kitartásukat, azt, ahogyan legyőzik az előttük tornyosuló akadályokat. Amikor velük vagyok, mindig átérzem, mennyi igazság van abban a mondatban, amelyet egy szívbeteg gyermekekkel foglalkozó alapítvány munkatársai fogalmaztak meg: „Nézz hosszan egy gyermekarcba, s látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik...” Gazdag Zsuzsanna Anekdoták száz év távolából Kiskőrös és Soltvadkert régi világának emlékei Ük- és dédapáink történetei néha teljesen véletlenül kerülnek a kutató kezébe. A most következő kis gyűjtemény megjelenése több embernek is köszönhető. Nemes felsőkubinyi Meskó György a kiskőrösi Evangélikus Elemi Népiskola, majd államosítása után a Petőfi Sándor Általános Iskola tanítója volt, és az egyházközség kántoraként is tevékenykedett. Emellett ő volt a járási tűzoltó-parancsnokság parancsnoka, asztaltársaságok kedves vendége, és elmondható róla, hogy minden minőségében odafigyelt arra, hogy a régi történetek ne merüljenek feledésbe. Egyik volt tanítványa, a kiskőrösi dr. Adám Sándor az ő írásai között lapozgatva talált rá a lejegyzett anekdotákra, melyek a száz évvel ezelőtti Kiskőrös és Soltvadkert világába engednek bepillantást. Az Evangélikus Élet egyik őszi számában már jelentek meg hasonlók. Ádám doktor jóvoltából most újabbakat mutathatunk be. * * * Történt egyszer, hogy a kiskőrösi evangélikus lelkészek, Koren Márton és Blá- zi Lajos elmentek vonattal a nyolc kilométerre fekvő Soltvadkertre, hogy boldog névnapot kívánjanak az ott szolgáló Kruttschnitt Antal esperesnek. A vidáman elköltött vacsora után kibandukoltak a hazafelé menő éjféli vonathoz. Eközben Tóni bácsi lovas kocsival, nagy bundát öltve ugyancsak kihajtott a vasútállomásra, és kocsisával együtt beült a váróterembe. Amikor a kiskőrösiek odaérkeztek, a kucsmáját szemébe húzó, subájába burkolózott ember fennhangon morogni kezdett: „Ezek a kiskőrösi papok mindig átjárnak a mi papunkhoz en- ni-inni, mintha nekik nem lenne elég otthon is, és szegényre eszik a mi papunkat a telhetetlen papzsákok.” Erre Koren tisztelendő galléron ragadta az ismeretlent: „Ki maga, hogy így beszél?” Amire az széttárta bundáját, s ekkor ismerték fel a mókamester Tóni bácsit. * * * A kezdő tanítónő izgatottan közli a gyerekekkel, hogy esperesi látogatás lesz. Arra kéri a tanulókat, hogy jól figyeljenek, jól feleljenek, s ne hozzanak rá szégyent. A biztonság kedvéért a gyerekeknek szinte előre szájába adja a helyes válaszokat. „Kovács Pisti, ha azt kérdi tőled az esperes úr, hogy hiszel-e az Atyaistenben, akkor azt kell válaszolnod, hogy hiszek! Szabó Józsi, ha megkérdi az esperes úr, hogy hiszel-e az Fiúistenben, feleld azt, hogy hiszek! Bognár Gyuri, ha azt kérdi tőled az esperes úr, hogy hiszel-e a Szentlélek Istenben, azt kell mondanod, hogy hiszek! Megértettétek? Aztán nehogy mást mondjatok nekem!” Hamarosan meg is érkezik az esperes úr, aki fel is szólítja Bognár Gyurit: „Mondd csak, fiacskám! Egyáltalán hiszel te az Atyaistenben?” Mire ő büszkén feleli: „Nem én, esperes úr, mert abban a Kovács Pisti hisz...” * * * Egy kötekedésre hajlamos, negyven év körüli szakfelügyelő érkezik az iskolába. A tanító büszkén mondja, hogy nagyon okos gyerekei vannak. Köztük is van egy olyan kiválóság, akitől még nem tudott olyat kérdezni, amire az ne adott volna helyes választ. „Micsoda? Majd én kérdezek!” - mondja a látogató. Felszólítja a gyereket: „Ide figyelj! Van nekem egy 27x37 méteres kopár, sziklás kertem. Ezt gondosan megmunkálom, és bevetem fél mázsa fűmaggal. Az a kérdés, hogy hány éves vagyok én.” A gyerek azonnal rávágja: „Negyven!” „Hát ezt hogy számítottad ki?” - kérdi a felügyelő. „Egyszerűen. Ugyanis a szomszédban lakik egy félhülye gyerek, aki húszéves. Úgy gondoltam a kérdés alapján, hogy akkor maga úgy negyven körül lehet...” Ilyen anekdoták születtek a XX. század elején Kiskőrösön és környékén. Ifj. Káposzta Lajos »Szélrózsás” előfizetői akció Tölts egy hétvégét Balatonszárszón az Evangélikus Élet jóvoltából! Teendő: fizess elő az Evangélikus Életre legalább fél évre! A postai csekk olvashatóan kitöltött igazolószelvényének fénymásolatát juttasd el szerkesztőségünk címére (1085 Budapest, Üllői út 24.) legkésőbb 2004. augusztus 31-ig. A beküldők sorsoláson vesznek részt. A nyertesek - két szerencsés előfizető plusz egy-egy fő - egy hétvégét tölthetnek szeptember 17. és 19. között (péntek vacsorától vasárnap ebédig) teljes ellátással Balatonszárszón, a megújult vízparti evangélikus üdülőközpontban. Sorsolás: 2004. szeptember 2-án, csütörtökön. A csekk igazolószelvényének a másolatához mellékeld a telefonszámod is, hogy értesíteni tudjunk az örömhírről'. A borítékra írd rá: „Szélrózsa nyereményjáték”. ■&<r Név:-xSSzeretnék részt venni a játékban, ezért kérem, küldjenek részemre előfizetői csekket. Cím: Telefonszám: Kérjük nyomtatott betűvel kitölteni és a szerkesztőség címére (1085 Budapest, Üllői út 24.) visszaküldeni. Í 4 I 4
