Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-08-08 / 32. szám

2004. AUGUSZTUS 8. - 3. oldal Evangélikus Élet Az egymásrautaltság szabadsága Találkozás Lányi Andrással Az ötödik evangélikus ifjúsági találko­zón délelőttönként úgynevezett nagy­előadásokat hallgathattak meg az érdeklődők, melyek valamilyen módon a mottóul szolgáló evangéliumi igéhez („Ti vagytok a világ világossága”) kap­csolódtak. A „Világosság és ember” té­makörét Lányi András filmrendező, író, filozófiai tárgyakat oktató tanár igyekezett alaposabban körüljárni.- Fejtegetését azzal a megállapítással kezdte, hogy az európai ember önpusztí­tó lénnyé vált, majd így folytatta: „Azért ártunk, mert rosszban vagyunk önma­gunkkal. ” Ön szerint kire vagy mire ha­ragszik a mai ember?- A probléma lényege érzésem szerint az „én” szűkös felfogása. Úgy gondo­lom, hogy önmagamat csak másokkal szemben, emberségemet csak a termé­szettel szemben tudom meghatározni. Ez ellen a kívülállás ellen testünk, lel­künk tiltakozik.- Akkor talán tennünk kellene valamit...- Ez nem olyan egyszerű, mert csak a magunk világképének keretén belül tu­dunk gondolkodni. Azon kellene többet elmélkednünk, hogy én nem az vagyok, ami a világtól elválaszt, hanem ami az­zal összeköt.- És mi köti össze az egyént a világ- | gal? -c- A kapcsolat. Az öntudat. Egy Paul < Ricoeur nevű filozófus szerint meg kell g próbálnom úgy gondolni magamra, mint S. másokra, és másokra úgy, mint önma­gámra. A megoldás érzésem szerint va­lahol ebben rejlik. A normál európai én­kép határt állít az én és a világ közé, ahelyett, hogy megpróbálná áttörni azt, és nagyobb nyitottságra, valódi emberi kapcsolatok kialakítására törekedne, szavaival és tetteivel egyaránt.- Amikor a világgal és az embertársa­inkkal való viszonyt elemezte, többször használta a szeretet és a szabadság fo­galmát is.- Természetesen. Hiszen önmagám­ban nem lehetek szabad, önmagámban nem tudok szeretni. Önmagámban tulaj­donképpen nem lehetek semmi. Sze­méllyé csak más emberek tehetnek. Sza­baddá csak más emberek tehetnek. A peretetet is csak másokon keresztül is­merhetem meg. Akit az anyja például nem szeret, ha­nem egy hanyag mozdulattal egy kuka tetején helyez el, abból nem lesz ember, hanem meghal. Ha ember lesz belőle, akkor is lelki sérültté válik. Az, hogy én vagyok, és az, hogy ráadásul személy vagyok, azt jelenti, hogy szeretetet kap­tam. Aki nem kapott szeretetet, nem vál­hat emberré. galmak. melyek az egyházak feladatára és felelősségére különösen is felhívják a figyelmet.- Az egyházak vonatkozásában nem szeretnék nyilatkozni. Az egyének szint­jén pedig - ahogyan arra az előadásom­ban is utaltam - a lényeges különbséget nem hívők és nem hívők megkülönböz­tetésében látom, hanem abban, hogy va­laki kapcsolat- és párbeszédelvű módon gondolkodik-e vagy sem. Hogy önmaga és mások megértésére törekszik-e vagy sem. Hogy felismeri és elfogadja-e azt a tényt, hogy a szabadság egyetlen, em­- Igencsak kemény szavak ezek, főként, ha arra gondolunk, hogy a szere- tetre mindannyian ki vagyunk éhezve.- Igen. De azt elfeledjük, hogy mind­az, amire szükségem van, vagyis mások szeretete, törődése csupa olyan dolog, ami nekem nem adatik meg automatiku­san. Csak mások adhatják meg önszán­tukból. Egymás megértésének másik fon­tos alapfeltétele még a jóindulat és a biza­lom. Ha nem bízunk a kommunikáció lehetőségében, akkor nincs párbeszéd.- Szabadság, szeretet, megértés, biza­lom. Mind-mind alapvető keresztény fo­berhez méltó módját nem a független­ség, hanem az egymásrautaltság, a köl­csönös függőség jelenti. Ebből a szem­pontból nézve igazat adok önnek abban, hogy ez a fajta hozzáállás valóban meg­felel a keresztény etikának. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom az elmondottak summáját, azt mondanám: még mindig jobb egymásért, mint egy­mástól szenvedni. Teszem ezt olyan em­berként, aki ugyan nem hisz, ám nem tud más etikát elképzelni magának, csak a krisztusit. Gazdag Zsuzsanna Rövid szöveges üzenet A téma nemcsak az utcán hever, hanem néha a templompadban is... De vegyük csak sorra, mit is láttam a közelmúltban azon a kánikulai vasárnap délelőtti isten­tiszteleten! Már az gyanús volt, hogy lá­tótávolságon belül, a hosszú templom- pad másik vége felé egy számomra isme­retlen, középkorú úr az első oltári szolgá­lattól kezdve folyamatosan meredten néz lefelé. Azt gondoltam, biztosan imádko­zik, de mert a felcsendülő énekversek sem zavarták meg abban, amivel foglala­toskodott, egy oldalpillantással megfej­tettem a titkot: az úr folyamatosan üze­netet ír! Nem is olyan rövidet, mert bi­zony, eltartott az a prédikáció kezdetéig is. Eddig nem is gondoltam, hogy a templom hűvösében milyen, eddig ki nem aknázott lehetőségek rejlenek még! De az üzenet minden bizonnyal csendben elszállt, mert az úr az igehirde­tés közben sűrűn elővette kézi készülé­két: láthatóan a választ leste. Többfunk­ciós templomunk lehetőségei tehát újab­bal bővültek. A méternyi vastag falak el­lenére a rövid és kevésbé rövid szöve­ges, de a szöveg nélküli (szívből jövő) üzenetek is akadálytalanul eljutnak in­nen a címzetthez. Nincs itt összevissza zavaró (diabolos) tényező, jók a sugár­zási feltételek és a térbeli viszonyok. (Közelebb vagyunk az éghez?!) Gondo­lom, csak egy akadálya lehet a kommu­nikációnak: ha készülékünk energiatar­talékai vészesen fogyni kezdenek. Én azt tapasztaltam, hogy ilyenkor van leg­inkább szükség az újratölt(ekez)ésre. A hit energiái nem csökkenhetnek olyan alacsony szintre, hogy ezt a szívből jövő halk sóhajt is meg ne hallja és hallgassa a minden üzenetek ismerője, s a szüksé­ges új erő is még éppen időben érkezik meg, ha ki nem kapcsoljuk közben ma­gunkat ebből az erőtérből. Ezt felfedezve elkezdtem drukkolni az ismeretlen hangtalan szövegelő ellen: bárcsak ne érkezne meg addig a földi vá­lasz, ameddig a mennyei adásidő tart, hogy fülei sztereó parabolaantennáin át a szívébe érjenek el annak a rövid, de tö­mör üzenetnek a szavai, amelyet minden mobil és immobil hallgatónak küldött János apostol ezen a délelőttön, és lelké­szünk szinkronizált, hogy magyarul is megértsük, és válaszoljunk is rá: „Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjatok: örök életetek van" (ÍJn 5,13)! Az üzenet vételét illik nyugtázni is. A szívből jövő, visszaigazolást jelző hála­szavak (imádságok) és a tettek képüze­netei gyorsabban feljutnak az Úr elé - akivel valóban jobb lehet ez a hiábavaló világ is -, mint bármelyik, földi átjátszó- állomáson át a szomszéd városba kül­dött emberi üzenet. Ez esetben viszont elmaradt ez a lát­ható visszajelzés, és ellendrukkolásom is eredménytelen maradt: az .ismeretlen úr, aki az Úr számára nem ismeretlen, itt hagyva csapot-papot, jóval az istentisz­telet vége előtt - amint megérkezett a várva várt üzenete - sietősen távozott. Gondolom, az üzenet nyomába eredt. Csodálatos, majdnem mindent tudó ké­szülékének memóriája nem rögzítette sem MP3, sem szöveges formátumban Jánosnak ezt a kétezer éve elküldött és most számunkra is megszólaló üzenetét, de az a reménységünk, hogy a mindent megelevenítő Lélek képes azt akkor és oda postázni a szívek hangpostájára, amikor és ahol arra éppen a legnagyobb szükség van; hiszen az ő frekvenciáján még soha nem volt adáshiba! A hiba, mint tudjuk, csak a mi készülékünkben lehetséges. De akinek van füle a hallás­ra, és szeme az olvasásra, az minden ki­egészítő eszköz nélkül is tudhatja és hi­heti a jelen időben és non-stop közvetí­tett igazi jó hírt: „Örök életetek van”! Ne töröljük ki ezt a rövid szöveges üze­netet soha a szívünkből, mert e földön valóban az öröklét a tét, még akkor is, ha más, életfontosságúnak tűnő, sürgős üzenetet kapunk. A süllyedő Titanic óriáshajóról már későn adták le ezt az igazán rövid, há­rombetűs szöveges üzenetet, az S. O. S. jelzést: „Mentsétek meg lelkeinket!” De előzőleg a jéghegy veszélyére figyel­meztető jelzésekre a rádiósuk így vála­szolt: „Hagyjatok már békén!” S mint­egy végső hangüzenetként, a zenekar az utolsó percig ezt az éneket játszotta: „Hadd menjek, Istenem, / Mindig feléd” (EÉ 521).-i-s Igény alulról - segítség felülről Nagy találkozás Tiszadobon Határon túli magyarok ökumenikus tábora Ha valaki hittantábor szervezésébe fog, arra is számít, hogy valami különlege­set, a hideg téli napokon is lelket melengető élményeket szerez majd, hiszen sok lehet a nehézség, és a néha pusztában elveszőnek hitt hívogató szavak miatt el is csüggedhet az ember. Mégis újra és újra belevág, aki hittel hiszi, hogy ha csak egy olyan gyermek is marad a tábor végére, aki valami maradandót visz haza lelkében, akkor semmi sem volt nagy áldozat. (Folytatás az 1. oldalról) A már figyelemreméltó hagyományok­kal rendelkező Nemzetközi Ökumeni­kus Tábor idei 95 résztvevője közül so­kan nem először töltötték Tiszadobon az esztendőnek ezt a hetét, a tábor mot­tója - A nagy találkozás - tehát utalhat­na akár erre a körülményre is. A téma- választás azonban valójában bibliai vo­natkozású. Az elmúlt években az Ószö­vetségből és az Újszövetségből válasz­tott felváltva egy-egy bibliai személyt a programért felelős „nemzetközi” és ökumenikus lelkészcsapat, amelynek a tevékenységét a nyíregyházi Sztankó Gyöngyi és Laborczi Géza evangélikus lelkész fogja össze. Jónás, Mózes, Dá­vid, illetve Jézus, Péter, Mária, Jákob nyomán a tiszadobi előadások, a regge­li és esti áhítatok a bibliai találkozások s főleg a Jézussal, illetve az Úrral való találkozás lényegét igyekeztek feltárni a fiatalok előtt. A bibliai példázatok megismertetésén túl ez a tábor a kezde­tektől fontos feladatának tartja, hogy a résztvevő tizenéves fiataloknak felmu­tassa a helyes utat, a megfelelő megol­dásokat saját életük aktuális problémái­ra. A tábori programok megszervezése­kor ezért nem csupán a délelőtti előadá­sok témáját, az áhítatok igéjét igyekez­nek gondosan megválasztani, hanem olyan egyéb elfoglaltságot és progra­mot is kínálnak a Tiszadobon töltött egy hétre, amelyek továbbgondolko­dásra késztetik a kisebbségi sorban élő és épp az élet nagy kérdéseivel viasko­dó vagy netán a hitüket megerősíteni akaró, fiatal éveiket élő résztvevőket. A tábor hagyományai szerint mindezt a közösségben szerzett-átélt élmények, a megtapasztalt szeretet révén lehet elér­ni, a program ennek megfelelően gaz­dag és színes volt idén is. Az önkifeje­zés, az alkotás és az ismeretszerzés megannyi formáját kínálták a különbö­ző munkacsoportok: a kerámia-, festő-, bábos-, fafaragó-, színész-, zenész-, énekkari, néptáncos és rádiós foglalko­zásokon bámulatos teljesítményekkel ajándékozták meg egymást a táboro­zok. Ez nyilvánvalóvá is vált, amikor a záróesten megtartották bemutatójukat. A tizenötödik ökumenikus tábor min­den bizonnyal feledhetetlen találkozá­sait biztosította a finn Exit, a nagyvára­di Talentum együttes, illetve Gryllus Dániel koncertje is. A határon túli fiatalok ökumenikus táborának akad olyan résztvevője, aki eddig minden évben itt volt, s jó néhány házasságot is számon tartanak az itteni találkozások nyomán. De az még ebben a körben is különlegességnek számított, hogy keresztelőt ünnepelhettek Tisza­dobon: a kolozsvári Vörös Alpár és Sárközy Zsuzsanna életében oly meg­határozójelentőségű ez a hely, hogy az egyesztendős Adám keresztelőjére itt kerítettek alkalmat unitárius szertartás szerint. Az idei találkozás a tiszadobi Andrássy-kastélyt övező parkerdő több száz éves tölgyfája alatt megtartott záró istentisztelettel ért véget, s a résztvevő fiatalok úgy térhettek haza, hogy vá­laszt kaptak a jövő évi tábor témájára vonatkozó kérdésükre is. Az Illyés Közalapítvány és a Magyarországi Evangélikus Egyház támogatásával megvalósuló Nemzetközi Ökumenikus Tábor jövőre Dánielről szól. A részlete­ket szeptember 21. és 23. között dol­gozzák ki a tábor vezetői a Székely­udvarhelyen tartandó összejövetelükön. Veszprémi Erzsébet Nem akadály, ha valaki nagy gyülekezet, népes hittanos csoport és iskolai háttér nél­kül, „hivatalos” támogatás híján szervez hittantábort, mert akkor máshonnan érke­zik majd a segítség. A győri Péterfy Sándor Evangélikus Ok­tatási Központ vegyes felekezetű diákjai és néhány máshonnan érkezett gyerek így ke­rültek július utolsó hetében a Vas megyei Uraiúj faluba, ahová a korábban ott szolgá­ló, ma Győrött élő lelkész házaspár - Me- nyesné Uram Zsuzsanna és Menyes Gyula - tér vissza évről évre, hogy tábort tartson. A mostani szervezés azért volt rendhagyó, mert az igény a gyerekek részéről fogalma­zódott meg. Nem volt plakát és hirdetés, hanem az előző évben ott táborozó gyere­kek adták szájról szájra a tábor hírét: „Ha akarjuk, akkor lesz!” Riadóláncban hívo­gatták egymást; amikor már közel félszáz reménybeli táborozó gyűlt össze, azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A Biblia jól ismert hegyeit (Ararát, Sinai, Mórija, Golgota, Olajfák hegye) feldolgozó hét valóban a Lélek áldásával telt el, mert a gyerekek nem csak a Ság hegyi buszkirán­dulást vagy a sárvári élményfürdőzést él­vezték, hanem a délelőtti előadásokat is ér­deklődve hallgatták. Nagy lelkesedéssel vettek részt a délutáni bibliaversenyeken, valamint a reggeli és esti áhítatokon is. An­nak ellenére - vagy éppen amiatt hogy a városi élethez szokott, templomba ritkán já­ró gyerekek az egész hetet Isten házában, Isten igéjét hallgatva töltötték el, a végére mindegyikük megígérte: jövőre is eljön eb­be a kis faluba, és a barátját is hozza. Az áldásokkal teli hét utolsó estéjén sen­ki sem csodálkozott azon, hogy a tábortü­zet elmosni készülő sötét felhőkből csak annyi eső esett, hogy az alkonyat szürkesé­géből kibukkanó nap egy - nagyon ritkán látható - teljes szivárványt rajzolhasson a horizontra, amely alatt mindenki azt érezte: így mosolygott a kis csapatra maga az Is­ten. Dr. Ajtony Zsoltné

Next

/
Thumbnails
Contents