Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-01-25 / 4. szám
Szabó Szilárd felvételei 69 . ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2004. JANUÁR 25. VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁNI 3. VASÁRNAP ÁRA: 149 Ft r A TARTALOMBÓL-] A cselekvő Szeretet Közelkép a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálatról A HÍD Pálfordulás A magyar kultúra napja Hála, pénz Az alkalom a házigazda, Gáncs Péter püspök köszöntésével kezdődött, aki kiemelten szólt arról, hogy ma is nagy szükség van a békességre. Napjaink eseményei, a felkorbácsolt indulatok, a gerjesztett szembenállások erősítik az ősi vágyat: Atyánk színe előtt kell elrendeznünk dolgainkat, Krisztus békéjét kell kémünk, és ebben megerősödnünk. A liturgia szír imádságait a Déli Egyházkerület vezetője D. Szebik Imre püspökkel közösen kezdte el mondani, majd fohászukba bekapcsolódott dr. Mészáros Kálmán baptista egyházelnök, Csernák István metodista szuperintendens, a zárórészben pedig (képünkön) Sofronie ortodox püspök, Denis Moss anglikán kanonok, Kalota József ortodox érseki vikárius és Magyar István ortodox protoierei. A megnyitó istentiszteleten két igehirdetés is elhangzott. Elsőként dr. Erdő Péter bíboros érsek Jn 14,23-31 versei alapján szólt arról, hogy a különféle felekezetek hívei azért gyűltek össze ezen az estén, hogy kieszközöljék Istentől a keresztények egységét. Ha Isten Igéjét közösen olvassuk, és valóra váltjuk, erősödik egységünk. Istennel való megbonthatatlan barátságunk a béke alapja - hangsúlyozta a prímás. Közös keresztény küldetésünk, hogy ezt a békét sugározzuk, és erre neveljünk másokat is. A békének az igazságra kell épülnie, és szeretettel kell párosulnia. Vannak gonosztettek, melyeket nem lehet jóvátenni. Ilyenkor csak az irgalmasság és a szeretet segíthet. Közös igehallgatásunk és imádkozásunk is ebben segítsen minket - zárta szavait Erdő Péter. Dr. Szabó István református püspök Lk 15,1-2.11-32 alapján kiemelte: azt a békességet kívánjuk megnyerni, melyet Krisztus ad számunkra, s nem a világ. E békesség nélkül nem hiteles a szolgálatunk, és teljes örömünk sincs. Krisztus békessége nélkül nem juthatunk Atyánkhoz. A példázatban szereplő két fiú azt mutatja meg számunkra, hogy sem a határtalan vágyakozás, sem a megkeményedett gőg nem vezet jóra. Pál apostol is arra kér minket: „Krisztusért kérünk: békiiljetek meg az Istennel!" (2Kor 5,20) - helyezte a résztvevők szívére a Dunamelléki Egyházkerület püspöke. Az igehirdetésekhez szorosan kapcsolódott a gyülekezet imádsága, mely a szír liturgia szerint hangzott el: „Te, aki (...) azt mondtad tanítványaidnak, a szent apostoloknak: békességet hagyok néktek, az én békességemet adom nektek. Most, békesség és biztonság Ura, add meg nékünk ezeket az áldásokat, és tisztíts meg minden bűntől, minden kétÉvtizedes hagyomány, hogy a Krisztus-hívő közösségek közös elcsendesedéssel és imádkozással kezdik az új évet. Most is nagy várakozás előzte meg a Bu- dapest-Deák téri templomunkban tartott megnyitó istentiszteletet, melyen egyházaink vezetői szolgáltak, és hívtak egységre, békességre mindenkit. A teli templom, a szárnyaló ének és a gazdag liturgia is arról tanúskodott, mennyire várták a Krisztus-hívők a találkozást. Az istentisztelet liturgiáját ez évben egy szír ökumenikus csoport állította össze. Az ő szavaikkal imádkoztak a keresztények itt, Magyarországon - és szerte a világban is. Dr. Erdő Péter bíboros érsek Dr. Szabó István református püspök arcúságtól, minden képmutatástól, minden gonoszságtól és minden ügyeskedéstől. Öltöztess fel örök békéddel úgy, hogy megtarthassuk az apostoli hitet, bizalmunkat, és egységben élhessük a szeretet kötelékét.” A Lutheránia énekkar két mű megszólaltatásával gazdagította az alkalmat: Mendelssohn „Uram, bízunk benned” című darabjával - melyben Medveczky Szilvia énekelt szólót - és Szokolay Sándor Locamói motettájával. A kórust dr. Kamp Salamon vezényelte. A gyülekezeti éneklést Trajtler Gábor orgonaművész vezette, és orgonán is ő működött közre. Az istentisztelet offertóriumát a szervezők azoknak az iráni gyermekeknek a megsegítésére ajánlották fel, akik a közelmúltban a földrengés során elveszítették hozzátartozóikat. Az adakozás nyomán 152 204 forint gyűlt össze. A hét folyamán az ökumenikus imahét rendezvényei a fővárosban és országszerte tovább folytatódtak. A világ keresztényeinek imádkozó közösségéhez csatlakozva azért könyörögtek hazánkban is, hogy erősödjön a Krisztushívők egysége, és Krisztus békéje töltse be a világot. Tóth-Szöllős Mihály MEGHÍVÓ Az ökumenikus imahét országos záró rendezvényeként ifjúsági istentiszteletet tartunk 2004. január 25-én (vasárnap) 17 órakor a Lágymányosi Ökumenikus Központ templomában (1117 Budapest, Magyar tudósok körútja 3.). Az ünnepi istentisztelet liturgiájában a Magyar Katolikus Egyház és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak lelkészei és fiataljai szolgálnak. Közreműködik az Égigérő gospelkórus. Az istentiszteletre minden érdeklődőt szeretettel hívunk. Szeretettel kérjük gyülekezeteinket, hogy az ökumenikus imahét perselypénzét ajánlják fel az iráni földrengés áldozatainak megsegítésére. Az adományokat a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának pénztárába az alábbi számlaszámra kérjük eljuttatni: 11707024-20347257 Lelkiismeret-vizsgálat Az Egyesült Nemzetek Szervezete 2004-et a „rabszolgaságra'való emlékezés” évévé nyilvánította. Rendezvények egész sora emlékeztet majd világszerte azokra a hosszú évszázadokra, amikor kiváltságos hatalmasok, befolyásos tehetősek emberek millióit tették eszközzé, tárggyá, személyes szeszélyüknek kiszolgáltatott tulajdonná. A kutatók szerint egyedül Rómában két évszázad alatt a hírhedt rabszolgapiacokon nem kevesebb mint 20 millió embert adtak el gályákra vagy bányákba, ahonnan a rabok általában soha többé nem kerültek ki élve. „Szerencsésebbek” voltak azok a szerencsétlenek, akiket a gazdagok udvartartásába adtak el. Bár gazdájuk bármikor büntetlenül továbbadhatta vagy éppen megölhette őket, mégis írnokok, másolók, jószágigazgatók, művészek lehettek belőlük, ha éppen olyan nagyvonalú kezekbe kerültek; sőt akár fel is szabadulhattak, netán hírességekké válhattak. Egészen biztos, hogy az ENSZ munkatársai között is vannak olyanok, akiknek ősei valamikor valahogy kiszabadultak egy-egy „kegyes” birtoklójuk kezéből. El lehet képzelni, hogy ezek milyen komolyan, talán keserűséggel is emlékeznek vissza őseik embertelen sorsára, emberi megalázottságuk végtelenül hosszú idejére... Hogyan viszonyulunk mi, keresztények, az emberiség történelmének ehhez a nem túl dicséretes szakaszához? Lehet, hogy a jelenlegi pápa is szól majd erről egyszer, de nekünk már most ki kell mondanunk, hogy nagyon-nagyon rossz lelkiismerettel! Bocsánatot kellene kémünk, hogy sem az Ó-, sem az Újtestamentum népe nem jeleskedett különösebben az abolíció, tehát a rabszolga-felszabadítás mielőbbi végrehajtásában. Tudjuk ugyan, hogy például egy zsidó embernek tilos volt honfitársát rabszolgájává tenni, s ha ez kivételes esetekben mégis előfordult, köteles volt azt legkésőbb hét év után fölszabadítani. Valójában a kereszténység sem tett sokat azért, hogy ezt az eredetileg hadifoglyokra és ellenséges törzsek kölcsönös megszégyenítésére, illetve kiirtására kialakult, majd később „piacgazdasági tényezővé” vált szégyenteljes intézményt erélyesen ostorozza, kerülje, avagy éppen annak megszűnésén fáradozzék. S bizony a mai olvasónak megkeseredik a szája íze, ha a Bibliában ilyen mondatot olvas: ,,Rabszolgaként hívattál el? Ne törődj vele... " (lKor 7,21) Ezen bizony vajmi keveset segít Pál apostol nagyvonalúsága: „Akik Krisztusba ke- resztelkedtetek meg. Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. ” (Gál 3,27-28) És nem kellene szomorúaknak lennünk a Filemonhoz írott levelének olvastán? Pál Krisztus-hitre térítette a címzett szökött rabszolgáját (a szökésért akkor halálbüntetést járt!), s abban a reménységben küldte vissza gazdájához, hogy az - mint keresztény testvért - jóindulatú kegyelmébe fogadja vissza. Csak ha a reális körülményeket tartjuk szem előtt, akkor döbbenünk meg ekkora bátorság és hit láttán! Ám azt Pál sem parancsolja meg Filemonnak, hogy azonnal szabadítsa föl Onézimoszt, ha másért nem, legalább az Ő kedvéért! Ugye milyen hevesen védelmezték az egyházak is a fekete rabszolgaság intézményét a 17-19. századi Amerikában?! De arról sem tudunk, hogy az USA hadserege által Guantanamo szigetén kutyaketrecben tartott és a nemzetközi igazságszolgáltatási normák érvénye alól törvénytelenül kirekesztett afgánok embertelen állapota és kínzása ellen a „keresztény Amerikában” különösebb tiltakozó hullám indult volna el! Nem hallgathatjuk el, hogy a mi népünknek is bőven kijutott ennek az áldatlan intézménynek az „áldásaiból”! A keresztény Magyarország lelkiismerete is csak nehezen mozdult, hogy jobbágy sorba taszított testvéreit ne csak a 19. század folyamán, hanem már sokkal korábban szabadítsák fel! Minden korban akadtak ugyan tiszteletreméltó kivételek, de szavuk legtöbbször pusztába kiáltott szó volt. Esetleg a maguk portáján tettek meg mindent hűséges jobbágyaik felszabadításáért. De mindez semmi volt Vorkutához, a doni bányákhoz, Recskhez és a 20. századi gulágokhoz képest, amelyekben állatiassá züllött „táborfelügyelők” százezerszámra ütötték-verték, nyomorították, éheztették halálra honfitársainkat - legtöbbször minden alap és ok nélkül. Még személyesen is érdekelt vagyok, ha szólok. Egyik mostohanagybátyámat Recsken éheztették halálra. Brazíliában pedig én béreltem teherautót annak a nyomorult magyar családnak, amelynek 30 km-es gyaloglás után sikerült csak kiszabadulnia a kegyetlen brazil nagybirtokos kávéültetvényéről. De volt valahol „kultúrforradalomnak” csúfolt népirtás is, amely „a szocializmus békés építése” ürügyén nyomorított meg „osztályidegeneket”, vagyis a rabszolgák 20. századi válfaját. No és mit szóljunk a távol-keleti, 7-12 éves, nehéz testi munkára kényszerített „olcsó” szőnyegszövő páriákhoz (a most karácsonykor nyugaton piacra dobott gyermekjátékok 80%-át állították elő így az állítólag egyre modernebbé váló Kínában!). Mi pedig még 2003-ban is 50 eurót fizetünk azért, hogy Dél-Szudán- ban egy keresztény asszonyt vagy gyermeket kiváltsunk a rabszolgaságból! Nyugaton élő magyarként pedig nem tudjuk arcpirulás nélkül olvasni a statisztikát, amely szerint a Németországban „dolgozó” örömlányok több mint fele állítólag önként „emigrál” az egykori „keleti blokk” (kedvelt német újságírói kifejezés!) országaiból, hogy boldogan vesse magát a modern rabszolgaság karjaiba. Ugye, hogy még mindig rossz lehet a lelkiismeretünk? Pedig az ENSZ deklarációjában a győztes abolíció szólal meg. Ám hogy ezt a gyakorlatban is végrehajthatja-e a rabszolgaságra való emlékezés, azt erősen kétségbe kell vonnunk. No de legalább „tövis a testben” ez a döntés, s már ez is valami! Gémes István j „ Ezért egyedül Istené az a látás, amely a mélységes nyomort és siralmat meglátja, és közel van a mélységben levőkhöz, amint Péter mondja IPt 5.5-ben: »A kevélyeknek ellene áll. az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.« Ebből az alapfelismerésből ered az Isten iránti szeretet és dicséret. Hiszen az Istent csak az magasztalhatja, aki már előbb szerette is őt. Istent viszont csak az tudja szeretni, aki igazán bensőségesen és a lehető legjobban ismerte őt. Isten azonban semmiből sem ismerhető meg annyira, mint irántunk megnyilatkozott, velünk megéreztetett és megtapasztalt cselekedeteiből. ” Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása) > »
