Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-07-11 / 28. szám

2004. JÚLIUS 11.-9. oldal

Evangélikus Élet

Gyönyörködj az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit!

Csak ennyit kell tenni? Elég, ha gyönyörködöm benne? Hát ez nagyszerű! Hiszen minden, amit alkotott, valóban csodálatos! Hosszú percekig tudok gyönyörködni egyetlen szál virágban, egy trillázó kismadárban, kiránduláskor az erdővel borított hegyekben vagy éppen a kopárságukban is lenyűgöző sziklacsúcsokban. Milyen katartikus élményt jelent a dübörgő vízesés látványa, vagy ahogy az éggel összeérő tenger hullámai paskolják a parti fövenyt! Mosolyt varázsol arcomra, vagy könnyeket csal szemembe az a meghatott gyönyörködés, amelyre Isten teremtett világának megannyi szépsége ihlet.

Csakhogy itt valami nincs rendben! Hiszen az Ige nem arra szólít fel, hogy „gyönyörködj Isten teremtett világában”, és akkor megadja szíved kéréseit. Pedig én igazából arra vágyom, hogy elmondhassam: imádságom, kérésem meghallgatásra talált. Hány és hány ember hányféle vágya formálódik imádsággá: olyanoké, akik jóra igyekvők, akik próbálnak Isten elvárásainak megfelelni, és gyönyörűségüket lelik mindabban a szépségben, amelyben részük lehet. De vajon tudnak-e, tudunk-e gyönyörködni magában az Úrban? Mert bizony nem ugyanaz megcsodálni egy festményt, áhítattal hallgatni egy zeneművet - vagy gyönyörködni abban, aki megalkotta. Igaz, a hasonlat erősen sántít, mert az embernek - a legkiválóbbnak is - lehetnek taszító vonásai, Isten pedig makulátlan, tiszta, szent. A legnagyobb művész is csak azt

tudja kihozni magából, amit ajándékba kapott. Bármilyen értékes is az alkotás, az alkotó gyarló ember marad.

Nem felejtem el azt a csalódást, amelyet romantikus, fiatal lányként éltem át. A rádióban gyakran hallottam énekelni egy világhírű énekest. Bársonyos, tiszta, csodálatos hangja igazi gyönyörűséget jelentett. Egyszer aztán személyesen is föllépett abban a városban, ahol akkor éltem. Azok között, akik fogadták, volt egy ismerősöm. Tőle hallottam, milyen fölényes, önhitt, kicsinyes ember az én ideálom. Csak az ajándékba kapott

hangja volt az, amiben gyönyörködni lehetett. Igaz, hogy Istent emberrel összehasonlítani nem lehet. O önmagát adja mindenben, ami szépséget, tökéletességet áraszt ezen a földön és az egész világmindenségben. Mégis. Valahogy teljesíthetetlen kérésnek tűnik őbenne gyönyörködni. Hiszen őt senki nem látta, senki nem alkothat róla fogalmat.

Valóban senki? Jézus nem azt mond- ta-e: Aki engem látott, látta az Atyát? Gyönyörködj az Úrban - ez tehát azt jelentheti: gyönyörködj Jézusban! Máris elgördül utunkból az akadály, ha eddig

eljutunk. Jézus, az Isten Fia a felfoghatatlan Szentháromság emberi értelmünkkel is felfogható valósága. S hogy ne a képzeletünket kelljen gyötörnünk, maga Isten siet segítségünkre egy másik igével úgy, hogy azt a mi ajkunkra adja: „ Gyönyörködöm a Te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált. ” Ilyen egyszerű! Őt kell hallgatnunk, nyitott szívvel, készséges lélekkel. És akkor időről időre átéljük, hogy egy ezerszer olvasott, hallott igében közvetlenül hozzánk szól, minket szólít meg az Úristen. Bizonyára mi mindannyian, akik komolyan vesszük az ő követését, nemegyszer átéltük már ezt a csodát. Olyankor szinte eláll a lélegzetünk. Van úgy, hogy ugyanaz az ige vagy valamelyik változata egymás után többször is megérint. Egyszerűen lehetetlen nem meghallani, nem tudomásul venni, hogy most maga az Úr beszél közvetlenül hozzánk. Szívünk pedig megtelik csodálkozó örömmel, igaz gyönyörűséggel. Megértjük, hogy nemcsak járásunkat és fekvésünket ismeri, hanem minden kimondott és kimondatlan vágyunkat, kérésünket. Megadja, hogyne adná meg, amit az ő nevében, az ő akaratának ismeretében kérünk. Mert szívünk mélyéből mi már rég nem földi javakat, múló örömöket kérünk tőle. Akit egyszer úgy igazán megérintett a Szeretet, az isteni valóság, az minden ilyesmit értéktelennek lát az igazi kincshez képest. Ki törekedne olcsó csillogásra, amikor a színaranynál értékesebb, amire rátalált?

Kérünk mi, hogyne kérnénk sok olyat is, ami múló földi életünk tartozéka. Kérünk egészséget, munkáknak értelmet, szeretteinknek jó dolgokat, kérjük, hogy segítsen döntéseinkben; nemritkán még olyasmit is, hogy most ne jöjjön hozzánk senki, mert pihenni szeretnénk. Bármi hasonlót kérhetünk, bátorításunk van rá. Az, hogy őt kérjük, jelenti a vele való kapcsolatunkat. Úgy vagyunk igazán Isten gyermekei, ha mindennel hozzá fordulunk. Aztán vagy megkapjuk, vagy nem. Mint ahogy a kisgyermek is minden vágyát elmondja szüleinek, akik azután megítélik, hogy valójában mi is az, ami gyermekük javát szolgálja, illetve hogy mi nem lesz kárára, ha teljesül.

Aki élete során többször eljut addig a pontig, ahol saját ereje és bölcsessége csődöt mond, aztán mégis van folytatás, sőt olyan, amilyenről álmodni sem mert, annak előbb-utóbb rá kell, hogy nyíljon a szeme: az Úr van jelen! Ettől már csak egy lépés, hogy igaz gyönyörűséggel, hálás szívvel álljon meg előtte. S ez a hálás szív már nem kér mást, csak örökkévaló értékeket. Ennél többet nem kérhet, kevesebbel többé nem éri be. Bizonyára az Atya is gyönyörködik ilyenkor gyermekében. Létrejön a szeretetnek a Szeretettel való szimbiózisa.

Ezért hát: „ Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben: láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában. ” (Zsolt 27,4)

Szántó Vilmosné

A keresztények jó balekok?

„Segítőkész ember vagyok. Már szüleim példaadása is arra indított, hogy felkaroljam az elesetteket, és hitre jutásom után még inkább úgy éreztem, hogy segítenem kell minden rászorulón. Sem szabad időmet, sem az anyagi áldozatot nem sajnáltam az ügy érdekében. Mára azonban elveszítettem lelkesedésemet. Rájöttem, hogy az emberek csak kihasználtak. Hálával nem vagy alig-alig találkoztam. Amikor pedig nekem lett volna szükségem segítségre, nem akadt egy jelentkező sem. Valóban az a jó keresztény, aki tűri, hogy mindig kihasználják?”

Kedves András! Kérdése mögött az a fájó tapasztalat húzódik meg, hogy bennünket, Krisztus-követőket a világ jó baleknak tart. Talán odaszánt életű keresztény testvéreim többsége átélte már, hogy miközben a segítségét kérték, megbántották a hitében. Például amikor valamelyik ismerőse vagy családtagja azzal kereste föl, hogy kölcsön szeretne kérni. Ha a válasz ilyenkor így hangzott: „Igen, adok”, akkor a kölcsönt kérő nem állta meg, hogy valami ilyesfélét ne mondjon: „Nohát, ennyi pénzetek van, a világ meg tele van éhező gyermekekkel...” Ha viszont esetleg ez volt a válasz: „Bocsáss meg, nem tudok adni, mert nekem sincs”, akkor jött a lenéző ajakbiggyesztés és a foghegyről odavágott sértés: „Azt hittem, egy komoly hívő nem szórja a pénzt, hanem spórol!” És arról még nem is beszéltünk, hogy hányszor, de hányszor nem adták vissza a kölcsönt, hogy esetleg kiforgattak az örökségünkből, hogy mindig mindenben az utolsó sorba állítottak, hogy kigúnyoltak a naivságunk miatt, hogy becsaptak, és annyiszor félrevezettek már! Amikor pedig látták, hogy az idegeink kezdik felmondani a szolgálatot, mosolyogva mondták: „A hívőnek mindent tűrnie kell!” Ezzel a „kegyesnek” tűnő mondattal sikerült is állandó lelkiisme- ret-furdalást okozni számunkra, sok-sok álmatlan éjszakát átvirrasztatni velünk, ajkunkon a soha el nem halkuló kérdéssel: „Uram, hogyan lehetek engedelmes gyermeked?”

Leginkább úgy, hogy a Szentíráshoz fordulunk útmutatásért. Isten igéje mind az Ó-, mind az Újszövetségben védelmébe veszi a szegényeket. (Zsolt 9,19; Gál 2,10) De ugyanakkor megengedhetetlennek tartja a tudatos lustaságot és hanyagságot, amely a szegénységhez vezet. (Péld 13,4-18) Mózes törvénye tizedet írt elő a föld terméséből és a nyájból a papok és léviták támogatására (4Móz

EvÉlet - LELKI SEGÉLY

ROVATGAZDA:

SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX

m

■

í

18,21-32), a kultusz céljaira, és aki ezt megtagadta, büntetést kapott. (3 Móz 27, 31) Ezenkívül támogatni kellett az özvegyeket és árvákat, valamint a jövevényeket, hiszen nekik nem volt saját birtokuk, és gyakran éheztek. (5Móz 14,22-29) Érdemes elolvasni, hogy Mózes törvénye milyen sok rendelkezést tartalmaz a szegények védelmében; „Szőlődet se böngészd végig, és a szőlődben lehullt szemeket ne szedd föl. Hagyd ott azokat a nyomorultaknak és a jövevényeknek. ” (3Móz 19,10) „Ha pénzt adsz kölcsön a népemből való szegény embernek, ne légy neki uzsorása, ne vessetek ki rá uzsorát!" (2Móz 22,24) Jakab éles, vádló szavakat használ a szegényekkel szembeni igazságtalan magatartásra. (Jak 2,1-9) A mi Urunk Jézus pedig egyenesen életprogramjaként hirdeti meg a szegények, elnyomottak, kicsinyek felemelését. (Lk 4,16-19)

így tehát egyértelmű számunkra, hogy tanítványának is ez az egyik fo feladata. Ennek mértéke a szeretet és az irgalom. Kedves levélíró testvérem ennek alapján gyakorolta tehát a felebaráti szeretetet. Segített, ahol tudott. A kérdés csak az, hogy vajon mindig azt nyújtjuk-e, amire a felebarátunknak igazán szüksége van. Az éhező, didergő embernek nem elegendő, hogy szép szavakat mondunk neki Isten szereteté- ről, ha nem etetjük meg és nem takarjuk be. Ugyanígy csupán tüneti kezelést végzünk, ha a notórius munkakerülő, megbízhatatlan, felelősséget vállalni nem akaró, káros szenvedélyeinek szorításában vergődő embertársunkat anyagilag támogatjuk ugyan, de nem beszélünk neki a szabadító Krisztusról, ha nem hirdetjük neki az evangéliumot, a bűn fogságából való szabadulás lehetőségét. Elképzelhető, hogy így csak ártunk neki, ahelyett hogy segítenénk.

Sok fájdalomtól megkíméljük önmagunkat, ha egyáltalán nem várunk hálát és viszonzást az emberektől. Az emberi

hála ritka, mint a fehér holló. Bizony az Úr Jézusnak is meg kellett tapasztalnia, hogy milyen hálátlan is az ember, amikor a tíz megtisztított leprás közül csupán egyetlenegy ment vissza, hogy hálát adjon neki gyógyulásáért. (Lk 17,11-19)

Áldozathozatalunknak tulajdonképpen az a jutalma, hogy megtehettük. És ha arra gondolunk, hogy jó Atyánk mennyi mindennel elhalmoz bennünket életünk során érdemtelenül, akkor belátjuk: ő már százszorosán megjutalmazott. „Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek. " (Lk 6,38)

Kedves András, kérem, gondolja át, fontolja meg mindezeket, és ne veszítse el végleg a lelkesedését. Szegények, rászorultak mindig lesznek - mint ahogyan csalók és másokat kihasználni igyekvő emberek is. Isten bölcsességét kell kémünk ahhoz, hogy helyesen tudjunk segíteni. Ha az igére figyelünk, imádságos kapcsolatban maradunk Urunkkal - és persze készek vagyunk arra, hogy Isten javainkkal, tehetségünkkel együtt mozgósítson bennünket országának építéséhez -, akkor tudni fogjuk, mit kell cselekednünk. Nyugodtan élvezhetjük jól megérdemelt munkánk gyümölcsét, hiszen „méltó a munkás a maga bérére" (lTim 5,18b), ezért nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy nem nélkülözünk. Sőt az sem feltétele kereszténységünknek, hogy mindenünket szétosztogassuk - de jó, ha tudjuk, hogy az áldozatkész emberek a jelen mozgatórugói. Nélkülük egyszerűen nem lenne fejlődés. Ha nem lennének áldozatkész anyák, akkor nem születnének gyermekek. Ha nem lennének áldozatkész kutatóorvosok, akkor gyógyszerek híján sokan meghalnának. Ha nem vállalta volna Jézus értünk a büntetést, nem lenne örök életünk. Milyen csodálatos, hogy áldozatot hoznak értünk, és mi is áldozatot hozhatunk másokért! Ez az igazi szeretet. Ez az élet. Ismerjük a búzaszem örök példáját: ha el nem hal, nem bont kalászt... Boldog ember az, aki felvállalja a földbe hulló mag szolgálatát.

Szókéné Bakay Beatrix

Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére.

Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen.

HETI UTRAVALO

Kegyelemből van üdvösségetek a hit által és ez nem tőletek van:

Isten ajándéka ez. (Ef 2,8)

Szentháromság ünnepe után az ötödik héten az Útmutató reggeli igéi Isten elhívott embereinek, a prófétáknak és apostoloknak a szolgálatából, tanításából vett gondolatokkal szemléltetik a „megigazulástan” gyakorlati megvalósulását. Vezérigénk tömör megfogalmazását Pál a Római levélben így fejti ki: Az az igazság, amely Isten előtt érvényes (Luther értelmező fordítása szerint), az evangélium hirdetése által jelentetik ki számunkra, azaz „a Krisztusban való hit által minden hívőnek".

A „hit törvénye” által igazulnak meg az emberek, mert „Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által" (Róm 3,22.24). Ennek a jó hímek a továbbadására így hívta el Jézus azt a Pétert, akit egy „logikátlan” halfogás sikere bűnösségének tudatára ébreszt: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!" (Lk 5,10) Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola a keresztről való beszédet, azaz a megfeszített Krisztust hirdeti, mert úgy „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket” (lKor 1,21)!

Urunk erre a feladatra nemcsak Pétert hívta el, hanem - Istennel való előzetes „egyeztetés” után - a tizenkét tanítványt, akik Izráel tizenkét törzsét jelképezik, s akiket itt apostoloknak, azaz kiküldötteknek nevezett el (Lk 6,12-16). Jákobot, a csalót maga Isten nevezte el Izraelnek, Isten harcosának, amikor Bételben, az Isten házában megismételte neki az Ábrahámnak adott ígéretét: „Én vagyok a mindenható Isten! Neked adom azt a földet, (...) utánad pedig utódaidnak ” (lMóz 35,11.12). Tudj,uk, hogy Jákob tizenkét fiáról nevezték el Izráel tizenkét törzsét. Ezékielt Emberfiának nevezi az Úr, azaz Jahve, s háromszor is bátorítja őt: „Ne félj tőlük! (...) Hirdesd nekik az én igéimet... ” (Ez 2,6.7)

A két „oszlop-apostol” a pogányok között hirdette Isten üzenetét. Az első apostoli gyűlésről szóló beszámolóból tudjuk meg mindezt, ahol Pál és Barnabás is elbeszélte, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között. Péter utolsó mondatai ezek az apostolok cselekedeteiről írott könyvben: „Engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek. (...) Abban hiszünk, hogy mi (azaz a zsidó keresztények) is az Úr Jézus kegyelme által iidvöziilünk. Éppen úgy, mint ők ” (vagyis a pogány keresztények). (ApCsel 15,7.11) Ezek a szavak is igazolják, hogy nem volt „eredménytelen” Jézus könyörgése Péterért, hogy el ne fogyatkozzék a hite, „ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiáit" (Lk 22,32). Pál a börtönből örömmel ír elhívásáról: „Mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. De egyet teszek: (...) nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. ” (Fii 3,12.14) Futunk-e vele? Isten minket is bizonyságtételre hív! „Jézus hív: Jertek énutánam!” (EÉ 438,1)

Garai András

Fotó: Barta Imre