Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-07-11 / 28. szám

2004. JÚLIUS 11.-9. oldal Evangélikus Élet Gyönyörködj az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit! Csak ennyit kell tenni? Elég, ha gyö­nyörködöm benne? Hát ez nagyszerű! Hiszen minden, amit alkotott, valóban csodálatos! Hosszú percekig tudok gyö­nyörködni egyetlen szál virágban, egy trillázó kismadárban, kiránduláskor az erdővel borított hegyekben vagy éppen a kopárságukban is lenyűgöző sziklacsú­csokban. Milyen katartikus élményt je­lent a dübörgő vízesés látványa, vagy ahogy az éggel összeérő tenger hullámai paskolják a parti fövenyt! Mosolyt vará­zsol arcomra, vagy könnyeket csal sze­membe az a meghatott gyönyörködés, amelyre Isten teremtett világának meg­annyi szépsége ihlet. Csakhogy itt valami nincs rendben! Hiszen az Ige nem arra szólít fel, hogy „gyönyörködj Isten teremtett világában”, és akkor megadja szíved kéréseit. Pedig én igazából arra vágyom, hogy elmond­hassam: imádságom, kérésem meghall­gatásra talált. Hány és hány ember hány­féle vágya formálódik imádsággá: olya­noké, akik jóra igyekvők, akik próbálnak Isten elvárásainak megfelelni, és gyö­nyörűségüket lelik mindabban a szép­ségben, amelyben részük lehet. De vajon tudnak-e, tudunk-e gyönyörködni magá­ban az Úrban? Mert bizony nem ugyan­az megcsodálni egy festményt, áhítattal hallgatni egy zeneművet - vagy gyö­nyörködni abban, aki megalkotta. Igaz, a hasonlat erősen sántít, mert az embernek - a legkiválóbbnak is - lehetnek taszító vonásai, Isten pedig makulátlan, tiszta, szent. A legnagyobb művész is csak azt tudja kihozni magából, amit ajándékba kapott. Bármilyen értékes is az alkotás, az alkotó gyarló ember marad. Nem felejtem el azt a csalódást, ame­lyet romantikus, fiatal lányként éltem át. A rádióban gyakran hallottam énekelni egy világhírű énekest. Bársonyos, tiszta, csodálatos hangja igazi gyönyörűséget jelentett. Egyszer aztán személyesen is föllépett abban a városban, ahol akkor éltem. Azok között, akik fogadták, volt egy ismerősöm. Tőle hallottam, milyen fölényes, önhitt, kicsinyes ember az én ideálom. Csak az ajándékba kapott hangja volt az, amiben gyönyörködni le­hetett. Igaz, hogy Istent emberrel össze­hasonlítani nem lehet. O önmagát adja mindenben, ami szépséget, tökéletessé­get áraszt ezen a földön és az egész vi­lágmindenségben. Mégis. Valahogy tel­jesíthetetlen kérésnek tűnik őbenne gyö­nyörködni. Hiszen őt senki nem látta, senki nem alkothat róla fogalmat. Valóban senki? Jézus nem azt mond- ta-e: Aki engem látott, látta az Atyát? Gyönyörködj az Úrban - ez tehát azt je­lentheti: gyönyörködj Jézusban! Máris elgördül utunkból az akadály, ha eddig eljutunk. Jézus, az Isten Fia a felfogha­tatlan Szentháromság emberi értelmünk­kel is felfogható valósága. S hogy ne a képzeletünket kelljen gyötörnünk, maga Isten siet segítségünkre egy másik igé­vel úgy, hogy azt a mi ajkunkra adja: „ Gyönyörködöm a Te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált. ” Ilyen egy­szerű! Őt kell hallgatnunk, nyitott szív­vel, készséges lélekkel. És akkor időről időre átéljük, hogy egy ezerszer olva­sott, hallott igében közvetlenül hozzánk szól, minket szólít meg az Úristen. Bizo­nyára mi mindannyian, akik komolyan vesszük az ő követését, nemegyszer át­éltük már ezt a csodát. Olyankor szinte eláll a lélegzetünk. Van úgy, hogy ugyanaz az ige vagy valamelyik változa­ta egymás után többször is megérint. Egyszerűen lehetetlen nem meghallani, nem tudomásul venni, hogy most maga az Úr beszél közvetlenül hozzánk. Szí­vünk pedig megtelik csodálkozó öröm­mel, igaz gyönyörűséggel. Megértjük, hogy nemcsak járásunkat és fekvésünket ismeri, hanem minden kimondott és ki­mondatlan vágyunkat, kérésünket. Meg­adja, hogyne adná meg, amit az ő nevé­ben, az ő akaratának ismeretében ké­rünk. Mert szívünk mélyéből mi már rég nem földi javakat, múló örömöket ké­rünk tőle. Akit egyszer úgy igazán meg­érintett a Szeretet, az isteni valóság, az minden ilyesmit értéktelennek lát az iga­zi kincshez képest. Ki törekedne olcsó csillogásra, amikor a színaranynál érté­kesebb, amire rátalált? Kérünk mi, hogyne kérnénk sok olyat is, ami múló földi életünk tartozéka. Ké­rünk egészséget, munkáknak értelmet, szeretteinknek jó dolgokat, kérjük, hogy segítsen döntéseinkben; nemritkán még olyasmit is, hogy most ne jöjjön hoz­zánk senki, mert pihenni szeretnénk. Bármi hasonlót kérhetünk, bátorításunk van rá. Az, hogy őt kérjük, jelenti a vele való kapcsolatunkat. Úgy vagyunk iga­zán Isten gyermekei, ha mindennel hoz­zá fordulunk. Aztán vagy megkapjuk, vagy nem. Mint ahogy a kisgyermek is minden vágyát elmondja szüleinek, akik azután megítélik, hogy valójában mi is az, ami gyermekük javát szolgálja, illet­ve hogy mi nem lesz kárára, ha teljesül. Aki élete során többször eljut addig a pontig, ahol saját ereje és bölcsessége csődöt mond, aztán mégis van folytatás, sőt olyan, amilyenről álmodni sem mert, annak előbb-utóbb rá kell, hogy nyíljon a szeme: az Úr van jelen! Ettől már csak egy lépés, hogy igaz gyönyörűséggel, hálás szívvel álljon meg előtte. S ez a hálás szív már nem kér mást, csak örök­kévaló értékeket. Ennél többet nem kér­het, kevesebbel többé nem éri be. Bizo­nyára az Atya is gyönyörködik ilyenkor gyermekében. Létrejön a szeretetnek a Szeretettel való szimbiózisa. Ezért hát: „ Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben: láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhes­sem templomában. ” (Zsolt 27,4) Szántó Vilmosné A keresztények jó balekok? „Segítőkész ember vagyok. Már szü­leim példaadása is arra indított, hogy felkaroljam az elesetteket, és hitre ju­tásom után még inkább úgy éreztem, hogy segítenem kell minden rászoru­lón. Sem szabad időmet, sem az anya­gi áldozatot nem sajnáltam az ügy ér­dekében. Mára azonban elveszítettem lelkesedésemet. Rájöttem, hogy az emberek csak kihasználtak. Hálával nem vagy alig-alig találkoztam. Ami­kor pedig nekem lett volna szükségem segítségre, nem akadt egy jelentkező sem. Valóban az a jó keresztény, aki tűri, hogy mindig kihasználják?” Kedves András! Kérdése mögött az a fájó tapasztalat húzódik meg, hogy ben­nünket, Krisztus-követőket a világ jó ba­leknak tart. Talán odaszánt életű keresz­tény testvéreim többsége átélte már, hogy miközben a segítségét kérték, megbántották a hitében. Például amikor valamelyik ismerőse vagy családtagja azzal kereste föl, hogy kölcsön szeretne kérni. Ha a válasz ilyenkor így hangzott: „Igen, adok”, akkor a kölcsönt kérő nem állta meg, hogy valami ilyesfélét ne mondjon: „Nohát, ennyi pénzetek van, a világ meg tele van éhező gyermekek­kel...” Ha viszont esetleg ez volt a vá­lasz: „Bocsáss meg, nem tudok adni, mert nekem sincs”, akkor jött a lenéző ajakbiggyesztés és a foghegyről odavá­gott sértés: „Azt hittem, egy komoly hí­vő nem szórja a pénzt, hanem spórol!” És arról még nem is beszéltünk, hogy hányszor, de hányszor nem adták vissza a kölcsönt, hogy esetleg kiforgattak az örökségünkből, hogy mindig mindenben az utolsó sorba állítottak, hogy kigú­nyoltak a naivságunk miatt, hogy be­csaptak, és annyiszor félrevezettek már! Amikor pedig látták, hogy az idegeink kezdik felmondani a szolgálatot, moso­lyogva mondták: „A hívőnek mindent tűrnie kell!” Ezzel a „kegyesnek” tűnő mondattal sikerült is állandó lelkiisme- ret-furdalást okozni számunkra, sok-sok álmatlan éjszakát átvirrasztatni velünk, ajkunkon a soha el nem halkuló kérdés­sel: „Uram, hogyan lehetek engedelmes gyermeked?” Leginkább úgy, hogy a Szentíráshoz fordulunk útmutatásért. Isten igéje mind az Ó-, mind az Újszövetségben védelmé­be veszi a szegényeket. (Zsolt 9,19; Gál 2,10) De ugyanakkor megengedhetetlen­nek tartja a tudatos lustaságot és hanyag­ságot, amely a szegénységhez vezet. (Péld 13,4-18) Mózes törvénye tizedet írt elő a föld terméséből és a nyájból a papok és léviták támogatására (4Móz EvÉlet - LELKI SEGÉLY ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX m ■ í 18,21-32), a kultusz céljaira, és aki ezt megtagadta, büntetést kapott. (3 Móz 27, 31) Ezenkívül támogatni kellett az özve­gyeket és árvákat, valamint a jövevénye­ket, hiszen nekik nem volt saját birtokuk, és gyakran éheztek. (5Móz 14,22-29) Érdemes elolvasni, hogy Mózes törvé­nye milyen sok rendelkezést tartalmaz a szegények védelmében; „Szőlődet se böngészd végig, és a szőlődben lehullt szemeket ne szedd föl. Hagyd ott azokat a nyomorultaknak és a jövevényeknek. ” (3Móz 19,10) „Ha pénzt adsz kölcsön a népemből való szegény embernek, ne légy neki uzsorása, ne vessetek ki rá uzsorát!" (2Móz 22,24) Jakab éles, vád­ló szavakat használ a szegényekkel szembeni igazságtalan magatartásra. (Jak 2,1-9) A mi Urunk Jézus pedig egyenesen életprogramjaként hirdeti meg a szegények, elnyomottak, kicsi­nyek felemelését. (Lk 4,16-19) így tehát egyértelmű számunkra, hogy tanítványának is ez az egyik fo feladata. Ennek mértéke a szeretet és az irgalom. Kedves levélíró testvérem en­nek alapján gyakorolta tehát a felebará­ti szeretetet. Segített, ahol tudott. A kér­dés csak az, hogy vajon mindig azt nyújtjuk-e, amire a felebarátunknak iga­zán szüksége van. Az éhező, didergő embernek nem elegendő, hogy szép szavakat mondunk neki Isten szereteté- ről, ha nem etetjük meg és nem takarjuk be. Ugyanígy csupán tüneti kezelést végzünk, ha a notórius munkakerülő, megbízhatatlan, felelősséget vállalni nem akaró, káros szenvedélyeinek szo­rításában vergődő embertársunkat anya­gilag támogatjuk ugyan, de nem beszé­lünk neki a szabadító Krisztusról, ha nem hirdetjük neki az evangéliumot, a bűn fogságából való szabadulás lehető­ségét. Elképzelhető, hogy így csak ár­tunk neki, ahelyett hogy segítenénk. Sok fájdalomtól megkíméljük önma­gunkat, ha egyáltalán nem várunk hálát és viszonzást az emberektől. Az emberi hála ritka, mint a fehér holló. Bizony az Úr Jézusnak is meg kellett tapasztalnia, hogy milyen hálátlan is az ember, ami­kor a tíz megtisztított leprás közül csu­pán egyetlenegy ment vissza, hogy há­lát adjon neki gyógyulásáért. (Lk 17,11-19) Áldozathozatalunknak tulajdonkép­pen az a jutalma, hogy megtehettük. És ha arra gondolunk, hogy jó Atyánk mennyi mindennel elhalmoz bennünket életünk során érdemtelenül, akkor belát­juk: ő már százszorosán megjutalma­zott. „Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek. " (Lk 6,38) Kedves András, kérem, gondolja át, fontolja meg mindezeket, és ne veszítse el végleg a lelkesedését. Szegények, rá­szorultak mindig lesznek - mint aho­gyan csalók és másokat kihasználni igyekvő emberek is. Isten bölcsességét kell kémünk ahhoz, hogy helyesen tud­junk segíteni. Ha az igére figyelünk, imádságos kapcsolatban maradunk Urunkkal - és persze készek vagyunk arra, hogy Isten javainkkal, tehetségünk­kel együtt mozgósítson bennünket or­szágának építéséhez -, akkor tudni fog­juk, mit kell cselekednünk. Nyugodtan élvezhetjük jól megérdemelt munkánk gyümölcsét, hiszen „méltó a munkás a maga bérére" (lTim 5,18b), ezért nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy nem nélkülözünk. Sőt az sem feltétele ke­reszténységünknek, hogy mindenünket szétosztogassuk - de jó, ha tudjuk, hogy az áldozatkész emberek a jelen mozga­tórugói. Nélkülük egyszerűen nem lenne fejlődés. Ha nem lennének áldozatkész anyák, akkor nem születnének gyerme­kek. Ha nem lennének áldozatkész kuta­tóorvosok, akkor gyógyszerek híján so­kan meghalnának. Ha nem vállalta vol­na Jézus értünk a büntetést, nem lenne örök életünk. Milyen csodálatos, hogy áldozatot hoznak értünk, és mi is áldoza­tot hozhatunk másokért! Ez az igazi sze­retet. Ez az élet. Ismerjük a búzaszem örök példáját: ha el nem hal, nem bont kalászt... Boldog ember az, aki felvál­lalja a földbe hulló mag szolgálatát. Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. HETI UTRAVALO Kegyelemből van üdvösségetek a hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. (Ef 2,8) Szentháromság ünnepe után az ötödik héten az Útmutató reggeli igéi Isten elhí­vott embereinek, a prófétáknak és apostoloknak a szolgálatából, tanításából vett gondolatokkal szemléltetik a „megigazulástan” gyakorlati megvalósulását. Vezér­igénk tömör megfogalmazását Pál a Római levélben így fejti ki: Az az igazság, amely Isten előtt érvényes (Luther értelmező fordítása szerint), az evangélium hir­detése által jelentetik ki számunkra, azaz „a Krisztusban való hit által minden hí­vőnek". A „hit törvénye” által igazulnak meg az emberek, mert „Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által" (Róm 3,22.24). Ennek a jó hímek a továbbadására így hívta el Jézus azt a Pétert, akit egy „logikátlan” halfogás sikere bűnösségének tudatára ébreszt: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!" (Lk 5,10) Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola a keresztről való beszédet, azaz a megfeszített Krisztust hirdeti, mert úgy „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket” (lKor 1,21)! Urunk erre a feladatra nemcsak Pétert hívta el, hanem - Istennel való előzetes „egyeztetés” után - a tizenkét tanítványt, akik Izráel tizenkét törzsét jelképezik, s akiket itt apostoloknak, azaz kiküldötteknek nevezett el (Lk 6,12-16). Jákobot, a csalót maga Isten nevezte el Izraelnek, Isten harcosának, amikor Bételben, az Is­ten házában megismételte neki az Ábrahámnak adott ígéretét: „Én vagyok a min­denható Isten! Neked adom azt a földet, (...) utánad pedig utódaidnak ” (lMóz 35,11.12). Tudj,uk, hogy Jákob tizenkét fiáról nevezték el Izráel tizenkét törzsét. Ezékielt Emberfiának nevezi az Úr, azaz Jahve, s háromszor is bátorítja őt: „Ne félj tőlük! (...) Hirdesd nekik az én igéimet... ” (Ez 2,6.7) A két „oszlop-apostol” a pogányok között hirdette Isten üzenetét. Az első apos­toli gyűlésről szóló beszámolóból tudjuk meg mindezt, ahol Pál és Barnabás is el­beszélte, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között. Péter utol­só mondatai ezek az apostolok cselekedeteiről írott könyvben: „Engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek. (...) Abban hiszünk, hogy mi (azaz a zsidó keresztények) is az Úr Jézus kegyelme által iidvöziilünk. Éppen úgy, mint ők ” (vagyis a pogány keresz­tények). (ApCsel 15,7.11) Ezek a szavak is igazolják, hogy nem volt „eredmény­telen” Jézus könyörgése Péterért, hogy el ne fogyatkozzék a hite, „ha majd meg­térsz, erősítsd atyádfiáit" (Lk 22,32). Pál a börtönből örömmel ír elhívásáról: „Mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. De egyet teszek: (...) nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott ju­talmáért. ” (Fii 3,12.14) Futunk-e vele? Isten minket is bizonyságtételre hív! „Jé­zus hív: Jertek énutánam!” (EÉ 438,1) Garai András Fotó: Barta Imre

Next

/
Thumbnails
Contents