Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-07-04 / 27. szám
2004. JÚLIUS 4. -5. oldal Evangélikus Élet Maradandó kincs Ismét ajándékot kaptunk, maradandó kincset egyházunk gazdag kincsestárából: D. dr. Nagy Gyula nyugalmazott teológiai tanár és püspök dogmatikakötetének, Az egyház mai tanítása című könyvnek II/l. részét, A bűn lényege, eredete és következményei címmel megírt 150 oldalas tanulmányt. Az Evangélikus Élet június 20-i számában már beszámoltunk az új könyv bemutatójáról. Most a mű teológiai értékelésére kerítünk sort. Már a külső is elárulja, hogy itt tulajdonképpen folytatásról van szó, hiszen a Luther Kiadó az előző résznél megszokott, ízléses formában jelentette meg a könyvet. A kötet tartalma a mottója alapján érthető igazán: „Az egyház igazi kincse Isten dicsőségének és kegyelmének legszentebb evangéliuma.” (Luther 62. tétele az 1517-es 95 tételből) így nyilván a szerző szándéka is az, hogy az egyház igazi kincsestárából nyújtson át valamit. Nevezhetjük magtárnak is ezt a könyvet, amelyből gyümölcshozó, termékeny magok kerülhetnek az egyház szántóföldjébe. Mindazok, akik ismerjük a nyugalmazott teológiai professzor terveit, tudjuk, hogy ez a kötet dogmatikai munkájának harmadik része, Isten és a világ nagy fejezetének négyes számú alpontja: A bűn rontása Isten teremtett világában - vagyis a hamartiológia. Ehhez szervesen tartozik még a Megváltóról, a megszentelésről szóló tanítás, valamint az egyházról vallott hitünk és a végső reménységről prófétáló befejező szakasz, amely személyes sorsunkat és a világ sorsát, Jézus visszajövetelét, az ítéletet és a teljességet jelentő Isten országát mutatja majd be. Nem lehettem ott a bemutatón, de a könyvet már megjelenése napján megkaptam, elolvastam, kijegyzeteltem. Az alábbiakban az új kötet kapcsán megfogalmazódott gondolataimat szeretném megosztani az olvasókkal. Erre a műre ugyanaz a magas színvonal jellemző, mint az előzőre. Bátorság kell ahhoz, hogy 21. században is ilyen rendszeres, következetes tanítást adjon valaki - ma, amikor német, angol, dán, svéd teológusok kísérleteznek azzal, hogy népszerű, könnyen érthető kátét adjanak az egyház népének kezébe, hogy akár még a világnak való udvarlás árán is segítsék a klasszikus keresztény tanítás tolmácsolását. Nagy Gyula meri az ősi, bevált tanítást közölni - mai szerzőket is ismerve, rájuk is hivatkozva megfogalmazni a klasszikus mondanivalót. Nem feledkezik meg az inkulturá- ció, vagyis a mai kulturális nyelv és gondolkodás figyelembevételéről. Lábjegyzeteiben az érdeklődő teológusoknak további szakirodalmi segítséget is nyújt. A szerző szándékában nem a nóvum, hanem az evangélium az elsődleges, nem a dátum (2004), hanem az időt álló mandátum a döntő. Könyvében a tudományos alapossággal és irodalmi gazdagsággal együtt megszólal a személyes hit, a szilárd meggyőződés, a legjobb értelemben vett értelmiségi misszió. A mű egyik „erénye” (nem az Isten előtti meritumról van szó), hogy filozófiai ismeretekre is épít. Ennek ellenére nem esik a római katolicizmus naivságá- ba, amely szerint nemcsak egy út - Jézus Krisztus - vezet Istenhez, hanem az emberi ész is képes Isten ismeretére, tiszteletére és a hitre, ha fegyelmezetten gondolkodik. Nagy Gyula a hit eszközének tekinti az értelmet, mint egykor Luther, aki a Szentírásra és észokokra utalt, amikor tanítása visszavonására kényszerítették. A kettő együtt, de nem azonos súllyal jelentkezik az evangélikus tanításban. A hit több, mint az értelem ismerete: Istenre hagyatkozó, bátor bizalom, Urunkkal való személyes viszony. Ezért az evangélikus tanítás sohasem úgy beszél Istenről, mint témáról, hanem mindig személyes gyermeki bizalomról szól, hiszen benne, általa élünk és vagyunk, az ő megkereső szeretetére válaszol hitünk. A bűnnel kapcsolatban is ez a személyes viszony a jellemző. A bűn istentagadás. Nem csupán cselekedetekben jelentkező, apróbb vagy nagyobb vétek, „szalonbűn”, hanem a lázadó ember alapvető magatartása: nem szereti, nem imádja Istenét. Luther éppen azon csodálkozott, hogy Isten őt, az ellenségét is szereti, őt, aki nerfi követi Isten akaratát, aki a saját maga istene akar lenni. Ezt vallotta meg egykor gyóntatóatyjának, Staupitznak is. A reformáció óta az a jellegzetes evangélikus gyónóimádság, amely nem bűnöket, vétkeket sorol fel csupán, hanem az alapvető bűnt vallja meg: Isten-ellenességünket. Ahogyan az Ágostai hitvallás is tanítja: „Mi valamennyien Isten tisztelete és szeretete nélkül születtünk.” Ez az alapbűnünk. Nemcsak „szalonbűnöcskéink” vannak, hanem újra meg újra hitetlenkedünk, és jobban szeretjük magunkat, mint Urunkat vagy felebarátunkat. Mindig a hitetlenség és szeretetlenség mélységéből kiáltunk bocsánatért. A bűnről szóló tanítást Nagy Gyula úgy mutatja be, mint ami önmagában félelmetes, de amelyben az evangélium, a bűnbocsánat és húsvét öröme ad ide- igvaló és végső reménységet, vigasztalást és erősítést. A bűnről szóló tanítás józan felismerésünkhöz tartozik, de a hitünk a győztes Úr evangéliumában nyugszik meg. Szerzőnk megmarad a keskeny úton: józanul elismeri a gonosz létét, ám nem hisz benne, hiszen az nem méltó a hitünkre, amint az Apostoli hitvallásban sem valljuk meg a gonoszban való hitünket. Mi a Szentháromság Istenben hiszünk, de a gonosz realitásáról tudunk. Csak a sátánisták hisznek benne, és imádkoznak hozzá. Jézus Krisztus az Alfa és az Ómega, életünk kezdetén és végén ő áll. A köztes időben Isten fegyverzetét használhatjuk: a hit pajzsát, az Isten igéjét és az imádság oltalmát (Ef 6,16-20). A könyv ezért logikusan kezdődik a Luther-idézettel (62. tétel), és végződik Luther diadalmas énekével, a reformátor győzelmi himnuszával, a 46. zsoltárból írt nagyszerű bátorítással: „E világ ura gyűljön bosszúra, nincs ereje már, reá ítélet vár: az Ige porba dönti.” E nehéz kérdésben, sőt a személyes gonosz tárgyalásánál Nagy Gyula nem áll meg a lutheri ortodoxia jeles képviselőinél, hanem a 20. század nagy hatású teológusaira is utal: Thielickét, Tillichet, Barthot, Brunnert, Bultmannt, Kari He- imet, Trillhaast és Vogelt hívja segítségül, hogy mai emberekként értelmezhessük az ősi tanítást. Ugyanakkor filozófusokat - Kantot, Nietzschét, Heideg- gert -, sőt modem írókat is idéz. Szerzőnk az evangélikus identitás megtartásával bátran nyúl ökumenikus szerzőkhöz és témákhoz. A világot járt professzor becsüli más felekezetű testvéreinket és teológusaikat. Szívesen tanul tőlük, de biztos abban, hogy nekünk is van mondanivalónk, és éppen ebben a kétirányú mozgásban értékeli az ökumenikus párbeszédet. Végül megemlítem, hogy számomra - és valószínűleg más olvasók számára is - a 31. paragrafus a legizgalmasabb olvasmány, amelyben az „Istenem, miért?”, vagyis az úgynevezett teodiceai kérdés kerül elő: hogyan egyeztethető össze Isten szeretetével, igazságosságával az a mérhetetlenül sok szenvedés, nyomorúság, betegség, természeti és történelmi katasztrófa, a háborúk és diktatúrák borzalma, a nyomorékként született vagy rákban elpusztuló kisgyermekek, az éhhalál szélén tántorgó felnőttek szomorú sorsa? Nagy Gyula egyfelől a Szentírás bölcsességére utal, másfelől Jób alázatával hallgatni is mer, ha megválaszolhatatlan kérdések kerülnek elő. Ez a lelkipásztori magatartás feloldhatja a nem könnyen olvasható könyv tömör tanítását, és mindannyiunkat segíthet a hit harcában. Id. Hafenscher Károly Köszöntjük a magyar örökség díjas Lutherániát A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében adták át múlt hét szombatján a Magyar Örökség Díjat. Az immár harmincötödik alkalommal kiosztott elismerő oklevelet a 20. század legjelentősebb teljesítményét nyújtó magyarjai kaphatják meg, állampolgári javaslatok alapján. Idén Wigner Jenő Nobel-díjas tudós elméleti fizikai munkássága, Örkény István írói életműve, a pécsi Zsolnay- gyár majolikaművészete, valamint az 1956-ban Melbourne-ben olimpiai bajnokságot nyert vízilabdacsapat győzelmének és helytállásának elismerése mellett Berszán Lajos atya munkássága és a 100 éves Lutheránia énekkar egyházzenei művészete találtatott méltónak arra, hogy bekerüljön a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeuma” aranykönyvébe. Az alábbiakban az ünnepségen elhangzott laudációból idézünk. Laudációm kissé rendhagyó lesz. Oka a rendhagyó kor, amelyben élünk s a nem mindennapi lelki teher, amely népünkre történelme folyamán nehezedett, nehezedik. Az Úristen megpróbálja hitünket, megméri sorsvállalásunk erejét, tudván azonban esendőségünket, kezét nyújtja, és segít talpon maradnunk. Idén június 13-án - első európai uniós választásunk napján - szétnyílt a Deák téri evangélikus templom kupolája. A templomot zsúfolásig megtöltő hallgatóság, jó másfél ezer lélek élte át e csodát. Az idei, immár 15. Bach-hét zárókoncertjén a H-moll mise csendült fel, és segítette Isten közelébe korunk szárnya- szegett emberét. A hívőt éppen úgy, mint az elbizonytalanodót, a kétségbeesőt. A Lutheránia ilyesfajta spirituális szolgálata közigényt jelenít meg. Hiszen köztudottan nehéz ma Isten áramkörében megmaradni. A fogyasztói társadalom konzummohósága a belső szférát sem kíméli. A szerzésben, habzsolásban kiüresíti a lelket. Isten szeretete nem melegít, égi fénye nem világit. Hívó szava nem hallatszik... Ilyenkor dereng fel Johann Sebastian Bach képe, s az ember elindul a Deák téri templom felé, mint tették ezt sokan június 13-án is. A Kyrie azonnal szárnyára kapta a lelket, s az egek felé indította, majd az Agnus Deivel Isten békéjét árasztotta szét a hallgatóságban. 2004- ben a Rorate de super (Harmatozzatok, égi magasok) enyhét nemcsak adventkor kérheti a Messiást váró ember, hanem az év bármely szakában sóvároghatja azt. Bár Krisztus az elvesztett édeni üdvösséget halálával visszaszerezte nekünk, napjainkban a hit kegyelmi állapotát a Mammon mégis egyre inkább veszélyezteti. Veszélyezteti, de talán el nem veszejti addig legalábbis biztosan nem, amíg Bach zenei igéi fölhangozhatnak, amíg a H-moll mise Credója, Sanctusa a teremtő Isten ábrázatát láttatja. Hosszú időn át azonban nem a kon- zummohóság szikkasztotta ki a lelkeket, hanem a félelem dermesztette meg őket. A hatalom hivatalos istentelensége még a templom közeléből is elriasztotta az embereket. Abban az időben istentiszteletre, misére félve jártak csak. Kórusban énekelni zaklatással, nem egyszer állás- vesztéssel járt, a Lutherániát mégis ezrek hallgatták. Még azok is, akiknek nem sok közük volt az égiek világához, de földi gondjaik elviseléséhez szükségük volt a Pollack Mihály és Hild József által megálmodott templom erőt, nyugalmat árasztó légkörére, a lelket átjáró bachi zenére. Mindebből kitetszik, hogy az énekkar szolgálata nemcsak a liturgiára, hanem szükség esetén az emberekre is kiterjedt. Magasan szárnyaló művészi teljesítményének két meghatározója van: egyrészt a zeneirodalom nagyjainak, élükön J. S. Bach remekműveinek megszólaltatása, másrészt ezen remekműveknek az emberi lelket erősítő képessége. Nem egészen ilyen típusú, a történelem által rákényszerített szerepre gondoltak száz évvel ezelőtt az alapító okiratot megfogalmazó lutheránus elődök. Ilyesmi föl sem merülhetett bennük, amikor a kórus Lutheránia világi dalkör néven megalakult, majd Lutheránia Dalegyesület néven folytatta tevékenységét. Elsődleges céljuk a „társas szellem fejlesztése” volt a Deák téri gyülekezetben. (Ezen különféle összejövetelek, felolvasóestek, hangversenyek és kirándulások megszervezését is értették.) Bár a Lutheránia kezdetben világi dalkör volt, megalakulása óta szoros szálak fűzték a gyülekezethez. A húszas évek közepén pedig egyesült a már évtizedek óta működő egyházi kórussal, ellátva immár a liturgikus zenei feladatokat is. Az idők múlásával a közösség életében egyre meghatározóbb szerepet betöltő és az egyházzenei élet kiteljesedését szolgáló énekkar nem kerülhette el a 20. század tragikus eseményeinek, történelmi buktatóinak következményeit. Újrakezdések, újjáépítések, újabb nekilendülések váltották egymást, miközben az együttes kohéziós ereje, hűsége és művészi igényessége biztosította a folyamatos felfelé ívelést és az elért magas szint megtartását. E felfelé ívelésnek olyan kiváló muzsikusok voltak a mozgatói, mint például Mendöl Ernő, Kapi- Králik Jenő, Zalánfy Aladár, Weltler Jenő és az utóbbi 16 évben Kamp Salamon, a Magyarországi Evangélikus Egyház zenei igazgatója, Bach elkötelezett szószólója. A Lutheránia tevékenységére erős Bach-kultusz jellemző, melynek eredete jó kétszáz évre nyúlik vissza. A türelmi rendelet (1781) után megalakult pesti evangélikus gyülekezet első lelkésze, Molnár János még jénai tanulmányai során ismerte fel az egyházzene, a templomi kórus működésének fontosságát, spirituális hasznát. E felismeréshez hozzásegítette és egyszersmind Bach irányába terelte a Lipcsében 1802-ben megjelent Bach-életrajz is, melynek szerzője a német zenetörténeti irodalom egyik megalapítója, Johann Nikolaus Forkel jénai, majd göttingeni egyetemi tanár volt. Forkel még személyesen ismerte a Bach fiúkat. Nagy hatással volt tanítványára, Molnár Jánosra is, aki 1818-ban megjelentette a nagy tudósnak az egyházi énekkarok jelentőségéről, a korálok és a kantáták előadásáról szóló egyik tanulmányát. Ez utóbbiak éneklését a német evangélikus egyház a 19. század elejére kiiktatta szertartásaiból. Molnár János - nyilván Forkel hatására - visszahozta a kantátás istentiszteleti formát. Nagyjából ettől az időszaktól eredeztethetjük a Deák téri gyülekezet Bach-kultuszát, amely hol a zenei élet természetes ritmusában mutatkozott meg, hol pedig egy-egy nagy karnagy Bach-csodálatában forrósodott föl. A jelenlegi karigazgató, Katnp Salamon számára is Bach a mester. 1992-ben Zászkaliczky Tamással és Dobozy Borbálával együtt alapították meg a Magyar Bach Társaságot, amely napjainkra mintegy 120 tagot számlál, és amely Bach zenéjének széles körű megismertetését tűzte ki célul. Ezt hivatott szolgálni az 1990- ben életre hívott, minden év június elején megrendezett Bach-hét is. Az ingyenes - így a szerényebb körülmények között élők számára is hozzáférhető - esteket rengetegen látogatják. A koncertsorozat Budapest zenei életének kiemelkedő eseményévé vált. A kórus mellett kiváló hazai és külföldi művészek tolmácsolásában hangzanak fel a zene óriásának művei. A Lutheránia a magyar egyházzene szolgálatában túlnőtt a főváros és az ország határain is. Külhoni koncertjei legalább úgy öregbítik hírnevét, mint ahogyan emelik kóruskultúránk nemzetközi tekintélyét. Végiggondolva a Magyar Örökség Díj alapjául szolgáló tevékenység történeti, kulturális és társadalmi követelményét, meggyőződésem, hogy az idén százesztendős Lutheránia mindezeknek teljes mértékben megfelel, amiképpen ezt a tisztelt bírálóbizottság egyhangú döntése is bizonyítja. Végezetül Kamp Salamon egyik szép gondolata jut eszembe: „A művészetben rend van, ahogy a teremtésben is rend, összefüggés, arány van. Pontosan ez Bach zenéjének legfőbb jellemzője.” S én még hozzátenném: bárcsak a mi földi világunkban is érvényesülne ez az égi fényű bachi rend! A Lutheránia ének- és zenekar - dr. Kamp Salamon vezényletével - rövid koncertet is adott az MTA dísztermében rendezett ünnepségen Fotó: Bottá Dénes Erdélyi Zsuzsanna
