Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-06-27 / 26. szám
Fotó: Bottá Dénes 69 . ÉVFOLYAM 26. SZÁM 2004. JÚNIUS 27. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP ÁRA: 149 Ft A TARTALOMBÓL Adósok vagyunk Linköpingi látogatás Egy csepp emberség Bach-hét-értékelő EVÉL&LEVELEK Egy (jó) választás Szélrózsa-programelőzetes Becslések szerint június 19-én húsz-huszonötezren vonultak imádkozva és énekelve az Oktogontól a Hősök teréig, hogy a „Felvonulás Jézusért!” című nagyszabású ökumenikus rendezvény keretében együtt tegyenek tanúságot hitükről és Isten szeretetéről. Amint „a nap” igehirdetője, Szeverényi János evangélikus lelkész is hangsúlyozta: nagy szükség van hazánk lelki-szellemi megújulására, mert az alkoholizmus, depresszió, öngyilkosság és abortusz tekintetében sajnálatos módon listavezetők vagyunk. (Beszámolónk a 6-7. oldalon) „Sokszínűek, de egyszívűek” Tanévzáró a teológián Az Evangélikus Hittudományi Egyetem június 19-én, szombaton délelőtt zárta 2003/2004-es tanévét - a hagyományoknak megfelelően - a buda- pest-zuglói evangélikus templomban. A tanévzáró istentisztelet és ünnepi ülés a búcsúzás, hálaadás és az útra indítás jegyében telt. Az egyetem rektora, dr. Szabó Lajos - egyaránt gondolva a padsorokban ülő, diplomájuk átvételére váró hatodévesekre és az arany-, gyémánt- vagy rubinoklevelet kapó jubilánsokra - két igét választott prédikációja alapjául: „Áradjon ajkamról a dicséret, mert megtanítasz rendelkezéseidre. Válaszoljon beszédedre nyelvem, mert minden parancsolatod igaz." (Zsolt 119,171-172) „Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr tanácsa valósul meg. ” (Péld 19,21) Hiszen az Isten dicsérete, az ő beszédére válaszoló nyelv, az Úr tanácsának megvalósulása mást-mást jelent egy, a lelkészi szolgálatba most induló fiatal és egy ötven, hatvan vagy hetven évvel ezelőtt végzett idős lelkész számára. Az alapigét már a meghívón is olvashatták az ünnepi alkalom részesei, hogy - amint Szabó Lajos fogalmazott - az „igehirdető és -hallgató tudjon egymásra készülni, egymásra gondolni”. Vajon miért nem ebben a zsoltáros által megfogalmazott alapörömben élünk, s a formán túl a lényeget is értjük-e az istentiszteleten, az igehirdetésben? - tette fel a kérdést a rektor. Az Isten- és Krisztus-közelség dicséretre, válaszra nyitja ma is az Istenre figyelők ajkát. A sorrend azonban - ahogyan az igeversben is olvassuk - az, hogy először mindig Isten szól! 0 tanít, s mi dicséretet mondunk. O beszél, s szavára válaszol a nyelv. A ma végző fiatalok hat-hét évnyi tanulmányait is Isten elhívó szava előzte meg. Az elhívás és az ennek nyomán fakadó válasz, a lelkészi pályára való lépés nem rendszer, nem dogma, nem tan - hangsúlyozta Szabó Lajos -, hanem élet. Növekedés, fejlődés, változás, úju- lás, hiszen Krisztus szava életre vivő, életre segítő szó. A jubilánsok is erre a szóra figyelve hirdették egy életen át Krisztust, s adnak most hálát az átélt . örömökért, a megtartatásért. Az egyház titka, a papi szolgálat titka ez, amelyben rész!esek lehetünk - mondta a rektor. A titkokat nem lehet megfejteni - továbbadni kell: hallani Isten szavát és válaszolni rá. „Mindnyájatoknak, akik most indultok a szolgálatba, Isten Lelket és hangot adott. Másokat gazdagító, senki máséval össze nem téveszthető hangot - fordult Szabó Lajos a hatodévesekhez. - Megfá- radás, elbizonytalanodás ér a szolgálatban? Halljátok meg a Példabeszédek bátorítását.” A rektor végül egy meg- kapóan szép József Attila- idézettel búcsúztatta a végzősöket, és köszöntötte a jubilánsokat: „ki verné föl lelkűnkben a lelket”, ha nem vállalnák a lelkészi szolgálatot? Isten hatalmával, benne bízva „kertek ültetése, lelkek fölverése” a feladatuk - zárta igehirdetését. A liturgiában Szabóné Mátrai Marianna és dr. Fa- biny Tamás vett részt, majd a zuglói templom oltárterében a hatodévesek egy közös imádsággal adtak hálát a teológiai évekért. Az egyetem énekkarának (Csorba István vezetésével) és fúvószenekarának (Johann Gyula vezetésével), valamint a liturgikus ének szemináriumnak a szolgálata után ünnepi üléssé „alakult át” a tanévzáró istentisztelet. A várva várt pillanat: a diplomaátadás következett. Elöljáróban dr. Re- uss András, a rendszeres teológiai tanszék vezetője köszöntötte az ünneplő gyülekezetét, és fogalmazta meg gondolatait. (Folytatás a 3. oldalon) Az egyház reprezentánsai A laikusok az egyház reprezentánsai a világban - ez volt a jelmondat éppen fél évszázaddal ezelőtt az Egyházak Világtanácsának evanstoni nagygyűlésén. Erről a mondatról tarthattam előadást Vedres Imre biztatására 1957 nyarán - amikor az egyházak rövid életű és viszonylagos szabadságot élvezhettek - Gyenesdiáson, a gyülekezeti munkások konferenciáján. Emlékszem, a kulcsmondatot - természetesen maradéktalanul vállalva a tartalmát - kiegészítettem egy másikkal: Az egyház az Isten reprezentánsa a világban. Ma, öten év távlatából még inkább világosak számomra az alapvétő összefüggések. A nyugati országok kereszténysége akkor már szembesült a szekularizáció kihívásával. A templomok kiürülőben voltak; ha az egyház el akarta érni a társadalmat, nem elégedhetett meg a klerikusok hivatásszerű aktivitásával, mozgósítania kellett a nem lelkész munkatársakat is. Nálunk viszont a szocializmus egyházkorlátozó törekvése volt a meghatározó. Ezért is kellett arról is szólnom 1957-ben, hogy az egyház az Úristen reprezentánsa, az evangélium letéteményese, így nem mondhat le a misszióról, nem zárkózhat be a templomokba. A küldetés egyaránt érinti a klerikusokat és a laikusokat. Az utóbbiak bizonyságtétele hiteles üzenet mind az egyház missziójáról, mind a társadalmi szerepvállalásról. Hiszen a misszióból következik a diakónia, a szeretetszolgálat, valamint az oktatás, az iskolaügy, a sajtómunka... Az egyházak később évtizedekre ismét rabságba kényszerültek hazánkban. Felerősödött a hierarchizmus és a klerikalizmus. Egyszerűen azért, mert a pártállami illetékesek egyrészt a hierarchián, az egyházi vezetőkön keresztül érvényesítették hatalmukat, másrészt a lelkészeket az erősen korlátozott lehetőségek elfogadására kényszerítették. Az ezeket feszegető laikus aktivitás, mely a hetvenes-nyolcvanas években felerősödött, veszélyeztette az igehirdetőket. így állt elő az a paradox helyzet, hogy a lelkészektől az állam - hivatásuktól idegen módon - a nem lelkészek szolgálatának háttérbe szorítását várta el. Jellemző emlékem: a Testvéri szó nevet viselő irat - ezt közismerten lelkészek és nem lelkészek együtt írták alá - nyilvánosságra kerülésekor, 1986-ban egy kitűnő lelkipásztor barátom attól félt, hogy az állami retorzió még rosszabb helyzetet teremt majd az egyház számára, és egzisztenciálisan is romolhat a lelkészek helyzete. Félelme nyilván nem volt alaptalan. A rendszerváltozáskor örvendetesen és döntően megváltozott a helyzet. Ha jellemzőnek tarthatjuk is az akkori megállapítást - nevezetesen: ha egy gúzsba kötözött emberről levesszük a kötelet, attól az még nem tud futni -, mégis nagy lendületet vett az egyházi élet, nőtt a nem lelkészek aktivitása. Közel másfél évtizeddel később - egészen más körülmények között és összefüggések réyén - ismét éledőben van a protestantizmustól idegen hierarchizmus és klerikalizmus. Mi most találkozunk a szekularizáció kihívásával, amelyről Evanstonban már 1954-ben tanácskoztak. Ez fenyeget ma az egyház gettóba zárásával; és ez nem kevésbé veszélyes. A társadalom, a politika nem tekinti partnernek az egyházakat, legfeljebb - tudomásul véve társadalmi súlyukat, szolgálatukat - anyagilag támogatja őket (ez önmagában természetesen pozitívum), illetve igényli az egyházi vezetők protokolláris szereplését. A világ tudomásul veszi az egyházat, a klerikusokat, de (jobb esetben is) muzeális értékként tekint rájuk - mint olyanokra, akik hivatásszerűen vállalják egy meghaladott eszme képviseletét. Belső, egyházi gond, hogy távozóban van az a lelkész- és nem lelkész-nemzedék, amelynek még számos közös élménye van a negyvenes évek ébredésének időszakából és az együttes szolgálatból, amelynek az emlékeiben élénken élnek a gyenesdiá- si, a fóti konferenciák, az éjszakába nyúló viták, a bibliaórák, amelyeken mindenki megszólalt, az evangélizációk, az imaközösségek... Már a klerikus középnemzedék is azt szokta meg, hogy mindent neki magának kell megtennie a gyülekezetben, mindenért ő felel. Az utóbbi sok tekintetben igaz, de ennek nem mond ellent, hogy a sikeres lelkészi munka egyik fokmérője ma az, hogyan tud a lelkipásztor nem lelkész munkatársakat aktivizálni. Ez természetesen a spirituális szolgálatra is vonatkozik; ehhez képest olykor meghökkentő, hogy még a hagyományosan laikus funkciókból, a gazdasági-műszaki teendőkből is több feladat a lelkészekre hárul. Azért is üdvözöltük, támogattuk a lelkészképzésben a hatodik év bevezetését, mert ez épp arra nyújtott reményt, hogy az új nemzedék a pálya alaposabb ismeretében, felkészültebben, többek között a nem lelkészek munkája iránti igénnyel, illetve az ilyen jellegű munka elfogadásának a képességével indul a szolgálatba. A félreértéseket elkerülendő - hiszen valóban csak egy lelki ébredés nyújt evidenciákat, győz meg kételkedőket - szögezzük le, hogy a lelkészi szolgálat fontosságát, prioritását nem kérdőjelezi meg az evanstoni mottó, sőt valójában kiemeli azt, nagyobb igényeket támasztva. A fogyatkozó, leépülő gyülekezetek megújítása önálló stratégiát igényel. Mindebből nem nélkülözhető a nem lelkészek aktivitása. De az életképes és a nagy gyülekezeteknek is meg kell hallaniuk a 21. század kihívását, és ez egyházunk egészére is vonatkozik. Nem ismételhető meg elégszer: szép gondolat volt, hogy az európai alkotmányban legyen említés a kontinens keresztény gyökereiről, értékeiről. De a valódi feladat az evangélium közvetítése szóban és cselekedetben a ma embere számára. Erről kell, hogy szóljon az egyház minden tevékenysége, a közvetlen misszió éppúgy, mint iskoláink, szociális intézményeink munkája, valamint az írott és elektronikus médiumok révén végzett szolgálat... Mindebben nem nélkülözhetők a nem lelkészek, akik az egyház reprezentánsai a világban. Frenkl Róbert „Isten sokszor megengedi, hogy valaki súlyos bűnbe essék, vagy abban vergődjék, azért, hogy önmaga és a világ előtt megszégyenüljön; mert ha tisztán és feddhetetlenül állott volna meg, akkor sohasem maradt volna mentes a hiú dicsőség- és hírnévkeresés súlyos bűnétől. Isten egy másik bűnnel akadályozza meg az ő szent nevének megsértését. így az egyik bűn a másiknak a gyógyszerévé lesz a mi gonoszságunk miatt, amellyel nemcsak hogy gonoszát cselekszünk, hanem még visszaélünk is minden jóval. " Luther Márton: A jó cselekedeteb-ől (Takács János fordítása)