Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-06-13 / 24. szám

2004. JÚNIUS 13.-9. oldal „Ne csüggedj, lelkem, hű az Isten...” „ ...... Evangélikus Élet Gy akran lehet hallani mostanában: mai világunkban nem elég egyetlen szakma, egy diploma megszerzése. Régi munka­helyek szűnnek meg egyik napról a má­sikra, de sok egyéb módon is bizonyta­lanná válhat az emberek élete - akár jó bizonyítványok birtokában is. A tanu­lást, amíg élünk, nem lehet abbahagyni. Nemcsak a szakmát, a hitet is tanulni kell. S ehhez közel sem elég a hittanóra. Igaz, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által, de miként a kitű­nővel végző tanuló is csak a gyakorlat útján válhat jó szakemberré, úgy a hit dolgában is sok-sok gyakorlásra van szükség. E nélkül a legalaposabb biblia­ismeret is csupán elmélet marad. A legnehezebb talán azt megtanul­nunk, hogy merjünk teljesen Istenre ha­gyatkozni. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindent tőle várunk. Ellenkezőleg: állandóan munkában kell lennünk, állan­dóan „kézben” kell tartanunk magunkat. Még a betegágyon is, amikor tétlenségre, tehetetlenségre kényszerülünk. Az em­ber ki van szolgáltatva az érzéseinek, a félelmeinek, annak, hogy egyik pillanat­ról a másikra a csúcsról a mélységbe zu­hanhat. Emberileg nincs biztosítva az életünk, akárhány életbiztosítást kötöt­tünk is. A legelső teendőnk tehát az, hogy az Istenről tanultakat gyakorlattá tegyük a mindennapokban. Isten iskolá­jában holtig tart a tanulás. A tanítómester Jézus Krisztus. Ő hű képet festett az Atyáról, saját életével szemléltetve mu­tatta be azt az utat, amelyen járva minden emberi értelmet meghaladó békességre juthatunk. Tőle megtanulhatjuk, hogy nem lehet „megspórolni” a fájdalmat, a szenvedést. Világosan értésünkre adta, hogy ami az ő életében megtörtént, az a miénkben is megtörténhet. A húsvét és az év 52 vasárnapja viszont arról tanús­kodik, hogy nem a szenvedésé az utolsó szó. „Ezért tehát nem csüggedünk... mondja Pál apostol. Tényleg nem csüggedünk? Jaj, de- hogyisnem; milyen sokszor! Itt van tehát a legérzékenyebb pontunk, amelyet a legjobban erősítenünk kell. Mert a csüg- gedés idején maguktól nem működnek az életfunkcióink. Nem tudunk imádkoz­ni sem. Legszívesebben lefeküdnénk, még ételt sem kívánunk magunkhoz ven­ni olyankor. Fáradtnak, nehéznek érez­zük a tagjainkat. Kialszik a szívünkben a remény. Az ellenség szeretné elhitetni velünk, hogy nagypéntek az utolsó állomás, hogy akkor minden véget ért. Csak hitünk se­gíthet el az üres sírig, de ez még nem elég a bizonyossághoz. Csüggedésünk legyő­zéséhez kevés az értünk szenvedő Krisz­tus látványa. Az üres sír sem adhat erőt, legfeljebb halvány reményt. Csak a Jé­zussal való személyes találkozás tette élővé a tanítványok hitét - olyannyira, hogy attól kezdve nem győzhette le őket a félelem. Rajtunk is csak az segíthet, ha felismerjük Isten Lelkének az érintését. Azt pedig leginkább nagy nyomorúság közepette élhetjük át. Mert igaz, hogy Is­tennel mindenütt találkozhatunk, lépten­nyomon láthatjuk kezének alkotásait. Há­laének kelhet szívünkben, amikor gyö­nyörködünk a csodálatos tájban, a mada­rak énekében, kicsiny gyermekünk moz­dulataiban vagy arcocskájában. De ettől még elhatalmasodhat rajtunk a csügge- dés, a kétségbeesés. Mindennapi imádsá­gunkká kell, hogy legyen: „Taníts meg engem, Uram, mindent a kezedből venni s mindent a kezedbe tenni.” Ez olyan tananyag, amelynek a tanu­lását nem lehet elég korán kezdeni, és amelyet utolsó leheletünkig gyakorol­nunk kell. Ebbe tényleg minden beletar­tozik: a legkisebbnek tűnő dolgok is. A másik ember hozzánk való viszonyulása éppúgy, mint az, hogy mi miként visel­kedünk a „nehéz” emberekkel. Beletar­tozik egy-egy szép tervünk, elképzelé­sünk megvalósulása vagy kútba esése, de beletartoznak a veszteségeink, az örömeink is. Az is, amit nem akarunk el­veszíteni, és az is, amitől szívesen meg­szabadulnánk. Mindent Isten kezében tudni, oda helyezni, onnan elfogadni - ez a csüggedés esetén beveendő orvos­ság. Bár elképzelhető, hogy nem hat azonnal, mégis biztosak lehetünk benne: a Lélek a segítségünkre siet, és nem ma­radunk túl sokáig a porban fekve. Éne­keljük hát hittel, bizakodva: „Ne csüg­gedj, lelkem, hű az Isten, bízzál őbenne, ő hordja terhed. Megváltód, őriző Pász­torod ő!” (EÉ 587) A Feltámadott a ga­rancia arra, hogy fel tudunk kelni, to­vább tudunk menni, hogy visszatér be­lénk az élet. Szántó Vilmosné Megmérgezett szavak „A feleségem nagy hívő. Egyetlen is­tentiszteletet vagy bibliaórai alkalmat sem hagyna ki. Részt vesz a nőegyleti munkában, áhítatos arckifejezéssel ál­landóan a gyülekezetben sürgölődik. De hogy valójában milyen, azt csak én, a férje tudom! Amikor ugy anis ha­zajön a templomból, mindent és min­denkit kibeszél. Állandóan pletykál- kodik. Tele van előítéletekkel, min­denkiről lesújtó a véleménye. Úgy képzeli, hogy csakis ő tökéletes. Miat­ta nem megyek túl gyakran a gyüleke­zetbe, mert nagyon kiábrándít a visel­kedése. Hát ilyennek kell lennie az Is­ten gyermekének?” „ Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megizetlenül, mivel lehetne ízét vissza­adni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az embe­rek” - mondja Jézus a Hegyi beszédben (Mt 5,13). És egyre növekvő bünbánat- tal kell olvasnunk és hallgatnunk Urunk­nak az igazi tanítványság értelméről szóló szavait, mert a keresztény misszió erőtlenségéért nagymértékben a mi éle­tünk hamis tanúságtétele a felelős. Nem vagyunk jó és hű bizonyságtevői szerető Atyánknak. Hitünkből fakadó jó csele­kedeteink haloványak. Szeretünk nap- fürdőzni Urunk áldásaiban. Talán még a gyülekezeti szolgálatban is szívesen buzgólkodunk. Jólesik, ha dicsérnek az emberek, ha a lelkész és a közösség megbecsüli gyülekezeti munkánkat. Büszkeséggel tölt el bennünket, ha ado­mányainkért és aktív jelenlétünkért az egyházközség példaértékű személyisé­gei között tartanak számon bennünket. De talán mindeközben valahol elsikkad a lényeg. Hát akkor most Istennek aka­runk tetszeni vagy az embereknek? En­gedjük-e, hogy az Ige által megérintsen és átformáljon a Szentlélek Úristen? El­ismerjük-e, hogy koldusok vagyunk, hogy Isten nélkül senkik és semmik nem lehetnénk? Testvéri szeretettel köszönöm meg le­vélírónk sorait, hiszen sokak tapasztala­tát öntötte szavakba. Rendkívül gyakori, hogy egyébként istenfélő emberek elzár­kóznak községük vagy városuk keresz­tény gyülekezetétől, Inert csalódnak az ottani közösség tagjaiban. Az Isten gyer­mekéhez méltatlan életvitel, a szeretet­len magatartás, a keresztény gőg sokakat taszít. Nem véletlenül mondják: „Ha ez a hívő élet, akkor én ebből nem kérek!” Nemrégiben olvastam, hogy egy vad- libacsapat útban a déli országok felé megállt pihenni valami mocsár fölött. Egy ember kegyetlen kíváncsiságtól EvÉlet - LELKI SEGÉLY hajtva elfogott egyet közülük, és lemet­szette szárnyainak egy részét. A nádas­ból figyelenftnel kísérte gonosz tettének következményeit: a lenyesett szárnyú li­ba nem tudta követni társait, amikor a madárraj a magasba szökkent. A társai azonban észrevették hasztalan próbálko­zását, és - nem követve ösztönüket - visszatértek a mocsárhoz. Megvárták, amíg a számyaszegett madár erőre ka­pott. Napokat töltöttek el ott, és csak ak­kor indultak el, amikor már a kis sérült is csatlakozhatott hozzájuk. Különös, hogy az állatvilágban ennyi­re jelen van az empátiás készség, míg mi, emberek többnyire csak kritizálni szeret­jük egymást. Kizárólag a nekünk szim­patikus, a hozzánk hasonló gondolkodá­sú embertársainkkal érezzük jól magun­kat. Még nem tanultuk meg tisztelni egy­mást, még nem értettük meg, hogy Isten nem személyválogató, még nem nyílt meg a szemünk arra, hogy nincs én és te, csak mi vagyunk. A Szentlélek Úristen áldott munkája az, amikor meglátjuk en­nek a „mi”-nek a jelentőségét. Ahogy egy zaire-i pap mondta: „Azért vagyok, mert vagyunk!” A szentek közössége ál­dás. Tart, amikor elesnék, fölemel, ami­kor a porban fekszem, letörli könnyei­met, és örömömben is osztozik velem. „Jobban boldogul kettő, mint egy: fára­dozásuknak szép eredménye van” - mondja a prédikátor (Préd 4,9). Meggyő­ződésem, hogy önmegvalósító terveink helyett végre itt az ideje annak, hogy kö­zösségben gondolkodjunk! Végre itt az ideje annak, hogy megbecsüljük egy­mást, hogy értékeljük a Krisztus-test tag­jainak személyre szabott munkáját, hogy észrevegyük a különbözőségeink szépsé­gét; hogy előítéletek nélkül tudjunk épül­ni egymás hite által. Kedves levélíró testvéremnek ezért szeretettel azt javaslom, hogy ne távo­lodjon el a gyülekezettől azért, mert egyesek - jelen esetben éppen a felesége - magatartása taszítja. Saját magát foszt­ja meg így az áldástól! A pletykálkodás, mások kibeszélése, jó hírnevének be­szennyezése, mondatainak szándékos ki­forgatása bűn. Érdemes felhívnia erre a kedves neje figyelmét (vö. 2Móz 20,16). A hívő keresztény ember gyakran ta­pasztalja, hogy bizony nem könnyű meg­zabolázni a nyelvét. Szinte mindannyian örömmel vájkálunk mások magánéleté­ben, szinte várjuk, lessük, hogy milyen hírek érkeznek a szomszédból vagy a „sztárok” világából. Nem véletlen, hogy a pletykalapok fogynak el leggyorsabban az újságosstandokról. Ráadásul sokan nem is látják be, hogy a pletykálkodás milyen veszélyes terület: a Diabolosz- nak, a nagy szétzilálónak a lelki szántó­földje. Tudjuk, hogy az egyházat a pokol kapui sem rengethetik meg; nincs az a hatalmasság, amely kívülről támadva le­rombolhatná. De belülről a hívők seregé­nek egymás iránti irigysége, hatalmasko­dása, ítélkező magatartása bizony aláás­hatja erejét. „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a ge­rendát sem?" (Mt 7,3) - segít el Jézus Urunk bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy bizony sok nyomorúságunk van ezen a területen. Jakab apostol pedig így tanít: „A nyelvet azonban az emberek kö­zül senki sem tudja megszelídíteni, fékez- hetetlenül gonosz az, telve halálos mé­reggel. ” (Jak 3,8) Még rágondolni is rossz, hogy ugyanazzal a nyelvvel áldjuk az Urat, és átkozzuk az Isten hasonlatos­ságára teremtett embereket! Szabadulni csak úgy tudunk ebből a meghasonlott állapotból, ha a bűnt bűnnek valljuk meg, ha böjtölünk, imádkozunk, és Isten bölcsességét kérjük. Őszintén bátorítom kedves levélíró testvéremet, hogy érzéseiről mielőbb beszéljen házastársával, mert előfordul­hat, hogy nemcsak a keresztény életve­zetés területén, hanem a házasságukban is ellentét, zavar támadhat! Ne adja fel a reményt! „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének” (Jak 5,16b), és „ tudja meg, hogy aki megtérített egy bű­nöst a tévelygés útjáról, megmenti an­nak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfe­dez” (Jak 5,20). Támogató imaháttérrel kíséri: Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Jánosy István Visszatérnek A nem teljesített programok visszatérnek, s ajtónkon dörömbölnek makacsul. Nélkülünk elviselhetetlen lesz az élet, s az ember tömeggyilkossá vadul. Jézus jön számon kérni: Az éhezőnek adtatok-e vizet, kenyeret? S puha ágyat a száradtkezűnek? S szétosztottátok-e kincseiteket? Szent Ferenc kérdi: Tiszteltétek-e menyasszonyomat a Szegénység-leányt? Elbűvölt-e a madarak éneke, s kíméltétek-e a virágot, a fát? S jön Tolsztoj a nagy próféták dühével: Mikör tanuljátok ellenségetek szeretni, ti, véreskezűek? S a bárgyú civilizációt mikor fogjátok a Gyehennára vetni? Szól Dosztojevszkij: Lelkedbe belenéztél-e: hogy nyüzsögnek benn az ördögök? És Aljosa szelíd útjára térve sírtál-e a sztarec koporsója fölött? Szól Gandhi: Visszakergetted-e a technikát? oda, hová való: hogy szolgád legyen ne zsarnokod? S ha valaki bánt, ne bántsd vissza, szeresd. S nincs többé félelem. A nem teljesített programok visszatérnek s ajtónkon dörömbölnek vadul. A fejsze a fa törzsére vetve: Térj meg! Vagy pusztulj, ember, vigasztalanul. HETI UT RAVA L O Krisztus mondja: Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el. (Lk 10,16) Szentháromság ünnepe után az első héten az Útmutató reggeli igéi Isten szavának a sorsáról - hirdetéséről, befogadásáról vagy elutasításáról - adnak hírt. A gazdag és Lázár példázatát a halottak közül való feltámadásával maga az elbeszélő, Jézus tette befejezetté. Isten egyetlen és utolsó lehetőségként adta nekünk az evangéli­umot, hogy ezáltal a lelkünkre beszéljen, teljesítve a gazdag ember,„utolsó kíván­ságát”: „hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek” (Lk 16,30). Van Jézusunk, vannak apostolok s mai igehirdetők, hallgassunk rájuk ve­zérigénk üzenetét figyelembe véve, és akkor „bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé” (ÍJn 4,17). Nemcsak a mindenkori gazdag embernek szól a szeretet apostolának figyelmeztetése: „aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát" (ÍJn 4,20). Az Úr a tizenkettőn kívül másokat is a misszió szolgálatába állított. A hetven­két tanítvány megbízatását heti igénk foglalja össze, de küldetésük súlyát annak „lemaradt” része adja meg: „és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem” (Lk 10,16). Ezért vegyük nagyon komolyan ma is, ha Isten bármelyik (akár laikus) tanítványa által szól hozzánk, és kérjük „ az aratás Urát. hogy küld­jön munkásokat az aratásába " (Lk 10,2). Jójákim, Júda királya elutasította és el­égette Jeremiás Báróknak lediktált jövendöléseit, az Úr kijelentett igéit. „Ezért így szól az Úr (...): Megbüntetem őt és utódját meg udvari embereit a bűneik mi­att. Elhozom rájuk (...) mindazt a veszedelmet, amit megmondtam nekik, de nem hallgattak meg. " (Jer 36,30-31) A pogányok apostola így vall az ő elhívatásuk- ról: „Az Isten ítélt minket alkalmasnak arra. hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek. ” (1 Thessz 2,4) Jézus ezt tette Péterrel is. Noha tanítványa meg­tagadta, és csak felebaráti, testvéri szeretettel szerette őt, mégis azt a feladatot ad­ja neki: „ legeltesd az én bárányaimat ”, és „ őrizd az én juhaimat ” (Jn 21,15—19). Júdás árulása és az utolsó vacsora után, közvetlenül Jézus elfogatása előtt a tanít­ványok legfontosabb kérdése ez: ki a nagyobb? „Én pedig olyan vagyok közötte­tek, mint aki szolgál (...), és én rátok hagyom a királyságot. " (Lk 22,27-30) Az ő követői Lázár „sorsára” jutnak az örökélet ünnepi lakomáján: Jézus asztalánál mindannyian a díszhelyre kerülnek. Emberi ésszel „megbotránkoztató” Isten azok iránt megmutatkozó szeretete, akik nem utasították el őt, bárki által is hirdettetett az örömüzenet. „Mert miről is van szó? Egyedül arról, hogy bármelyik módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. ” (Fii 1,18a) „Te örök evangéliom, / te légy vezérem utamon!” (EÉ 287,3) Garai András Fotó: Lukács Gabi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents