Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-06-06 / 23. szám

2004. JÚNIUS 6. - 9. oldal Evangélikus Élet Megújultan szolgálni! Sokszor fáradtan, betegen, öregen, kopot­tan, terhekkel megrakva is el kell végez­ni a feladatainkat. Látjuk, amint idősek teli szatyorral csoszognak hazafelé az üz­letből, amint gyermekek tömött iskolatás­kájukat cipelik a hátukon, látjuk, hogy a betegek miként hordozzák törődött testü­ket. Az éhezőknek teher a korgó gyom­ruk. Egy külföldi írótól olvastam arról az emberről, aki önmagával hangosan be­szélve próbálja - több-kevesebb sikerrel- lecsendesíteni éhségét jelző gyomrát, csitítani fájó tagjait és orvosolni bajait. Manapság sokan teljes kimerültségről pa­naszkodnak; és egyre többször fordul elő, hogy a lelkésznek fiatalok vagy az életük delén járók sírja mellett kell megállnia. Az időseken erőt vesz a belső, lelki fá­sultság. A fiatalok nagy része nem érzi a belső megújulás szükségességét, mert elégnek tartja a fiatalos lelkesedést, amely - mint később nemegyszer kiderül- csak átmeneti, nem több szalmalángnál. Engedjük hát megújítani magunkat attól, aki alkotott minket, aki Jézus Krisztus által megváltott bennünket, aki megtisztít minket bűnéink „porától”, hogy szolgálni tudjunk, tiszta hanggal és életvitellel. Egyszer valahol egy templom orgoná­ja felújításra szorult, mert a hamis sípok, a kiesett regiszter, a por használhatatlan­ná tették. A javítással megbízott szakem­berek nem tudták visszaadni régi, szép hangját. Végül jelentkezett egy férfi, pár szerszámmal a táskájában, és miután en­gedélyt kapott rá, nekilátott a munkának. Néhány nap múlva a hangszer úgy szólt, mint régen. A „Hogy csinálta?” kérdésre a férfi így válaszolt: „Egykor én építet­tem az orgonát. Ismerem. Láttam, hol a hiba. Ezért segíthettem.” Ha „lehangolódunk, beporosodunk”, és sem a magunk erejéből, sem mások segít­ségével nem tudjuk rendbe hozni életünk „orgonáját”, sőt a rossz terápiák követ­keztében egyre romlik hitbeli állapotunk, forduljunk teremtő Atyánkhoz, aki a leg­jobb szakértőt, Fiát küldi, hogy megtisz­títson a bűn porától. Kérjük ezért a zsoltá- rossal: „Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat. ” (Zsolt 80,4) Orcája ránk ragyogtatásával az Úr felis­meri a meghibásodás helyét, vérével meg­újítja, hogy tiszta szívvel és élettel szol­gálhassunk! így életünk hangjai nem lesz­nek hamisak, az emberek nem zárkóznak el - „fülüket” bedugva - előlük, hanem mint a megújult orgonán megszólaló mü­vek, vonzzák a zenekedvelőket. így sze­rezhetünk örömöt megújított életünkkel! Szimon János Lapunk május 23-i számában Zászkaliczky Zsu­zsanna tollából már közöltünk egy recenziót a Krähling János által szerkesztett, Evangélikus templomoka mai Magyarországon című kötetről. Bemutatója apropóján azonban talán nem feles­leges ismét szembesülnünk mindazzal, amit ez a rendhagyó kiadvány tár elénk. Bottá Dénes fotó­ján a szerző látható könyvének múlt keddi bemu­tatóján, a Deák téri gimnázium dísztermében. Csúnyán is szépen „Nem vagyok megelégedve a külsőm­mel. Sőt azt is mondhatom, hogy za­var, bánt, hogy az Úristen ilyen csú­nya külsővel teremtett meg engem. Csodálva nézem a sztárok címlapfotó­it, és arra gondolok, hogy a sikerük­höz nagymértékben hozzájárult elő­nyös megjelenésük. Nekem ugyanis állásom sincs, mert az interjúkon az is fontos szempont, hogy a pályázó ho­gyan néz ki. A párválasztásról már nem is beszélve, hiszen ki kíváncsi egy rossz megjelenésű ember - esetlegesen jó - belső tulajdonságaira? Tudom, hogy a lelkésznő szépséget nem adhat, de legalább vigasztaljon egy kicsit...” Drága testvérem! Külső megjelenésé­ről nem, de belső lelki világáról kezem­ben tartok egy pillanatfelvételt. Egy levél gyakran sokkal többet el­árul egy emberről, mintha arcvonásait fürkésznénk. Hogy nő vagy férfi írta? Nem lényeges. „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” - mondja a ró­ka a kis hercegnek. És vele együtt na­gyon sokan törekszünk arra, hogy a szí­vünkkel és ne a szemünkkel lássunk ezen a világon. Sőt mi több: az ige vilá­gosságával szeretnénk látni a Szentlélek Úristen vezetése alatt! A szívem azt súgja, hogy a levelet egy érzékeny, érzelemgazdag, fejlett humor­érzékkel rendelkező személy írta. Olyan valaki, akit érdemes megismerni, mert intelligens és barátságos. Olyan ember, aki szeretetre vágyik, és szeretné tehet­ségét, rejtett belső tulajdonságait és ké­pességeit megmutatni azoknak is, akik a nagy orr vagy a szögegyenes, ritka haj, esetleg a széles pocak, netán a túl ala­csony termet (esetleg mindezek ellenke­zője) láttán elutasítják. Tény, hogy egy karcsú, dekoratív külsővel rendelkező nő vagy egy magas, izmos testalkatú fér­fi előnyben van kevésbé vonzó társaival szemben az élet minden területén. De ki dönti el, hogy mi a szép? A médiumok, az írott és az elektronikus sajtó formálja a közízlést, a divatdiktátorok a szépség­ipar minden szereplőjével együtt azon fáradoznak, hogy a valóságban nem is létező „álomnőket és álomférfiakat” te­remtsenek, mert általuk eladhatóbbak lesznek termékeik. Ma egyébként is a testkultusz reneszánszát éljük. Világhírű kozmetikai laboratóriumok igyekeznek kikísérletezni „az örök fiatalság széru­mát”, de legalábbis valami bőrkondicio­náló folyadékot, amellyel tartósítható az üdeség. A testépítés, fitnesz és a wellness vagy a plasztikai műtét pedig gondoskodik arról, hogy átformáljuk, megváltoztassuk mindazt, amit nem akarunk elfogadni a külsőnkön. A legel­ső kérdés azonban, amit fel kell tennünk önmagunknak, mindig az, hogy miért nem akarjuk vagy tudjuk elfogadni ma­gunkat úgy, amint vagyunk? Milyen EvÉlet - LELKI SEGÉLY szépségideáinak akarunk megfelelni? Biztos, hogy a címlapsztárok nívója a mérce? (Túl azon, hogy a címlapokon szereplő modellek vagy művészek arc­vonásai jelentősen kozmetikázottak, és a mutatós megjelenés a stylist, a sminkes és a fotós csapatmunkájának köszönhe­tő.) Azért a keresztény ember számára evidens kell, hogy legyen: igazán szép­pé csakis a belső kisugárzás tehet vala­kit! Szeretett nagymamám mondta böl­csen egykor: „Tudod, kisunokám, iga­zán szép csak az lehet, aki jó. A jóság belső fénye és melegsége sugárzik és él­tet.” Bár kicsiny gyermek voltam, ami­kor ezeket a szavakat hallottam, útrava- lóvá lettek számomra, ma is meghatá­rozzák a szépségről alkotott felfogáso­mat. „A Lélek gyümölcse pedig: szere­tet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartózta­tás. ” (Gál 5,22) Az önző, türelmetlen, saját egója kö­rül forgó, kicsapongó és szeszélyes, esetleg rosszindulatú ember társasága nem kívánatos, bármennyire is hibátlan az alakja. Sem munkatársnak, csapattag­nak, sem barátnak vagy házastársnak nem érdemes pusztán a testi szépsége miatt kiválasztanunk valakit. A szépség tünékeny. Hiába a sok praktika, előbb- utóbb ráncosodik a bőr, őszülnek a haj­szálak, és feljönnek azok a fránya plusz­kilók. Úgyhogy néhány évtized alatt megfakulhatnak azok az örökletes adott­ságok, amelyekre oly büszkék voltunk. A mindenható Isten egyik remekműve a gyönyörű emberi test, de azzal, hogy az évek előrehaladtával mindez egyre in­kább a múlt dicsőségévé lesz, arra akar megtanítani, hogy a Szentlélek ajándé­kaival gazdagodhatunk meg és válha­tunk igazán széppé. „Elhull a virág, el­írom lik az élet” - énekli a költő. „Elszá­rad a fű, elhervad a virág” - mondja a próféta, majd hozzáteszi: „de Istenünk igéje örökre megmarad. ” (Ézs 40,8) Ta­lán nincs annál lehangolóbb, amikor az ember rádöbben arra, hogy a színes szappanbuborék elpattant, hogy hamis illúziókat kergetett, hogy lelki nemesség és istenfélelem nélkül a szépség üressé válik. Sok csalódáson keresztül vezet idáig az út. Sok hajdanvolt bonviván és szubrett, Casanova és filmcsillag zokog életének romjai felett, mert későn ismer­te fel, hogy homokra építkezett. Természetesen tisztában vagyok az­zal, hogy ez a tény önmagában nem vi­gasztalja azt az embert, aki nap mint nap a bőrén tapasztalja, hogy külseje miatt kétszer annyit kell bizonyítania és dol­goznia az elismerésért, mint annak a fe­lebarátjának, aki testi adottságai miatt tálcán kapja a sikert. Higgye el, kedves levélíró testvérem - mondhatom így is: sorstársam nem kis fejtörést okozott nekem is ez a probléma. Amikor az is­kolások gúnyolják kövér vagy túl so­vány, szemüveges vagy szeplős társai­kat, amikor a hőn áhított, szeretett sze­mély kinevet, mondván: „Néztél már tü­körbe, bébi?”, esetleg a munkahelyi sza­márlétrán azért lassú az előrejutás, mert külsőnk rossz reklámhordozója a cég­nek, akkor az bizony nagyon tud fájni. Sőt ha az önmagunkról alkotott kelle­metlen kép megerősítésre talál a külvi­lág minket visszautasító értékítéletében, az egyenesen elvezet bennünket a ki­sebbrendűségi érzéshez. Ez a komple­xus pedig valóban tönkreteszi a feleba­rátainkkal való harmonikus kommuni­kációt. Az ember ilyenkor nehezen ismerke­dik, nem tud beilleszkedni egy új közös­ségbe, egy idő után feltételezi, hogy mindenki megveti, lenézi, mert észre­vette szépséghibáit. Később már nem is akar közösségbe menni, és a külvilágtól elszigetelődve depresszióba süllyed. A szavak olyankor gyilkosabbak a kardnál vagy a puskagolyónál - nem véletlenül mondja az Úr a Hegyi beszédben: „Aki azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra" (Mt 5,22b), hiszen az ő életének, halálának, szolgá­latának legfelszabadítóbb üzenete az, hogy szereti a bűnöst, a kicsinyt, az el­esettet, a beteget, a megvetett embert; hogy nem személyválogató, és életét ad­ja azokért is, akik a világ szemében sen­kik és semmik. Drága testvérem! Jézus feloldja a ki­sebbségi érzés gúzsba kötő láncait: átél­hetjük, hogy számára végtelenül értéke­sek vagyunk, mert szeret, és feláldozta magát értünk! Fogadja be ezt az üzene­tet, és kívánom, hogy találjon olyan tár­sakra, akik meglátják lelki szépségeit! Szeressen, adjon, áldozzon idejéből és energiájából másokra, és szeretni fog­ják, mert közelségében örömük lesz. És tekintetében meglátják Isten szépségét. Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. KITELEPÍTETTÉK, ELKÖLTÖZTEK, ELFORDULTAK... Gondolatok egy szép, szomorú könyvről Rogate, azaz az imádság vasárnapján a budaörsi gyülekezet új templomában konfirmáció volt. Isten kétéves „fej- és szívtágítója” után tizenöt fiatal állt a zsú­folásig megtelt templom oltára előtt. A felemelő és tartalmas istentiszteletet kö­vetően a tizenötök egyikének édesapja, a templom tervezője, Krähling János egy könyvet ajándékozott a lelkésznek és a felügyelőnek: az Evangélikus templomok a mai Magyarországon című kötetet, amely a Veszendő templomaink sorozatban jelent meg. A szokásos hétfő reggeli „csendes óránkon” tudtam meg, hogy lelké­szem a vasárnap estét és fél éjszakáját ugyanazzal töltötte, mint én: Krähling Já­nos könyvét olvasta. Első gondolataink is teljesen megegyeztek: nagyon szép és nagyon szívbemarkoló, szomorú könyvet kaptunk. A szerző a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékének docense. Munkatársaival és a tanszék munkájába bekapcso­lódó egyetemi hallgatókkal az elmúlt évtizedben hatvanhat veszélyeztetett, rommá vált vagy időközben lebontott evangélikus templomot mért fel és elemzett tudós szemmel és alapossággal. Az olvasó szakkönyvet, építészettörténeti munkát és mű­vészi kiadványt vehet egyszerre a kezébe úgy, hogy közben az olvasmányos szöveg, a szép és áttekinthető rajzok, a színes fényképek és a szívszorító statisztikákat tartal­mazó táblázatok a múltba, a jelenbe és a jövőbe vezetik gondolatait. Miért vált az elmúlt ötven-hatvan évben veszélyeztetetté vagy rommá hatvanhat evangélikus templom Magyarországon? Az okok a cikk címében szereplő három tényben foglalhatók össze - amint megtudhatjuk Krähling Dániel esperesnek a (szintén a kötetben olvasható) Gyülekezeteink fogyásának okairól című tanulmá­nyából. A német nemzetiségűek háború utáni kitelepítése a könyvben található gyülekeze­tek többségét élet- és templom fenntartásra képtelenné tette. Volt olyan egyházköz­ség, melynek 1941-ben 1214 tagja volt, nyolc évvel később pedig csupán 81. A szá­mok és a fényképek mögött egyéni, családi, gyülekezeti és nemzetiségi tragédiák áll­tak, amelyek mind a mai napig éreztetik hatásukat. Mindezek ellenére a kérdés nem kerülhető meg: a kitelepítettek és leszármazottaik új hazájukban, Németországban vagy máshol megőrizték-e hitüket, hűek maradtak-e egyházukhoz? A közelmúlt hír­adásai szerint a kényszerűen hazát cseréltek első generációja még így tett, ám a nyu­gati szabadság nyomában hömpölygő elvilágiasodás az utódokat messze sodorta Is­tentől és az egyháztól. Pedig a többségüknek nem kellett egy ateista, „átkos” rend­szerben élnie negyven éven keresztül... A legújabb nyugat-európai egyházi statiszti­kák megdöbbentőek. Az ottani gyülekezetfogyást erősítik a ma már nem kevés he­lyen előforduló, a Biblia tanításától idegen teológiai irányzatok és a sokakat megbot­ránkoztató egyházkormányzati intézkedések is. A közelmúltban egy Rajna-völgyi faluban jártam, melyet nem csak átutazóként is­mertem meg. Lakói között nincs szegény, és nincs multimilliomos: mindenki hason­ló szinten jómódú. Evangélikus templomukra sokat áldoznak, az épület a község egyik „szépsége”. Lelkészük komoly hívő hölgy, aki mindent elkövet azért, hogy a gyülekezet élő legyen. Ennek ellenére az ezerkétszáz fos egyházközségből nyolcan- tízen járnak istentiszteletre. „Mindenünk megvan” - gondolják, mondják. Csak ép­pen a nők fele depressziós, a gyerekek jó része idegileg gyenge, nem terhelhető, nem kevés férfit pedig szorongások gyötörnek... A mezőgazdaság erőszakos átalakítása, a falusi zárt közösségek felbomlása, az ipa­rosodás és a városiasodás nagyon sok evangélikus testvérünket arra kényszerítette, hogy az országon belül lakóhelyet változtasson. Ok elköltöztek elődeik falujából, ki­váltak gyülekezetükből. Maradt a templom és a fogyó maradék. Világjelenség - mondjuk, és valóban így van. A falusi gyülekezetek zsugorodnak, helyenként eltűn­nek. A templom pedig felkiáltójelként áll a dombon - mint oly sok más Isten háza Krähling János könyvében. A torony messzire kiállt: „Itt egykor hitvalló evangélikus keresztények éltek”; és int a távozó után: „Ha már elmész, az új otthont adó települé­sen, belsődben is megújulva őrizd őseid hitét, és légy aktív tagja a hozzád legközeleb­bi evangélikus gyülekezetnek!” Egyszer levelet kaptam az egyik lelkésztől, mely arról tájékoztatott, hogy egy volt gyülekezeti tagjuk településünkre, vagyis egyházközségünk körzetébe költözött. Megkaptuk testvérünk nevét és új címét. Ötször kerestük fel, sokszor küldtünk hívo­gató levelet, értesítést. Több mint két éve hiába várjuk. Sokan - mint egy megunt ócska bútort - régi otthonukban hagyják lelki elkötelezettségüket is... Ezek után per­sze feltehető a kérdés: volt-e egyáltalán elkötelezettségük? Mert nem örök életet je­lentő alap a hagyomány, az apák hite, a korábbi helyen oly szimpatikus lelkész sze­mélye... A könyvben olvasom: „A népszámlálási adatok szerint a teljes lakosságon belül a magukat evangélikusnak vallók részaránya 1920-ban 6,2%, 1949-ben [azaz a kitele­pítések után - G. P.J 5,9%, 2001-ben 3,0%.” Itt álljunk meg egy kicsit! Hatvanhat evangélikus templomunk életének utolsó szakaszába lépett. Többségük mementó- ként még áll. De hova lett másfél százezer itthon maradt, korábban egyházunkhoz tartozó hittestvérünk? Elfordultak. Elfordultak Istentől és ebből következően egyhá­zuktól, gyülekezetüktől. Vagy nem fordultak el Istentől, de keresztény életüket más felekezetben élik. A már említett könyvbeli fejezetben Krähling Dániel esperes a következőket írja: „Teológusként a gyülekezeteink elerőtlenedésének okait egyházon és gyülekezeten belül kell keresnem.” Világos, őszinte szavak. Szívtájékon szorítást érzek: „Uram, ha te is így látod, akkor megítélsz engem, bennünket, hiszen szemünk előtt történt mindez!” Igen, kevés volt az ima, kevés a hit - nemcsak az elfordulókban, de ben­nünk is. Nem hittük és nem hisszük el, hogy a lavírozás, az állammal, a társadalmi elvárásokkal, az óemberünkkel való kompromisszumok megkötése ide vezetett. És a folyamatnak még nincs vége! Hacsak meg nem könyörül rajtunk a mi Mennyei Gazdánk, hacsak belsőnkben meg nem újulunk... Lapozgatom a könyvet, nézem a képeket. Szinte mindegyik templom oltárát is le­fényképezték. Konfirmandusokat gondolok eléjük. Valamikor lányok és fiúk álltak, térdeltek ezek előtt az oltárok előtt - ünneplőben, megilletődötten. „Istenem, vajon a mi új templomunk is kiürül majd egykor? Most még növekvő gyülekezetünk is el- erőtlenedik?” - fészkelődik agyamba a gondolat. Rogate, azaz az imádság vasárnapja volt. El kell kezdenünk imádkozni! Hálát ad­ni a múltért, az előttünk járókért, a hitvallókért, az égbe mutató és kiáltó temploma­inkért, az ilyen és hasonló kiadványokért és szerzőikért. Imádkoznunk kell az eltávo- lodókért határokon belül és túl, azért, hogy Isten állítsa meg a megkeményedés útján és fordítsa vissza őket. Könyörögnünk kell önmagunkért (akik állítólag még állunk), hogy Jézus Krisztusban új szívet, új életet kapjunk. Az egyszer megújultak, de Éli fő­paphoz hasonlóan megfáradtak (lSám 3,18) megelevenedéséért is fohászkodnunk kell. Imádkoznunk kell Krähling János könyvének munkatársaiért, különösen azért a sok egyetemistáért, akik munkájuk során látták a templomokat, hogy lélekben is lás­sanak. Imádkozzunk pusztuló egyházunkért, fogyó gyülekezeteinkért, hogy Istennek ne kelljen újabb hatvanhat „templom-felkiáltójellel” figyelmeztetnie minket! Mert lehet, hogy akkor már késő lesz. Garádi Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents