Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-05-30 / 22. szám

2004. MÁJUS 30. - 9. oldal § ÉLŐ VÍZ GYERMEKNAPRA # Amikor félek Evangélikus Élet A félelem nehéz dolog. Árnyékként lopakodva tör ránk, és las­san, szinte észrevétlenül öleli át a szívünket, hogy aztán szorít­sa, szorítsa egyre erősebben, míg csak el nem erőtlenedünk be­le. Akkor ránk ül, és diadalmasan lovagol a lelkűnkön. Nem tudom, honnan ered a dolog, ám néha a mi lányaink is félnek. Pedig ők még nem látják át a politika riasztó csavarin- tásait, rövidke életük során alig láttak rosszat, igazán borzal­mas, valóságos félnivalót. De mégis. Már a mese után lehet sejteni, hogy baj van, mert görcsösen szorítják a kezünket imádság közben, és könyörögve emelik ránk virágszemeiket: Anya, apa, itt alszik valamelyikőtök? Arcukon bizonytalanság ül, maguk sem tudnák megmondani, miért, de nem akarnak egyedül maradni a szobájukban. Jelzőfény ide vagy oda, olyan rémisztő az az esti félhomály, amikor elmosódnak a tárgyak körvonalai, és mindent ismeretlen, lebegő árnyék borít. A csönd ellenséges neszekkel van tele, és minden olyan valósze­rűtlen, testetlen és félelmetes. Ilyenkor először megszeretget- jük őket, aztán megígérjük, hogy be fogunk még nézni a szo­bájukba, és ez általában meg is nyugtatja őket. Ám néha az éj közepén mégis felretten valamelyik gyermek, kitör a pánik, és a megriadt csöppség vacogva menekül át egy ölelő kar oltalmát keresve a mi ágyunkba. Hárman viszont nem férünk el, tehát valamelyikünk mégis átcihelődik a gyerekszo­bába, hogy biztonságot adjon a félelem sötét árnyai ellen. Én könnyebben alszom el újra, hát igyekszem megkímélni a páro­mat a költözködéstől. Átsurranunk gyorsan, és komfortosítom a szobát. Csak sötétben tudok elaludni, úgyhogy első dolgom kikapcsolni az éjszakai jelzőfényt, aztán betakargatom a kicsi­ket, és már bújok is a jó meleg takaró alá, megkeresni az elsza­kadt álomfonal végét. A sötétségben finom, puha csönd vesz körül bennünket, a lányok egyenletes szuszogása elégedett örömmel tölt el. Hamar elalszom én is a nyugalmukat megta­lált kicsik között. Néha hallok még az éj folyamán a gyerek­ágyak felől valami bizonytalan neszt, apró kis mocorgást, de hamar elmúlik, nem kell még szólnom sem hozzá, hogy újra béke honoljon a szobában. Nem is értettem, hogy a lurkók miért csendesednek el pusz­tán attól, hogy ott vagyok mellettük. Aztán Kamilla elmagya­rázta: „Amikor világos van, akkor gyorsan átfutok hozzátok, ha félek; de amikor ki van kapcsolva a lámpa, akkor nem kell elmennem sehova, mert tudom, hogy itt vagy egészen közel, még ha nem is látlak.” Meghatottan hallgattam a szavait. Jó, hogy Isten nekünk is ad jelzőfényt a homályban, hogy hozzá mehessünk, és lete­gyük nála szívünk terheit. És ha teljes a sötétség, annyira, hogy már indulni sincs erőnk, akkor tudhatjuk: nem vagyunk egye­dül, mellettünk áll szerető Atyánk. Ott van egészen közel. Füller Tímea Első unokánknak jbr .«t? * Tavasz zsendülő zöldjét, virágát, szőke gabonát, nyár forróságát, az ősz aranyát is neked szánom. Tél fehérségét sikló szánon. Vigyázz rá, őrizd, gondosan ápold! Áldás kísér, ha tipegsz, ha játszol. S míg fölfedezed e szép világot, s mindenben Isten jóságát látod, kísér mindig az imádságom, édes kisunokánk: Fejér Márton. Jr Deméné Smidéliusz Katalin A nikotin rabságában „A Tízparancsolat vagy Istennek egyéb rendelkezései nem tiltják a do­hányzást, mégis sok hívő ember bűn­nek tartja. Már azt is hallottam, hogy valaki egyenesen bálványistennek ne­vezte. Én több mint húsz éve dohány­zóm, pedig aktív gyülekezeti tag va­gyok. Szenvedélyemmel nem vagyok egyedül, hiszen több testvérem is él a cigarettával, sőt tudomásom szerint a leikészi karban is vannak dohányo­sok. Szeretném tudni, hogy lelkésznő­nek mi a véleménye a dohányosokról, és hogy milyen megoldást javasol a le­szokáshoz?” Kedves István! Ugye jól ismeri és szí­véből imádkozza is az úrvacsorái liturgi­ában ezeket a sorokat: „Szent vagy, Urunk, és nagy a te irgalmad! Elítéled a bűnt, de megmented a bűnösöket szere­tett Fiad élete árán, és megörvendezteted jóságoddal minden teremtményedet”? Ebben az imádságtöredékben valójában benne rejlik, készen áll a válasz a kérdé­seire. Mint lelkész a jézusi lelkigondozói módszer szerint közeledem a kísértésbe jutott, bűnbe esett, gondoktól meggyö­tört emberhez. Nem a problémát akarom kezelni, hanem az embert szeretni, meg­érteni, Jézushoz terelgetni. A bűnt néven kell nevezni, de a bűnöst kézen kell fog­ni, és elkísérni a golgotái keresztfához. Ott van a szabadulás, a bűnöknek bocsá­nata. Jézus halálából támad az új élet. Mindezek alapján bátran mondhatom, hogy nincs rosszabb véleményem a do­hányzó embertársamról, mint a nem do­hányzóról, de a dohányzást az egészsé­get veszélyeztető, káros szenvedélynek tartom. A Tízparancsolat szó szerint valóban nem tiltja a dohányzást, de az ötödik, vagyis a „Ne ölj!” rendelkezés világos­ságot gyújt az Istennek engedelmesked­ni akaró ember szívében, hogy mindaz bűn, ami az emberi életet veszélyezteti. Ha a saját egészségünket vagy másokét rongáljuk, azzal bizony veszélyeztetjük az emberi életet, ezért helyes, ha ennek alapján felismerjük, hogy a dohányzás olyan káros szenvedély, amely árt, tehát fel kell hagyni vele. Mindemellett a dohányzás sajnos füg­gőséget okoz, ezért megkötözöttség. Az akaraterő többnyire csődöt mond, ami­kor az ember elhatározza, hogy leszokik róla. Nem lehet egykönnyen megszaba­dulni tőle, mert fogva tart. Bizony le­hangoló látvány, amikor a főiskolás visszafelé számolja a másodperceket a kicsöngetésig, hogy a tanóra szünetében megkaphassa soros nikotinadagját. Tra­EvÉlet- LELKI SEGÉLY ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX gikomikus, amikor értekezletről, elő­adásról kéredzkedik ki valaki, mert nem bírja a füstmentes övezetet. Arról már nem is szólva, hogy milyen siralmas lát­vány - egyfajta antireklámja a hívő gyü­lekezeteknek -, ha a templom vagy az imaterem előtt hosszú lábú pléh hamu­tartók ácsorognak, várva, sőt csalogatva a hívők közösségét egy „feszültségleve­zető” találkára. Miért szoknak rá az emberek a do­hányzásra? A tinédzserek az érettség, esetleg a férfiasság, az erő jelét látják benne. Ezzel akarják környezetüknek bebizonyítani, hogy felnőttek. Lehet, hogy az első próbálkozás fejfájást, hány­ingert okoz, de ha valaki újra és újra rá­gyújt, akkor kialakul a nikotinfüggőség, így a szervezet kiköveteli az újabb dó­zist, sőt az adagot állandóan emelni kell. A dohányosok közül sokan kikapcsoló­dásnak, idegnyugtató szertartásnak, iga­zi élvezetnek tartják a „füstölést”. Különös módon egy idő után szeret­nének megválni rossz szokásuktól. A dohány meglehetősen borsos ára, az egész lakást belengő áporodott, kelle­metlen szaga miatt hamar kikívánkozik az ember ebből a rabságból. Hát még amikor az egészségük látja a kárát! Bi­zonyított tény, hogy a dohányzás sokfé­le rákos megbetegedés okozója, illetve hogy szívinfarktushoz vezethet. A pasz- szív dohányosok pedig, akik családtag­ként kénytelenek elviselni a füst káros hatásait, gyakran a krónikus hörgőgyul­ladás, az asztma és az allergia áldozatai lesznek. Nem lehet ott szülői szeretetről beszélni, ahol az édesanya vagy édesapa telefűstöli a gyermekszobát, vagy ahol nem kapnak elég gyümölcsöt és tejet a gyermekek, mert a pénz néhány újabb doboz cigarettára kell. Azt hiszem, ab­ban pedig mindenki egyetért, hogy nincs szomorúbb annál, amikor egy áldott ál­lapotban lévő asszonyt látunk cigarettá­val a kezében. Sajnos mindezek ellenére nem lehet betiltani a dohányzást. Nevez­hetjük koporsószegnek a cigarettát, rio­gathatunk a valós veszélyeivel, de ez még mindig kevés a meggyőzéshez. Belső elhatározás, a dohányzástól való megundorodás és Krisztus szabadító ke­gyelme kell ahhoz, hogy ettől a szenve­délybetegségtől megszabadulhassunk. „Minden szabad nekem, de nem min­den használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává" (lKor 6,12) - tanítja Isten Igéje, a hívő ember­nek ennek alapján fel kell tennie önma­gának a kérdést: szabad ember vagyok, vagy rabságban tart valami? Kötődöm-e annyira bármihez ezen a földön, legyen az egy szeretett személy, egy tárgy, pozí­ció vagy éppen egy szenvedély, hogy bálványommá válik, mert zavarja az élő Istennel való felhőtlen kapcsolatomat? Ha a válaszom igen, akkor szabadításra van szükségem. Minden volt dohányos, aki megszaba­dult ettől a kártékony élvezettől, így nyi­latkozik: „Mintha mázsás súlyok gör­dültek volna le a szívemről!” Higgye el, kedves testvérem, tapasztalatból beszé­lek, hiszen saját magamnak is át kellett élnem a szabadítás csodáját a férjemmel együtt. Mondhatom, hogy füst nélkül ja­vul az ember életminősége! Szeretettel bátorítom hát, István, hogy bátran forduljon az Úrhoz kérdéseivel. Ő majd megmutatja Önnek, hogy életé­ben mi a bűn, és azt is, hogy merre van a szabadulás. Ma már a gyógyszertárak­ban kaphatók olyan természetes alap­anyagokból készített termékek, amelyek a leszokás kezdeti időszakát megköny- nyítik, és enyhítik a függőségi tüneteket. Jó ötlet, ha a gyülekezete szintén dohá­nyos tagjaival, esetleg a dohányzó lel­késszel is összefogva imakört hoznak létre, szakértőket hívnak meg, hogy a té­mában előadásokat tartsanak, és persze szeretettel támogatják egymást abban, hogy senki se adja fel, ne hagyja abba félúton... Talán egy drága vezérigével és persze támogató imádságaimmal én is hozzájá­rulhatok az elhatározás sikeres végrehaj­tásához: „ Vagy nem tudjátok, hogy teste­tek, amit Istentől kaptatok, a bennetek lévő Szentlélek temploma, ezért nem a magatokéi vagytok? Áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetek­ben. ” (lKor 6,19-20) Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a leveliikre adott válasz lapunkban is megjelenjen. HETI UTRAVALO Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!- mondja a Seregek Ura. (Zak 4.6) Pünkösd hetében az Útmutató reggeli igéi a megígért Szentlélek kitöltetésének különböző alkalmairól s így a keresztény egyház születésnapjáról szólnak. A Szentháromság harmadik személyének eljövetelét Jézus még szenvedése előtt megígérte: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre. ” (Jn 14,26) ígérete a feltámadása utáni ötvene­dik napon, Jóéi próféciája szerint teljesült be. A Szentlélek kitöltetése a zsidó pün­kösdi ünnepen történt, szélzúgás és lángnyelvek kíséretében. A tanítványok „mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni: úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak" (ApCsel 2,4). Pünkösd máso­dik ünnepének igéjeként egy vallástételt olvasunk: „Simon Péter így felelt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« (Mt 16,16) Jézus egyházát olyan kősziklára építi, amelyen a pokol kapui sem diadalmaskodhatnak! Ezért él kétezer éve a ke­resztény egyház, melynek tagjainál „a kegyelmi ajándékok között ugyan különb­ségek vannak, de a Lélek ugyanaz” (lKor 12,4). A következő öt hétköznap reggel az ApCsel igéi alapján nyomon követhetjük a Szentlélek kitöltetésének csodáját a kereszténység elterjedésének első helyszí­nein. Péter és János szabadon bocsátása után a jeruzsálemi gyülekezet tagjai egy szívvel és egy lélekkel kiáltottak Istenhez. „Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét. ” (ApCsel 4,31) Samária is befogadta az Isten igéjét, ezért Péter és János elment hozzájuk. „Akkor rájuk tették a kezüket, és részesültek a Szentlélek ajándékában. ” (ApCsel 8,17) Péter így számol be arról, hogy mi történt Cézáre- ában, a pogány Kornéliusz házában: „Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk is leszállt kezdetben. " (ApCsel 11,15) Antiókhi- ában is sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz. Barnabás Pált is magával vitte. „így történt, hogy egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak. A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresz­tyéneknek" (ApCsel 11,26), azaz Krisztus-követőknek. Pál Korinthusban először a zsidóknak hirdette az igét, ám mivel azok ellene szegültek, a pogányokhoz for­dult, és másfél évig tanította közöttük az Isten igéjét, mert hallgatott Jézus bátorí­tó szavára: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a város­ban. ” (ApCsel 18,9-10) Mi is azért kaptuk (?!) a Szentlélek ajándékát, hogy ko­molyan vegyük Jézus ezen szavait. E szerint cselekedjünk itt és most, ahol élünk, ha újulást, ébredést akarunk munkálni környezetünkben! Kérjük: „Jövel, Szentlé­lek Úristen...” (EÉ 229,1) Garai András Válság vagy váltság Alig van valami körülöttünk, amire ne mondanánk, hogy krízisben van. Kriti­kus helyzetben van az ember, válságban a gazdaság. Gyakran halljuk azt is, hogy ítélet alatt sínylődik a kereszténység, és a kegyelmi idő utolsó másodperceit emészti fel. Válságból válságba jutunk. A fenti mondatokkal nem lehet vitat­kozni, mert igazak és tapasztalhatóak. Azonban a hit oldaláról megközelítve ezt a témát nem a beletörődés közöm­bösségével kell tudomásul vennünk, hogy ez így van, és nincs mit tennünk, hanem vizsgálnunk kell a megoldás le­hetőségét. A lélektan a krízissel kapcso­latban megállapítja, hogy benne egy­szerre jelen van a veszély és az esély. A gond akkor fokozódik, amikor az egyén a veszély áldozatává válik, és egyre te­hetetlenebből zuhan a mind sötétebb mélységbe, reményt sem látva arra, hogy visszafordulhatna belőle. Ilyenkor az egyén lelki, majd fizikai ereje annyi­ra meggyengül, hogy képtelen esélyt re­mélni és a korábbi, elfogadhatóbb álla­pothoz visszatérni. Ilyen helyzetben szétesik a rendezett személyiség, és az időérzékelése megsérül. A lélekgyó­gyászok a krízis okozta panaszokat annyira súlyosnak vélik, hogy már azt is nagy eredménynek tekintik, ha ilyen ál­lapotból legalább megközelítőleg visz- szaszerezhető a korábbi egyensúly. A korábbi egyensúly maximuma azonban a hívő számára minimumnak is kevés. Be kell ismernünk, hogy a vál­ságba sodródásnak alapvető oka az Is­tentől való korábbi elsodródás és a tő­le nagy távolságban való „ éldegélés ”. Az egyensúly Visszaszerzésére tett kí­sérlet ebben a megmaradó távolságtar­tásban tartós veszélyhelyzet fenntartá­sát jelenti. Ezért ezen a téren is rá kell döbbennünk, hogy a válság megszünte­tésének útja nem lehet más, mint vissza­érkezni Istenhez, közel maradni Krisz­tushoz. Figyeljük meg, milyen észrevét­len áruljuk el magunkat, amikor távol vagyunk az Úrtól. Imádságunk ilyenkor azért könyörög, hogy „jöjj közel hoz­zám”, hogy „ne hagyj el". A krízisben lévő lélek, a szétesőben lévő egyéniség még érzékeli a távolságot, de a maga távolodását az Isten eltávolodásába ve­títi át. I$ten, bár mindig közel van, a válsághelyzetben távolodni látszik a megroggyant lélek előtt. A hit krízisin­tervenciója abban áll, hogy érzékeli Jé­zus Krisztust mint válságkezelő erőt, aki egyénre szabott problémamegoldó stratégiák sokaságát hozta a világba az ember megmentéséért. Az Újszövetségben a krízis ítéletet je­lent, amelynek következménye a bünte­tés; ez pedig mindig az „Isten templo­mának” megtisztításáért történik. „Mi­kor ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk” (lKor 11,32). Benne van ebben az igé­ben az, hogy a krízist, az ítéletet nem le­het elkerülni, de ennek legrosszabb lehe­tőségét, azaz a kárhozatot, Krisztus ke­gyelméből igen. A sérült lélek annyit ér­zékel, hogy van ítélet, ezzel szemben a hívő lélek tudja, hogy egyedül Krisztus által van kegyelem. Minden krízisben van. Válságban szenved a világ. Ennek tagadása tetézné a bajt, éppen ezért keresnünk kell azt, aki megszabadít ebből a nyomorult helyzet­ből. Ha rátalálunk arra, aki ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat, megtaláljuk a válságból megszabadító váltságot. A krízisben élőknek is van Megváltójuk. Ál­tala jutunk válságból váltságba. Csűry Istvá (Krónika - Kolozsvár) Fotó: Barta Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents