Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-01-18 / 3. szám

FOTÓ: LELKES BALÁZS FOTO: FRENYO ANNA 4. o ldal 2004. JANUÁR 18. r Alomból valóság? Egy lehetséges „projekt” a 2004. évre... „ Oly sok fiatalban él világszerte a béke, közösség és öröm utáni vágyakozás ” - ol- vashatjuk Roger testvérnek, a Taizé-mozgalom alapítójának levelében, amelyet a mostani találkozó résztvevőihez írt. A könnyűnek és egyszerűnek korántsem nevezhető 2003. év után magam is békére, nyugalomra, csendre, lelki töltekezés- re vágytam. Mintegy hetven utastársammal együtt nagy várakozással indultam útnak Budapestről... Evangélikus Élet öKumeniKus íwhhét 2003. december 29-e, hétfő reggel. Ti­zenkilenc órás utazás után a busz beka­nyarodott egy kis hamburgi utcába: meg­érkeztünk az évente megrendezett euró­pai ifjúsági Taizé-találkozóra. Negyven­ezer, a világ különböző pontjairól érke­zett fiatal közös esti imái, a helyi gyüle­kezetek és a befogadó család vendégsze­retete, a sok-sok ének, csend, előadás, beszélgetés, új barátságok...A megannyi felejthetetlen, személyes élmény és talál­kozás közül két „felfedezést” szeretnék megosztani a kedves olvasókkal. Az első a bizalommal kapcsolatos. Tavaly Párizsban (a 2002-2003-as év fordulóján a francia főváros adott ott­hont a találkozónak) még nem egészen voltam tisztában a „bizalom zarándokút- ja” kifejezéssel, illetve úgy gondoltam, ez is csak egy amolyan szépen hangzó elnevezés... Hamburgban azonban két nagyon egyszerű hétköznapi eset ráééb- resztett, mi is a valódi jelentése. Befogadó családunk egyik tagja a tel­jes bizalom jeleként néhány percnyi is­meretség után zsebünkbe csúsztatta la­kásuk kulcsát... Szilveszter hajnalán pe­dig - eltévedve a hideg hamburgi utcá­kon - két barátnőmet és engem egy ide­gen autó vett fel, és fáradtságot, bizal­matlanságot hírből sem ismerve hazajut­tatott bennünket a már-már elveszettnek hitt otthonunkba... Egyszerű esetek, mégis jól példázzák, mit jelent a „biza­lom zarándokúba”. Nem kevésbé emlékezetes számomra, hogy ajándékot is kaptam. A nyugal­mon, csenden, békén, lelki töltekezésen kívül a Hamburgban töltött néhány nap egyfajta küldetéssel, „projekttel” aján­dékozott meg. Roger testvérnél jobban nem tudom megfogalmazni ennek lé­nyegét: „Isten azt kéri tőlünk, hogy je­lenlétének visszatükröződései legyünk minden helyzetben. Arra hív, hogy cso­dálatossá tegyük az életet a ránk bízottak számára.” Ez a másik felfedezésem. Nehéz volt hazaindulni s otthagyni Hamburgot, az embereket, akiket tán so­sem látok többé. Tudtam és éreztem, hogy miért különösen nehéz a búcsú: egy álom­szerű világból kell visszatérnünk a való­ságba. A valóságba, amelyben közel sem annyi a szeretet, az öröm, a béke, a biza­lom, mint Taizé világában... De végül is miért ne tehetnénk a való­ságot álomszerűvé?! „Nem csak a nemzetek vezetői építik a jövőt. A legeslegalázatosabbak is sze­repet játszhatnak a békés és bizalommal teli jövő megteremtésében.” Gáncs Tünde Ritkán imádkozunk olyasmiért, ami nem érint bennünket. Leggyakrabban és leg­buzgóbban azért imádkozunk, ami iga­zán mélyen foglalkoztat, ami az embere­ket húsba vágó problémaként érinti. Az imádság azonban kitágíthatja az emberi szívet, hogy másokra is figyeljünk.^...) Mai világunknak szüksége van ilyen tág ölelésű irgalomra, ilyen szívekre és ilyenfajta imádságokra, melyek az em­beriség jaj szavát, kínlódását figyelembe veszik, és mernek az egész teremtett vi­lágért könyörögni. A közel-keleti békéért más népek is könyörögnek. Közéjük tar­toznak a 2004-es imahéten kö­nyörgő hívek is, akik különböző feleke­zetek tagjai ugyan, más-más Szertartást gyakorolnak, de ugyanaz a vágy élteti őket: hogy a béke megmaradjon. Imád­ságukat, amely eleven része hívő életük­nek, szívből mondhatják el napjainkban Isten igazságos szívéhez könyörögve. A béke megmaradhat még bizonytalan és folyton változó világunk talaján is, még ha sokféle akadályba ütközik is. Mert a békére törekvés és a megalapozott re­ménység, amely körülfogja ezt a törek­vést, mindig elevenen formálja imádsá- gos életünket a mi időnkben is. Mindnyájan békét akarunk. Nagyon emberi törekvés ez; szívünk legmélyé­ből fakad az érte való könyörgés. Még­is: a békéhez vezető ösvény nem magá­tól értetődő, és sohasem kitaposott út. Az a reménységünk, hogy a harmadik évezred valóban a béke évezrede lesz, és már az Istenhez fordulás évszázadá­val kezdődik. Az arab kifejezés, „salaam” (béke) a „shalom” héber szó­nak felel meg, hiszen ugyanabból a sé­mi nyelvcsaládból való mindkét nyelv. A Közel-Keleten, ahol különböző val­lások hívei egymás mellett élnek, min­den tekintetben lehetséges konstruktív kapcsolat a különböző tradíciók között. Ez állandó párbeszéden alapulhat, ered­ménye pedig közös béke és igazságos­ság lehet. Az emberi személy méltósá­gának közös elismerése az előfeltétele annak, hogy kiengesztelésben részesül­jünk. Azt kérjük, hogy nyerjünk áldást, a béke ajándékát. Ezért most a megbé­kélés lelkületét kérjük, hogy a Krisztus­hívők folytassák béketörekvéseiket. Közös érdekünk a béke megteremtése, mert így valóban közelebb lehetünk egymáshoz, és közösséget hozhatunk létre más hívőkkel is. A Biblia tanítása a békével kapcsolat­ban gazdag, sokoldalú, az emberi élet teljességét és jólétét szolgálja: a boldog­ságot és a biztonságot, az integritást és az igazságosságot. Krisztus-hitünk azt tanítja, hogy az igazi békességet csak úgy nyerhetjük el, ha Isten útjait követ­jük, amint a Szentírásban előttünk áll. Ha a békességet meghirdetjük, és a bé- * * A Krisztus-hívők egységéért tartan­dó idei imahét rendjét és tematikáját —> végső formájában - egy nemzetközi előkészítő csoport dolgozta ki. Ennek a bizottságnak a tagjait részben a Keresz­tény Egységet Előmozdító Pápai Ta­nács, részben az Egyházak Világtaná­csa jelölte ki kesség útján járunk, Jézus Krisztust kö­vetjük. „ Ő a mi békességünk ” (Ef 2,14), és amint tanítványainak, úgy nekünk is őbenne van megbékélésünk. A tanúság­tétel a békéről a Krisztus-hívők közössé­gében állandóan megvalósul, de kocká­zatos érték, mert belső ellentmondásai gyengítik azt a képességünket, hogy ki­felé is terjesszük Krisztus békéjét. En­nek ellenkező jeleit úgy értékeljük, hogy az egyházak közötti egység erőt adhat, és hitelességünket biztosítja bizonyság- tételünk számára. Meggyőzően bizo­nyítja a világ előtt azt a víziónkat, hogy Krisztusban van az egész világ megbé­kélésének lehetősége is. Az egyházak közötti megbékélés út az emberiség bé­kéjéhez, és hiteles hátteret nyújt igehir­detésünknek. Mindnyájan osztozunk az egységkeresés felelősségében, és ez ad hitelt a Jézus békéjéről hangzó tanúság­tételünknek is. Arra vagyunk elhivatva, hogy különböző módon ugyan, mégis ugyanazon Szentlélek által ihletve és erősítve legyünk a béke és a kiengeszte- lődés munkásai ebben a világban. (...) A korai kereszténység idejében a ke­resztény közösség egy volt. Mivel azon­ban sohasem volt könnyű ezt az egysé­get megvalósítani és megtartani, az ős­egyház századokon keresztül úgy állt a világ előtt, mint a közösség elsődleges modellje, amely békében tud élni, és ezt a békét hitelesen és hatásosan tudja hir­detni is. Ez ma sajnos már nincs így: nem vagyunk teljesen egyek, és ezért a békéről való bizonyságtételünk is veszé­lyeztetett. Azok, akik békét akarnak, jól teszik, ha imádkoznak érte, és ugyanak­kor törekszenek is az egységre. Az egy­ség és a békesség kapcsolata értelemsze­rű, megfontolandó. Az egyház ugyanis meghívást nyert, hogy egységben imád­kozzék a békéért, és békességben imád­kozzék az egységért. E z évi témánk kiválasztása egyút­tal ezt a meggyőződést fejezi ki. A Közel-Kelet egyházainak épp­úgy, mint a Krisztus-hívőknek bárhol a világon, amikor ökumenikus imádság­ban vesznek részt, szolidárisnak kell lenniük az adott régió népeinek sorsával, szenvedésével és reményeivel. (...) 2004-ben a Krisztus-hívők szerte e világon ismét azonos napon ünnepük a húsvétot. A pászkamisztérium remény­ségünk forrása. Törekvéseink, táplálója az ígéret, hogy a béke egyáltalán lehet­séges. Emlékeztetünk arra, hogy míg az erőszak, az igazságtalanság és a gyűlö­let időlegesen uralkodik, csak Isten ere­je és hatalma az, amely át tudja formál­ni a halált életté. Megbékélést hoz ott is, ahol minden akadályozza a békét, hogy végső soron megmutassa: ő uralkodik. Amikor mi húsvétot ebben az évben azonos napon ünnepeljük a Krisztus-hí­vők világában, akkor legyenek istentisz­teleteink hatásosak ebben a szent idő­szakban, hogy valamennyien mélyeb­ben osztozzunk a reménységben és az örömben, csakúgy,mint a missziói szol­gálatban, amely a sírból feltámadott Úr parancsa. A 2004-es esztendő az Egyhá­zak Világtanácsa keretein belül az erő­szak legyőzésének évtizedébe tartozik, és ez kezdeményezés lehet, amely meg­hív bennünket is, hogy imádságunk és odaszánásunk erőteljes legyen a béke munkálására. Az istentisztelet, a bibliai igék és a meditációk bibliai felfogása segítsen ab­ban, hogy előbbre jussunk. A különböző látások az összesereglett keresztények reménységében egyesüljenek, hogy örökségünk gazdag kincsestárát meg­nyissuk, és Krisztus hasznosabb munká­sai legyünk a béke kialakításában ezen a földön. Az evangéliumi textus az isten­tiszteleten Jn 14,23-31 lesz. Ez része Jé­zus búcsúbeszédeinek, amelyeket tanít­ványainak tartott, mielőtt halálra adatott. Ebben a páskakontextusban Jézus bizto­sítja tanítványait, ha megtartják szavát, úgy ő és az Atya lakozást vesz bennük. Felajánlja nekik a béke ajándékát és ígé­retét: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek. ” Amikor Jézus búcsút vett tanítványaitól, mon­dott valamit arról, hogyan kell a béke hordozóivá lenniük az egész világon, a Szentlélek vezetése alatt. Ugyanebben a jánosi igében, amely a nyolc nap elmél­kedéseinek a kiindulópontja, kifejti a ke­resztény békeértelmezést, annak tartal­mát és vetületeit. M inden béke az egyházban és a világban Isten kreatív, életet adó szeretetén alapul (1. nap). Az Atya szeretetének kinyilatkoztatása, Jézus ígérete tanítványait olyan belső békéhez és nyugalomhoz juttatja a világ zűrzavarában, amely páratlan (2. nap). Mindazok, akik hallják Jézus igéit, és szívükbe fogadják, békéjének hírvivői lesznek (3. nap). A Szentlélek munkája ez, békét és bűnbocsánatot hoz, megele­venít bennünket, hogy odaszánjuk értel­münket és szívünket arra, amire a világ vágyódik: a béke szolgálatára (4. nap). Míg a világ a békét és a biztonságot erő­vel és a hatalom gyakorlásával keresi, Krisztus békessége alázatosságon és szolgálaton keresztül nyilvánul meg, ar­ra törekszik, hogy jóval győzze le a go­noszt (5. nap). A tanítványság ösvényén haladva övéi a félelemtől és az aggoda­lomtól egyre szabadabbá válnak, és mindinkább megértik, hogy Isten szere- tete nagyobb, mint bármi, ami ellenükre lehet (6. nap). Bízva Krisztus feltámadásában és várva dicsőséges eljövetelét, a Krisztus­hívők élete a reménység horizontján mozog, ugyanakkor szolidaritásban áll mindazokkal, akiknek élete megsérült, kétségek gyötrik, akik félnek és szomo­rúak (7. nap). Istenünk valódi, hiteles békét kíván adni nekünk, amely örömet hoz, ugyanakkor arra kötelez bennünket, hogy másoknak szánjuk oda életünket, és hogy mindenki részesedjék ebben a békében (8. nap). Vissza a saját valóságomba? „ Taizé-találkozó ” - ez a szó nem is olyan rég még semmit sem jelentett számomra. Elsősorban barátnőmnek vagyok hálás azért, hogy részt vehettem a hamburgi talál­kozón, és megismerkedhettem e lelkülettel. Induláskor a szabadságnak örültem, amelyet ez az utazás adott, hiszen év végé­re egy kis időre kiszakadhatok a hazai kötöttségekből. Megérkezésünkkor a szere­tetteljes, bizalommal teli fogadtatás döbbentett meg. Csak lassan tudatosult ben­nem, hogy miért is „zarándokolt" ide ennyi ember a világ minden tájáról. Meg­érintettek Roger testvér szavai a szív jóságáról és a békéről. A dalok elvezettek a csöndbe, amely megnyugtató lelki békét hozott. Ez a belső mosoly, melyet egy-egy közös reggeli és esti együttlét adott, egész nap elkísért. Ennek köszönhettem, hogy míg Hamburg utcáin barangoltunk, vagy a látványosságokat csodáltuk, szinte kü­lönlegesnek éreztem magam. Az „ itt és most lenni ” élménye boldoggá tett. Az ener­gia, amelyet kaptunk, teljesen feltöltött. Hát még mikor egyre többen ajándékoztak meg kedvességükkel és mosolyukkal! Sok élménnyel és felismeréssel lettem gazda­gabb, melyeket — bár élénken élnek bennem —, nehéz szavakba foglalni. Szinte csoda számomra minden, amit átéltem, még Hamburg városa is kellemes meglepe­tés volt. Hiszen minden gyönyörű, csak meg kell találni benne a szépet akkor is, ha nem oly szembeötlő. Talán mint a mi itthoni valóságunkban... Budai Bea, AZ EGYSÉGRE TÖREKVÉS EGÉSZ ESZTENDŐRE SZÓLÓ FELADAT Az ökumenikus imahét hagyományos ideje a január 18. és 25. közötti időszak. Ezt a dátumot még 1908-ban Paul Wattson javasolta. Ezek a napok fogják át a Szent Péter és Szent Pál napja közti időszakaszt, így szimbolikus jelentőségű is ez az időpont. Tudjuk azonban, hogy a déli féltekén, ahol a január a vakáció megszokott ideje, hiszen akkor van nyár, az egyházak al­kalmasabbnak találták a pünkösd körüli időszakot az imahét megtartására. (A Hit és Egyházszervezet mozgalma ugyanezt javasolta már 1926-ban.) Ez a pünkösdi időszak is szép jelképe lehet az egységért mondott imádságnak. Az egység keresése természetesen nem korlátozható az év egyetlen hetére sem. Arra buzdítunk hát mindenkit, hogy az év többi napján is keressen al­kalmat az egységért mondott közös imádságra. A 2004-es ökumenikus imahét témáját és az ökumenikus istentisztelet rendjét a szíriai Aleppo város­ban működő egyházak (ortodox, római katolikus és protestáns) tagjai készítették elő. Az ökumenikus kapcsolatok ott nagyon elevenek, és gyakoriak a közös istentiszteleti alkalmak is. »AZ ÉN BÉKESSÉGEMET ADOM NEKTEK« (JN 14,23-31) RÉSZLETEK AZ ÖKUMENIKUS ÍMAHÉT ELŐKÉSZÍTŐ ANYAGÁBÓL*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents