Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-05-30 / 22. szám

2. oldal - 2004. MÁJUS 30. r Evangélikus Elet PÜNKÖSD ÜNNEPE Legdrágább ajándékodért könyörgök, Istenem Sok templomunk szószékének hangve­tőjén látható egy kiterjesztett szárnyú galamb - a Szentlélek jelképe amint éppen leszállni készül. De le tud-e száll­ni, megérkezik-e? Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a Szentlélek úton van felénk. Hálás szívvel csodálkozom azon, hogy nem fordult vissza. Ezért ün­nepelhetjük ma is őt, az Atyának és a Fi­únak a Lelkét. A sokszor megvetett, a sokszor megszomorított, a sokszor le­tagadott és megtagadott Lelket. Gyakran gondoljuk azt, hogy őt mindig csak má­sok szomorítják meg: a másként hívők, a másként „lelkesedők”, az istentiszteletet máshol tartók, a más liturgiát követők, a más bibliafordítást használók, de mi nem. Ezen az ünnepen ő mégis ismét úton van felénk. Bár megsértettük, ő nem sértődött meg. Bár számtalanszor megbántottuk, röpte irányát mégsem fordította meg. Hogy honnan tudhatjuk ezt? Olvastuk az evangéliumban. Isten­tiszteleteink első mondata is - „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!” - ezt hirdeti. Tudhatjuk, ő úton van felénk. Bárcsak megérkezne! S ha megérkezik, akkor minden értelmet, mélységet és távlatot kap. Akkor nemcsak egy összeverődött társaság, hanem gyülekezet vagyunk, Is­ten egy és szent népe. Ahova ő megérke­zik, ott egyház születik. Nemcsak a jeru- zsálemi háromezer ember élhette át egy­kor ezt a csodát, hanem mi is megta­Oratio OECUMENICA Abbá, Atyánk! A fiúság Leikével meg­ajándékozva, mint Isten gyermekei, Krisztus örököstársai, mélységes hálával és bizalommal fordulunk hozzád. Áldott szép pünkösd idején magasztalunk té­ged. Még ha a bűn és az erőszak sokszor hatalmasabbnak tűnik is szemünkben, naponta tapasztaljuk Szentlelked jelen­létét világunkban. Köszönetét mondunk munkálkodásáért s azért, hogy ott is, ak­kor is cselekszel Lelked által, ahol s amikor mi nem látjuk, még elképzelni sem tudjuk. Pünkösd ünnepén dicsőítünk az egy­ház születéséért, a hitbéli közösségért, az indulás lendületéért, minden csodáért s megpróbáltatásért. Kérünk, szítsd föl szívünkben az első szeretet lángját! Jézusunk, te szószólónk vagy az Atyánál, s barátaidnak nevezel minket. Te küldöd az erő, a szeretet és a józanság Lelkét, a Vigasztalót. Bátran és gyakran szeretnénk megszólítani, s közben érez­zük: szavunk esetlen, formátlan, érdes. Nyugtalanul kérdezzük: elérhet-e így hangunk hozzád? Erősítsd bizalmunkat, s taníts akaratod szerint kérni, keresni, zörgetni! Kérünk, hogy alkalmatlanságaink, bűneink láttán se fordulj el tőlünk, ha­nem tárd föl az evangélium titkát, hogy a szeretet és béke hírnökei lehessünk. Taníts minket arra, hogy életünk minden területén - az egyházban, hazánkban, a családban, a munkahelyünkön, az isko­lákban - a szeretetet és az igazság útját keressük, és azon járjunk. Taníts zörgetni, Urunk, mert sok a be­teg, az erőtlen, a szenvedő, az örömte- len, a porig alázott, a mások kényének- kedvének kiszolgáltatott, a gúny céltáb­lájává tett embertársunk. Nyisd meg szí­vünket, hogy Isten szeretete töltse be! Nyisd meg szemünket, hogy tekinteted­del lássunk. Nyisd meg fülünket, hogy meghalljuk testvéreink nevetését, zoko­gását, kérését. Reménykedve zörgetünk, s bízunk abban, hogy a Lélek segít a mi erőtlenségünkön. Tárd ki előttünk az örök élet kapuját, hogy bebocsátást nyerjünk a mennyei Jeruzsálembe, és részesei lehessünk mindannak, amit a téged szeretőknek készítettél. Hála neked, Urunk, kegyelmedért, hogy ajkunkra vehetjük a legszentebb imádságot, amelyre tanítványaidat taní­tottad, s amelynek szavaival a földke­rekség keresztényeivel együtt egy szív­vel és egy lélekkel, kitartóan így kö- nyörgünk: Mi Atyánk... pasztalhatjuk. Ezért reméljük, hogy nemcsak úton van, hanem meg is érke­zik hozzánk. Ő, a legfőbb, a legna­gyobb, a legdrágább. Ezért mondja Jé­zus Urunk mai igénkben is, hogy a Szentlélek a legfőbb, a legnagyobb, a legdrágább, akit Isten adhat nekünk. Jézus Urunk szava helyreigazítja ér­tékrendünket. Megmutatja, mi fontos, és mi nem. Mi mindent kívánunk magunk­nak? Mi mindent kívánunk egyházunk­nak, gyülekezeteinknek, iijainknak, öregjeinknek? Mi mindenről állítjuk azt, hogy nélküle nem lehet boldogulni, nem lehet élni? Pedig csak nélküle, a Lélek nélkül nem lehet élni. Talán szegényen, de szeretetben és becsületben. Talán időnként terhet hordozva, de sohasem vigasztalás nélkül. Talán betegágyban fekve, de sohasem reménység nélkül. Ezért mondja Jézus Urunk: hogyan is képzelhetitek, hogy Isten kevesebbet Talán jobb lenne hallgatni. Ez az első gon­dolatom, valahányszor olyan jézusi köve­telménnyel szembesülök, amelynek már- már képtelenség megfelelni. Jobb lenne hallgatni, hiszen ilyenkor minden magya­rázat, kifejtés, hozzáfűzés óhatatlanul megkísérli enyhíteni az egyébként egyér­telmű jézusi igény súlyát, komolyságát. Hamar kitalálom, miként mentesülhetek Jézus szavainak érvénye alól, miért nem kell őket annyira komolyan vennem. Ha már szólni kell, kezdjük egy vallo­mással: nem tudok megfelelni Jézus igé­nyének. Nem vagyok képes teljesen fel­áldozni azt a viszonylagos anyagi biz­tonságot, amellyel körülvettem maga­mat és az enyéimet. Morzsákat, falato­kat szívesen juttatok másoknak - még Jézus parancsa sem kell hozzá, hiszen önkéntelenül meg-megesik a szívem az elém kerülő rászorulókon. Az egészet azonban képtelen vagyok odaadni. Talán mindig is képtelenségnek hatott, de ma, az egyre ridegebb, szenvtelenebb, a má­sik szükségére egyre érzéketlenebb vi­lágban e kis biztonság híján vajon med­dig juthatok? De miért is lenne szükség erre? Hi­szen így éppen az egyik jézusi prioritás, a mindenkori nélkülözők ügye kerülne kritikus helyzetbe. Ha az, aki teheti, nem Lk 11,9-13 akar nektek adni, mint a legjobbat, a leg­tökéletesebbet, a legfontosabbat, a Lélek ajándékát? Üdvös lenne, ha kívánságlis­táink igényeit felülírná a pünkösdi kö­nyörgés: „Legdrágább ajándékodért kö­nyörgök, Istenem, vigasztaló Szentlel- kedért. Ó, add meg énnekem! Ó, add meg énnekem!” (EÉ 241,1) Ahol megszületik a felismerés - és ez valóban csoda -, hogy csak tőle függ minden, ott születik és születik újjá az egyház. Ott jutnak el az emberek a Jézus Krisztusban való hitre. Ott ébred bünbá- nat a szívben, és ott lesz hatékony a bün- bocsánat evangéliuma. Ott kisimulnak az ütésre lendülő öklök, és szelíden egymás felé nyúlnak a kezek; kéz kézre, szív szívre talál. Nélküle nincs értelme tár­gyalni, konferenciákat tartani, progra­mokat szervezni. Nélküle templomba menni, szószékre felmenni sem érdemes. Nélküle minden szó - akár szónoki mes­gyűjt, nem fejleszt, nem fektet be, hama­rosan maga is nélkülözővé válik, s nem lesz, akinek a feleslegéből az egyre sza­porodó üres kezekbe és zsebekbe is jus­son. Nem kell közgazdasági végzettség ahhoz, hogy belássuk: Jézus igénye, ha általánosan érvényre jut, zsákutcába ve­zet. Jézus szavaival szembesülve nem egyszer kerülünk ebbe a kiélezett hely­zetbe: vagy hátat fordítunk neki, vagy tudomásul kell vennünk, hogy Jézus lé­te, műve, szava ítélet nem csupán konk­rét, nyilvánvaló bűneink, de emberi struktúráink, személyes és társadalmi lé­tünk alapvető motivációi felett is. Gyak­ran azért érezzük úgy, hogy a követel­mény nemcsak nehéz, de egyenesen le­hetetlen, mert Jézus egy radikálisan új, minden lelki-szellemi porcikánkat meg­mozgató szemléletet kínál. Mindez nem előzmény nélküli a bib­liai tradícióban. A pusztában vándorló Izrael kényszerül így élni. Az élelem termű, akár botladozó mondat - hiábava­ló; üresen koppan, mint a földre ejtett ka­vics. De ha az ő szárnyának lebbenése juttatja el az igehirdető szívéből az ige­hallgatók szívéig a tanúságtévő szavakat, akkor a botladozó mondatok is igévé, az élet beszédévé lesznek. Ha ő velünk és közöttünk van, akkor semmi sem hiába­való az egyházban. A nyüzsgő, üres ló- tás-fútás megcsendesedik; felismerjük és örömmel végezzük szolgálatunkat. Min­denki azt, amire elhívást kapott... A magunk erejéből még imádságra sem futja. Jézus Urunk ezért biztat: imádkozzatok a Lélekért! Kérjetek, ke­ressetek, zörgessetek! Ő megtanít ben­nünket imádkozni is. Felhatalmaz ben­nünket arra, hogy kitartóan, újra és újra ostromoljuk Istent. Nem kívánságlistá­ink végeláthatatlan felsorolásával, ha­nem főként a legdrágább ajándékért való könyörgéssel. A kisgyermekektől is ta­nap mint nap Isten ajándéka. Eltenni, felhalmozni nem lehet: a manna más­napra használhatatlanná, sőt ártalmassá válik. Az élet, a továbbélés napi kérdés, naponta megélt, megküzdött reménység. Nincs biztonság, de van, lehet bizalom, így - mindennap a nulláról indulva - csak akkor lehet élni, ha minden erőnk­kel Istenbe kapaszkodunk. Jézus szavai nyomán ez az egyetlen élethelyzet, amelyben kiderül, valóban Istenre épül- e az életünk. Persze a biztosítékokkal körbebástyázott életben is lehet helye Is­tennek. Csakhogy éppen ez a bökkenő. Isten a helyére kerül, helyet találunk ne­ki, többé tehát már nem minden minde­nekben. „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? ” - kérdezi a gazdag ifjú, s a kérdés már elővételezi Jézus kemény válaszát. Ha az ifjú gyógyulásra vágyik, vagy a bűnbocsánat lehetősége felől tu­dakozódik, bizonyára sokkal szelídebb, sokkal könyörületesebb feleletet kap. nulhatunk. Hogyan tudják kitartó hízel- kedéssel - de ha másként nem megy, ak­kor akár követelőzéssel is - elérni célju­kat, rávenni szüleiket kérésük teljesítésé­re. Csak mondják, mondják... Merünk mi így imádkozni, Isten elé lépni? Topor- zékoltunk már úgy Isten ajtaja előtt, mint egy gyermek, aki valamit akar? Nem, mert mi jól neveltek vagyunk. S ebbe a jólneveltségbe belepusztulunk... Ezért mondja Jézus Urunk: Kérjetek, zörgesse­tek, kiáltsatok! Kérjétek a Lélek ajándé­kát, buzgón, kitartóan, akár követelőzve is! S ígéretünk van arra, hogy ezt a só- várgó könyörgést meghallgatja az Úr. Pünkösdkor őt ünnepeljük, a Szenthá­romság harmadik személyét, az Atya és Fiú Lelkét, Megszentelénket, Vigaszta­lónkat, a hit ajándékozóját, a szeretet éb­resztőjét, a reménység karbantartóját, az egyház teremtőjét, az áldott Lelket. Veni Creator Spiritus! Ámen. Ittzés János IMÁDKOZZUNK! Szentlélek Úristen, köszönjük, hogy mindeneket megvilágosítasz az ige erejével. Ébressz a mi szívünkben is világosságot. Köszönjük, hogy egyhá­zat teremtettél a földön. Tégy minket is Jézus Krisztus testének élő tagjaivá. Köszönjük, hogy úton vagy felénk. Kérjük, érkezz meg hozzánk is. Ámen. Az ő kérdésére azonban nincs másik, nincs könnyített válasz. Jézus akkor csapná be - az egyébként első látásra megkedvelt - fiút, ha maradása érdeké­ben könnyebb feltételeket ajánlana. Máról holnapra élni a biztonságot ke­reső emberi szemlélet réme. Hajléktala­nok, koldusok, életüket a létminimumon tengető családok jutnak eszünkbe. Az éhség fenyegető rémével, mások kényé- nek-kedvének kiszolgáltatva tengetni napjainkat - szerintünk maga a pokol, így azután ritkán adatik meg az a kegye­lem, hogy megértsük, megéljük a Krisz­tus-hit titkát, amelyet Luther a halálos ágyán utolsó tanításaként jegyez fel egy cédulára: ,,Bizony koldusok vagyunk. " Ha mégis megadatik, hogy ezt el tudjuk fogadni, az bizonyosan Isten Lelke mun­kájának köszönhető. Ámen. Ifj. Cserháti Sándor IMÁDKOZZUNK! Istenünk, aki egykor Szentlelkedet adtad az apostoloknak: kérünk, hall­gasd meg néped könyörgését. Add, hogy akikben hitet ébresztettél, békes­ségedben is részesüljenek az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlé­lekkel Isten, él és uralkodik örökkön- örökké. Ámen. • • • SAROK •••••••••• LITURGIA ÉS ISTENTISZTELET 3 g 5 6 3 5­A pünkösd és a liturgia összetarto­zik. De hiszen ugyanezt állítottuk a karácsonyról és a húsvétról is! Mégis igaz a kijelentés az egyház születésnapján, a Lélek kiáradásá­nak ünnepén. Úgy induljunk el a templomba, hogy tudjuk, érezzük: ma különösen is fontos, hogy az ün­nep titka körülölelje imádságunkat, énekünket, csöndünket és igehall­gatásunkat! A Lélek járja át egész istentiszteletünket. A Szentlélek neve mellé sokféle ki­egészítő szót, jelzőt, kifejezést te­szünk. A pünkösdi Lélek az imádság lelke. O tanít minket imádkozni, és az apostol szerint ő esedezik értünk. Az imádkozó gyülekezet tőle tanulhat, ve­le imádkozhat. A pünkösdi Lélek elve­zet az igazságra, ő az igazság Lelke. A világ sokféle - ezért egymást kioltó - igazsága mellett ő mutatja meg a taní­tásban, az ige megelevenítésével, mi is a valóság, és mi az igazság. O a békes­ség Lelke: egymás mellé ültet, egymás mellé térdeltet bennünket, segít egy­szerre vennünk a levegőt, hogy egy szívvel és egy lélekkel énekelve di­Pünkösdi lélekkel csérjük az Istent. A pünkösdi Lélek a felszabadult öröm Lelke, ezért énekel­hetünk új éneket, ezért tudjuk befogad­ni a bűnbocsánatot. Ha mindezeket egymás mellé teszem, kiderül, hogy a pünkösdi Lélek a liturgia Lelke. Pünkösd és liturgia: nem ellentétes a kettő? S ha nem, akkor nem egy­mástól függetlenül futó s csak a vég­telenben találkozó párhuzamosokról van szó? A pünkösd csupa tűz, erő, lendület, a liturgia pedig sokak szá­mára statikus, egyhangú, néha még talán monoton is. A pünkösd és a li­turgia összetartozik, mert Isten Lelke eleveníti meg a liturgiába sűrűsödő igét, és Isten Lelkének tüze hevíti fel, hogy ne emlékek idézése, hanem az Isten cselekvő szeretetének jelenvaló­vá tétele legyen az istentisztelet. A liturgiának kettős köze van a pünkösdi tűzhöz, a Lélek lángjához: egyrészt átmelegíti a kihűlt emberi szívet Isten igéjének befogadására, je­lenlétének megtapasztalására, más­részt csak a Lélektől kért és kapott tűzzel végezhető a liturgus, a kántor, a lektor, az igehirdető szolgálata, hi­szen anélkül értelmetlen emberi pro­dukcióvá válik minden mondat, min­den mozdulat. Ha a pünkösd az egyház születés­napja, akkor fokozottan hangsúlyos ennek az ünnepnek és az istentiszte­letnek a kapcsolata: az egyház életfor­mája az istentisztelet - a tömör, egy órába összefogott s az egész életen át tartó. Az egyház nélkül „levegőben lóg” az istentisztelet, a Lélek által megelevenített istentisztelet nélkül sorvad az egyház. Minden összefügg. Isten világában minden hozzá vezet. „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk” - hangzik a pünkösdi zsoltárnak a ró­maiakhoz írt levélből származó keret­verse. Majd folytatódik a több ezer éve ujjongó ének: „Ez a nap az, ame­lyet az Úr szerzett: vigadozzunk, és örüljünk ezen. Az Úr az Isten, aki minket megvilágosít: magasztallak téged, én Istenem.” Pünkösdkor a gyülekezet különös figyelemmel és mélyről jövő vággyal könyörög a Szentlélek ajándékáért. Idén, a liturgikus év (Krisztus-év) e ki­emelkedő pontján fogalmazzuk is meg ezt a feladatot: imádkozzunk szemé­lyesen, egyenként és a gyülekezet kö­zösségében azért, hogy Isten maga ele­venítse meg Lelke által istentiszteleti életünket. Könyörögjünk azért, hogy a kétezer év alatt megformálódott és ki­kristályosodott formák és liturgikus elemek tiszta, jó, működőképes medret biztosítsanak a Szentlélek áradásának. János evangéliumából jól tudjuk, hogy a Szentlélek munkáját sem az em­ber, sem pedig az egyház nem tudja „saját hatáskörébe vonni”: „A szél arra fúj, amerre akar... ” (Jn 3,8) Jézus Urunk azonban azt ígéri, hogy Isten megadja a Szentlélek ajándékát annak, aki kéri... Ha a mai istentiszteleten imádkozva énekeljük az ősi pünkösdi himnuszt: „O, jöjj, teremtő Szentlélek”, gondoljunk istentiszteleti életünk belső megújulására. Kérjük együtt: „Jöjj, Szentlélek Úristen, tedd istentisztelete­inket munkád áldott területévé. Terem­tő erőddel formáld a közösséget, éb­ressz hitet, állítsd lábunkat a szolgálat útjára. Veni Creator Spiritus!” Hafenscher Károly (ifj.) JÖVEL, TEREMTŐ SZENTLÉLEK! PÜNKÖSD 2. NAPJA Máról holnapra Lk 12,32-34 VEN! CREATOR SPIRITUS! ­v J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents