Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-04-04 / 14. szám
2. oldal-2004. ÁPRILIS 4. r Evangélikus Elet, ELŐ VIZ BÖJT 6. VASÁRNAPJA (PALMÁRUM) Szomjúság ellen Az elmúlt évben láttam egy óriásplakátot, amely még most is gyakran eszembe jut. Egy nagy söröskorsó mellett ez a felirat volt olvasható: „Megóvja férjét a kiszáradástól.” Megmosolyogtatóan szellemes - gondolhatták sokan. Nekem viszont az jutott eszembe: ez egy aljas plakát. Mintha ezt mondaná: asszonyok, ne bosszankodjatok, amikor férjetek nyáron úgy telerakja sörösüvegekkel a hűtőszekrényt, hogy az ételnek már nem marad hely. Akkor pedig igazán ne mérgelődjetek, ha férjetek az ivócimborákkal sörözve tölti estéit, hiszen mellettetek kiszáradnának szegények. Téved, aki azt gondolja, hogy itt a sörivás ellen emelek szót. Luther Márton is kedvelte a folyékony kenyeret, s ha ebben a tekintetben nem is vagyok követője, eszem ágában sincs kárhoztatni azokat, akik mértékkel élnek e nedűvel. Nem is a sör reklámozása háborít fel, hanem az, ahogyan ezt teszik. De az ötlet jó. Egy kis módosítással ennek a plakátnak is tudnék örülni. Ha a söröskorsó helyén egy Bibliát látnék. Akkor a szöveg arra biztatná az asszonyokat, hogy az Isten igéjét mint élő vizet kínálják férjüknek. És ez valóban megóvná őket a kiszáradástól. Mert mi is az a kiszáradás? Súlyosan kóros állapot, melyet gyógyítani kell, de persze nem sörrel. Átvitt, lelki értelemben pedig talán a következőképpen jellemezhetnénk a kiszáradást: az ember belefárad a sok munkába, gondok tömege terheli, vagy megszokott életkörülményei miatt unalmassá, céltalanná válik az élete, esetleg megoldhatatlannak tűnő problémák nyomasztják. Hogy kiszáradt, értelmetlenné vált életét el tudja viselni, keresi a változatosságot, izgalmat, vagy igyekszik elnyomni sötét gondolatait, talán öngyilkosságba menekül. Mindannyiunk életében előfordulhatnak ilyen „kiszáradásos” szakaszok. A Biblia emberei sem voltak kivételek ebben. Illés próféta Isten ügyéért munkálkodott, életének egyik mélypontján mégis a halált kívánta. Milyen jó, ha van valaki, aki ilyenkor szeretettel felüdíti a kiszikkadt lelkű embert! Asszonyok, ne engedjétek lelkileg kiszáradni férjeteket! Férfiak, óvjátok meg feleségeteket a kiszáradástól! Egyik a másikat vezesse oda az élő víz forrásához! „Ha valaki szomjazik, jöjjön én- hozzám, és igyék!" (Jn 7,37) - mondja Jézus a Szentiélekről, aki Isten igéjét önti a szívbe. A Biblia kimeríthetetlen és megunhatatlan forrás, mert élő víz buzog belőle. A mindennapi gyakorlatra nézve azt ajánlom, hogy éljünk a családi áhítat divatjamúltnak tekintett, áldott lehetőségével. Luther azért írta a Kis kátét, hogy annak alapján a családfő állandóan gondoskodjék háza népének lelki táplálásáról. Tavaly minden evangélikus család megkapta a finn egyház ajándékaképpen azt a kátét, amely a mai kor emberéhez igazítja Luther művét. Van választék a napi áhítatokat tartalmazó könyvekből is. Mindennél lényegesebb azonban a Biblia, a lelki kiszáradástól óvó ige. Fontos az egyéni elcsendesedés, a bibliaolvasás, az imádkozás, de ne elégedjünk meg ezzel: tartsunk családi áhítatot! Valaki azt mondja minderre: nincs idő ilyesmire. Majd ha felnőnek a gyerekek, majd ha eljön a nyugdíjaskor, majd ha... Ez a „valaki” gondoskodik arról, hogy soha ne legyen időnk rá. O - Jézustól tudjuk - hazug és embergyilkos volt kezdettől fogva. Azon mesterkedik, hogy a kiszáradásba belepusztuljon az ember. De Jézusnak van hatalma arra, hogy megóvjon minket. Értünk mondta a keresztfán: „ Szomjazom!” (Jn 19,28) Marschalkó Gyula FELHÍVÁS Kérjük, azon gyülekezeteket, amelyek pályázatot kívánnak benyújtani a Sapard- program keretiben, feltétlenül jelentkezzenek a Magyarországi Evangélikus Egyház Gazdasági Osztályán az 1/429-2030-as teiefonszámon a pályázat összeállításához szükséges információkért (jelzálog, pénzügyi kimutatás, önrész igazolása)! Ha van... Fii 2,1-4 S ehol a szamár. Sehol a szamárháton bevonuló Jézus. Sehol a hozsannázó tömeg. Sehol a Jézus elé terített felsőruhák és pálmaágak szeretetszőnyege. Valami más van, ha van... Apostoli intés, kérlelő szavak, aggódó figyelmeztetés. Mert baj van. Baj van a gyülekezetben, baj van az egyházban, baj van a Krisztus testeként felépülő közösségben. Önzés, hiúság, magamutogatás, a saját pecsenyéjüket sütögető, egymás irányában közönyös „testvérek” Krisztus-tagadása. Leöntve mindez az önelégült „keresztény” mosollyal, álalázattal, álszeretettel, odaírva a közönyös, cinikus levelek végére az álüdvözletet: „testvéri szeretettel”. Odabiggyesztve a szeretetlenség, a közöny, az önzés „istentiszteletei” elé az álvédjegyet: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében” - hogy azután a Szentháromság égisze alatt rúgják-fal- ják-tapossák egymást a „testvérek”. Ne legyenek illúzióink, nem csupán a majd kétezer év távolságában rejlik a közösség Krisztus-tagadásának lehetősége: harminc év is elég volt ahhoz, hogy a „testvérek” önelégült mosollyal tapodják egymást. Típusbetegség, amely más közösséget nem fenyeget, hiszen sehol máshol nem akarják fenntartani a látszatát annak, hogy mindez Krisztus nevében történik. Keresztes hadjáratot nem indíthatnak pogányok, eretneket nem égethetnek meg mások, csak olyanok, akik a „hit védelmében” teszik. Ki- üresített szólammá, frázissá a „hozsannát” csak azok tehetik, akik majd ugyanúgy kimondják a „Feszítsd meg!”-et is. A legszentebb igét súlytalanná csak azok tudják tenni, akik a kegyelem igéjével is ítélnek, és a törvény szavát kijátszva magukat mentik fel - akik idé- zetgyüjteménnyé teszik a Szentírást. Az istentelenek hazugságai, képmutatása, önzése miatt nem káromolják az Istent. Ezek a bűnök nekünk, „keresztényeknek” vannak fenntartva. Hát ki cseleked- né meg ezeket helyettünk? Megtesszük akkor mi. Megtesszük úgy harminc évvel a Krisztus-esemény után, és megtesszük kétezer évvel később is. Sehol a szamárháton bevonuló Jézus. Csak az út áll előttünk azóta is makacsul. Az út és az indulat, amely kitaposta ezt az utat. A krisztusi indulat. A vigasztalás, a szeretet, a Lélekben való közösség, az irgalom, a könyörület indulata. Az indulat, amely mozgatja az úton lévőt. Az indulat, amely Krisztust a keresztig vitte. Mi vezet bennünket? Mi uralkodik bennünk? Mi határozza meg viszonyainkat, kapcsolatainkat, szavainkat, tetteinket, gondolatainkat? Mi határozza meg, hogy miként viselkedünk az emberek között, a gyülekezetben, az egyházban, családunkban, munkahelyünkön, a szomszéddal? Mi határozza meg gyűlölködésünket, önzésünket, szeretetlensé- günket, közönyünket? Mi mozgat bennünket akkor, amikor a legnagyobb nyugalommal nézzük végig a másik ember szenvedését? Mi mozgat akkor, amikor képtelenek vagyunk szót érteni a másikkal előítéleteink, a múltban elszenvedett vélt vagy valós sérelmeink miatt? A krisztusi indulat? Arcátlanság lenne mindezekért Krisztust kárhoztatni. Megteszik ezt persze mások helyettünk: miattunk káromolják az Istent... Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint az akkori Magyarországon a nem túl nagyra becsült Országgyűlés is megelőzte a „népszerűségi listán” az egyházakat. Pedig tudjuk, hogy általában hogyan tekintenek az emberek a politikusokra: ingyenélők, akik sikkasztanak, lopnak, csalnak, hazudnak... Hát még ennél is sötétebb kép él a társadalomban rólunk, keresztényekről. Pedig voltak olyan korok - ha régen is és kevésszer is -, amikor a felsőbbségnek eljuttatott jelentésében még a kifejezetten ellenséges politikai hatalom sem tudott mást mondani a keresztények közösségéről, mint hogy megdöbbentő a közöttük uralkodó szeretet. Más korokat élünk... Ha van keresztény identitászavar, ha van félreértett szerepmeghatározás, ha van elsumákolt elhívás, akkor mintha ennek az idejét nyögnénk. Amikor a hit magánügy, és ennek alapját nem a „lego- noszozott” világ mondja ki, hanem éppen a keresztények, a hívők közössége viselkedik ekként. Mert a nem magánügynek tekintett és akként megélt hitélet az egyéni érdekekről, az önigazságról való lemondásban is megnyilvánuló következményekkel járna, sőt még azzal is, hogy a másikat, akinek kegyessége, gondolatai, viselkedése idegen számomra, különbnek tartsam saját magamnál. Ha van krízis, akkor most annak a korát éljük. Ha van krízis, akkor itt az ideje, hogy felismerjük. Ha van bűnbánat, akkor itt az ideje annak, hogy magunkba nézzünk. „Ha van vigasztalás Krisztusban, ha van szerétéiből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület ”, akkor itt az ideje annak, hogy figyeljünk a krisztusi út irányára, az utat járó Krisztus indulatára és a mi indulatainkra. Akkor itt az ideje, hogy meglássuk: csak messziről hozsannázunk a Megígértnek, de útján - ahogyan kétezer évvel ezelőtt tanítványai is tették - magára hagyjuk. Mert más indulat volt bennük, más indulat van bennünk. És ez minden, amit tehetünk: felismerjünk és szemléljünk, hogy Krisztus mindezek ellenére hogyan járja végig az utat értünk. Felismerjük és szemléljük, hogy a megváltás útja ez. Felismerjük és szemléljük, hogy ő szenved a Krisztus-testen általunk ütött sebek miatt - az önzésért, a dicsőségvágyért, a széthúzásért, a mi bűneinkért. Mert csak így van irgalom és kö- nyörüiet: Krisztus szenvedéséért, az értünk megtett útjáért. IMÁDKOZZUNK! Uram, ébreszd egyházadat - és kezdd rajtam. Uram, építsd gyülekezetedet - és kezdd velem. Uram, békességed örömhírét juttasd el mindenütt a földön - és kezdd nálam. Uram, gyújtsd meg szereteted tüzét minden szívben - és kezdd bennem. (Ázsiai keresztények imádsága nyomán, Evangélikus énekeskönyv 737. o.) Kendeh K. Péter Oratio oecumenica Szerető mennyei Atyánk! Hálával köszönjük, hogy imádságunkban megszólíthatunk, és hogy nem hitünk vagy érdemeink szerint hallgatsz meg bennünket. Köszönjük, hogy napodat személyválogatás nélkül felhozod ránk. Engedd észrevennünk, hogy a nap meleg sugaraiban te simogatsz minket. Bocsásd meg, hogy a melegebb napokon olyan hamar zúgolódunk. Emlékeztess bennünket arra, hogy napod nélkül nem nőne a vetés, és nem lehetne asztalunkon kenyér. Köszönjük az éltető esőt, amely nemcsak felüdíti és tisztítja levegőnket, de öntözi szomjas földjeinket is. Köszönjük, hogy az esőben bőrünkön érezhetjük gondviselésedet. Bocsásd meg, hogy gyakran mégsem tudunk örülni neki, mert nem látunk túl a kellemetlenségeken. Bocsásd meg, ha gyakran apróságok miatt is zsörtölődünk, például amikor az esernyőről a hajunkra vagy a tócsákból a ruhánkra fröccsen néhány csepp víz. Köszönjük az élet csodáját, amelyet szintén kérésünk nélkül ajándékoztál nekünk. Nem a mi akaratunkból, nem csupán szüléink akaratából, hanem a te akaratodból élhetünk ezen a földön. Köszönjük mindazokat, akik életünkben kicsi gyermekségünktől fogva gondviselésed és nevelő szereteted eszközei voltak. Köszönjük szüleinket és testvéreinket, tanárainkat és nevelőinket, barátainkat és ellenségeinket, munkatársainkat és szomszédainkat. Köszönjük azokat az ismeretlen embertársainkat is, akik értünk dolgoznak. Köszönjük a földeken dolgozókat, a péket, aki kenyerünket süti, a postást, aki a levelünket hozza és viszi. Köszönjük a boltosokat, akik kiszolgálnak minket, a kórházi alkalmazottakat, akik a bajban mellettünk állnak. Köszönjük azokat is, akikre ritkán gondolunk. Köszönjük azokat, akik elviszik otthonunkból a szemetet, és rendben tartják az utcát. Köszönjük azokat, akik a csatornát tisztítják, és akik a rendet vigyázzák. Köszönjük a közösségeket, amelyek otthonunkat jelentik. Hálát adunk hazánkért, egyházunkért, gyülekezetünkért és családjainkért. Hálával köszönjük vezetőinket. Kérünk, ajándékozd meg őket bölcsességeddel, hogy felelős szolgálatukban helyesen vezethessék a rájuk bízottakat. Kérünk, szereteteddel munkáld a kapcsolatok építését a megosztott közösségek között. Segíts győzni előítéleteink és minden kirekesztő, szeretetlen indulatunk felett! Add, hogy testvérre leljenek egymásban a különböző országok és népek. Áldd meg a megosztott egyház egységén való fáradozást. Add, hogy szétszakadozottságunkban is megélhessük a benned való összetartozás örömét. Köszönjük, hogy a te szereteted tesz bennünket gyermekeiddé és egymás testvéreivé. Köszönjük, hogy elindultál értünk a szenvedés gyötrelmes útján, és győztél. Kérünk, add, hogy győzelmedből merítve mi is győzni tudjunk bűneink felett, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. SAROK •••• # 3 £ 5 £ 3 □ MUSICA SACRA XXI. A pietizmus, az ortodoxia és a felvilágosodás hatása a liturgikus zenére A Liturgikus sarok három hete kezdődött belső sorozata a szent zene történetét foglalja össze röviden. Egyházunk kiváló zenetudósa, Ferencit Ilona eddig a liturgikus zene születésével, illetve a 16-17. századi istentiszteleti formákkal ismertetett meg minket. Ezúttal a következő két évszázad egyházzenéjének főbb jellemzőit tekinti át. A harmincéves háborút követően az evangélikus egyházi zenét s azon belül a liturgikus zenét nagymértékben meghatározta és befolyásolta a németországi teológia alakulása. Heinrich Schütz működésének utolsó évtizedeiben megerősödött az új ke- gyességi irányzat, a lelkiséget előtérbe helyező pietizmus, mely sok egyszerűsítést hajtott végre a liturgiái életben. Szélsőséges hívei azt követelték, hogy a liturgikus formákat zenéjükkel együtt töröljék el az istentiszteletekről. Úgy vélték: mivel a liturgia az üdvösséghez nem elengedhetetlenül szükséges (adiaphoron), ezért meg lehet és meg is kell szüntetni. Az erős kritika hatására a konzervatív (ortodox) lutheránus teológusok is felülvizsgálták az istentiszteleti zenéről kialakított álláspontjukat, de lényegében nem engedtek az egyszerűsítő nézeteknek. Egyúttal azonban azt is hangsúlyozták, hogy az istentiszteleti és a liturgikus formák nem megfelelőek, ha nem járnak együtt belső, lelki átadással. A 17. század utolsó évtizedeiben rostocki teológusok vitáztak az egyházzene szerepéről. A kálvinista irányzathoz közel állók teológiai érvek alapján minden olyan zenét el akartak törölni, mely nem állt kapcsolatban a gyülekezettel. Más rostocki teológusok - bár kritizálták a liturgikus zenét - lutheránus keretek között maradtak. Volt, aki a misztikus lelkiséget hangsúlyozta, mely nélkül az istentisztelet csak kifelé végzett kötelesség marad, ahelyett hogy belső vágyódást fejezne ki. A pietizmus és az ortodox lutheránus irányzat között elsősorban az egyház szerepének megítélésében és az istentiszteleti gyakorlatban mutatkozott különbség. A kereszténység kialakulására visszautalva a pietisták a formáktól mentes istentiszteletet tartották helyesnek, ezért az addig használt bonyolult liturgikus formákat leegyszerűsítették: a zenés alkotóelemek közül egyedül a gyülekezeti ének maradt meg, melyet szerény orgonakísérettel láttak el. A 18. század elején a pietizmus kritizálta a concertáló egyházi zenét, különösen a kantátát, melynek recitáló tételeit és áriáit az operából kölcsönözték, s melynek hatására „színházi egyházi zene” jött létre. Ezzel szemben a spi- ritualitást, a lelki tartalmat az ortodox és pietista irányzat képviselői hasonlóképpen fogalmazták meg: így például Buxtehude zenéjében a pietista hatás nyomait lehet felfedezni, az 1704-ben kiadott jelentős pietista énekeskönyv (Freylinghausen, Geistreiches Gesangbuch) pedig ortodox énekszövegeket is tartalmaz. Amikor Johann Sebastian Bach 1736-ban lényegét tekintve ortodox énekeskönyvet adott ki, részben a fenti pietista énekeskönyvből merített, részben pedig ahhoz hasonló stílusban komponált dallamokat. A lutheránus istentiszteleti életben és zenében a pietizmushoz hasonló hatást fejtett ki a felvilágosodás racionalizmusa is. A liturgikus ceremóniákat a korábbi felvilágosu- latlan periódus maradványának tekintették, melyeket vagy egyszerűsíteni, vagy inkább eltörölni akartak. A 18. század második felében az istentiszteleti zenét a racionalizált szövegű énekek éneklésére redukálták. A Johann Sebastian Bach utáni nemzedék zeneszerzői így liturgikus zeneművek helyett egyházzenei kompozíciókat írtak. Ferenczi Ilona » * *
