Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-03-28 / 13. szám
2004. MÁRCIUS 28. - 9. oldal ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX Mára sajnos a közgondolkodás részévé vált, hogy az embereket teljesítményük, elért eredményeik szerint minősítik. Naponta éreztetik velünk, hogy amíg munkaképesek vagyunk, adót fizetünk, addig vagyunk csak értékesek a társadalom számára, de ha megöregszünk, és munkaképtelenné válunk, akkor már teherként tekintenek ránk. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy bizonyos munkakörökbe a harmincötödik életév betöltése után már nem vesznek fel senkit; hogy a kórházi ágyon fekvő ötven év feletti betegeket meglett nővérek „bácsinak” vagy „néniek” szólítják; és azt is, mintha valami kétségbeesett küzdelem folyna a múló idő ellen, hiszen mindenki azt az élet- elixírt keresi, amellyel meghosszabbíthatja földi életét. Teljesen természetes, hogy egy ilyen szellemiségű makrokör- nyezetben lelki segélyt kérő testvérünk is elbizonytalanodik, és megkérdezi: használható, értékes, megbecsült lehet az én életem hetvenen túl is, meggyöngült egészségemmel együtt is? Fogadja el legelőször is tőlem ezt a reménykeltő igét: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!’’ (Ézs 43,1b) Hiszen Isten szava világossá teszi, hogy ő egészen máshogyan értékel, mint mi, emberek. Nem abban rejlik az ember értéke, amit tett, hanem abban, amit Isten tett érte. Isten gyermeke tisztában van azzal, hogy a világ szellemiségének középpontjában az emberi én, az egó áll. Már olyan vallás is van, amelyben az ember saját magához imádkozik. Önmagát szuggerálja arról, hogy minden rendben van körülötte, de hiába mondja el százszor, hogy „teljesen nyugodt vagyok”, feszültsége egyre nő, mert belső nyugtalanságának oka nem szűnt meg. Békességet csakis úgy nyerhetünk, ha életünk, szívünk trónján többé nem az égőnk, hanem a megváltó Jézus ül. Mert akkor értjük meg, hogy Istennél nem a tehetségünk, adottságaink vagy a korunk az értékmérő, hanem egyedül az ő adományai. Nem a mi tudásunk, hanem az ő ereje, amely a mi erőtlenségünk által éri el célját. Nem a mi cselekedeteink a fontosak, hanem egyedül az ő irgalma. Tulajdonképpen ez a békés időskor alapja is. Tudni, hogy bár már kevesebbet bírok elvégezni, a hangom is reszket, és a bőröm sem üde, azért az én mennyei EvÉlet - LELKI SEGÉLY „Két gyermeket neveltünk fel, akik ma már saját családjukkal élnek, sőt büszkén mondhatom el, hogy hetvenévesen dédmama is vagyok. Jó érzés látni, hogy milyen szép családdal ajándékozott meg az Úr. Nagyobb ünnepeken, amikor mindenki együtt van nálam, boldog vagyok, hiszen az enyéim szeretik a főztömet. így azt érezhetem, hogy még szükségük van rám. A hétköznapokban azonban gyakran feleslegesnek érzem magam. Segíteni már egyre kevésbé tudok nekik, mert itt is, ott is fáj. A fiatalok mindig elfoglaltak, ezért csak ritkán látom őket. Azt mondják, pihenjek csak, ők nem akarnak terhelni. Én mégis úgy érzem, hogy inkább arra gondolnak: egy ilyen beteges öregasszony már semmire sem jó. Sokan beszélnek az időskor szépségeiről, de én csak a sok fájdalmat, a tehetetlenséget, a ráncokat látom. Milyen a szép öregség? Hogyan lehet békével szembenézni vele?” Evangélikus Élet Atyám végtelenül szépnek és értékesnek talál, hiszen a legnagyobb kinccsel, Fiának életével fizetett értem. Az időskor hozzátartozik az élet rendjéhez: születünk, felnőtté válunk, megöregszünk, majd elmegyünk a minden földiek útján. Az időskorra soha nem szabad úgy tekintenünk, mintha tragédia vagy sorscsapás volna. Ez is beleilleszkedik az isteni rendbe, ennek is megvan a maga funkciója, hiszen minden újabb ránc, minden ősz hajszál felkészít bennünket a földi élettől való búcsúzásra. Ereje teljében sokkal nehezebb az embernek elmenni, mint akkor, amikor már betelt az élettel. Az Istenre figyelő ember ezért akkor is az Úrtól vár vezetést, tanácsot, amikor elszálltak felette az évek, és úgy érzi, hogy ereje is elhagyja. Ha már Isten nem fiatalkorában szólította önt haza, akkor jól fel kell használni az ezüstéveket! Ehhez pedig Isten bölcsességére, van szükség. Mert nem köny- nyű átadni a stafétabotot az utódunknak a munkahelyünkön, nem olyan magától értetődő belátni, hogy a fiatalabb generáció csak megy a maga feje után, és maradinak ítéli véleményünket, nem egyszerű visszavonulni az aktív életmódból a passzívba csak azért, mert már nem működik olyan „olajozottan” a szervezetünk. Mindezt csak úgy lehet elhordozni, ha nem a saját jelentőségünket, hanem Isten országának ügyét tartjuk szemünk előtt, hiszen ha minden kihullik is kezünkből, az Úr megtöltheti üres kezeinket. Számára a legértékesebb munkaerő az, aki szívesen beáll szőlőjébe. Csodálatos dolog, ha az ember be tudja látni, hogy „bár megöregedtem, de az én Uram még mindig tud használni engem! Ő meg fogja mutatni, hogy mi lesz még az én feladatom”. Áldásos, ha fokozatosan tudunk „nyugdíjba vonulni”, ha nem egyszerre, hanem lépésről lépésre, idejében és önként sikerül letenni az erőnket már meghaladó feladatokat. így nem érezzük azt, hogy életünk egyik napról a másikra feleslegessé vált. A munka, a hivatás meghatározó fontosságú az ember életében, de nem csak ebből áll az élet. Amikor valaki összeroppan azért, mert a munka kiesett a kezéből, akkor derül ki, hogy valójában az volt az ő bálványa, amely teljesen kitöltötte az életét. A gyermek számára teljesen természetes, hogy kap és elfogad. Ezt idős korunkban újra meg kell tanulnunk. Nagy alázat, sok türelem, lelkierő kell ahhoz, hogy elfogadjuk: már nem nekünk kell minden igényt kielégíteni, minden elvárásnak megfelelni, hanem örömmel fogadhatjuk el mindazt, amit nekünk készít családunk. Újra gyermekek lehetünk, akik minden velük történt eseményben Isten ajándékozó kezét látják. Amikor gyermekeinket neveljük, eszünkbe sem jut, hogy értéktelen személyek lennének csupán azért, mert nem termelnek „értéktöbbletet” a társadalom számára, hiszen puszta jelenlétükből, csacsogásukból, reménységet árasztó lényükből annyit töltekezünk! A szociológiai felmérések alapján tudjuk, hogy egy állampolgár húsz-huszonöt évnyi munka alatt megtermel annyi többletet, amely elegendő ahhoz, hogy nyugdíjas évei alatt abból a társadalom „eltartsa”. Nem kell tehát attól félnie az idős embernek, hogy a fiatalabb nemzedék könyörado- mányából él. Inkább azt a kérdést kell feltennie magának: Hogyan lehetek a körülöttem élők Krisztusra mutató csillaga? Miként áraszthatom magam körül a szeretet, a megértés áldott levegőjét? Higgye el.'kedves testvérem, családjának most van csak igazán szüksége önre - hogy a konkrét segítség mellett imádságban is felvegye gondjaikat! Ha a fizikai munka már kevésbé megy is, az ön élete Istenben gyümölcsöző marad, ha engedi, hogy az Úr arra használja, amire csak most, őszülő halántékkal tudja használni. Kívánom, hogy ez a zsoltár legyen mindennapi imádsága és ereje: „Az Úr házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain. Öreg korban is sarjai hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak. ” (Zsolt 92,14-15) Szókéné Bakay Beatrix BÖJTI GYÓNÓTÜKÖR 5. „Hiszed-e, hogy Isten a Krisztusért megbocsát a megtérő bűnösnek?” A böjt az Isten előtti elcsendesedés időszaka, amikor befelé és felfelé figyelünk, amikor rendezzük dolgainkat, és szembesülünk mulasztásainkkal. Hívjuk most segítségül ehhez az úrvacsoraosztás előtt elhangzó, jól ismert gyó- nási kérdéseket - hogy azokat alaposabban megértve őszintén megállhassunk Isten előtt. Érdemes fellapoznunk Bibliánkban az egyes elmélkedések felett található igeszakaszokat is, hiszen ezáltal mélyebb összefüggések is feltárulhatnak előttünk... A Krisztus érdeméért (Zsid 9,11-16) A bűnök bocsánatáról szól utolsó kérdésünk, hiszen ez az úrvacsora igazi célja és öröme. Istennel és a felebarátainkkal való közösségünkről teszünk bizonyságot vele, hálát adva érte. Szép és áldott mindez. A békétlenkedök kibékülnek, az egyháztagok az egy családhoz, a Krisztus testéhez való tartozásukról tanúskodnak. Miért? Isten kegyelméért, amelyre többnyire méltatlannak bizonyulunk. És mégis ennek a kegyelemnek az elnyerése az emberiség célja. A bűntől való szabadulás, a kegyelem elnyerése érdekében építettek oltárokat őseink, és mutattak be azokon áldozatokat. így született meg a zsidó hagyomány: az engesztelési ünnep. De bakok és bikák vére került az oltárokra... Majd a középkor egyháza is igen sajátos módon vezekelt a kolostorok homályában, azzal a szándékkal, hogy megbizonyosodjanak arról: Isten velük van! Ma is bennünk él a vágy az erre vonatkozó bizonyosságra: templomba járunk, hallgatjuk az Igét, olvassuk a Bibliát, imádkozunk, és igyekszünk jótékonykodni. Van bennünk hajlandóság a megújulásra, a korábbitól való szabadulásra. Mégis igen sokszor hiábavalónak tűnik minden igyekezetünk, hiszen ismét a már említett „önmegvalósítás” szándéka kísérti életünket, amely az „ember tragédiájának” valóságába vezet. Igen: az édenkertből, az anyaméhből kijöhet az ember, de oda vissza nem juthat. Tudta ezt Nikodémus is... De a hivatkozott igeszakaszban ott rejlik a megoldás is. Amit az ember nem tudott és nem tud elvégezni, azt elvégezte Isten Krisztusban a kereszten. És nem az a döntő, hogy értjük-e mindezt, hanem az, hogy hisszük-e. Ezért ragyoghat fel hitünk megvallásában a golgotái kereszt! A te hited megtartott téged (Lk 7,36-50) Befejeződnek az úrvacsorái előkészületekről megfogalmazódott gondolatok, előttünk a hívogató asztal... Az ige szerint terített asztal egy farizeusé, nem Jézusé! A legdrágábbat mégis ő hozza: a bűnbocsánatot és annak örömét. Együtt van Simon, a farizeus, és odamerészkedik hozzájuk a bűnös asz- szony. A látszólag „tisztes erkölcs” és a „botránkoztatás” alanyai. A „kis bűnös” nem, a „nagy bűnös” bocsánatot nyer. Miért? A magyarázat hitük különbözőségében rejlik: a farizeusé ingadozó és tétlen hit, az asszonyé erős, bátor és cselekvő. Hiszen ez vezeti Jézushoz, akiről tudhatta, hogy tőle kapni fog valamit, ám hitét nem ettől tette függővé. Alázatos és csendes közeledése, hangtalanul hulló könnyei is erről tettek bizonyságot. így lett a megtartó hit az asszony legdrágább kincsévé. Ezáltal békességet nyert... Közös elmélkedésünk befejezésekor magam is kívánom, hogy érjen el mindannyiunkat Jézus biztató szava: „A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel!" Mónus László Köszönet a keresztért A tárgyilagosan pontos meghatározás szerint a kereszt két, egymást merőlegesen metsző egyenes. Ilyen egyszerű! Mégis: megszámlálhatatlan, értelemre és érzelmekre egyaránt ható jelentéssel, jelentőséggel bíró fogalommá lényegült át az emberiség egyetemes tudatában. Gyermekkoromban volt egy különös álmom. Felnéztem az égre, és egy kereszt alakú, hatalmas, tömött, sötét felhő borult fölém. Furcsa érzés fogott el: nem volt az félelem, inkább valami áhítatos, talán csepp szorongással teli megilletődöttség. Nem emlékszem, hogy bárkinek beszéltem volna róla, de az álom még egy ideig elkísért, azután elnyelte a feledés. Mostanában ismét eszembe jutott. Újra magam előtt látom, és elgondolkoztat. Visszatekintve a mögöttem hagyott évtizedekre, felidézve életem egy-egy állomását, örömteli és bánattal, gondokkal megterhelt eseményeit, a magam vagy olykor mások hibájából elszenvedett fájdalmait, egyre inkább menedéket adó,’ puha, meleg takarónak látom azt a felhőt, amelyet két, ölelésre tárt, óvó-védő kéz borított fölém nehéz napjaimban, hogy a viharoktól megoltalmazzon. Isten megtartó, féltő szeretetének jelképét hordozza ez a régi álmom. Arra figyelmeztet, hogy ne szűnjek meg hálát adni Istennek azért a kegyelméért, amellyel mindeddig elárasztott. Kereszt... Egymást merőlegesen metsző két egyenes. Egyszerű mértani alakzat, mégis: jelen van életünkben, környezetünkben. Ha karunkat ölelésre tárjuk, testünk keresztet formál. A régebbi házak ablakainak fája keresztet alkot. így is mondják: ablakkereszt. Talán elsivárosodon világunk fintora, hogy az újabbakból ez az elem már hiányzik! De megtaláljuk a keresztet a legtöbb ajtó szerkezetében, életünk dolgaiban, mindennapi beszédünk fordulataiban is. Az aratók régen a gabonakévékből keresztet raktak. Döntést kívánó helyzetekben gyakran mondjuk, hogy kereszt- úthoz érkeztünk. A művészet - különösen a népművészet - már régen felismerte a kereszt formai szépségét. Sok szépséges fafaragás mintázatában szerepel. A legszebb hímzések keresztöltéssel készülnek. Mély értelműnek érzem, hogy a matematikában az összeadás jele a kereszt, amelyet úgy is felfoghatunk, hogy növeli az adott összeg értékét. Hozzáad, vagy éppen megsokszorozza azt. A kotta hangjait az előjelként alkalmazott kereszt felemeli! Beethoven egy szép gondolatában párhuzamba állítja a hangokat felemelő keresztet az élet terheit jelentő kereszttel, s azt mondja: ahogyan a kottában, úgy az életben is igaz, hogy a kereszt felemel! Ebben a gondolatban benne rejlik a legfontosabb, amely mögött az eddig elmondottak mind semmivé törpülnek! Az egyetlen, a leghatalmasabb, minden földi dolgon túl az örökkévalóságra mutató véres valóság a golgotái kereszt. Gyilkos kezek hideg gépiességgel ácsolták keresztté a két durva gerendát, nem is sejtve, hogy bűneinkből való megváltásunk, a kárhozatból való szabadulásunk örök érvényű jelképét, Isten szeretetének, Megváltónk véres áldozatának eszközét hozták létre. Senki nem hitte volna, hogy a legszégyenteljesebb kivégzési eszköz egyszer s mindenkorra az emberiség legszentebb jelképévé magasztosul. Földünkön mérhetetlenül sok a bűn, rengeteg a szenvedés, az emberi nyomorúság. Életünk terheit, szenvedéseinket szokásunk keresztnek nevezni. Olykor valóban úgy érezzük, gyengék vagyunk elhordozásukhoz. Milyen megrendítő belegondolni, hogy Jézus Krisztus mindezt a temérdek gyarlóságot, vétket, szennyet és gyötrelmet magára vette, felvállalta, elszenvedte! Meghalt a kereszten - miattunk, helyettünk, érettünk! A világ keresztény országaiban Megváltónkra emlékeztet a jelképpé magasztosult kereszt, mely az ég felé mutat a templomtornyok csúcsán és az oltárokon. Jelen van otthonainkban és közösségeinkben. De megjelenik - sajnos sok esetben hit és tisztelet nélkül viselt - ékszereinken is. Az útszéli keresztek régen valóban megállásra, imádságra, Isten előtti lebomlásra hívogatták az arra járókat. A mai ember sok lóerős autójával elszáguld mellettük. Jó, ha egyetlen pillantásra méltatja őket. Igaz, akadnak olyanok is, akik megállnak, lefényképezik, albumba rakják, netán kiállításra viszik őket - őszinte kegyeletből vagy műgyűjtésből, ki tudja? Temetőinkben a sírkeresztek emlékeztetnek földi életünk múlandóságára és az örökkévalóság reménységére. Böjtben járva a bűnbánat, az önvizsgálat idejét éljük, de a nagypénteki gyász sötétjén áttör húsvét hajnalának derengése! A bűn és halál mélységei felett győzedelmes fényben ragyog a kereszt... Fürst Enikő HETI ÚTRAVALÓ Az Emberfia nem azért jött. hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és éleiét adja válts águl sokakért. (Mt 20,28) Böjt ötödik hetében az Útmutató reggeli igéi a mi örök Főpapunk szolgálatának céljáról tájékoztatnak, hogy azt megismerve a magunk számára is elfogadhassuk heti igénk üzenetét. A Zebedeus fiák annak ellenére sem ismerték fel, hogy Jézus uralkodása szolgálat, hogy a Mester harmadszor szólt nekik nyíltan közeli haláláról és feltámadásáról. „Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok" (Mk 10,43) - az Emberfiához hasonlóan. ..() a Fiú, (...) örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára. akik engedelmeskednek neki ”, a Melkisédek rendje szerinti papnak (Zsid 5,8-9). Ez a „Melkisédek, Sálem királya, a magasságos Isten papja, aki a királyok leveréséből visszatérő Abrahám elé ment, és megáldotta ” (Zsid 7,1). O Jézus ószövetségi előképe, még Izrael népe és a törvény előtti időkből. De Jézus, a mi Főpapunk a bűnösöktől elkülönített volt, egyszer s mindenkorra önmagát adta áldozatul értünk! „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez. ” (Zsid 7,25) Jób története az Ábrahám előtti időkben játszódik, ám már ő is hitt abban, hogy megváltója él! „ Testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt ” (Jób 19,26-27) - vallotta. íme, a feltámadáshit legrégibb bizonyítéka! Miért nagyobb Krisztus főpapi áldozata az ószövetségi főpap áldozatánál? Mert ő „a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. (...) így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus" (Zsid 9,12.15). Ezért Pál is a megfeszített Krisztust hirdeti (lKor 2,1-5), aki mint ártatlan Bárány a keresztfán hozott „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket" (Zsid 10,14). János látta ezt a Bárányt és kíséretét a Sión hegyén. „És új éneket énekelnek a trónus előtt, (...) és senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak (...) akik áron vétettek meg a földről. ” (Jel 14,3) „Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék Istenünk városában, szent hegyén. Szépen emelkedik a Sión hegye... " (Zsolt 48,2-3) „Fekete vasárnap” az ítélet és az igazságszolgáltatás alkalma. A zsoltáros azt kéri: „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem!” (Zsolt 43,1-5) Vele együtt mi is meghallhatjuk majd a hárfások hangját - ha a Sión hegyén álló keresztfa oltárán a Bárány áldozatát, az igazi Főpap szolgálatát előzőleg a magunk számára is elfogadtuk! „Krisztus, ártatlan Bárány, (...) Irgalmazz nékünk.” (EÉ 188,1) Garai András
