Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-03-21 / 12. szám
10. oldal - 2004. MÁRCIUS 21. r Evangélikus Elet Bach-kurzus a Zeneakadémián Régi elképzelésem vált valóra a 2003/2004-es tanévben azzal, hogy a „Barokk zenei műhely” keretében előadásokat szervezhettem a Zeneakadémián. A célom az volt, hogy a szigorúan vett tananyagon kívül az összefüggések mélyebb felfedezéséhez, átlátásához segítsem a növendékeket és persze minden érdeklődőt. Első előadónak Kamp Salamont - országos egyházzenei igazgatónkat, a Magyar Bach Társaság elnökét - kértem fel, akinek lenyűgöző interpretációit magam is ismertem, de szenvedélyes magyarázatairól, szövegértelmezéseiről, elemzéseiről csak a kollégáktól, növendékektől hallottam. Az Akadémia X. termében szombat esténként került sor az előadásokra, melyek J. S. Bach művészetét járták körbe. November 23-án Bach lipcsei éveinek kötelezettségeiről, munkájának mibenlétéről és a korabeli istentiszteletek rendjéről, zenéjéről hallottunk „J. S. Bach, a Thomas-kántor” címmel. Január 31-én „Bach zenéjének teológiai aspektusai”-ról volt szó, február 28-án pedig egy számomra is igen izgalmas és talányos kérdésről: a recitativók kivitelezésének problémáiról „Notáció és interpretáció. Bach-recitatívó: röviden vagy hosszan?” címmel. Az előadásokat átgondoltan összeállított szemléltetőanyagok és remek hangfelvételek illusztrálták. Nagy örömömre a terem mindig megtelt, a növendékeken kívül igen elfoglalt egyetemi tanár kollégáim is kíváncsiak voltak Kamp Salamon Bachhal kapcsolatos nézeteire, tapasztalataira, felfedezéseire, személyes, belülről fűtött előadásmódjára, a kérdésekre adott válaszaira. Igazán jó példa a fiatalok számára ez a muzsikusi hozzáállás, amelyben együtt van a gyakorlat, az elmélet, a tehetség, a tisztelet, a hit, a tenni akarás és az ügy iránti szeretet. Ezúton köszönöm meg Kamp Salamonnak áldozatos segítőkészségét, munkáját, a fiatal muzsikusok zenei világképének formálásához való hozzájárulását. Remélem, a jövő tanévben az előadások tovább folytatódnak. Horváth Anikó csembalóművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense Meghívó Szeretettel hívunk minden érdeklődőt az EKE tavaszi csendesnapjára, amelyet 2004. március 27-én 10 órától tartunk a Nyíregyházi Evangélikus Általános Iskola dísztermében. A nap témája: „Távol-közel-benne”, amelyet a három igeszolgálat a következő igék alapján bont ki: 1....messze eltávolodtatok" (Ezs 46,12 és 31,6a), .....de szíve távol van" (Ézs 29,13) ; 2.......köze! ...a Krisztus vére által" (Ef 2,13); 3. „ ...ti énbennem, én pedig tibennetek" (Jn 14,20 és ÍJán 4,13). A program úrvacsorái istentisztelettel ér véget 16 órakor. A házigazdák teáról és üdítőitalokról gondoskodnak, de ebédet mindenki hozzon magával. A vonattal érkezők elé - ha előre bejelentkeztek - kimennek a szervezők. Bővebb információt az EKE Evangéliumi Alapítvány nyújt: 1068 Bp„ Szondi u. 95.; tel./fax: 1/332-7063; e-mail: ekeal@freemail.hu Missziói pályázat A Magyarországi Evangélikus Egyház Missziói Bizottsága pályázatot ír ki az evangélikus gyülekezetek és egyházmegyék missziói munkájának támogatására. Az ifjúsági munka támogatására külön pályázatot hirdetünk. Pályázni lehet missziói programok szervezésének vagy missziói kiadványok megjelentetésének a támogatására. A benyújtott pályázatokat a fenti bizottság delegált tagjai bírálják el. A bizottság döntéséről írásos értesítést küldünk, a támogatottak listája az Evangélikus Életben is megjelenik. A szétosztható összeg: 3 millió forint. A pályázatok beérkezési határideje: 2004. március 31. Pályázni csak hiánytalanul kitöltött hivatalos űrlapon lehet, amely a Missziói Iroda címén igényelhető telefonon vagy levélben: 1085 Budapest, Üllői út 24. Telefon: 1/486-3529. Az űrlap elérhető a Fratemeten is. A határidőn tói érkezett pályázatokat nem fogadjuk el. Járadékban részesülő gyülekezetek nem pályázhatnak. Ha a pályázó a kapott összegről nem számol el a megadott határidőn belül, a következő évben nem pályázhat. ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 2004. március 21. 1., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) D. Szebik Imre; du. 6. dr. Széchey Béla; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Tóth-Szöllős Mihály; II., Modori u. 6. de. fél 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Németh Zoltán; du. 4. Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Benkóczy Péter (teol.); du. 6. Smidéliusz Gábor; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Petri Gábor (teol.); VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz Gábor; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz Gábor; Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Tamásné; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Szabó Bertalan (teol.); de. 11. (úrv.) Szabó Bertalan (teol.); du. 6. Győri Tamás; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Blázy Árpád; XI., Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Rozs-Nagy Szilvia; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Bence Imre; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. Bácskai Károly; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 43. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Juhos utca 28. (kistemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. (úrv., családi) Börönte Mária; Cin- kota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Kosa László; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Kosa László; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Wiszkidenszky András; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIIL, Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Táborszky László. LAETARE (BÖJT 4.) VASÁRNAPJÁN a liturgikus szín: lila. A vasárnap lekciója: Jn 6,1-15; az igehirdetés alapigéje: lKor 10,15-17. HETI ÉNEKEK: 360, 365. . Összeállította: Tóth-Szöllős Mihály ISMERETLEN ADATOK KOSSUTH LAJOS TEMETÉSÉRŐL Száztíz éve halt meg a turini remete Kossuth Lajos egész életében hívő evangélikus volt, és ezt minden helyzetben hangsúlyozta is. Utolsó éveit Itáliában, Torinóban töltötte, önkéntes száműzetésben. Itt azonban nem volt evangélikus templom, ezért annak a felekezetnek a hajlékát látogatta, amelyik az evangélikus valláshoz a legközelebb állt. így került kapcsolatba a torinói valdensekkel. A valdens mozgalom a reformáció egyik korai előfutárának tekinthető. Alapítója, Waldus (Valdo) Péter gazdag lyoni kereskedő volt, aki sehol nem talált lelkének nyugalmat, ezért a Szentíráshoz fordult. Megtérése után szétosztotta vagyonát a szegények között. A pápai tekintély helyett a Bibliát állította a középpontba, és egyetemes papságot hirdetett. A sok üldöztetés miatt Franciaországból szinte teljesen eltűnt ez a vallási irányzat. Olaszországban azonban ma is jelentős számban élnek valdensek, akik igen nagy gondot fordítanak a művelődésre. Minden tudományos igényt kielégítő könyvtáruk és levéltáruk van. Tavalyi olaszországi tanulmányutam során a valdens levéltárban találtam meg a Kossuth Lajosra vonatkozó következő adatokat. Henry Appia (1861-1901) valdens lelkész genfi, francia nyelven kiadott életrajzában a 378-379. oldalon a következők olvashatók magyar fordításomban: „Ennek a hősnek a halála elég hamar összefonódott az olasz függetlenség kezdeteivel. (...) Egy egész nemzedék bálványává, »legendás személyiségévé« lett - mondta a magyar lelkész kollégáinak Torinóban. A nemzetvédelem vezére, az új köztársaság elnöke, csaknem teljes hatalmú diktátor volt, majd (...) száműzték a birodalomból. Ámde száműzetésében megélhette, hogy az 1867- ben Magyarországnak megadott alkotmány az általa követelt csaknem valamennyi szabadságjogot biztositotta. A szabadságnak ez a szenvedélyes barátja Torinóban (...) fejezte be életét nyugodt öregségben. Kérjük, hogy ebből a fontos és nehéz alkalomból az Úr vezessen. (...) Francia, olasz és magyar nyelvű szolgálatunk során kerülni fogunk minden politikát és dicshimnuszt. (...) A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének versei alapján [Zsid 11,13-16], amelyek azokra vonatkoznak, akik keresik a hazájukat, meg fogom mutatni, hogy a hazaszeretet és a hazáért vállalt száműzetés körülményei naggyá teszik az embert. Aztán emlékeztetek arra, hogy van még ennél is nagyobb: az örök haza szeretete (...).” Majd később ezt olvashatjuk: „Torinói templomunk sohasem látott még hasonló látványosságot (...). Káprázatos díszítés (...). Magyar diákok álltak őrséget nemzeti gyászruhában, nagy tollas selyem- vagy bársonyasztrakán- ban [birkabőr vagy plüsszerű szövet, drága ünnepi viselet], egész Magyarország és Erdély minden sarkából érkező küldöttségek, Budapest polgármestere és az országgyűlés tagjai gazdagabb öltözékben és alkalmanként figyelemreméltó szépséggel. A menetben elöl haladva egy 1848-as öreg magyar veterán [más leírásokból ismeretes, hogy Türr István volt], kezében egy pálma, hosszú fehér haja leomlott vállaira...” A fenti sorokból kitűnik, hogy az olasz kortársak is nagyon megbecsülték Kossuth Lajost. Bizonyosra vehető, hogy még más, számunkra értékes ismeretlen irat is található ebben a levéltárban. Remélem, hogy alkalmam nyílik arra, hogy a valdens levéltárban további kutatásokat is folytathassak. Berényi Zsuzsanna Ágnes A jelenleg lányával Sopronban élő Ágfalvi Andrásnak az élete 1948 végén tört derékba. A soproni távírdánál posta-főfelügyelőként dolgozó, akkor már családos ember két éjszakára szállást adott valakinek, akit kémkedéssel és embercsempészettel vádolt az Államvédelmi Hatóság. A bíróság őt ezért „külföldi kémszervezet megbízottjának kémkedés elősegítése bűntette miatt hat év hat hónapi börtönre és nyolc év közügyektől való eltiltásra” ítélte. A büntetést a recski munkatáborban kellett letöltenie.- Megpróbáltatásaim - és családom kálváriája - 1948 decemberében kezdődtek, karácsony előtt két héttel - eleveníti fel a történteket Ágfalvi András, aki hosszú éveken át volt a mosonmagyaróvári, majd az ágfalvai evangélikus gyülekezet gondnoka. - Akkor már megszületett mindhárom gyermekünk. Épp a vasárnapi ebédhez készülődtünk, amikor megjelent nálunk egy civil ruhás férfi, és arra kért, hogy menjek vele a rendőrségre. „Fél óráig sem tart az egész!” - mondta. Feleségem, aki tavasszal súlyos pajzsmi- rigyműtéten esett át, a tűzhelyre tette az ebédemet, hogy ki ne hűljön addig, amíg visszajövök a rendőrségről. A fél órából azonban hét és fél esztendő lett. Először a budai déli internálótáborba vittek, ahonnan végre írhattam a feleségemnek. O eljött meglátogatni. Ezeket a látogatásokat nem lehet elfelejteni. A kaszárnya előtt kettős sorokba igazodva a metsző hidegben órákat kellett várnia a többi internált hozzátartozójával együtt. Ha valaki kilépett a sorból, azt hazakergették, anélkül hogy a hozzátartozójával szót tudott volna váltani. Aki integetni mert, A VASÁRNAPI EBÉD MELLŐL VITTÉK EL... A recski rab annak hozzátartozóját a fogdában magánzárkába rakták, őt magát pedig elküldték. Talán ha három percig beszélhettem a feleségemmel, aki egy sűrű drótháló másik oldalán állt. Körülöttünk vagy száz ember igyekezett valamit mondani egymásnak, reménytelenül próbálva tólkiabálni a másikat. Nehezítette családom helyzetét, hogy állásomból is elbocsátottak, fizetésemet letiltották.- Azután a hírhedt recski munkatáborba került. Miként teltek napjaik?- Amikor Recskre vittek bennünket, először erdőirtásba fogtunk, hiszen fel kellett építeni a barakktáborunkat. Csak ezután kezdődött az embert próbáló munka a kőfejtőben. Reggel öt órakor volt ébresztő, és indultunk a nagyjából egy kilométerre lévő munkahelyünkre. Primitív szerszámokkal törtük a követ napnyugtáig. Mindenkinek egy bizonyos mennyiségű követ kellett törnie, ha attól elmaradt, büntetést kapott.- Milyen volt a szolidaritás az internáltak között, és mennyire voltak emberségesek vagy embertelenek a munkafel- ügyelök?- Összetartottunk, és - ahogy lehetett - segitettük, támogattuk egymást. Persze voltak besúgók is közöttünk, akik nagyobb adag ételért feladtak bennünket. A munkafelügyelők emberségéről elég annyit mondani, hogy egy alkalommal, amikor híg levest kaptunk ebédre, én csalánt szedtem, hogy azzal egy kicsit feljavítsam. Leültem egy félreeső helyre, és enni kezdtem. Egy társam, aki látta, hogy mit csinálok, szólt a kápónak. Ő odajött, és úgy az arcomba vágta a csajkát, hogy véres lettem. Ezután visszaterelt a többiekhez, és szemük láttára ütlegelni kezdett. Valaki félhangosan megjegyezte, hogy disznó- ság így bánni velem, de nem vette észre, hogy mögötte egy másik felügyelő áll, aki hallja, amit mond. Ezután őt lökték középre, és őt verték, miközben azt mondták, hogy így jár mindenki, aki a tábor rendjét szabotálja.- Hét és fél esztendő után 1955. március 15-én szabadult. Véget értek a megpróbáltatások?- Sajnos nem. Fél évvel szabadulásom után besúgónak akartak beszervezni, de mivel erre nem voltam hajlandó, családommal együtt két héten belül el kellett hagynunk Sopront. Pusztavámra telepítettek ki bennünket, ahol a bányában tudtam elhelyezkedni. A ház, amelyet kaptunk, gondozatlan, piszkos, füst- szagú, földes hajlék volt; fűteni alig lehetett, mert a füst nem a kéményen át távozott, hanem viszszajött a szobába. A lakásban nemhogy fürdőszoba, de még WC, sőt külső illemhely sem volt. Kint, a bokrok között végeztük a dolgunkat. Hamarosan egy másik lakásba költöztünk. Ez valamivel jobb volt, mint az előző: besütött a nap, és volt külső illemhely is, igaz, nem volt ajtaja. Természetesen világításunk sem volt, csak a bányászlámpámmal tudtunk egy kis fényt vinni a szobába. A helyzetünk akkor normalizálódott, amikor Magyaróváron megépült a saját házunk. Ebben a Lajta-parti városban éltünk húsz esztendőn keresztül, mielőtt végre sikerült visszaköltöznünk Sopronba.- Mennyire éreztették Önnel később azt, hogy politikai elitéit volt?- Nem tudtam máshol elhelyezkedni, mint a bányánál, hiszen ott minden munkáskézre szükség volt. Állandó megfigyelés alatt tartottak és zaklattak. Rendszeresen jelentkeznem kellett. Nem számított, hogy éppen műszakos vagyok, és lent dolgozom a föld alatt: ha itt volt az idő, fel kellett jönnöm a bányából. Lejelentkeztem, és ballaghattam vissza a fejtéshez. Csak 1991-ben kaptam meg az erkölcsi elégtételt, amikor a posta elismerte, hogy jogosult vagyok a nyugalmazott posta-főfelügyelő cím használatára. Kiss Miklós Ágfalvi András családjával a recski szabadulás után Kossuth Lajos, a turini remete
