Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-03-21 / 12. szám
8. oldal - 2004. MÁRCIUS 21. Az evangélikus liturgia magyarországi történetéhez Liturgiánkat elvették tőlünk. Luther-örökségét még kétszáz évig őrizte egyházunk, de elvették tőlünk. Ez még a 18-19. század fordulója körül történt, amikor a racionalizmus és a felvilágosodás kilúgozta a keresztény hitet és vele együtt létformánkat, a liturgiát is. Voltak olyan egyháztestek, amelyek ezeknek a szellemi áramlatoknak ellenálltak, így ezekben az énekelt liturgia mind a mai napig fennmaradt. Ilyen például a szlovák és a svéd egyház. A német egyház viszont a magyar gyülekezetekkel együtt áldozatául esett a káros korszellemnek. III. Frigyes Vilmos porosz király egyéni érdeklődésből kezdett foglalkozni a liturgiával. Mivel megtehette, előbb a katonaságnál, majd - 1822. évi rendelete nyomán- az egész protestáns egyházban kötelezővé tett egy új liturgiát, mely elemeiben valamennyire hasonlított a nyugati kereszténység istentisztelet-menetére, de a korabeli racionalizmus hatására az ősi liturgikus elemeket magyarázó szövegekkel, imádságokkal és romantikus zenei betétekkel egészült ki. Ez a rend az úgynevezett porosz agenda rendje. A magyar gyülekezetekben használt liturgia részben a korszellemnek engedve, részben puritán református hatásra nagyon egyszerű és kiüresített maradt még egy évszázadon keresztül. Az evangélikus egyházban a 20. században indultak meg a liturgikus reformok. Ennek hatására nálunk Raffay Sándor püspök rendelte el a gazdagabb liturgikus rendet 1936-ban, amely lényegében a porosz agendát követte. Ez az a rend, amelyet gyakorlatilag a mai napig használunk. Noha ekkor már készen volt egy lutheri hagyományokat követő liturgia is, Raffay püspök hatalmi szóval a maga tervezetét tette hivatalossá, bár írásaiból tudjuk, hogy ezt csak átmeneti lépésnek szánta egy gazdagabb liturgia jövőbeli bevezetése felé. Ez volt az első olyan eset, amikor liturgikus megújulási terveink meghiúsulni látszottak. A liturgikus kutatás és az új rendek kipróbálása azonban tovább folyt. Elég példaként a győri gyülekezet matutinum-gyakorlatára (reggeli istentisztelet) vagy a kelenföldi vesperákra, valamint a liturgikus életre való nevelés céljából megtartott Canta- te-konferencrákra gondolnunk. Ezek vezetői többek között Bottá István és Schulek Tibor voltak, de Szabó József püspök is támogatta terveiket. Eközben a teológusok liturgikus nevelése is zajlott: Jánossy Lajos a liturgikát nemcsak tanította, hanem gyakoroltatta is. 1948-tól az ő kántora voltam a soproni teológiai istentiszteleteken. Egyebek mellett feladatul adta nekem, hogy gregorián tételeket lássak el magyar szövegekkel. Ezeket a liturgikus elemeket (antifónákat, kyriét, glóriát, sanctust és res- pondeáló tételeket) énekeltük. Jánossy professzor törekvésének fö ellenzői azok a liberális teológushallgatók voltak, akikből végül is nem lettek lelkészek. Bottá István több szemeszteri szünetben megbízott engem a 16-17. századi ma- ' gyár liturgikus könyvek, graduálok tételeinek másolásával; ezek kópiáit máig is őrzöm. A liturgia megelevenítésének ezen lépéseit a pártállam hatalomra jutása lehetet- lenítette el azáltal, hogy a fent nevezetteket az ilyen irányú munkából kitiltotta: Jánossy Lajost nyugdíjazták, Bottá Istvánt Kelenföldről áthelyezték, Schulek Tibort lelkészi állásából elmozdították, a Cantate-konferenciákat betiltották. A liturgiánk visszaszerzésére tett kísérletünk másodszor is meghiúsult. Engem is meg akartak akadályozni teológiai tanulmányaim folytatásában akkor, amikor a teológiai akadémia Budapestre került. Az volt csak a szerencsém, hogy a fővárosi letelepedési engedélyt- melyet az Állami Egyházügy Hivatal (ÁEH) hivatalosan megtagadott tőlem - óvatosságból magánúton már fél évvel korábban megszereztem. Még soproni teológusként kértem, hogy Pannonhalmán gregorián tanulmányokat folytathassak. Nem engedélyezték. Megjegyzem, hogy eközben a szlovák gyülekezetekben továbbra is énekelték a liturgiát. Magam voltam kántora a Rákóczi úton Szilády Jenő lelkésznek, aki még az imádságokat és a lekciókat is énekelte. Cinkotai segédlelkészként a Miatyánkot, a szerzési igéket és az áldást még énekeltem, folytatva a helyi, szlovák eredetű hagyományt. A liturgikus munkát Prőhle Károly vállalta fel, akivel többek között 1956-tól 1963- ig, az új Agenda megjelenéséig dolgoztam együtt. Az 1963-as Agenda eredetileg úgy készült, hogy a mai rend lett volna az első, a második pedig egy liturgikus, amelyet énekelni is lehetett. Benczúr László lelkésztől - valamikori püspöki titkártól - tudjuk, hogy amikor az Agenda engedélyeztetésre beadott kézirata úgy érkezett vissza az ÁEH-tól, hogy egy „államilag” megbízható professzor elítélő levele volt hozzá mellékelve. Valószínűleg ennek hatására történhetett az, hogy Káldy Zoltán püspök a liturgikus rendet csak a függelékben engedélyezte, és használatát külön püspöki engedélyhez kötötte. Az akkori viszonyokat ismerve érthető, hogy a lelkészek ezt az engedélyt nem merték kérni. Amikor az új Agenda 1963-ban megjelent, az egyik fasori lelkészi munkaközösségi ülésen Prőhle Károly bemutatta azt. A liturgikus rendet kritizálóknak felmutattam a Lutheránus Világszövetség 1957-es rendjét, mondván: „a világ lutherá- nussága is ilyen rendet használ”. E felszólalásomnak híre azonnal eljutott az ÁEH- hoz, ahonnan Prőhle Károly erős bírálatot kapott. Prőhle figyelmeztetett, hogy máskor legyek óvatosabb. (Magyarázatként: akkoriban az „Ordass-ügy” miatt hivatalosan „rosszban voltunk” az LVSZ-szel.) A teológián 1967-től tartottam órákat. A III. évfolyamon az általam összeállított tanmenet szerint a Prőhle-agenda liturgikus dallamait énekeltük. Arra konkrétan emlékszem, kértem hallgatóimat, halkan énekeljenek, mert ha a fentiekben említett professzor a folyosón meghallja a gregorián liturgikus dallamok éneklését, biztos, hogy engem azonnal elküldenek a teológiáról. Az ÁEH által megfogalmazott hivatalos vélemény ez volt: liturgiával foglalkozni egyet jelent a magasegyházi koncepció követésével, ez pedig Ordass püspök nevéhez kötődik. A liturgiával azért sem jó foglalkozni, mert eltereli a figyelmet az „aktuális” (vagyis politikai) kérdésekről és a diakóniai teológia műveléséről. A katolikusokhoz .való liturgikus közeledés pedig egyet jelentett az egyházaknak a szocializmus elleni összefogásával. Az Agenda 1986-os kiadásában már a második helyen szerepelhetett a liturgikus rend. De ekkor már a világgyűlés budapesti eseményei, az egyházpolitikai viharok, püspökváltások és a rendszerváltás vonták el a figyelmet, kedvet, lendületet a liturgi- . kus megújulástól, már csak olyan szinten is, hogy az Agendában kinyomtatott rend tanítását a gyülekezetekben elkezdjük. Pedig ennek az énekeskönyvi feltételei 1982- től adottak voltak. Végül a már viszonylag nyugodtnak mondható egyházi légkörben kezdte meg munkáját a jelenlegi Agendaszerkesztő és Liturgiái Bizottság. 1 A mai eredményeket és eseményeket nem kívánom sem méltatni, sem minősíteni. Csak egyetlen kérdést teszek fel: tessék mondani, mikor kaphatjuk vissza igazi lutheránus liturgiánkat? Mikor csatlakozhatunk liturgiánkkal az erdélyi magyar evangélikusokhoz, a felvidéki szlovák, a sokat szenvedett észt, a finn, a svéd, a norvég, a dán, a francia elzászi, a sokmilliós német és az amerikai evangélikusokhoz? Ennyi viszontagság után sem lehetséges ez, noha a külső körülmények ma már nem kényszerítenek rá minket semmire sem? A felelősség most rajtunk áll, minden lelkészi és nem lelkészi megszólalón. Trajtler Gábor Evangélikus Élet EvElet-FORUM-ERTEKELOK Erénnyé vált bűn... Felvonultak a tervezett liturgiareform ellenzői. Sokan voltak, mégsem elegen... Elegen voltak ahhoz, hogy püspökeink ma már kockázatosnak lássák az „új” liturgia kizárólagos használatba vételének 2005-re tervezett elrendelését. Ám nem voltak elegen ahhoz, hogy a fokozatos bevezetés szándékától elálljanak. Sokan voltak az ellenzők, de nem elegen, hiszen a Hittudományi Egyetem nagy előadótermét - várakozásukkal szemben - nem tudták megtölteni. Vezérszónokuk teológiai tévedések sorára hivatkozott, ezek közül mégis csak kettőt tudott megnevezni: a gyónásnak az istentisztelet elejére való kerülését, valamint az epiklézist, a Szent- léleknek a szerzési igék elhangzása előtti segítségül hívását. E kifogásokhoz - miután jelen sorok írója személyesen megszólította -, a dogmatika professzora is csatlakozott. Egyházunkban ismert nézetet fejtett ki a gyónásról, a lelkészi szolgálat („Amt”) jellegéről és arról, hogy az epiklézis imádság az úrvacsorában - az elfogadással szemben - megengedhetetlen mértékben állítja előtérbe az emberi cselekvést. Sajnálom, hogy a moderátor nem adott lehetőséget arra, hogy minderre reagálhassak. Engem ez a „Roma locuta, causa finita” (Róma szólt, az ügy le van zárva) katolikus gyakorlatára emlékeztet. Pedig a vitában a liturgiái bizottság minden tagját - így engem is - a katolizálás vádjával illettek... Nem titkolom, 23 éves koromig szinte mindennap misére járó, gyakorló római katolikus voltam. Éppen ezért tudom megerősíteni a fórumon megszólaló sorstársam véleményét, aki 17 esztendei katolikus múltra visszatekintve állította: az „új” liturgia nem katalizáló! Mi, akik benne éltünk, talán csak tudjuk, mit jelent valójában római katolikusnak lenni... A fórum tapasztalatai megerősítették eddigi benyomásomat: az „új” liturgiát ellenzők nem érveik alapján mondanak ítéletet, hanem már előre meghozott ítéletükhöz keresnek érveket, érveikhez pedig egyházi tekintélyeket. Kizárólag érzelmi alapon - pestiesen szólva „zsiger- ből” - mondják: az „új” liturgia katalizáló. De vajon miért? Biblikusabbnak tartják az evangélikus koráit a Sanctus bibliai szövegénél? Félek kimondani, ám attól tartok, hogy a szívükben hamu alatt izzó katolikusgyűlölet parazsat szítja föl az „új” liturgia, és ezért vált ki belőlük allergiás rohamra emlékeztető heves reakciókat. Eszembe jut Luther tanítása: a kegyelmet nyert bűnöst az különbözteti még az elveszett bűnöstől, hogy neki már fáj a bűne, és már szenved mindattól, ami az őt körülvevő világban a bűn következménye. Márpedig a kereszténység felekezetekre tagoltsága, az egyház szétszaka- dozottsága tagadhatatlanul a bűn következménye. Az egyház Ura azért könyör- gött főpapi imájában, hogy az övéi egyek legyenek, mint ahogy ő is egy az Atyával. Ha az övéi lélekben - pontosabban Szentiélekben - egyek tudnának lenni a megosztottságától szenvedő és az Atya jobbján szüntelenül az egységért közbenjáró Jézussal, akkor értenénk, mit jelent kétszáz lépésre elmenni azzal, aki csak százra kényszerít... Értenénk, hogy a szeretet igazsága több az igazság szerete- ténél. Utóbbi a szeretet hiányában - József Attila szavával - igaz perünkben tesz hamis tanúvá. Ha a reformáció igazsága nem több saját igazságának keresésénél, ha a reformáció népe nem tanulja meg a szeretet igazságát keresni, ha nem érti, hogy a szeretet soha nem az igazságról való lemondás, hanem az igazság éppen a szeretet által jut érvényre, akkor a reformáció nepe szemben áll az egyház Urával, ezért el van veszve. (Ha már szó esett teológiai tévedésről akkor én ennek fel nem ismerését tartom a legsúlyosabb teológiai tévedésnek!) Az igazságot nem feláldozni kell a szeretet oltárán, de csak a szeretet szabadíthat meg a szubjektív (ön)igazságtól, hogy felszabaduljunk az igazság keresésére: a nem fantáziánk szülte, hanem a Szentiélektől fogantatott (ez az epiklézis indoka!) és az egykor Mária méhében, azóta pedig az úrvacsorái kenyérben és borban megtestesülő Igazság befogadására. Mert őt nem lehet elérni, nem lehet kisajátítani, nem lehet birtokolni, hanem csak befogadni! Az pedig, aki befogadta őt, arról ismerhető fel, hogy szívéből eltűnt az igazság szereteté- nek álcája alatt rejtőző testvérgyűlölet. Ilyenek ma az evangélikusok? Ha a tavalyi németországi egyházi napokra gondolok, amikor minden dogmatikai aggályt elsöprő elemi erővel tört fel az evangélikus és a katolikus testvérekből az úrvacsorái közösség utáni vágy, akkor látok még reményt. Előbb-utóbb talán magyar evangélikus testvéreink is fájlalni kezdik a most még identitásukat jelentő különállást, amellyel még büszkélkednek is. Egy napon talán őseiknek az ellenreformáció idején elszenvedett sérelmeinél és saját gyermekkori élményeiknél is kínzóbb fájdalommal fogja eltölteni őket a jelenben még erényként megélt bűnkövetkezmény, hogy az egyetlen Krisztus testének kenyeréből való részesülés nem a keresztények'egységét, hanem megosztottságát demonstrálja. Véghelyi Antal Párbeszéd a darázsfészekben Természetesen nem írhatok a kívülálló, el nem kötelezett személy tárgyszerű, hűvös stílusában. Nem tagadhatom: a tervezett új rendet a vele kapcsolatos, a fóti kántorképzöben átélt személyes élményeim, tapasztalataim ellenére sem javaslom kizárólagos liturgiaként. Teológiai alapkérdések tisztázatlansága, egyháztörténeti múltunk sajátosságai, gyülekezeti tagjaink zömének ellenállása - komolyan és minél kevesebb indulattal újra meg újra átgondolandó kérdések. Mégis: e rövid reflexió címe a realitások komolyan vétele közepette is bennem élő várakozást fogalmazza meg. A tervezett új liturgiát szorgalmazók és ellenzők részéről eddig is elhangzott, zömében tárgyszerű és korrekt vélemények mellett sajnos néhány disszonáns, bántó felhang, át nem gondolt, elhamarkodott, nem eléggé körültekintő lépés tette darázsfészekké a témát. Ugyanakkor reménységem nem csalt meg: az EvÉlet-fórumon javarészt érdemi, tartalmas és konstruktív vélemények hangzottak el mindkét oldalról. Az együttlét alaphangját Gáncs Péter püspök áhítata adta meg. Valóban nem az istentisztelet formája, hanem tartalma a döntő. A felszólalóknak többnyire sikerült is tárgyszerűen és higgadtan fogalmazni. Ezt erősitette, hogy mind a Liturgiái Bizottság, mind az új rendet kritizálok, ellenzők részéről egyértelműen elhangzott: az új liturgia alkotói és védelmezői, illetve elemzői és elutasítói között a különbség nem egyházunk iránti szeretetükben rejlik. Nem az új liturgiát alkotók szándékát vagy magukat az alkotók személyét éri a kritika, hanem munkájuk eredményét. A tárgyszerű vita mellett azonban azt sem lehetett véka alá rejteni, hogy az új liturgiával kapcsolatos vita tüzét más, megoldatlan, kezeletlen feszültségek is szítják. A - mindkét oldalon tapasztalható - korrekt eszmecserére való törekvés megbecsülésre méltó erőfeszítése sem volt elég ahhoz, hogy megannyi lefojtott feszültség feltörését megakadályozza. Valóban fontos kérdés az istentiszteleti élet rendjének mikéntje, de ez csak egyike azoknak a legalább ennyire fontos és megoldatlan kérdéseknek, melyek egyházi életünk hétköznapjait teológiai, erkölcsi és anyagi értelemben is erodálják. Történt-e előremutató lépés? Igen, hiszen Ittzés János püspök felolvasta az „Üzenet egyházunk népéhez” című, mindhárom püspök által aláirt iratot. Az üzenet részben a megnyugtató és feszültséget oldó, egyházunk népének szavára figyelő testvéri és püspöki felelősség hangján szól arról, hogy a bevezetendő új rend egyházunk egyik hivatalos istentiszteleti rendje lesz. Az új rend kizárólagos, a jelenlegi rendet leváltó eltörlését ellenzőknek tehát sikerült elérniük, hogy megmaradhasson alternatívaként a jelenlegi rend. A Liturgiái Bizottság munkája pedig nem vész kárba, hiszen az istentiszteleti életet gazdagítani szándékozó új liturgia bevezetése - megfelelő és a törvényeinket figyelembe vevő előkészítés után - szintén lehetővé válik. Viszont kiderült, hogy komoly és alapos teológiai kérdések is elhangzottak a tervezett új renddel kapcsolatban, melyeket dr. Reuss András, hittudományi egyetemünk dogmatikaprofesszora Szubjektív perspektívából Az EvElet-fórum felvételeit Barta Imre készítette vázolt föl egyszerűen és meggyőzően. Erre azért rendkívül fontos figyelni, mert - ahogy Szemerei János is elmondta előadásában - „a teológiai alapok dolgában nem az emberi ízlés, nem a többségi vélemény, hanem Isten Igéje az irányadó". A próbagyülekezetek munkájának folytatására való biztatás azonban a megfogalmazódó teológiai kérdések tisztázása előtt más kérdéseket is felvet. Kísérletezni, próbálni, kiérlelni természetesen lehet és szabad - de mihamarabb szükséges a perdöntő teológiai alapok tisztázása. Örömmel hallottuk Ördög Endre bejelentését, hogy dr. Reuss András professzort bevonják a bizottság munkájába. Miben nem sikerült elég nagyot előrelépni? Még mindig türelmetlenek vagyunk egymással. A Liturgiái Bizottság az ellenzőkkel, a „szakértők” és az „amatőrök” egymással. A „szakértők” még mindig nem eléggé figyelnek a mögöttünk lévő egyháztörténeti múlt nem kellemes, nem szerencsés, de tényként tudomásul veendő eredményére: az új liturgiát ellenzők zöme nem szűkkeblűségből és tudatlanságból képtelen azonosulni a számára katolicizmust jelentő liturgiái elemekkel. Hasonlóképp a lelkészek jelentős része nem lustaságból és érdektelenségből fogalmazza meg kritikáját, hogy a tanulás-tanítás fáradságos folyamatát megússza. Ugyanakkor többen - lelkészek és nem lelkészek egyaránt - más, vélt vagy valós gondok, nyűgök, bajok feszültségének porát is az új liturgián és a Liturgiái Bizottság egyes tagjain verik el. Darázsfészek, de érdemi párbeszéd. Ezt éltük át sokan a fórumon. Gondolkodjunk, küzdjünk, imádkozzunk tovább együtt azért, hogy a lényeg: az igében és szentségekben köztünk lévő Krisztus lényeg maradjon! És ennek következtében az egymás iránti (a kritikák közepette is meglévő) nyitottság és szeretet is láthatóvá váljon - ne csak a nyilatkozatok papírján és a levelek megszokott záróformulájában... Kovács László
