Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-03-07 / 10. szám
8. oldal - 2004. MÁRCIUS 7. 1 evél&levél&lev Bl—1 ■■ , . |5«í. Várható volt, hogy az istentiszteleti rend megváltoztatása vihart kavar egyházunkban. Sehol sem olyan nehéz valamilyen újítást bevezetni, mint az egyházban. Jelen esetben viszont az „új” éppen a régihez való visszatérés, bár meg kell hagyni: olyan időkhöz kell visszatérnünk, amelyekre nem is emlékezhetünk. Talán többen ismerik azt a reformáció korabeli rézmetszetet, amelyen a lelkész a megfeszített Krisztusra mutat a szószéken, a gyülekezet pedig úrvacsorát vesz. Ez re- formátori örökségünk. Az istentiszteleti rendben nem sok változás történt. A változást a felvilágosodás és a racionalizmus kora hozta, amikor az úrvacsoravétel a nagy ünnepekre korlátozódott, és „gyónás” lett: a középpontba a hívők bűnbánata és az egyéni kegyesség került. Általánossá vált a kenyeret és bort jelképnek, az úrvacsorát Krisztus áldozatára való emlékezésnek tartani. Ha istentiszteletünket meg akarjuk újítani, akkor elsősorban ezen a ponton kell megkísérelni a változtatást. Az úrvacsora nem jelképes cselekedet, nem is nagy ünnepi megemlékezés, hanem a feltámadott és élő Úrral való találkozás. Az, hogy Krisztus áll istentiszteletünk középpontjában, nem azt jelenti, hogy mi beszélünk róla, hanem hogy ő szólal meg, és ez legtisztábban éppen az úrvacsorában valósul meg. Nem áruljuk el reformációi örökségünket azáltal, hogy „felemeljük szívünket”, és „hitünk titkáról” beszélünk, ahogy ezt a katolikus egyház évszázadokon át tette - és ahogyan minden bizonnyal Luther is cselekedett. A különbség abban rejlik, hogy mi nem áldozatot mutatunk be, hanem „csak” részesülünk Krisztusunk áldásaiban vasárnapról vasárnapra. Szilas Attila (Zirc) Evangélikus Élet: rL i T U R G I r A R r o L Ki és mi van közel a lutheri tanításhoz? temesvári református központ épül. Megépült a templom alagsora és az emeletes szállásépület. A központot Tőkés László püspök úr azért kezdeményezte, mert szükség van olyan temesvári épületegyüttesre, ahova az anyanyelvi és szemléleti kifosztás szórványait, azok gyerekeit össze lehet gyűjteni és szállással, étkezéssel, összejövetelekkel és nem utolsósorban templommal, magyarul az istenhitre lehet nevelni. Az építkezéshez pénz kell, melyet a politikától hiába várunk tíz éve. Kérem azokat, akik bármily jelentéktelen összeggel is megsegítik a központ építését, küldjék el adományukat az alábbi címre vagy számlaszámra: Új Évezred Alapítvány OTP Bank Budapest Ft 11715007:20409391 r Rákospalotai Óvárosi Református Egyházközség 1152 Budapest, Kossuth u. 1. Simonfi Sándor esperes Segítségüket nem kérném, ha remény lenne máshonnan. Elsősorban nem a gazdagokat szólítom meg. Én magam a kötelező ráfordítás feléért terveztem az épületegyüttest, és azt is kolozsvári kollégámnak adtam munkája fedezetének. Most magam is küldök pénzt. Küldjenek Önök is! Makovecz Imre Ezúton szeretnék néhány észrevételt tenni Véghelyi Antal „Elidegenítették tőlünk a sajátunkat - elidegenedtünk attól, ami a miénk?” című cikkével kapcsolatban, amely az Evangélikus Élet 2004. február 15-i számában jelent meg. A szerző azt írja az új liturgiát érő negatív vélemények kapcsán: „Nem inkább arról van szó, hogy az a lelkiség és az a kegyesség, amelyet a jelenkor magyar evangélikussága Luther örökségeként ápol, valójában igen távol áll Luther és a 16-17. század hitvalló magyar evangélikus reformátorainak világától?” A cikk írójának mindebben tökéletesen igaza van. Majdnem ötszáz év választ el bennünket Luthertől, majdnem ötszáz év választ el bennünket a hitvalló magyar evangélikus reformátoraink világától, és majdnem ötszáz év választ el bennünket a Luther által összeállított istentiszteleti rendtől. Ezenkívül majdnem ötszáz év választ el bennünket annak nyelvezetétől is, mint ahogyan a Károli-Biblia eredeti szövegétől is. Más világ volt az, már nem is értenénk meg, ha ugyanolyanban kellene élnünk. Innentől kezdve a szerző bizonyítási eljárása minden tekintetben okafogyottá válik; akkor is, ha igaz az, amit leír. Mert ami akkor újdonság volt, az a mai ember számára sokszor unalmasnak tűnik. Ami akkor új volt, azt ma réginek mondjuk. Azt gondolom, hogy a Lu- ther-értelmezéssel, a Luther-él- ménnyel van a legnagyobb problémája egyházunknak, így Véghelyi úr cikkének is. A reformáció négyszáz éves évfordulójának gyakran hangoztatott jelmondata volt az, hogy „Visz- sza Lutherhez és előre Lutherrel!”. Részben ez köszön vissza a fent említett írásból is, és az új liturgia alapelveit is e szerint határozzák meg. Vissza a lutheri liturgiához és előre a lutheri liturgiával! Csakhogy Luther egyáltalán nem ezt akarta! Luther arról beszélt, hogy térjünk vissza a Szentíráshoz, amikor az „egyedül a Szentírás” reformátori elvet megfogalmazta. Luther sokkal inkább azt akarta, hogy mindenki személy szerint, a Bibliával a kezében jusson el az evangélium által a Krisztusban való meggyőződésre! Valóban nem új egyházat akart, hanem azt szerette volna megreformálni, megújítani, amelyikben élt. Csakhogy az egyház ezt nem akarta, ezért történt meg a szakadás. Ezért vagyunk ma evangélikusok! Ezért nem vagyunk semmilyen tekintetben sem római katolikusok. Ezért van az, hogy ma is csak két szentség van egyházunkban, hogy nem misézünk, hanem istentiszteletet tartunk, hogy nem imádjuk a szenteket és Szűz Máriát, és a pápát is annyiban tiszteljük, amennyiben az őt megilleti: nem Krisztus helytartójaként tekintünk rá, hanem egy hozzánk hasonló keresztény embert látunk benne. Ha tehát Luthert meg akarjuk érteni, a Szentírást kell előbb a kezünkbe vennünk, nem pedig Luther életét és tanait! Luther igazodási pont lehet a számunkra abban, hogy megértsük a Szentírást. De nem lehet ő maga sem mérce. Mit ér a meggyőződésem, ha azt nem én, hanem valaki más fogalmazza meg helyettem? Én azért vallom ma tudatosan evangélikusnak magam, mert rájöttem, hogy a Szentírásról alkotott felfogásom, Krisztusról a Szentírás alapján kikristályosodott képem Luther tanításához áll a legközelebb. Lehet-e egyébként másként, szolgai módon lutheránusnak mondanunk magunkat? Nem estünk-e éppen abba a hibába, amelyet Luther óta különben elítélünk, vagyis hogy a Szentírás mellett egyenrangúnak tartjuk a „hagyományt”, és arra is ugyanúgy hivatkozunk? Nagyon hamis képet rajzol meg a cikk akkor, amikor Lutherre utalva ír arról, hogy ő is szenteknek nevezte a szenteket, és ez nem volt idegen tőle! Mivelhogy Lutherrel együtt mi magunk is mást értünk a „szent” kifejezésen, mint római katolikus testvéreink. Ők azt gondolják, hogy a szentek azok, akik közbenjárhatnak értünk az Istennél, ezért imádkoznak is hozzájuk. Mi ezzel szemben az evangélium tanítása szerint valljuk, hogy egyedül Krisztus által van üdvösségünk. Krisztus maga mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. ” (Jn 14,6) Vagyis hogy nincs szükség közvetítőkre, mivel nincs más közbenjárónk Istenhez, „egyedül Krisztus”. Tehát amikor Luther a szentekről beszél, egyrészről csak kora hagyományait, szokásait követi, másrészről a szent kifejezést azokra használja, akik életükkel és hitükkel példát mutatnak mindannyiunk számára. De sohasem imádkozunk hozzájuk, mert az teljesen fölösleges és hiábavaló! Nagyon súlyos hiba ezért a szentekkel kapcsolatos katolikus és a lutheri felfogást összemosni, és úgy tálalni az olvasók előtt, mintha ebben egyformán gondolkodnánk a római katolikusokkal! Ami itt elválaszt bennünket egymástól, az még ötszáz évnél is több. Végül pedig hadd szóljak pár szót arról is, hogy elidegenedtünk-e az eredeti lutheri liturgiától, istentisztelettől. Igazat kell adnom a szerzőnek abban, hogy sajnos az úrvacsora háttérbe szorult egyházunkban. Valóban igyekeznünk kell, hogy ez megváltozzon, hogy minden hívő gyakrabban, sőt rendszeresen éljen az úrvacsora szentségével. Ezt azonban egy új liturgia bevezetése még nem oldja, nem oldhatja meg. A katolikus miséhez hasonló liturgia sem, mert az úrvacsorához szív kell! Oda- szánás kell! Mély és átgondolt Krisztus-hit kell! „Egyedül a hit” lehet tehát a mozgatórugója az úrvacsoravételnek! Ennek a hitnek az alapja pedig a bűnbánat, a bűnbánathoz pedig tükör kell, amelybe belenézünk, és megvizsgáljuk magunkat! Csakhogy az új liturgiából száműzték a Tízparancsolatot és az ide vonatkozó igéket! Hogy akarunk szív nélkül, megbánás nélkül kegyelmet nyerni az úrvacsorában? Mert ez csak olcsó kegyelem, amely a lutheri tanítással megint csak szemben áll! Valójában az új liturgiával idegenedünk el attól, amit Luther reformátori elveiben megvallott. Mert igaz, hogy Luther nem akart elszakadni egyházától, de a tanításbeli különbségek miatt nem is vállalt többé közösséget a „pápás” egyházzal. Ezek a különbségek többnyire ma is megvannak! Még akkor is, ha az ökumené jegyében manapság nem beszélünk róluk, tapintatosan elhallgatjuk azokat katolikus testvéreink előtt! Felmerül bennem a kérdés: szabad-e egyáltalán elhallgatnunk a különbségeket? Szabad-e a gyülekezeti tagokat, az újság olvasóit tudatlanságban hagyni? Szabad-e elferdítenünk az igazságot azért, hogy megszerettessünk és közelebb hozzunk valamit, például az új liturgiát? Feladhatjuk-e elveinket és meggyőződésünket azért, hogy ökumenikusabbaknak tűnjünk - pusztán külsőségekben? Kőszeghy Miklós (Ecseny) Kőszeghy Miklós korábbi cikkemre reflektáló leveléhez három megjegyzést kívánok hozzáfűzni. Mindenekelőtt szeretném felhívni a figyelmét, hogy cikkemben senkit nem buzdítottam sem a szentek, sem Isten anyjának (Luther is így nevezte!) imádására. (Ezt római katolikus testvéreink sem tették soha.) De a szentek és Szűz Mária segítségül hívására, közbenjárásának kérésére sem bátorítottam senkit. A Liturgiái Bizottság által kidolgozott liturgiatervezet sem tartalmaz olyan elemet, amely a szentek és Mária segítségül hívásának volna tekinthető, vagy közbenjárói szerepükre utalna. Egyáltalán, Máriáról és a szentekről említés sem történik benne. Bár az is lehet, hogy Kőszeghy testvérem talán egy másik cikket olvasott, és egy másik - általam ismeretlen - liturgiatervezetre reflektál... Úgy tűnik, Kőszeghy testvérem kizárólag a jelenleg érvényben lévő Agendánk úrvacsorái rendjét tartja szívből jövőnek és hitből fakadónak. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy szerinte csak a magyarországi evangélikusok vesznek helyes módon úrvacsorát. Hiszen ismeretem szerint a Tízparancsolat felolvasása és az öt gyónási kérdés a nem magyar nyelvű evangélikus egyházak liturgiájában nem szerepel, sosem szerepelt. Ez magyar specialitás. Mi lennénk az egyedül üdvözítő evangélikus egyház? Cikkemben - abban, amely az Evangélikus Életben valóban megjelent, és nem abban, amelyet Kőszeghy testvérem olvasni vélt - egy szóval sem említettem, hogy mi, evangélikusok egyben római katolikusok lennénk, vagy azok kívánnánk lenni, illetve hogy Luther a kiátkozás után is római katolikusnak vallotta magát. Az említett összefüggésekben római nélkül alkalmaztam a katolikus jelzőt, miként a mostani Agenda szerint minden istentiszteleten elmondott Apostoli hitvallás is teszi. Ugyanakkor utaltam arra, hogy Luther romanis- táknak, illetve pápistáknak nevezte ellenfeleit, mintegy az ő katolicitásukat kérdőjelezve meg. Luther az igaz katolicitásért küzdve bírálta a római katolicizmust. Véghelyi Antal SZÓLJON HOZZÁ! EvÉlet-fórum a liturgiáról március 12-én 16 órától az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.) az Agendaszerkesztő és Liturgiái Bizottság tagjainak részvételével.
