Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-02-29 / 9. szám

2004. FEBRUÁR 29. - 5. oldal r ..— •—.í'mm7=—.~i ■ .~;ss77i'iiitm7 ......Evangélikus Elet MA GYARORSZÁGI ŐSBEMUTATÓ - LESZ-E FOLYTATÁSA? Luther a filmvásznon Kicsit fellengzősen magyarországi ős­bemutatónak is aposztrofálható az az alkalom, amelynek az Evangélikus Hittudományi Egyetem adott otthont február 16-án. Egyetlen vetítésre sike­rült ugyanis megszerezni Eric Till ka­nadai rendező (amerikai-német kop­rodukcióban készült) Luther című filmjének egy kópiáját. A jelen lévő teológushallgatók és lelkészek meg­győződhettek arról, hogy az őszi ame­rikai és németországi, valamint a feb­ruári ausztriai bemutató sikere ko­rántsem a véletlen műve. Mindez per­sze aligha meglepő. A reformátor éle­tének fordulatai - és egyáltalán a 16. század viharos eseményei - valósággal „kínálják” a megfilmesítést. Némafilm és párthatározat Luther Márton személye iránt kezdettől fogva érdeklődést mutat a filmes szak­ma. Hans Kyser már 1927-ben, a néma­film korszakában azt a reformátort vitte vászonra, aki heroikus küzdelmet folytat az evangélium tanításának egyházban való megéléséért. Az eseményeket a bib­liafordítás elkészültéig nyomon követő film annak idején a német protestantiz­mus önértelmezési harcát is tükrözte. A Lutheránus Világszövetség 1952-es hannoveri nagygyűlésén mutatták be Curt Oertel Az engedelmes lázadó című Luther-filmjét. A rendező a didaktikus kommentárok helyett a képek erőteljes kifejezésére építette művét. Egy évvel később, 1953-ban Irving Pichel személyében egy olyan rendező nyúlt a témához, aki korábban nem val­lásos műveket, hanem jellegzetes holly­woodi produkciókat - western- és hor­rorfilmeket — készített. Némelyeket ta­lán meglepő módon mindez szép ered­ményt hozott: a mű ugyanis szakít a pá- toszos Luther-ábrázolásokkal, és első­sorban az embert mutatja be. Az Erős vár a mi Istenünkkel végződő alkotás az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésig mutatja be az eseményeket. Guy Green 1973-as amerikai Luther- filmje azért jelentős, mert - John Os­borne drámáját alapul véve - elsősorban verbális hatásokra épít. Tíz évvel később, a reformátor szüle­tésének 500. évfordulójára két mű is ké­szült: a kettészakított Németország hely­zetét jól tükrözően egy nyugat- és egy keletnémet alkotás. Rainer Wolffhardt- nak a ZDF számára készült kétrészes filmje á politikai életben naiv Luthert mutatja be. Ezzel szemben a keletnémet televízió ötrészes filmjében Kurt Veth rendező egy politikailag is érett reformá­tort jelenít meg. Nem jelentéktelenebb fórum, mint a teljhatalmú Német Szoci­alista Egységpárt Központi Bizottsága utasította az alkotókat arra, hogy Luther és a parasztháború élén álló Müntzer összhangját jelenítsék meg. Húszmillió dollár Ilyen előzmények után hogyan értékel­hetjük ezt a legújabb, minden korábbinál monumentálisabb Luther-fílmet? Eric Till nem először nyúlt egyházi témához: ugyancsak ő jegyezte a néhány évvel ez­előtt készült Bonhoeffer - a kegyelem ügynöke című filmet. (A közeljövőben szeretnénk ezt az alkotást is bemutatni az egyetem - immár nyilvános vetítésre is kiválóan alkalmas - dísztermében.) A Lúther-film elkészítésére fordított 20 millió dollár mintegy felét az ameri­kai evangélikusok biztosítótársasága áll­ta, de a támogatók között szerepel az EKD, a német evangélikus egyház is. E szerepvállalásnak alighanem az az oka, hogy egy ilyen látványos, a fiatalokra is ható filmmel olyanokat is el szeretnének érni, akik amúgy nem ülnek be a temp­lomba, vagy nem vesznek részt konfir­mációi oktatáson. A mozikban manapság az igazi vonz­erőt mindig a színészek jelentik. A re­formátor alakját az a Joseph Fiennes alakítja, akit a magyar nézők egyebek mellett A szerelmes Shakespeare-ből is­merhetnek. Hozzá hasonlóan kitűnő mű­vészek játsszák a többi jelentős szerepet: Bruno Ganz érzékenyen mutatja be, hogy Staupitz lelkigondozóként miként képes követni a radikalizálódó „Márton testvért”; Alfred Molina hatásosan ala­kítja a bűnbocsátó cédulákkal szélhá- moskodó Tetzel harsányságát; a Bóra Katalint megformáló Claire Cox a néző szeme előtt alakul át a heringeshordóból kikászálódó, riadt zárdaszökevényből vonzó asszonnyá. X. Leót Uwe Och­senknecht jeleníti meg oly módon, hogy a pápát meglehetősen súlytalan szemé­lyiségnek láttatja, aki a Szent Péter- templom felépítése mellett leginkább csak a vaddisznóvadászattal törődik. Annál erősebb jellemet kap Bölcs Fri­gyes választófejedelem. A politikai koc­kázatvállalást valósággal élvező uralko­dót nem kisebb világsztár jeleníti meg, mint a zseniális Sir Peter Ustinov. Egy kritikus szerint egyenesen ő játssza a film „titkos főszerepét”. Arcának egy- egy rezdülésével mindent ki tud fejezni. Történelem és fikció Az izgalmas történelmi filmnek szánt al­kotás egyszerre hat az erőteljes képi vi­lággal és a jói megírt dialógusokkal. A rendező rögtön egy igen hatásos jelenet­tel indít: a félelmetes vihar ábrázolásá­val, amelyet átélve a fiatal Luther elhatá­rozza, hogy kolostorba vonul. Rögtön utána az első miséjét reszkető kézzel be­mutató Márton barátot látjuk, akinek ke­zében megremeg a kehely, és a bor az ol- tárterítőre ömlik. Az alkalmon jelen levő apa gúnnyal teli indulattal kéri számon fiát, hogy „miért van tele a gatyája”. E vaskos epizódot követően magányos cel­lájában a szerzetes szenvedélyesen küzd Istennel, az ördöggel és önmagával. A belső folyamatok ilyen ábrázolását jól egészíti ki a római út - szemfényvesz­tőket, prostituáltakat, valamint babonás és romlott egyháziakat bemutató - vilá­ga, vagy éppen egy látványos vadászat ábrázolása. A hatás kedvéért a rendező­nek olyan „történelmietlen” jelenetet is meg kell alkotnia, mint Luther és Bölcs Frigyes személyes találkozója. (Tudvale­vő ugyanis, hogy a reformátor és a vá­lasztófejedelem soha nem látta egymást.) Dramaturgiailag a fiatal Luther és az idős Frigyes jól kiegészítik egymást, így a filmvásznon tanúi lehetünk annak, hogy a reformátor átnyújtja pártfogójá­nak az elkészült német Bibliát. A jelenet egyrészt érzékelteti a bibliafordítás je­lentőségét, másrészt Peter Ustinov szá­mára újabb remeklésre kínál alkalmat: az általa megjelenített választófejedelem most ugyanolyan reszkető örömmel nyúl a Szentírás után, mint ahogyan ko­rábban kedves ereklyéit vette kézbe. Némi hiányérzet Történelem és fikció ilyen ölelkezésé­nek egy játékfilmben helye van. A teoló­gus hiányérzete másból adódik. Kérdé­ses, hogy helyes volt-e a lutheri életmű­nek csupán az első felét ábrázolni. A cselekmény ugyanis 1530-ban megsza­kad. Olcsó élcelődés volna ezt azzal ösz- szefüggésbe hozni, hogy a vonzó külse­jű, karcsú Joseph Fiennes immár nem alakíthatta volna az élete végén mind robosztusabbá váló reformátort. Ezenkí­vül az idős Luther egyik-másik - példá­ul a zsidókról szóló - megnyilatkozásá­nak bemutatásával már nem maradhatott volna meg ez a teljességgel rokonszen­ves és sikeres Luther-kép. A rendezőnek akkor nem adatott volna meg a lehetőség egy, az augsburgi gyűlés sikerére építő happy end-re. Nyilván az időbeli korlátok miatt ma­radnak csaknem említés nélkül a refor­máció olyan munkatársai, mint a festő Cranach vagy a tudós Melanchthon. (Ez utóbbi a wofmsi gyűlésen bukkan fel egy pillanatra, amikor beterjeszti az Ágostai hitvallást.) Hiányzik az utalás az énekszerző Lu­therre is. Dramaturgiailag is hatásos lett volna egy olyan emblematikus himnusz felcsendülése, mint amilyen az Erős vár a mi Istenünk. Az összefüggéseket kevésbé ismerő néző tudatában a film hatására összemo­sódhatnak a wittenbergi képrombolás, va­lamint a parasztháború következményei. Az elhangzó szöveg röviden utal ugyan Müntzerék cselekedeteire, a gyanútlan né­ző mégis azt hiheti, hogy a sok ezer halott Karlstadték türelmetlenségének és erősza­koskodásának az eredménye. Képszerű teológia A forgatókönyv megírását valóságos teológiai műhelymunka előzte meg. En­nek eredményeképpen egyházilag is hi­teles Luther-portré rajzolódik ki. A ren­dező legnagyobb érdeme, hogy a szakér­tők tanácsát a film nyelvére tudta átfo­galmazni. Példaként az úgynevezett „to­ronyélmény” képi megjelenítése említ­hető. Történetileg és teológiailag az lett volna helyes, ha az írás fölé görnyedő Luthert látjuk. A rendező azonban filmet alkotott, ezért ezen a ponton ismét csak egy fiktív jelenetet iktatott be. Witten- bergben egy ácsfiú Luther szeme láttára akasztja fel magát a toronyban. Nagy ví­vódások után eltemeti a gyermeket: saját maga ássa meg a sírját, sőt a Staupitztól kapott feszületet Isten irgalmasságának jeleként a holttest mellé helyezi. Ez a te­metőkerítésen át leskelődők szeme láttá­ra végrehajtott gesztus a „hogyan talál­hatom meg a kegyelmes Istent?” kérdé­sére felel. Ugyanígy sokatmondó annak a moz­gássérült leánykának a szerepeltetése, akit édesanyja a hátán hoz el mindig az istentiszteletre. A parasztháború sok ezer áldozata közt ezt a kislányt is meg­találja a feldúlt templomban Luther. A szanaszét heverő két mankó láttatása a film egyik érzelmi csúcspontja. A vizu- alitásban gondolkozó rendező egyetlen ilyen snittel többet tud kifejezni, mint megannyi szóval. Hogyan tovább? A vetítés végén váratlanul felcsattant a diákok tapsa. Úgy tűnt, ismereteiket jól kiegészítette ez a film. A szervezők az­zal a bevallott céllal hívtak meg filmfor­galmazásban jártas szakembereket is er­re a rendhagyó premierre, hogy talán fantáziát látnak a film magyarországi bemutatásában. Bízzunk benne, hogy a hazai mozik vagy televíziók - inkább előbb, mint utóbb - műsorukra tűzik a Luther-filmet. Fabiny Tamás Hogyan válhatunk érett felnőttekké? Levente Péter előadása a Deák téren A Zsebtévé, a Ki kopog? vagy éppen az Égbőlpottyant mesék című műsorok el­választhatatlanul egybefonódtak Levente Péter nevével. Az Evangélikus Értel­miségi Műhely február 18-i összejövetelén - a magatartás-kultúráról tartott elő­adásának köszönhetően - a jelenlévők megismerkedhettek a színész-rendező egy másik arcával is. Az „Ép testben ép lélek? Ki vagyok én? A gyermek-, ifjú-, éretlen felnőtt-, érett felnőttkor” címmel meghirdetett alka­lom sokak érdeklődését felkeltette, több mint százan jöttek el a Deák Téri Evan­gélikus Gimnáziumba. Dr. Reuss András teológiai tanár rövid bevezetője után Le­vente Péter lépett a színpadra. Elsőként a magatartás-kultúra fogal­mát definiálta mint a testből, lélekből és szellemből kiinduló viselkedési állapo­tok ötvözetét. Meglátása szerint gyer­mek- és ifjúkortól ösztönlények, éretlen felnőttkorunkban észlények is vagyunk, az érett felnőttségre törekvés idején „tár­saslényekké” (sic!) válhatunk. Párvá­lasztáskor például három kérdéscsoport­ra kell választ keresnünk. Az első a „Ki vagyok én? - Kinek szeretnék látsza­ni?”. A második a „Ki vagy te? - Kinek szeretnélek látni?”, végül pedig a „Kik vagyunk mi? - Kiknek szeretnénk lát­szani?”. Levente Péter úgy látja, hogy ez az egység megbonthatatlan, kronológiai sorrendjét nem cserélhetjük fel. Ha eze­ket a kérdéseket életünk során rendsze­resen feltesszük, akkor válhatunk érett felnőttségre törekvő emberekké, akik a gondolkodás-döntés-cselekvés hármas egysége szerint élnek. Előadásában azt is hangsúlyozta, hogy hívő emberekként fontos számunkra az úgynevezett „plusz egy kérdés”: a „Ki vagy te, Uram? - Ki­nek szeretnél látni engem?” folyamatos felvetése és megválaszolása is. A magatartás-kultúra az ember visel­kedési állapotaival foglalkozik - mondta előadása elején az ismert művész, peda­gógus átadása információ, illusztráció és inspiráció formájában történik. Taná­csot, receptet nem tartalmaz. Levente Péternek - színes és szemlé­letes előadásmódjának köszönhetően - február 18-án este valóban sikerült új is­mereteket átadnia és elgondolkodtatnia a jelenlévőket. G. Zs. (Az Evangélikus Értelmiségi Műhely legköze­lebbi alkalmán, március 17-én, szerdán 18 órá­tól dr. Fabiny Tamás, hittudományi egyetemünk docense tart előadást Júdás - avagy egy árulás anatómiája címmel.) Olvasásra váró könyvek „Hű könyveinkben daloljon a lélek vigaszos daccal: mégis szép az élet! ” (Tóth Árpád) A költő sorai jól illenek az íróasztalo­mon olvasásra - vagy inkább újraolva- sásra - váró könyvekre. Vannak köztük vastag, nagy alakú, nehéz kötetek, me­lyek több időt, néha komoly elmélyülést kívánnak az olvasótól, de az is előfor­dulhat, hogy csupán jólesik ízlelgetni a költő tisztán csengő sorait, az író to­vábbgondolásra serkentő szavait... A most kezembe került ap­ró, vékony könyvek drá­ga kis gyöngyszemek: olyan művek, melyeknek az iskolák könyvtáraiban lenne a helyük, a neve­lők, diákok kezében, hogy „lélektől lélekig” hathassanak. Az Almom: az Isten. Versek a magyar iroda­lomból című, igényes ki­állítású, szeretettel össze­állított könyvecske (Auk­tor Kiadó, Budapest) Ady versével kezdődik: „A sorsom menni, menni, menni / S álmom az Is­ten.” Majd Somogyváry Gyula sorai kö­vetkeznek: „Uram, én mit sem adhatok, / de Te akartad, hogy legyek: / leszek hát hűséges magod, / virágod, férged, vagy rabod / s leszek, ha kell, a csillagod, / ahol s ameddig akarod. / Tied vagyok... Tied vagyok...” Janus Pannonius sem maradt ki: „Adj nékünk, jóságos Atyánk, békét valahára, / Múljanak el tőlünk a bajok s a halál riadalma!” A kö­tetben megtalálhatók Babits Mihály, Ba­lassi Bálint. Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Csorba Győző, Nagy László, Dsida Jenő, Pilinszky János, Juhász Gyula, Keresztury Dezső, Aprily Lajos, Nemes Nagy Agnes, Kárpáti Kamii és még sok neves költőnk versei. Még Re- ményik Sándor is helyet kapott benne: „Békesség Istentől: mi így köszönjünk, / Hogy köszöntésünkben lélek legyen...” Történelmi visszapillantás - vagy jö­vőbe nézés? Murádin Jenő szép kiállítá­sú képes albuma, Az aradi Szabadság­szobor című visszaemlékezés (Glória Kiadó, Kolozsvár) az 1849. október 6- án kivégzett tizenhárom magyar tábor­nok emlékére állított szobor történetét mutatja be. „Arad, a magyar Golgota” soha nem feledhető eseményekre emlé­keztet. Ezért is ütközött akadályokba az emlékmű felállítását cé­lul kitűző kezdeménye­zés. A könyv korabeli írások idézésével teszi hi­telessé a történteket. ír az 1861-ben megindult fel­ajánlásokról, a gyűjtés­ről, a tervekről, Zala György szobrászművész megbízásáról, a lelkes szoboravató ünnepségről, melyen a vártanúk hozzá­tartozói és a szabadság- harc még élő főtisztjei, résztvevői is megjelen­tek. A kötetben az I. vi­lágháború súlyos követ­kezményeiről, a magyar szobrok pusztulásáról és végül a feltá­madás napjainkig tartó reményéről is ol­vashatunk... A harmadik, újralapozgatást kívánó, „lélektől lélekig” ható könyv szerzője a halk szavú, mélyen érző, de nagyon zár­kózott pedagógus, a budapesti evangéli­kus gimnázium volt tanára, a 2000 feb­ruárjában, 93 esztendős korában elhunyt dr. Győry Aranka. .Őszinte, szép versei­ből egész élete, boldogsága, csalódása, a mindennapok öröme, bánata, reménye, a tanár sorsa tárul elénk: „Tücsöklelkemre felhő hogyha száll / Sok elmulasztott rí­mért, ritmusért, / Megbékít szorgos hangyautamon / Egy-egy mosoly, apró öröm ha ért...” (Fohászkodás) Schelken Pálma > Barta Imre felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents