Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-02-16 / 7. szám
Evangélikus Elet 2003. FEBRUÁR 16. 7. oldal FÓKUSZBA!) ♦ ♦ Huszonhat éves vagyok. Másfél éves koromban nevelőintézetbe kerültem. Számomra igazi börtönnek tűnt ez a hely, nem értettem, miért kerültem ilyen szigorú szabályok közé. Amikor kicsi vagy, nem fogod fel, miért nem jönnek már a szüleid, hogy elvigyenek. A csoporttársaid tudomásodra hozzák, hogy feleslegesen várakozol, de mégis reménykedsz. Amikor ráébredsz az igazságra, akkor új reményt ébreszt benned egy nevelőszülő, aki hazavisz. Eleinte minden szép és jó, de már nem vagy csecsemő, nem az vagy, akire a nevelőszülők vágytak, s azon kapod magad, hogy visszakerültél az intézetbe. Hogy még ez is valamiféle biztonságot jelentett, azt csak akkor veszed észre, amikor átszervezik a gyermekvédelmet, és feloszlatják az intézetet. Új helyre kerülsz, új dolgokhoz kell igazodnod - nagyon nehéz. És ami kint van, az még rémisztőbb. Növekedve már gondolkozol, milyen nagy dolgokat fogsz véghezvinni, mit fogsz elkerülni - magyarul a szabadulásodat tervezed meg. Ki-ki a saját erejének megfelelően készül fel a kinti életre... Egy intézet zárt világ. Nincs, akiről példát vegyél, aki valami mást mutasson, nincs semmi más, csak az a sajátos intézeti rend. Ez egy nagyon keményen hierarchikus rendszer, mindenkinek megvan a maga helye, amit ki tud harcolni: „psicska”, „köcsög”, „menő”. Voltam mindegyik oldalon. Erős testalkatú vagyok, hamar felküzdöttem magam a menők közé. Míg nem győztek le, azt hittem, verhetetlen vagyok. A hatodikosig mindenkit összevertem az intézetben. Aztán jött valaki, akit nem tudtam megverni. Akkor megingott az önbizalmam, tapasztaltam, hogy én is vesztes vagyok valamiképpen, nálam is van jobb. Nagyon nehéz volt. Általános iskola után megtanultam két szakmát az építőiparban, de igazából tudtam, hogy csak az időt húzom. Valami olyat akartam csinálni, amivel kitűnők, amit mindenki észrevesz és csodál. Akkor elkezdtem vadul gyúrni. Arnold Schwarzenegger lett a példaképem, tele volt a falam a fotóival. Gyerekkori ábrándjaim, hogy egyszer nagy dolgokat hajtok majd végre, most mind ebbe az irányba nőttek: fel akartam jutni a csúcsra. Mentem is versenyekre, s amikor nem nyertem, még keményebben folyattam a gyúrást. Öt-hat órát edzettem naponta. Öt év alatt 115 kg-ra híztam meg szteroidok nélkül. Egyszerűen félelmetesen nézett ki a-testem, s ehhez párosult egy igazán brutális fej, kopaszon, napszemüveggel. Úgy jártam, mint egy medve. Belül egy nagyon érzékeny ember voltam, de éppen ezért akartam, hogy észreve- gyenek. Hát ezt el is értem... A buszon nem mertek mellém ülni a lányok, olyan félelmetes hatást keltettem. Amikor Pestre költöztem, hamar híre ment, hogy egy benga költözött a telepre. De közben nagyon egyedül éreztem magam. Felkerestek néhányan, hogy védeni kellene egy-két helyet, testőrködni, én meg belementem. Mintha egy családba csöppentem volna, minden jónak tűnt, újra haverokra leltem, tiszteltek. Ez a munka azonban valójában nem őrző-védő feladatot takart Mentünk „betámadásokra”. Nem akarok belemélyedni, hogy mi az, de hát erőszakos dolgok: mások lakásának, értékeinek az elvétele. A gyengéktől, akik nem tudnak védekezni, a drogosoktól, akik eladósodtak az anyagért. Valahogy az Isten megőrzött, én egyszer sem bántottam senkit fizikailag, nem kellett ütnöm. Illetve egyszer valakinek adtam egy pofont, de az inkább olyasvalaki volt, mint mi, konkurens. Pedig nagyon nehéz ilyen helyen megőrizni a tekintélyedet, és közben embernek maradni. Csakhogy én valahogy együtt éreztem azokkal a szerencsétlen emberekkel, mert a brutális test mögött én is ugyanolyan gyenge voltam. Akkor már szerettem volna kiszállni, de nem engedtek. Kezdtem mindenkiben csalódni, rászoktam a drogokra is. Végül a többieket letartóztatták, és börtönbe zárták, így kerültem ki az ügyből. Csak ültem otthon több mint egy évig, és gondolkodtam. Pörgött előttem az életem, és egyszerűen nem értettem, miért történnek velem ilyenek. Gyűlöltem magam. Kerestem valamit, amibe kapaszkodhatok. Akkor kezdődött el az életemben egy hatalmas változás, amikor a kezembe akadt egy könyv, ami arról szólt, hogy Isten-e Jézus. És ahogy olvastam ezt az Isten Igéjével alátámasztott írást, jöttek a válaszok a miértekre, és olyan világosság és tisztán látás fogott el, mint még soha azelőtt. Olyan volt, mint a semmiben egy igaz pont. Imádkoztam, ahogy a könyv sugallta, meg a saját szavaimmal is: „Atyám, te, aki látod a szívemet, és ismered a veséimet, változtasd meg a dolgokat! Látod, hogy semmim sincs, jöttem egy táskával, megyek egy táskával, csak rád számíthatok. Vigyél egy olyan helyre, ahol tapasztalom és érzem a te jelenlétedet!” Akkor vasárnap elindultam a munkahelyemről, s gondoltam, iszom egy kávét. De jött egy érzés, mintha valaki azt mondta volna: szállj fel a buszra. Azon a buszon két fiatal lány vitatkozott hangosan az igaz hitről. Az egyikben olyan tűz volt, hogy azt gondoltam: őt kell követnem. (Na meg a szépsége sem volt elhanyagolható...) Amikor leszállt, leszálltam én is, és megszólítottam. Meg akartam kérdezni, melyik egyházba megy, de rám nézett, és azt mondta, nem ér rá, azzal elrohant. Követtem, mint a filmeken. A templomban, ahová a lány ment, úgy fogadtak, mintha régi barátjukkal találkoztak volna újra. Betessékeltek, és leültettek egy fiatal házaspár mellé, akik rögtön beszélgetni kezdtek velem. Nem akarom, hogy leírd, melyik templom volt, mert nem ez a fontos. Nem egy egyházról akarok bizonyságot tenni, hanem Krisztusról. Az istentiszteleten hideg zuhanyként ért, hogy a pásztor azzal az imával kezdte az alkalmat, ami a könyvben szerepelt, pedig - most már tudom - nem is ő írta azt. Ez olyan volt nekem, mint egy jel. Még azon az istentiszteleten megtértem. Elszánni magam nehéz volt, de utána olyan győzelmet és boldogságot éreztem, mint még soha, és ez tart mind a mai napig. Azt szeretném mindezzel elmondani, hogy mindenki keres valamit. Én megtaláltam azt, aki megszabadított. Minden bűnömtől, a szenvedélybetegségeimtől, a magányomból. Nekem az erő most már tényleg Krisztus. Annyi mindent mondhatnék még, amit tőle kaptam. Szinte a semmiből létrehoztunk egy építőipari kft.-t, dolgozunk nagy odadással. és minden másban, az emberi kapcsolatokban is változtak a dolgaim. Nem pottyan minden az ölembe, de Krisztus tényleg segít nekem, ezerszer többet, mint régen a kigyúrt testem. Számíthatok rá. Régen nem tudtam volna beszélni arról, milyen sebezhető voltam. Most Krisztus ereje az, amire támaszkodom. Nekem kell helytállni, de van egy alap, amire lehet építkezni - egy igazán erős alap. Lejegyezte: Andorka Eszter E rr f fí a 1 f ro es erőtlenség- a kórházak világából AZ ELSŐ HÍVÁS Kórházi szolgálatom kezdetén úgy éreztem magam, mintha egy ismeretlen, sötét és félelmetes labirintus mélyére kerültem volna. Szinte megbénultam, amikor megálltam egy kórterem ajtaja előtt. Nem tudtam, mit fogok majd mondani, ha belépek, és szembesülök mások betegségével, nehéz helyzetével! Gyengének és kevésnek éreztem magam erre a feladatra, mert azt hittem: itt rendkívüli, nagy szavakat várnak majd tőlem. Ekkor jött az első hívás, mely erőt adott, hogy tovább folytathassam a szolgálatomat. Úgy is fogalmazhatnék: ez volt az „áttörés”, azzal az Istennel való találkozás, akitől erőt kaphat nemcsak a beteg, hanem a lelkigondozó is. Az onkológiáról jött a hívás: egy középkorú hölgy lelkésszel beszélne. Beléptem hozzá, s egy percig némán ültünk egymással szemben. Ahogy néztem sápadt, beesett arcát, csontsovány karjait, csak hallgatni tudtam. A némaságot ő törte meg. Beszélni kezdett. Csak úgy ömlöttek belőle szavai, és peregtek le előttem élete sötét filmkockái. Már három hete itt van, és még telefonon sem keresték, azóta nem jött ki a szobájából sem. Hiába kezeli pszichiáter is, csak egyre lehangoltabb. S ahogy hallgatom, értem fásultságának okát. Elvesztette munkahelyét a betegsége miatt, s emiatt egyre nehezebb anyagi helyzetben él. Tavaly csontrákban meghalt egyetlen testvérét is gyászolja. Apja, anyja már eltávoztak az élők sorából. Régen elvált, gyermeke nincs. Az egyetlen rokon kisfiút is féltik tőle a betegsége miatt. Egyre inkább megszakadnak emberi kapcsolatai. A faluban is megbámulják, mert kopasz lett a kezelések miatt, és félnek tőle, mint valami leprástól. Tudja, hogy nincs sok reménye a gyógyulásra, többszörös áttétei vannak. Ahogy hallgattam, megdöbbentem, mekkora terheket cipel ez a szegény aszszony. Egy órán át beszélt, s amikor befejezte, csak némán ültem mellette. Ugyan milyen okosat lehetett volna mondani? Hogy az Isten azért szeret? Meg hogy viseljük el türelmesen a keresztünket? - ezek a szavak ugyan szépek és igazak, de itt, ebben a helyzetben valahogy mégsem lettek volna elégségesek. A búcsúzáskor zavaromban csak ennyit tudtam dadogni: „Azért, ha ilyen szép az idő, kimehetne sétálni!” Következő találkozásunkig végig szorongtam. Úgy éreztem, most, hogy kitárta előttem az életét, már nekem kell beszélnem. Tőlem vár valami biztatót. Mikor meglátott, folpattant az ágyából, felöltözött, és így szólt: „Menjünk sétálni!” Egy órán át sétáltunk a kórház udvarán. Belém karolt, mint valami régi ismerős. Felszabadultan, görcs nélkül beszélgettünk, szemébe visszatért a fény és a derű, s boldognak látszott. Látogatásaim során már szinte állandó programunkká vált az udvari séta, legutoljára még esős időben is kimerészkedtünk. Gyenge fizikuma ellenére egészen a portáig kikísért, én pedig visszakísértem a kórházi osztályig, mert féltettem: a végén még összeesik. A negyedik alkalomnál elérkeztünk a közös úrvacsoráig is. Ezután nem sokkal kiengedték, és hazamehetett. Nem láttuk egymást többet, mégis megtapasztaltuk Isten erejét e néhány találkozásban. Aki egy profán mondatot felhasználva - „akár sétálhatna is!” - kaput nyitott e beteg nő felé, és megerősítette az ő életét éppúgy, mint az enyémet. Azóta tudom, bármilyen helyzetben is lévő emberhez kell belépnem: az erőt adó Úr ott van velem, aki a kellő időben megadja az odaillő, segítő mondatot. Isten Lelkének ereje ma is tetten érhető a négyszemközti kórházi találkozásokban. ÁRAMSZÜNET Egyik alkalommal a kórházi áhítatra vártam a betegeket az előadóteremben. Egyedül ültem a teremben, amikor hirtelen áramszünet következtében elsötétedett és leállt minden mozgás az épületben. Percekig tartott ez a sötét, dermedt állapot, már arra gondoltam, elmarad az áhítat, hiszen senki sem tud idejönni. Éppen pakolni kezdtem, amikor visszatért a fény, és újra beindult a mozgás. Pár pillanat múlva betoltak egy tolókocsiban ülő férfit az áhítatra. Sovány, sápadt, borostás arcán, fájdalmaktól gyötört tekintetén, levékonyodott, tehetetlen végtagjain látszott, hogy még az ülés is nehezére esik. Pedig egykor erős volt, fiatal és vagány, most pedig egy élő roncs csupán. Mégis itt van, eltolatta magát az áhítatra. Meggyújtottam a gyertyákat, és épp kezdtük volna az alkalmak amikor újra elsötétült és leállt minden. Csak a két gyertya sercegett, és adott némi bátorító fényfoltot. Ekkor mesélni kezdett: „Amikor elindultunk az áhítatra, pont a liftben ért minket az áramszünet. Nagyon rossz volt a sötét, megakadt liftben. A levegőtlenségben óráknak tűnik ez a pár perc... Már megbántam, hogy vállalkoztam erre az útra, hiszen olyan gyenge vagyok. Végre aztán visszatért a fény, és beindult újra a lift. Ideértünk. Most már örülök, hogy itt lehetek, és beszélgethetek egy lelkésszel arról, ami engem foglalkoztat. (...) Tudom, hogy meg fogok halni, már 25 éve szenvedek ebben a gyógyíthatatlan betegségben. Elegem van a szenvedésből, már nem bírom sokáig. Elolvastam a Bibliából minden halállal kapcsolatos részletet. Tudja, én nem voltam templomos, de a betegségem odahajtott, hogy választ keressek a saját kérdésemre. Most örülök, hogy ezt egy lelkészszel is megoszthatom. Nem félek a haláltól. Ahogy az 1. Korinthusi levélben is benne van: mindnyájan át fogunk változni, én is itt hagyom ezt a nyomorult testemet. Csak már itt lenne, várom azt a percet: akkor majd megbeszélhetek mindent az Istennel, mindent, amit most nem értek, hogy miért kellett ez az egész szenvedés...” Csak ültem, és hallgattam őt, csodáltam a nyíltságát, bátorságát, ahogy szembenéz saját sorsával, ahogy őszintén kérdez, keres, és alázattal el tudja fogadni a választ. Vajon hány embernek van ehhez mersze? Ilyenkor érzem azt, hogy bár nekem kéne segítenem, erősítenem őt, mégis ő bátorít engem és a körülötte lévő többi beteget... A MAGÁNY ERŐTLENSÉGE Idős, fehér hajú asszony. Két hónapja fekszik itt, az onkológián. Szomorú szemeiből könnyek folynak. „Már nem bírom tovább - mondja sírva. - Ez a várakozás felőrli az összes erőtartalékomat. Nem mondanak semmit, nem történik, nem változik semmi. Nem tudom, javul-e vagy rosszabbodik az állapotom. Már az is jobb lenne, ha megmondanák, hogy meg fogok halni. Elfogyott a türelmem, elfogyott az erőm, már talán az imádságom se hallatszik fel az Istenhez. Távol vagyok az otthonomtól, a családom csak ritkán látogat meg, mert messze vannak, és drága az útiköltség. Nagyon nyomorultul vagyok, és már hónapok óta tart ez az állapot. Kérem, imádkozzon velem, hátha úgy hangosabb az imádságom. Hátha úgy meghallgatja az Isten is, és végre történik már valami!” Megrázó volt egy valamikor erős hitű asszonyt ilyen állapotban látni. Úgy éreztem, tényleg ereje végéhez ért. Megígértem, pár nap múlva ismét felkeresem. Semmi jóra nem számítva léptem be ismét szobájába. Felült az ágyán, és sugárzó arccal mondta: „Menjünk ki inkább a folyosóra!” Mintha kicserélték volna. A pár napja keserűnek látott arca örömtől ragyogott. „Képzelje, mi történt! Tegnap a doktor úr megvizsgált, és azt mondta, hogy szépen javulok, és szombaton haza is mehetek! El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok! Isten meghallgatott minket, amikor a múltkor meglátogatott. Érkezett egy levél otthonról is, hogy nagyon hiányzóm, és várnak haza, imádkoznak értem. Ez olyan erőt adott nekem ...” - és olvassa a levelét hangosan, vidáman. Hogy mit jelenthet ilyen állapotban egy otthonról küldött levél vagy akár csak egyetlen látogatás is, melyen keresztül Isten újult erőt adhat a betegség leküzdéséhez - nem kell külön bemutatni, hiszen aki átélte, maga. is megtapasztalhatta. S ebben az erősítő szolgálatban bárki segítőjévé válhat gyenge, erőtlen, beteg embertársainak. Aki ezt vállalja, meglepve veszi majd észre, hogy talán több „erőt adó” élmény éri az „erőtlenség színterén”, a kórházakban, mint néhány bezárkózó, elsivárosodó, elerőtlenedett gyülekezetben. Bajuszné Orodán Krisztina kórházlelkész Megtalált erőforrás Bogjos József vallomása
