Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-12-21 / 51-52. szám
10. oldal 2003. DECEMBER 21 Evangélikus Elet Legemlékezet Szerkesztőségünk arra kérte az idén arany-, gyémánt-, vas- vagy rubindiplomát kapott lelkészeinket, hogy - „Legemlékezetesebb adventem", illetve „Legemlékezetesebb karácsonyom" témacímmel - személyes vallomásaikkal gazdagítsák ünnepi lapszámainkat. Most ezekből az írásokból nyújtjuk át az utolsó csokrot. Az 1937-ben alakult, de még otthontalan mohácsi missziói gyülekezetünk hő vágya teljesült, amikor városunktól építési telket kapott a parkkal is szegélyezett és beépülő Deák téren. A belső és külső gyűjtési akciónk során ugyan még a szükséges összeg töredékével sem rendelkeztünk, mégis hittel és reménységgel fogtunk hozzá a templomépítéshez 1942-ben, vagyis a második világháború kellős közepén. Az építkezés utolsó esztendejében, 1944-ben aztán már drámai események sora követte egymást Duna-parti városunkban is. Az egyik legmegrázóbb élmény akkor ért minket, amikor a már évekkel korábban, gondos előkészítés után megkeresztelt zsidó családot embertelen körülmények között elhurcolták a helyi, mintegy 700 főnyi zsidósággal együtt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam megakadályozni deportálásukat. Csak azt sikerült elérnem, hogy rendőri felügyelet alá helyeztek, és telefonunk drótját átvágták. Miközben épülő templomunk belső, befejező munkálatai zavartalanul haladtak, a Mohácsot még tavasszal megszálló német alakulatok helyi parancsnoksága elrendelte a város szívében álló polgári iskola kiürítését és annak katonai kórházzá való átalakítását. Mindez azért érintett fájdalmasan bennünket, mert ennek énektermében tartottuk éveken át istentiszteleteinket. Isten gondoskodó kegyelméből azonban beköltözhettünk templomunk akkorra már elkészült gyülekezeti termébe. Itt keresztelhettem meg harmadik gyermekünket is, aki a szirénák vijjogása közepette született meg városunk kórházában. Ez idő tájt már minden előjelből arra lehetett következtetni, hogy mint hajdan 1526-ban, úgy 1944-ben is várható, hogy Mohács - a dunai hídfő építése nyomán - frontvárossá válik. Ezért családomat egy utolsó buszjárattal a bátaszéki vasútállomásra kísértem, ahonnan apósom vitte őket hintóval Zomba közeli pusztájukra. Novemberben azután a bácskai Holt- Duna-ágon átkelve az előrenyomuló szovjet alakulatok birtokukba vették a városunkkal szembeni teijedelmes szigetet, és - 22 napon át rendszertelenül ugyan, de éjjel-nappal - aknatüzet zúdítottak településünkre. Miután a nyilas hatalom a református lelkészt internálta, a temetési szolgálatot jómagam végeztem a kántortanító közreműködésével. Egyéb szolgálatra ekkor már nem volt lehetőség, így egy Délvidékről idevezényelt református lelkésznek adtam át a további teendőket, és téli holmikkal megrakodva, kerülő úton igyekeztem családom után. Nem sokkal ezután - mint később megtudtam - katonai parancsra és csendőri végrehajtással városunk öszszes hivatalát Tapolcára menekítették, a lakosságot evakuálták, hogy a várható nagy harcok elől elmenekítsék őket. A németek azonban feladták a kiürített várost, így a szigeten állomásozó szovjet-ukrán alakulatok harcok nélkül vehették birtokba Mohácsot, és vonulhattak tovább főleg északi irányba, így Tolna megyébe is, ahová családomat menekítettem. Mivel apósomék birtokát egy közút szegélyezte, ezért a biztonságosabbnak tűnő közeli Váralja községbe költöztünk szüleim házába. Itt éltük át aztán velük és egyik nővéremmel együtt az 1944-es esztendő emlékezetes karácsonyát. Karácsonyfánk égő gyertyáinak fénye ott ragyogott ámuló kislányaink szemében. A fenyőfa alatti meghitt, zavartalannak tűnő együttlétünket Reményik Sándor Békesség Istentől című versével tudnám legjobban érzékeltetni: „Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív, amíg ver, mindörökké nyugtalan. De mindörökké nyughatatlanul, Istentől mégis Békessége van. Nyugalma nincs, de Békessége van. Békesség Istentől.” Bár sejtettük, hogy Mohácson sok mindenünk elveszett, és aggódtunk Budán élő nővérem és a frontszolgálatra behívott sógorom miatt, annak viszont örültünk, hogy legalább a mi életünk sértetlen maradt. Ilyen lelkülettel vállaltam másnap a helyi református gyülekezetben a családostól elmenekült lelkész helyett az ünnepi szolgálatot. A zsúfolásig megtelt református templomban a megjelentek könnyes szemeiben mély áhítat ült az istentisztelet és úrvacsorái szolgálat alatt. Saját evangélikus templomunkban nem szolgálhattam, erre nem adott lehetőséget a kétfalunyi távolságra lévő lelkésztársam, holott ő nem tudta (vagy nem merte) e háborús hetekben vállalni az átjövetelt. Pedig már folyt azoknak a munkaképes német fiataloknak - férfiaknak és nőknek - az összeírása, akiket újév körül fűtetlen marhavagonokba zsúfolva szállítottak ki a Szovjetunióba éveken át tartó malenkij robotra. Végül is január 2-án egy, a Máza- Szászvár állomáson veszteglő és egy leszerelt malom alkatrészeivel megrakott tehervonat gazdátlan fékezőfulkéjébe lo- pózva sikerült eljutnom Bátaszékre, majd onnan 28 kilométernyi gyaloglás után Mohácsra, ahol már az utcánk végéről feltárult előttem a kétszeres bombatalálatot kapott, még fel sem szentelt új templomunk és saját otthonunk látképe. Hazatérve ez utóbbit valóban kifosztva találtam. És mivé lett gyülekezetünk? Lélekszá- mának csaknem a felére fogyatkozott. Ezzel - bár akkor még nem éreztem át teljes mélységében - új fejezet kezdődött papi és családi életemben egyaránt. Ormos Elek 1944-et írtunk. A szenteste ebben az esztendőben vasárnapra esett. Igen nyomott hangulatban készült mindenki a karácsonyra. Mi is. A szovjetek gyűrűje egyre szorosabbra záródott Budapest körül. A csapatok Üllő és Vecsés táján lehettek. A Deák téri délelőtti istentiszteletre úgy mentünk, hogy az ágyúzás moraját jól lehetett már hallani. Apám azonban nem változtatott a szokásán, és a délutáni istentiszteletre is elvitt bennünket. Az elsötétítés miatt az istentisztelet úgy négy óra körül kezdődhetett, az időpontra már nem emlékszem pontosan. A Városház utcában haladtunk a Szervita tér felé, amikor egy lövedék éles, fütyülő hangjára riadtunk. Ezt a hangot a filmhíradókból már ismertük. Szinte ösztönösen a városháza falához lapultunk. Nem messze, valahol a Váci utca táján csapódott be és robbant fel a lövedék. Messze hordó ágyú - állapítottuk meg. Akkor már mi, kamaszok „szakértőnek” számítottunk a hadviselés dolgaiban. Mivel a belövés nem ismétlődött, apám úgy döntött, hogy elmegyünk az isten- tiszteletre. így is történt. Az alkalom után hamarosan besötétedett. A csökkentett világítás igencsak megnehezítette a közlekedést. Mégis — apám javaslatára - nem siettünk haza, hanem meglátogattuk nagynénémet. Apám húga az Erzsébet körúton, az Emke melletti házban lakott. Egyedül volt otthon. Ott ültünk a homályosan megvilágított szobában. Az asztalon díszlett a fenyő, rajta a sztaniolpapírba burkolt kockacukrokkal. Lehangoló volt ez a homály. Sosem bírtam - gyermekként sem - a hangulat- világítást. A fényt, a világosságot szerettem mindig, de most a szoba lehangoló, szinte nyomasztó hangulatánál is nyomasztóbb volt apámék beszélgetése. Azt latolgatták, hogy mire kell számítanunk, mit kell majd átélnünk. Mi vár ránk? Eddig a háborút csak a filmekből ismertük. Tudtuk, most rajtunk a sor. A beszélgetést váratlan motorzúgás szakította meg. A repülőgép hangja egyre erősödött. Az volt az érzésünk, hogy a gép fölöttünk húz el... Majd a következő pillanatban egy hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. A fenyőfa táncolni kezdett az asztalon, a csillár kilengett. Felpattantunk. Néhány másodpercig feszült figyelemmel vártunk. A motor zaja elhalkult, mi pedig kirohantunk az utcára. A Népszínház utca elejére dobott le a repülő egy bombát. Ez tőlünk 100-120 méterre lehetett. Siettünk haza. Anyám már aggódva várt bennünket, nem tudta, hol vagyunk. Nem volt ünnepi vacsora, nem volt meghitt karácsonyesti együttlét. Nem énekeltük el a „Mennyből az angyal”-t sem... Angyalok helyett repülőgépek köröztek felettünk a magasban. Egymás után dobálták le a Sztálin-gyertyákat a város fölé. Kis ejtőernyő fékezte a lehullásukat, és vakító fényt árasztva hamvadtak el. Olyanok voltak az égen, mint a csillagszórók... i Állandóan kint voltunk az udvaron, és egyre nyugtalanabbul latolgattuk a várható eseményeket. Végül is úgy döntöttünk, hogy leköltözünk a légoltalmi pincébe, hiszen ez tűnt a legésszerűbbnek. Az utca frontján volt egy kis szoba nagyságú pince, oda hurcoltuk le a szükséges holmikat. Hamarosan leköltözött mindenki. A légoltalmi pincerendszerbe több mint 160 személy vackolta be magát. A nagyobb pincékben 40-50 ember zsúfolódott össze. Az összezártság feszültségét csak az állandó félelem és a később fölöttünk tomboló harcok zaja oldotta. A mi légoltalmi szobánk valamikor a fölöttünk lévő könyvüzlet pincéje volt. Valamikor... Igen! Egyszerre minden olyan távolinak, valószerűtlennek tűnt. Csak a jelen volt a realitás. „Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk. Ki tudja, mi vár ránk? Ki tudja, holnap mire ébredünk?” - énekelte Muráti Lili egy népszerű dalában. Valósággá lett számunkra is ez az életérzés. Ki tudja, mi vár ránk..? Ki tudja, mire ébredünk..? Nincs tegnap, és nincs holnap - csak ma van. Nem tudom, eljutott- e akkor a tudatomig: karácsony van! Immánuel - azaz velünk az Isten. A Kálvin térnél laktunk. A bombázások és az egy hétig tartó utcai harcok romhalmazzá változtatták a teret. Ennek a nyomát jelzi az új Korona Szálló, illetve azok a modem üvegpaloták, amelyek ma a lerombolt épületek helyén állnak. És azt, hogy velünk az Isten, ez a néhány emlékező sor is jelzi. Mert ha akkor nem is gondoltam erre a biztatásra, ez a karácsonyi evangélium valóságos megtapasztalásunkká lett. Ezt a karácsonyt nem lehet elfelejteni. De Isten megtartó szeretetét sem. Pintér Károly Engedi magad Istentől mettetni,,, Amikor áldott emlékű soproni professzorom, dr. br. P. P. (csak így írta alá a nevét egyetemi leckekönyveinkben), Podmaniczky Pali bácsi elolvasta a teológiára benyújtott életrajzomat, ezzel a megjegyzéssel fogadta el: „Fiam, engedd magad továbbra is Istentől vezettetni.” Megfogadtam tanácsát, és életem során többször is megtapasztaltam Isten vezetését. Először talán akkor, amikor édesapámtól végleg elbúcsúztam Miskolcon, és egy nyitott teherautón Marosvásárhelyre utaztam 1945-ben, hogy véglegesen elfoglaljam lelkészi állásomat. Nyíregyháza és Debrecen között egy orosz járőr meg akart állítani bennünket. A sofőr egy elegáns mozdulattal elhajtott a járőr mellett, teljes sebességgel haladva a közeli kanyar felé. Az orosz azonban lekapta a puskáját, többször utánunk lőtt, s én abban a pillanatban csak annyit éreztem, hogy a fejemről leröpült a kalapom. Utólag gondoltam aztán arra, hogy ha az orosz csak egy ti- zedmilliméterrel lejjebb céloz, a fejemet lövi át, és szegény édesanyám talán soha sem tudta volna meg, hogy Nyíregyháza és Debrecen között melyik útszéli árokban pihent meg a fia. Nem sokkal a háború után Argay György erdélyi evangélikus püspök indított egy „evangélizációs hadjáratot” elsősorban a hétfalusi csángók között. A nagyváradi kollégával együtt engem is felkért segítségül. Négy héten keresztül szólt a hirdetett ige a falvakban. Az esténként hazafelé tartó emberek a Csukás-hegy lábánál boldogan énekelték: „Jön a földre égi üzenet, a nagy Isten hangja szól: Haragomban küldöm tüzemet, s aki bűnös, meglakol. Égi üzenet, szörnyű üzenet, hogy az ítélet közel. Hova rejtsem bűnös feiemet. ha talán már ma jön el? Jön a földre égi üzenet, örömet mond néked is, Hogy az Isten csupa szeretet, hazavár ő téged is. Égi üzenet, drága üzenet, hogy a Krisztus köztünk járt, Hogy a bűnért vérrel fizetett, hogy legyőzte a halált.” Jó húsz-harminc esztendő múlva újra ezekkel a hétfalusi emberekkel utaztam egy dél-erdélyi harangöntő műhelyébe, s az egyikük azt kérdezte tőlem: „Tisztelendő úr, hogy is van az az ének. hogy »Jön a földre égi üzenet...«”? Az egész autóbusz zengte tovább az éneket... Isten vezetését láttam meg abban is, ahogyan az Úristen a házasságomat rendezte. Bizony, Isten vezetett minket egymáshoz. Három hét ismeretség után eljegyzést s fél év múlva esküvőt tartottunk. (A híveim már az első napokban próbáltak figyelmeztetni, hogy az ilyen családoknál semmi esélye sem lehet egy papnak, ám én így válaszoltam nekik: „Grétit már megkértem és meg is kaptam.”) Isten nemcsak az induláskor volt velünk, hanem hat gyermekünk születésénél is. Isten vezetett nyugdíjas éveimben is, amikor a gyülekezetem egy nyugdíjaslakást tudott biztosítani számomra. Napjaim azzal telnek, hogy a német bibliaolvasó naptárt és magyarázatait fordítom lelkész testvéreim és önmagam nagy örömére és gazdagodására. Istentől vezetve leltem igaz barátokra a Nagy-Marosi Református Esperességben. Ok el tudták feledtetni velem, hogy a nagy evangélikus testvérkörtől 200 kilométerre élek. De a hetente bekopogtató Evangélikus Élet és a havi Lelkipásztor olyan kapcsolatot jelent számomra az anyaországgal, amely boldogan igazolja Podi bácsi tanácsának valóságát: „Minden utadban gondolj rá, és ö egyengetni fogja ösvényedet. ” (Péld 3,6) Molnár János
