Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-11-30 / 48. szám
Evangélikus Élet 2003. NOVEMBER 30. 7. oldal Az Evangélikus Élet hasábjain hét évvel ezelőtt huszonhárom héten át egy-egy evangélikus templomot mutattunk be olvasóinknak. Sorozatunkat 1996. október 20-án azzal fejeztem be, hogy „elfogytak a budapesti evangélikus templomok búcsúzik a krónikás”. Azóta ezen ismertetők alapján elkészültek a több nyelvre lefordított, bekeretezett és a templomok falain olvasható, illusztrált szövegek is sőt két örömteli esemény kapcsán frissíteni is kellett a leírásokon: miután a Fasorban Róth Miksa eredeti rajzai alapján pótolták a háborúban elpusztult ablakokat, illetve azt követően, hogy a Deák téren felszerelték a harangjátékot. A krónikás, a Városvédő Egyesület Templomtörténeti Csoportjának (azóta Podmaniczky-díjjal kitüntetett) tagja most ismét örömmel jelentkezik, hogy két akkoriban elmulasztott feladatot pótoljon, és egy időközben felépült új templomot is bemutasson. BUDAPESTI EVANGÉLIKUS TEMPLOMOK hézség után 1867 decemberében vehette birtokba az új hajlékot. A templom büszkesége a műemlékileg védett oltárkép, mely a gecsemánéi kertben imádkozó Jézust ábrázolja. Than Mór 1867-ben készített festménye most a dunavarsányi evangélikus templomban látható. Walser Ferenc harangmíves 1869-ben három harangot öntött a toronyba, ebből kettőt az első világháború alatt hadi célokra vittek el. A harmadik 1965-ben Szügybe került, ahol ma is használatban van. A padokat Nigrinyi György asztalosmester készítette 1875- ben. A neoromán stílusú márvány keresztelőmedence Dunaiszky László szobrász- művész alkotása 1885-ből. Ugyanebben az évben készül el az oltárt övező vaskorlát is. A tölgyfából faragott neoromán stílusú szószék oldalán - 200 aranykoronás adományáért - Kvacala Julia nevét örökítették meg, a másik oldalon szlovákul ez áll: „A magyarországi testvér szlovák evangélikus egyházak adományából, 1885”. A keresztelőmedencén pedig a következő felirat olvasható: „Bachát Dániel lelkész szolgálati ideje és J. Knazko kurátorsága alatt, 1885”. A Rieger testvérek szintén neoromán stílusú hatalmas orgonája 1888-ból származik. Az I. világháború után a hatezres gyülekezet a visszatelepülések miatt rohamosan apadni kezdett, 1928-ra lélek- száma 1000-1200-ra csökkent. A II. világháború súlyos károkat oko zott a templomban. A hajlékot 1950-ig rendbe hozták, így ha csak tizenöt évre is, de újra megnyithatta kapuit. Az épületet később elveszítette az egyházközség. Eladták, s mindenféle egyéb célokra használták, legutóbb például ka szinóként működött. Jelenlegi tulajdonosa eladásra kínálja, de miután a műemlék jellegű épületet rendelet alapján vissza kell alakítani, egyelőre nincs rá vevő. A szlovák evangélikus gyülekezet istentiszteleteit most a régi iskolaépület első emeletén tartja, az 50-60 férőhelyes „kápolnában”. A templomból sikerült átmenteni a Szarvasról adományozott szószéket, a fehér márvány keresztelőmedencét és a régi, hatalmas orgonát, amelyet átépítve, „kicsinyítve” használnak. Kovács Mária A Rákóczi úti szlovák evangélikus templom A budapesti német, szlovák és kis számban magyar evangélikusok háromnyelvű egyházközségét a gyülekezet alapításától, 1787-től 1819 novemberéig Molnár János lelkész pásztorolta, 1834-től 1843-ig pedig Kollár János volt a gyülekezet szlovák lelkésze. Istentiszteleti helyként eleinte egy ideiglenes imatermet, majd 1811-től a Deák téri templomot használták. 1838-ban az egyre szaporodó számú szlovák hívek számára már kevésnek bizonyult a háromnyelvű gyülekezet egyetlen temploma, és a magyar, illetve a német hívek támogatásával József nádorhoz fordultak, hogy egyházi és iskolai célokra alkalmas telket kaphassanak. A nádor intézkedése révén jutottak hozzá az akkor Kerepesi, ma Rákóczi úti telekhez. A templomépítést számos alapítvány támogatta. 1854-ben írták alá a válószerződést, és 1855-ben megalakult az önálló szlovák evangélikus egyház. A később Luther-udvarnak nevezett területen még ebben az évben iskolát és paplakot emeltek, majd 1856-ban a két, szimmetrikusan tervezett, neoromán stílusú földszintes épület között Diescher József tervei alapján megkezdték a templom építését. A gyülekezet sok neElveszett értékeink... Újdonsült kerületi lakosként szeretném felhívni a figyelmet egy bizonyára nem sokak által ismert épületre, a Luther-házra s az udvarán szomorúan megbújó evangélikus templomra. Ha valaki kerületünk utcáit rója, talán nem is tudja, hogy a Rákóczi út 57. alatt található Luther-házat miért hívják éppen így, és bizonyára azt sem tudja, hogy az udvarban egy monumentális, műemlék (!) evangélikus templom található. Ennek a templomnak a bejárata az a nagy, széles, boltíves kapu, mely fölött Luther, a reformátor szobra ékesíti a homlokzatot. A Luther-ház és a templom eredetéről mindenképpen érdemes tudni, hogy a 19. század második felében építette a hatezres lélekszámú Budapesti Szlovák Ajkú Evangélikus Egyházközség, mely ebben a formában 1862 óta létezik (sajnos ma már csak néhány száz tagja van). A körülbelül százötven lakást és negyven egyéb ingatlant magában foglaló épület- együttest azért emelték, hogy a későbbi gyülekezet fenn tudja tartani a templomot és saját magát. Az udvarban található a régi szlovák evangélikus iskola épülete is, melyben 1925-ig folyt az oktatás. Terveztek egy idősek számára készülő szeretetotthont is, ahol a kerület idős lakosai tölthették volna el hátralévő éveiket. Ennek eredményeképp egy igen impozáns, neoromán stílusú épület készült el Schweiger Gyula műépítész tervei alapján 1893-94-ben. Az építtetés költségei azonban óriásiak voltak, ezért az egyház- község szerződést kötött az építő vállalkozóval, miszerint hatvan évre odaadja neki használatra. Az épület hasznosítási jogának 1952. május 1-jén kellett volna visszakerülnie az egyházközség birtokába, ám még ez év elején államosították az egész ingatlant. A templom sorsa ettől kezdve megpecsételődött. Az egyházközség 1965-ben Budapest második legnagyobb evangélikus templomának eladására kényszerült. A templom ma üresen áll. Volt már benne „Tudomány és technika háza”, kereskedelmi célokat is szolgált, de sajnos a szerencsejáték-ipar sem kerülte el. A pénz érdekeinek mindent alávető tulajdonosokat semmi nem érdekelte az épület múltjával kapcsolatban. Ma ismét új tulajdonosra vár. A közel ezer férőhelyes templom ma is műemléki védelem alatt áll. Örömteli lenne, ha oly sok hányattatás után visszakerülne eredeti tulajdonosához, visszakapná műemlék mivoltához tartozó rendeltetését, és újra kerületünk és Budapest díszévé, az imádság, a békesség, az áldás színterévé válhatna. Szpisák Attila evangélikus lelkész (Megjelent a Vili. Kerületi Önkormányzat Józsefváros címii lapjának november 6-i számában) 30 éve avatták az első lelkésznőt Ma már természetesnek vesszük, hogy egyházunkban szép számmal szolgálnak női lelkészek is. Az sem meglepő, hogy napjainkban a teológusnők létszámaránya közelít az 50 százalékhoz. Nemrég hallottam arról, hogy vannak gyülekezetek, ahol a szupplikációk alkalmával már kifejezetten férfi teológust kérnek, mondván: egész esztendőben a lelkésznőt vagy éppen a lelkésznőket hallgatjuk... Néhány évtizede azonban még egészen más volt a női lelkészek helyzete egyházunkban. Átlapoztam az Evangélikus Élet 1973. évi őszi-téli számait, de sajnos egyikben sem találtam még egy rövid, néhány soros említést sem arról, hogy Csöglén 1973 novemberében lelkésszé avatták, és szolgálatába beiktatták Kovács Etelkát Minderről csupán az 1974-es Evangélikus naptár számol be - példás tömörséggel, három sorban. Ugyanitt néhány oldallal előbb azt is olvashatjuk, hogy az országos presbitérium 1973. október 17-i ülésén elhatározta: Kovács Etelkát teljes jogú lelkészi szolgálatba állítja, és engedélyezi felavatását. Ő volt tehát egyházunkban az első, aki gyülekezeti munkatársból lelkésznővé vált. A nemrég nyugalomba vonult lelkésznő készséggel elevenítette fel emlékeit a hosszú szolgálati útról, annak örömeiről és gondjairól... J1’ C elldömölkön születtem, és itt is kezdtem gyülekezeti munkatársként a szolgálatomat. Ez volt az a gyülekezet, amelyre később is mindig számíthattam: az otthonom volt. Sokan, sokat segítettek. Már az általános iskolában, nyolcadik osztályos koromban bizonyossá vált számomra, hogy a teológiára szeretnék menni. Emlékszem, egy éjjel nem tudtam elaludni. Az motoszkált a fejemben: le kell írnom ezt a vágyamat, elhatározásomat, hogy a teológiára készülök, meg kell tudnia a családomnak, a környezetemnek. A tanári kar kissé hüledezett. A gimnáziumban azonban nem éreztem, hogy bárki is ferde szemmel nézett volna rám az elhatározásom miatt. A teológián összetartó évfolyamunk volt. Ketten kezdtünk lányok, de a szigorlatra egyedül maradtam mint női hallgató. Viszont jó barátságba kerültem az alsóbb évfolyamokból Sághy Ildikóval, Nobik Erzsivel, Lőrincsik Judittal és Kozma Éva Máriával. A gyülekezeti munkatársi kibocsátást követően csupán rövid időt töltöttem Celldömölkön, aztán Debrecenbe kerültem, Szabó Gyula mellé. Debrecen után Veszprém következett. A két helyen körülbelül 6 évet töltöttem el összesen. Ezután Ottlyk püspök Csöglére helyezett ki. Itt, ebben a gyülekezetben püspöki engedéllyel minden szolgálatot végezhettem - természetesen Luther-kabát nélkül. Egy váll alatt varrott, fekete köpeny volt akkor a viseletűnk, fehér gallérral, mely megtévesztésig hasonlított a Luther-kabátra. Nagyon szerettem. Kár, hogy kivonták a használatból... A csöglei gyülekezet nagyon a szívemhez nőtt. Azt éreztem, hogy a férfi lelkészekkel nem lehetek teljesen egyenértékű, a szolgálatban mégis számítottak rám. A feladatokat el kellett végezni, és Isten mindig adott elegendő erőt hozzájuk. így érkezett el aztán az idő, amikor végre lelkészként állhattam meg a templom szószékén. Hogy mi változott? Tulajdonképpen ugyanúgy végeztem tovább a szolgálatot, mint ahogy addig is. Bár azt hiszem, nekünk, nőknek lényegesen többet kellett nyújtani ahhoz, hogy ugyanolyan megbecsülésben részesülhessünk, mint férfi kollégáink. Akkoriban még nem rendezték sem a nyugdíj, sem a fizetés kérdését. Azt azonban soha nem tapasztaltam, hogy hátrányos megkülönböztetés ért volna amiatt, mert női lelkész vagyok. Elfogadtak. Csögle mellé öt év múlva Marcal- gergelyit is megkaptam. Amikor először megpillantottam a romos, düledező templomot, ez az ige jutott eszembe: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. ” A beiktatásomra szóló meghívóra is ezt nyomtattuk. Azóta ez az ige életem vezérfonalává, személyes hitvallásommá vált. Csögle és Marcalgergelyi együtt szép nagy körzetet tesz ki, felsorolni is nehéz a hozzájuk tartozó falvakat: Kispirit, Nagypirit, Egeralja, Adorjánháza, Bánhalma - ezek Csögle szórványai Szergény, Külsővat és Vinár pedig Ger- gelyi filiái. Kéthetente mindenhova eljuÍ tottam. Nagyünnepeken 14-15 istentiszteletet tartottam összesen. Volt egy hűséges szolgatársam is - még Reuss András hagyta a gyülekezetre egy Danuvia motor. Eléggé sportos jelenség voltam. Ennek nagy hasznát is vettem, mert én akkoriban 52 kg voltam, a motor viszont 103-at nyomott. A sáros utakon - akkor még nem volt aszfalt Csöglén - sokszor belesüppedtünk a sárba, hóba, így hát minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy ki tudjam rángatni onnan derék szolgatársamat. Csöglén és Marcalgergelyiben összesen 33 évet töltöttem. Nem volt könnyű, de megérte. Az évtizedek alatt tényleg otthonommá váltak a gyülekezetek. Bár ma már egyik-másik kicsiny szórvány - hiszen a falvak nem jelentenek túl sok perspektívát a fiataloknak azok, akik megmaradtak, hűségesek. Nemrég vonultam nyugdíjba. Most következett el az az idő számomra, hogy végre elmélyedhessek a teológiában. Szeretném még egyszer végigolvasni a Bibliát, szeretnék utánajárni a nehéz részeknek, könyveket olvasni, töltekezni. És jó szívvel emlékezni mindarra, amit magam mögött hagytam. Azt hiszem, ha tehetném, ma is újra ugyanezt vállalnám. És újra csak ebben bíznék: van, aki megerősít engem. O „reményem sziklaszála”. Vagy ahogyan Ady írja gyönyörűen: „És hogyha néha-néha győzök, O járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.” Varga Gyöngyi I dén lesz harminc esztendeje annak, hogy egyházunkban női lelkészeket is ordinálnak. Mégis három évtized távolából, illetve megannyi értékes és hűséges lelkésznői pályafutás láttán sem csitultak el az e tény helyességével kapcsolatos kérdések. Vajon biblikus vagy sem a nők ordináoió- ja? Nem kell-e félni attól, hogy ez a hivatás is elnőiesedik? Lehet-e olyan tekintélye a gyülekezeti presbitérium előtt a női lelkésznek is, mint a férfinek? Van-e elegendő ideje és energiája a család mellett a lelkésznőnek arra, hogy a szolgálatát maradéktalanul elláthassa? Sok a kérdés, no meg a vélemény is, de mintha egy fontos nézőpont elkerülte volna sokak figyelmét. Harminc esztendeje már annak is, hogy a legtöbb lelkésznő megosztja házastársával az élet és a szolgálat terhét, gyönyörűségét. Akikről nem szoktunk beszélni, a „tisztelendő férjurakról” - ahogyan én neveztem el őket, mert még megnevezésük sincsen -, akik mégis támaszként állnak mellettünk, női lelkészek mellett, akár mint azonos hivatású, akár mint civil foglalkozású hitvestársak. Talán meglepő lenne, ha ezen a címen hívogatnánk őket különféle egyházi találkozókra: „papnőférjek konferenciája” vagy „lelkésznőfér- jek csendesnapja”; és ha el is látogatnak a hagyományos, papnék számára szervezett alkalmakra, feltételezhetően nem igazán éreznék odavalóknak magukat. Pedig több figyelmet, törődést, lelkigondozást, szere- tetet és köszönetét érdemelnének egyházunk egészének részéről azok a lelkészi szolgálatban álló férjek, akik zokszó nélkül, sokszor erejükön felül vállalják át szintén lelkész feleségük szolgálatát, ha várandós kismama párjuk fáradt, vagy ha a már nagyobbacska gyermekük megbetegszik, és szüntelenül csak az édesanyját hívja. Vagy azok a laikus, de tisztelendő férjurak, akik karriert, jól fizető kenyérkereseti lehetőséget, köz- megbecsüléssel járó állást adtak fel azért, hogy lelkésznő feleségük egy apró faluban kiegyensúlyozottabban végezhesse szolgálatát. Mert mosni, főzni, bevásárolni és a gyermekekkel foglalkozni akkor is kell valakinek, ha a lelkésznő feleség és anyuka csak késő este ér haza a családlátogatásról. No és persze a gyülekezet háza táján is mindig akad elvégzendő tennivaló. A lelkésznő férje pedig kéznél van a hótakarításra, a fűnyírásra, a javítási és szerelési feladatokra vagy a betonozásra, de még az úrvacsorái kehely és paténa kikészítésére is! És ő szalad és elvégzi, önzetlenül, Isten iránti szeretet- ből. De vajon meglátja-e valaki benső vívódásait, amíg mindennap újra el tudja fogadni, hogy felesége lelkészi szolgálata alá kell rendelnie még a hagyományos férfiszerepet is, amikor kényelmes fotel és sportláp helyett a vacsora után neki kell elmosogatnia, mivel lelkésznő felesége hajnalig prédikációt ír? E sorokat olvasva néhányan felhúzott szemöldökkel valószínűleg ilyesmit gondolnak magukban: „Nagy dolog! Más asszonyok férjei is vállalkoznak erre olykor!” Bizonyára. Ám egy lelkésznő férjének lenni mégis külön „műfaj”, hiszen e férfiak nem csupán a társ tehermentesítése miatt vállalják fel a háztartás vezetését, hanem azért is, mert mélyen tisztelik azt a hivatást, a lelkészi szolgálatot, amit feleségük végez! Ez pedig nemes és példaértékű dolog. Hiszen nem könnyű az „üvegfalú” parókián élni, amelynek bejárata fölé nem lehet kiírni nagy betűkkel, hogy „az én házam az én váram”. Nem egyszerű férjként lemondani a kényeztetésről amiatt, mert a lelkésznőnek fárasztó napja volt, és inkább ő várja a vigasztalást hitvesétől. Nem magától értetődő mindig megértőnek lenni, amikor a várva várt közös nyaralás csúszik, mert a feleség szolgálata állandó lelki ügyelet, és nem lehet előre tervezni. És az sem megy egyik napról a másikra, hogy a férfiember megszokja, hogy bár ő viseli a kalapot, mégsem tőle kémek tanácsot a látogatók, hanem oldalbordájától. Mindehhez bizonyára nem is kevés hitre, lelkierőre, imádságos szívre és alázatra van szükség, valamint arra a krisztusi szeretet- re, amelyről az írás így tesz tanúbizonyságot: „Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte. ” (Ef 5,25) És még valamire. Arra, hogy néha azért a tisztelendő férjurak hátát is megveregessék egy-egy köszönő szóval, hogy jelenlétük, önfeláldozó szeretetük, szolgálatuk által a női lelkészek felszabadultabban és eredményesebben vállalhassák fel a lélekgyógyítás küldetését. Szőkéné Bakay Beatrix
