Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-11-16 / 46. szám
2003. NOVEMBER 16. 7. oldal Egy paptanár monológja Gimnáziumi lelkészként és tanárként a legkülönbözőbb témákról beszélgetek diákjaimmal. És rengeteg témáról nem, pedig kellene. Karinthy szavaival élve: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. r = Evangélikus Elet Hidd el, nem zavar különösebben, ha lilára fested, hosszúra növeszted vagy éppen két milliméteresre vágatod a hajadat. És a piercing miatt sem azért szólok, mert - az igazat megvallva - nekem nem tetszik, hanem mert veszélyesnek tartom. De felszisszenek, ha a tetoválásról beszélsz. Vajon miért? Talán nem tetszenek az ábrák, vagy féltem az egészségedet? Nem erről van szó: vannak olyan tetoválások, amelyek akár szépek is lehetnek, és bízom benne, hogy az ábrák készítői betartják az alapvető higiéniás szabályokat. Viszolygásom egészen más természetű. Jól emlékszem hajdanvolt diákkoromra. Ne félj, nem akarom veled elhitetni, hogy bezzeg én mennyivel jobb, rendesebb gyerek voltam annak idején. Épp ellenkezőleg: sok mindent bánok, sok mindent szégyellek akkori gondolataimból, dolgaimból. Van, amit ma is vállalok; van, amire úgy gondolok, mint szükségszerű tévedésre; s van, ami ma is égető szégyenfolt a múltamban. Egy jó van bennük: hogy ezek már a múlt részei. Eltüntetni semmit nem lehet, de továbblépni, megbocsátani igen. Jó, hogy nem a múltam terheivel, állandó jelenlétével kell élnem a mai napomat. Nem szégyellem kamaszkorom kopott farmerdzsekijét, jelvényeimet és vékony bőrszíjból készült nyakláncaimat. De szörnyű lenne, ha valaki arra kényszerítene, hogy most hordjam őket. Tetoválás Emlékszem a napra, amikor az utolsó nyakláncot levettem a nyakamról. Sétáltam az úton, és azon tűnődtem, mit jelent nekem ez a bőrdarab. Rájöttem, hogy semmit: már nem érdekel, csak rajtam maradt, mint egy kamaszkori emlék. Abban a pillanatban levettem, és soha többé nem vettem föl. Emlékezetes pillanat volt. És általában jó, ha vannak ilyen pillanatok, amikor az ember túlléphet saját múltján, ráérezhet, hogy a múltja nem börtöne. Kodolányi azt mondja, olyanok vagyunk, mint a fák: ha megálltunk a növekedésben, már meg is haltunk. Ha befested a hajadat, azt mondom: mindegy, próbáld ki, a festés majd elmúlik. A karika is kivehető a szemöldöködből, legfeljebb később majd szégyelled egy darabig, hogy valaha megtűrted magadon . De a tetoválás lényege az, hogy örökre megmarad! Amit egyszer a bőrödbe rajzoltatsz, azt soha nem szeded le, akármit hoz a jövőd! Egyik kedves zenekarom így énekelt vagy húsz évvel ezelőtt a tetoválásról: „Szeretlek, Erzsi, haver vagy, János, csapat csak egy van: a Ferencváros!” Ha megkérdeznénk annak a tetovált karnak a gazdáját, talán azt mondaná: ma már az Erzsire meg a Jánosra sem emlékszik, és nemhogy a Ferencváros, de még a foci sem igen érdekli. Miért akarod hát mai önmagadat „rögzíteni”, miért akarsz egy életre olyan jeleket vésetni testedre, amelyeket talán már három év múlva sem tudsz felvállalni? Mert hidd el, megváltozol, és ez jól van így. Jó azt érezni, hogy mindig van esély egy új kezdésre, a saját magunkkal való szembenézésre. Jó, ha időnként azt mondhatjuk, én már más vagyok, túllépek saját múltamon. Ennek a szabadságát veszed el magadtól, ha a mostani érzéseidet, vágyaidat, ízlésedet egy életre rögzíted. Ami ma jó poén, holnap szé- gyellnivaló bélyeggé változhat. Komolyan ezt akarod? Nézd, én is tudom, hogy vannak olyan kapcsolatok, amelyek egy életre szólnak, amelyek nem változnak. De ezekhez a kapcsolathoz nincs elég bőrfelületed, mert ha rájuk találsz, kívül- belül átjárn ak téged. „ Teljes szívedből, teljes telkedből és teljes elmédből” ragaszkodsz ahhoz, aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”', és egy testté, egy emberré leszel azzal, akivel az egész életedet le akarod élni. A hazád is a nyelvedben és a szívedben lakik, nincs szüksége arra, hogy állandóan látható legyen. Ezenfelül pedig hagyd meg magadnak a jogot, hogy megváltozz. Ne add föl meggondolatlanul saját szabadságodat! Hegedűs Attila AmÜteimíMM - harc a falfirkák ellen jr"n,J Ha egyszer a város bármely részén az utcákat róva megállítanánk a járókelőket, és megkérdeznénk tőlük, mit szólnak a falfirkákhoz, azt hiszem, ötvenből negyvenkilenc azt mondaná, kétségbeejtőek. Tönkreteszik környezetünket, ráadásul óriási kárt okoznak azoknak a kisvállalkozóknak is, akik kemény munkával - saját kezűleg vagy komoly költségért - újra meg újra letisztítanak mindent, ám reggel a frissen festett falakon ismét megtalálják az „alkotásokat”. A lakóházak lakói vagy hozzászoknak a látványhoz, és lemondanak egy minimális nívó iránti igényükről, vagy naponta undorral lépnek ki és be a kapujukon. Ugye valamit tenni kellene? A Budapest III., Árpád fejedelem útja 49/a-b alatti ház kapuja mellett néhány hete táblát találtam, melyen ez állt: „A Budapesti Városvédő Egyesület Antigraffiti Csoportja és Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata közös akciója az Árpád fejedelem útja tíz lakóházának megtisztítása és antigraffiti anyaggal való bevonása. A kezdés időpontja: 2003. szeptember 22. Várható befejezés: október 22. További információ: tel.: 32-23-870; fax: 32-23-877; e-mail: civil3734@datanet.hu”. Megnéztem, hogyan távolítja el a négy szorgos kéz a firkákat, és miként keni be védőanyaggal a helyüket másik négy. Utána felhívtam a megadott telefonszámot, mivel kíváncsi lettem rá, milyen „további információkkal” tudnak még szolgálni. Megtudtam, hogy a „fenti munka hosszú előkészítés eredménye, mely mintául kíván szolgálni a helyi közösségek segítéséhez. Ez sajnos sok adminisztrációval jár” (megéri, mondom én), „de az egyesület a szervezési, ügyintézési feladatokat ingyen elvégzi”. Először a ház lakóit kell meggyőzni. Házanként, közgyűléseken kell eldönteniük, hogy részt akarnak-e venni az akcióban. A költségek 10%-át nekik kell állniuk (ha nekik is kell valamennyit fizetniük, mindjárt jobban fognak utána ügyelni a ház falára), és akkor az önkormányzat is segít. Itt 90%-ot vállalt! A III. kerület tíz házának - Árpád fejedelem útja 49-59. - lakói máris boldogok, és hálásak az eredményért. (Azóta olyanok is jelentkeztek, akik az önkormányzattól függetlenül érdeklődtek.) Amikor elkészül a munka, egy hónapig szükség esetén ingyen takarítják a falat. Ezután már a ház dolga a tisztítás. A „taszító anyagot” otthagyják, és abban reménykednek, hogy ha a ház mindig azonnal leszedi a „graf- fitikísérleteket”, a tettesek megunják, és elmennek máshová „pingálni”. Aztán ha már a „máshovák” is megszűnnek, akkor talán keresnek maguknak valami produktívabb elfoglaltságot... Az említett tíz ház a HÉV vonala mentén található, a Kolosy tértől kifelé tartva a városból. Utána a tervek szerint a Kolosy tér II. kerületi részének graffí- timentesítése következik. Állítólag a VII. kerületi polgármesterrel is megkezdődtek a tárgyalások. Amint a Nagykörúton elkezdik a munkát, a főváros is hozzájárul az akcióhoz - ígéri Schiffer János főpolgármester-helyettes. Azóta eltelt néhány hét, lejárt a befejezési határidő. Megérdeklődtem, mi a helyzet. A tisztítás időben elkészült, nemcsak a falakon, hanem körülöttük más érintett területeken is, látványos eredménnyel. A mintegy 300 lakás tulajdonosa örül és elégedett. Eddigi tapasztalatuk az, hogy néhány új firka azonnali eltávolítása után az illetők felhagytak a további próbálkozásokkal. A kísérlet sikerült! De szép is lenne, ha ez az akció minél gyorsabban, minél több helyen elterjedne, és szemünk láttára lassan tisztulna a város. A „modern misszionáriusokat” (EvÉlet szeptember 28.) pedig, akik a „Jézus szeret téged” vagy (pontatlanul) „Bűneid zsoldja a halál” feliratokkal sajnos szintén elcsúfítják a falakat - talán rá lehetne venni arra, hogy más utat keressenek a bűnös városiak szívéhez... Kovács Mária r-------Áramszünet------Na nem a „nagy New York-i”, csupán a „kis balassagyarmati”, mely 2003. október 7-én kb. 20 órától 22 óráig tartott. Hogy a bűnözési statisztika nem mutat majd durva kiugrást ebben az időben, azt csak remélni tudom. Népességrobbanástól viszont semmiképpen sem tartok. Igaz, panaszra sem lehet okom, hiszen az idén a keresztelések száma hála Istennek fej-fej mellett halad a temetésekével, amely népegyházi statisztikáinkra általában sajnos nemigen jellemző. Mindenesetre valószínű, hogy a történelem- könyvekbe nem kerül majd bele ez a dátum, de számomra egy darabig azért emlékezetes marad. „Véletlenül” épp a számítógép előtt ültem. Nem kell mindjárt rosszra gondolni! Én magam is hajlamos vagyok elhamarkodottan ítélkezni egyes kortünetnek számító tevékenységek és jelenségek felett. „Számítógépezés” - nem szeretem ezt a kifejezést. A gyerekeim azonban következetesen használják, annak ellenére, hogy számtalanszor elmagyaráztam nekik: ilyen tevékenység nem létezik. Nem „számítógépezni” szoktam, hanem például levelezem, szakdolgozatot írok, konfirmációi és hittanos tanterveket, óravázlatokat, feladatlapokat állítok össze, információt gyűjtök, zenét hallgatok, filmet nézek, és persze játszom is. Ezek pedig elég konkrét és egymáshoz képest szerteágazó tevékenységek, így lehetetlen egyetlen üres szóban összefoglalni őket. Olyan ez, mint a „vállalkozó”. Nem derül ki belőle, mi az illető foglalkozása: ugyanúgy lehet vécés néni, mint építészmérnök. No de hagyom a nyelvleckét, most az áramszünetről írok. Istennek terve volt vele... Tehát amikor sercent a monitor, és hirtelen minden csendes és sötét lett, először az áramszolgáltató le- és felmenőiről történő csendes megemlékezésre szántam pár másodpercet, majd miután semerről sem hallottam páni gyermeksírást, fejveszett rohangálást, székborogatást, üvegcsörömpölést, óvatosan felálltam, és kibotorkáltam a konyhába, ahol már gyülekezett a család apraja-nagyja. A gyerekek szemlátomást - azazhogy éppen nem szemlátomást - élvezték a váratlan új helyzetet. Feleségem ekkorra már azt is kiderítette, hogy nem a biztosíték ment ki. Sötétség borult az egész utcára, sőt - mivel egy forgalmas kereszteződésben lakunk, és több irányba is kilátunk -- arról is meggyőződhettünk, hogy a környékre, vagyis a belvárosra s talán az egész városra kiterjedt. Az urbanizált ember ilyenkor érzi igazán kiszolgáltatottnak magát. Istenem, milyen ingatag alapokon - hogy ne mondjam, cseréplábakon - áll a mi fene nagy biztonságunk! Egy „kis” hiba, és emberek ezrei maradnak fény, meleg, pirítós kenyér, hideg sör, Danubius rádió és „Barátok közt” nélkül. A lelkész pedig megakad áldott szolgálata végzése közben, legrosszabb esetben - ha túl sok dokumentumot tartott egyszerre nyitva - még a cica is elviheti a személyre szabott és egyedi hangvételű konfirmációs kátéjának ama estén íródott fejezetét. Persze hogy bosszankodtam tehát pár pillanatig, ám elég gyorsan vág az eszem, és hívő ember lévén mindjárt arra gondoltam, nem fellengzősség azt feltételezni Istenről, hogy a több mint hatmilliárd ember közt mindegyikünkre jut külön elég ideje. Ugyanazzal a kitüntető figyelemmel fordul tehát most felém is, mint azokhoz a harmadik világbeli gyerekekhez, akik ezekben a percekben halnak éhen, vagy azokhoz a bátor ellenzékiekhez, akiket épp most kínoznak halálra valamelyik idióta diktátor pribékjei egy távoli ország pálmafás fővárosának egyik alagsori helyiségében. „Istennek tehát terve van az életemben ezzel az áramszünettel!” - gondoltam, és beleborzongtam a jóleső tudatba. Óvatosan átvettem feleségemtől másfél éves fiamat, aki nem sírt, és a sötétben is teljes bizalommal kapaszkodott át az én ölembe. A spájzból elsőként előkotort gyertyát így meggyújthatta édesanyja, amit a kicsi nagy érdeklődéssel figyelt, és közben szélesen elmosolyodott. Ahogy a biztonságot jelentő pislákoló fényben végre nyugtáztuk, hogy mind együtt vagyunk, először beindultak a reflexek: „kapcsoljuk be a tévét!” - szólt nagyobbik fiam. Miután nővérei tájékoztatták az elektromosság háztartási célú felhasználási lehetőségeiről és korlátáiról, mindnyájan jót nevettünk az ötleten. Családi élet, hittanóra ÉS ALTERNATÍV ENERGIAFORRÁSOK Mit volt mit tenni, leültünk hát az asztal köré az adventi hangulatban. Ekkor már minden fontosabb helyiségben sikerült egy-egy gyertyát gyújtani. Beszélgettünk. A váratlanul nyakunkba szakadt rusztikus hangulat a gyerekekben is felébresztett valami sajátos nosztalgiát. Sztorizni kezdtek, felelevenítvén a korábbi lakhelyeinken közösen véghezvitt csínytevéseiket, hóemberépítéseket, hasra eséseket, és közben hatalmasakat nevettek. Pedig általában véve is „beszélgetős család” vagyunk, akik nem csak a tévé előtt szoktunk találkozni, most mégis valami egészen újszerű és csodálatos módon kerültünk közel egymáshoz mindnyájan. Miután nyugtáztuk, hogy ez nem egy pár perces áramkimaradás, beletörődtünk, hogy megszokott tevékenységeinket gyertyafénynél kell elvégeznünk. Először a kicsit fektettük le, utána a lányok mentek sorban fürdeni, én pedig leültem az első osztályos fiam ágya mellé, ahol olyasmiket tudtam meg, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Pedig Isten a tanúm, néha megpróbálkozom azzal, hogy „na gyere, fiam, meséld el, mi volt az iskolában”, de ezzel nem jutottam messzire. Most teljesen magától nyílt meg. Még a feleségem is csodálkozott, aki egyébként összehasonlíthatatlanul többet foglalkozik a gyerekekkel, mint én. Mi tagadás, megnyugtatóan hatott mindkettőnkre a tudat, hogy esélyem sincs felkelni, és valami „fontos tevékenységbe” kezdeni. Miután mindenki lefeküdt, és elcsendesedett a ház, én az egyetlen égve maradt gyertya fényénél álltam a konyhában, és gondolkodtam. Bizser- gető jó érzés kerített hatalmába. Most átéltem valami csodát, és ehhez egy áramszünet segített hozzá. Istennek valóban terve volt ezzel! Aztán még azon is eltűnődtem, amiről barátaimmal szoktunk beszélgetni, hogy menynyire szerencsétlen dolog a nagy szolgáltatók monopolhelyzete. Ha politikus lennék, biztosan harcolnék az alternatív energiaforrások népszerűsítéséért. Mert most mi is van? Egy kis Paks- mizéria, aztán egész városokra kiterjedő áramszünetek, megsavanyodott tej, langyos sör, hideg radiátorok. Pedig ott a szél, a Nap és sok egyéb lehetőség, hogy villamos energiát termeljünk. A nyugati országok többségében ez már természetes. Sőt olyanról is hallottam, hogy a kis üzemek által termelt villamosenergia-fe- lesleget a nagy áramszolgáltatók kötelesek emelt áron megvásárolni. Jóleső érzéssel gondoltam arra, mennyire „up to date” voltam, amikor az aznapi hittanórán a teremtés kapcsán az ember felelősségéről beszéltem a gyerekeknek. Aztán fogalmazgatni kezdtem magamban ezt a beszámolót a „kis balassagyarmati áramszünetről” és annak etikai tanulságairól. Elmélyült gondolataimat egy éles csattanás zavarta meg. A mosogatógép folytatta munkáját... Bartha István
