Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-02-02 / 5. szám
Evangélikus Élet 2003. FEBRUÁR 2. 5. oldal Megemlékezés a magyar kultúra napjáról a Petőfi Irodalmi Múzeumban A Petőfi Irodalmi Múzeumban már hagyománnyá vált, hogy január 22-én évről évre megemlékezést tartanak a magyar kultúra napja alkalmából. A Károlyi-palotában elhelyezett múzeum gyönyörű díszterme idén is zsúfolásig megtelt az ünneplő közönséggel. Mint ismeretes, Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be nemzeti imádságunkat, Hymnus a magyar nép zivataros századaiból címen. Az ünnepség a hely szelleméhez méltó, magas színvonalú irodalomtörténeti előadással kezdődött, majd Sudár Annamária előadóművész mondta el Kölcsey egyik versét. A 180. évfordulóra megjelent CD 13 nyelven tartalmazza a Himnuszt, valamint másik „nemzeti imádságunkat”, Vörösmarty Mihály Szózatát. A CD-le- mez bemutatása után a következő előadó a Himnusz angol fordításáról szólt nagy szakértelemmel. Az ünnepség végén Bessenyei Ferenc művészi tolmácsolásában hangfelvételről hallgathattuk meg a Szózatot. Herényi Zsuzsanna Ágnes A vers ünnepe Orosházán A versmondó verseny szünetében a rajzpályázat anyagából készült kiállítást is megtekintették a résztvevők A magyar kultúra napjához kapcsolódóan országszerte számos esemény zajlott. Orosházán is méltóképpen emlékeztek meg a Himnusz születésének évfordulójáról. Hazánk minden evangélikus iskolája meghívást kapott a Kölcsey versmondó versenyre, melyet január 23-án rendeztek meg az Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimnáziumban. A kiírás szerint az első fordulóban Kölcsey Himnuszát, a másodikban pedig egy szabadon választott 19-20. századi magyar költő ódáját kellett elszavalniuk a jelentkezőknek. Az eseménynek otthont adó intézmény és az orosházi iskolák versenyzői mellett a bonyhádi, a Deák téri, a győri, a szarvasi és a soproni evangélikus iskolákból összesen 24 diák mérte össze felkészültségét. A rendezvény megnyitóján először Jantos Istvánná igazgatónő köszöntötte a megjelenteket, majd bemutatta a vendégeket és a zsűri tagjait. Ribár János esperes, a verseny fővédnöke megnyitóját egy vallomással kezdte arról, hogy mit jelent számára a Himnusz. Megosztotta a hallgatósággal, hogy-nemcsak számára az egyik legszebb költemény, hanem az orosházi gyülekezetben is nagyon régi hagyomány, hogy minden vasár- és ünnepnap eléneklik a Himnuszt. Hatalmas felháborodást okozott, amikor egyszer véletlenül elmaradt. Érthető, hisz a legtöbb ember magáénak érzi nemzeti egységünk szimbólumát. De nem csak a Himnuszt kell ismernünk, szükségünk van minden költeményre - a mai világban világító „szellemi szentjánosbogarakra”. A lélekemelő indítás után a verseny diák, tanár, zsűritag és hallgató számára egyaránt legizgalmasabb percei, a versek bemutatása következett. Az igen színvonalas mezőnyben művészi előadásban hallhattunk számunkra ismert és ismeretlen költeményeket, köztük az egyre népszerűbb IVass Albert, Reményik Sándor, Szilágyi Domokos müveit vagy az anonim szerzőtől származó Kárpátaljai miatyánkot. A 7-8. osztályosok zsűrijének elnöke Jancsó Kálmánná, az Evangélikus Pedagógiai Központ szakértője volt. Ebben a kategóriában zajlott a legnagyobb verseny, ezt jelzi a sok különdíj is. 1. helyezett lett Győri Éva (Budapest-Deák tér), 2. Csizmadia Kráto/jOrosházi Evangélikus), 3. Kovács Nóra (Orosházi Vörösmarty), különdíjat kapott Gál Ivett (Soproni Hunyadi) a szabadon választott vers elmondásáért. A gimnazisták zsűrijében Mihályi Zoltánná, az Oktatási Osztály vezetője és Szvincsák Sarolta, a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium magyartanára vett részt. A 9-10. osztályosok versenyének eredménye: 1. helyezett Francia Dániel (Győr), 2. Bors Anikó (Soproni Berzsenyi), 3. Lőrincz Leila (Orosházi Evangélikus), különdíjas Köhler Nóra (Bonyhád). A 11-12. osztályosok versenyében 1. helyezést ért el Benedek Zalán (Győr), 2. Salamon Klára (Soproni Berzsenyi), 3. Laszti Beáta (Orosházi Evangélikus), a különdíjat pedig Balogh Melinda (Budapest- Deák tér) érdemelte meg egyéni előadásmódjáért. A szavalóversenyhez kapcsolódóan képzőművészeti pályázatot is hirdetett az orosházi iskola, ahova két témakörben lehetett pályamunkát beküldeni: a Himnusz című vershez illusztrációt készíteni, illetve képben megfogalmazni azt, hogy „Mit jelent számodra magyarnak lenni?”. A beérkezett alkotásokból a rendezők szép kiállítást szerveztek, melyet a verseny ideje alatt tekinthettek meg a jelenlévők. Az eredményhirdetés is sok izgalmat tartogatott még, de senki sem tért haza üres kézzel. Az orosházi iskola ajándék- könyvei és igés könyvjelzői mellett az Evangélikus Pedagógiai Központ, az orosházi gyülekezet és Fiilöp Béla, az iskola tanára által ajándékozott könyvjutalmakat kapták a legjobbak. A megnyitón is elhangzott, hogy hagyományteremtő szándékkal indult ez a verseny, így jövőre is várják a szavalókat a magyar kultúra napján Orosházára. Kilián Szilvia Régi kincsek megmentője Jankovich Miklós-gyűjtemény a Magyar Nemzeti Galériában Luther Márton saját kezű végrendeletét az Evangélikus Országos Múzeumban meghatva néző múzeumlátogatók közül vajon hányán tudják, hogyan és kinek a révén került a budapesti evangélikusok birtokába ez a kincs csaknem 200 esztendővel ezelőtt? Ki az a nemes gondolkozású hazánkfia, aki a róla készült képmás alá egyebek mellett ezt írta: „Atyáinknak hőstetteit, divatit, míveit ennyészetnek örvényéből kiragadtam...” Jankovich Miklós (1773-1846) jogi tanulmányai és többéves kamarai tagsága mellett szenvedélyesen gyűjtötte, mentette a történeti emlékeket, képző- művészeti alkotásokat. 1790 táján kezdett komolyan érdeklődni a régiségek iránt, részben az apjától, nagyapjától örökölt országgyűlési irományok, érem- gyűjtemények láttán. 1796-ban szerezte meg egyik legnagyobb értékét: Andreas Hess Chronica Hungarorumát, az első magyarországi nyomtatott könyvet. Gyűjtött ötvösműveket, fafaragásokat, kőemlékeket, rengeteg könyvet, levéltári anyagot, mindent, ami a magyarsággal kapcsolatos. (Mintegy hatvanezer könyv, fatábla, vászonra, fémlemezre festett képek - pl. II. Rákóczi Ferenc képmása, Mátyás király portréja, oltárképek -, Sylvester János Újszövetség-fordítása, rengeteg műtárgy, jeles emlék - pl. Bakócz Tamás keresztje, Fráter György török ivócsészéje, Bocskai István süvegdísze, amit a török szultántól kapott a korona mellé stb. - került a birtokába.) Gyűjtőszenvedélye a fizetésképtelenségig vitte. 1836-ban csak József nádornak sikerült segíteni rajta azzal, hogy az országgyűléssel megvetette kollekcióját a Magyar Nemzeti Mú- zeúm számára. Természetesen jóval értékük alatt adta el kincseit, amit maga is a múzeumnak szánt. Gyüjtőszenve- délye nem csillapodott: újabb kollekció összeállításához kezdett, fékezhetetlen vásárlása, ajándékozása ismét menthetetlen csődbe juttatta. „Élete végét méltatlan körülmények között töltötte” - írja a krónikás. Második gyűjteményét halála után árverezték el, de ebből már kevés jutott a Nemzeti Múzeumnak. Özvegye és leszármazottai azonban a család birtokában maradt műtárgyakból számos kincset a nemzetnek adományoztak. Jankovich gyűjtő munkájáról, egyes sikeres felfedezéséről, mütárgyvásárlá- sáról több alkalommal is beszámolt, tudományos cikkeket írt. Közben nagy figyelemmel kísérte a hazai eseményeket is. így történt, hogy amikor 1815-ben elhatározták az Országos Evangélikus Levéltár létrehozását, nagy értékű levéltári gyűjteményéből értékes irategyüttessel ajándékozta meg az új intézményt. Luther Márton saját kezűleg írott végrendeletét is ehhez csatolta utóbb. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás tartalmas, gazdag katalógusában ezt olvashatjuk: „Különleges egységet képez az a dokumentumgyűjtemény, amelyet Jankovich Miklós a magyarországi evangélikus egyháznak adományozott 1815- ben, s amelyek mellé utóbb Luther Márton saját kezű végrendeletét is odaajándékozta. A magyarországi evangélikus egyházra vonatkozó iratokat a mai napig elkülönítve, gyűjteményként őrzik, és nagy becsben tartják az Országos Evangélikus Levéltárban.” A több termet elfoglaló kiállítás a magyar közgyűjtemények alapításának 200. évfordulója alkalmából az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum és a házigazda, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének Jankovich-anyagából jött létre. A gondos válogatás sokszínűsége egyaránt felkeltette a látogatók érdeklődését a gyűjtő személye, a gyűjtés módja és az egyes műtárgyak iránt. Lehet, hogy a kiállítás hatására a Jankovich gyűjtötte iratokból, műtárgyakból egy-egy még valahol lappangó érték ismét valamelyik múzeumba kerül? Schelken Pálma Júdás anyja Ezzel a címmel írt verset egy orosz költő, Jevgenyij Vinokurov. A költeménynek természetesen semmilyen bibliai vagy történelmi alapja nincsen, hiszen nem tudjuk, ki lehetett ez az asszony, s vajon megélte-e fia halálát. Júdás személyét viszont jól ismeri mindenki. Jézus árulójaként neve negatív tartalmú fogalommá lett. Személyének és tettének titka sok bibliaolvasót és regényírót foglalkoztatott. De az említett költőt nem az áruló személye ihlette meg, hanem anyjának képzeletbeli magatartását leírva egy olyan emberi attitűdre mutat rá, amellyel gyakran találkozhatunk. A vers Rab Zsuzsa fordításában így szól: Mikor Júdás himbálódzott a nyárfán, lábánál anyja ült, jajongva árván, vonított és vergődött. Könnyei keserű árja nem szűnt ömleni. Júdás szederjes lábait karolta: „Gonosz világ! Miért törtél magzatomra?!” Mi is az, ami olyan meghökkentő ebben a néhány sorban? Az az anyai elfogultság, amely szöges ellentétben áll az igazsággal. Emberileg persze érthető, ha az anyai szeretet mindenkivel szemben mentegeti a rossz útra tért gyermeket. A rossz barátok vitték őt ilyen útra. A tanár a hibás, hogy megbukott matekból. Gonosz a világ, az tehet mindenről. Ez az elfogultság azonban megmérgezi az egész életet. A kétféle mérce nemcsak a politikai pártok hadakozásában jelentkezik, hanem a mi mindennapi életünkben is. Talán nem is tudatosítjuk, hogy a hozzánk tartozók, a számunkra rokonszenvesek iránt mennyivel elnézőbbek vagyunk, mint azok iránt, akikről megvan a megfellebbezhetetlen véleményünk. Ezt a részrehajlást a Bibliánk személyválogatásnak nevezi. „Ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, és a törvény mint törvényszegőket marasztal el titeket. ” (Jak 2,9) Péternek is megszégyenülve kellett megtapasztalnia az általa megvetendőnek vélt pogány Koméli- usz házában, hogy nem személyválogató az Isten (ApCsel 10,34). Szé- gyenítse meg a mi elfogult, részrehajló magatartásunkat is Istennek az a szerete- te, amely felhozza napját a gonoszokra és a jókra egyaránt (Mt 5,45). De győzzön meg minket még inkább az a szeretet, mely kivétel nélkül minden emberért odaadta Egyszülött Fiát a keresztre, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A Júdás anyjáról szóló verset olvasva azonban szembe kell néznünk azzal a súlyos kérdéssel, miként oldódhat meg az a lelkiismereti konfliktus, amellyel azok küszködnek, akiknek gyermeke vagy testvére, netán apja, anyja súlyos bűnt követett el. Mentegessék az illetőt, vagy ítéljék el? Egy német egyházi lapban olvastam egy Martin Bormann-na\ készült interjút. Apja Hitler legbenső munkatársa volt, ő maga pedig Hitler keresztfia. Fiatal volt még, amikor át kellett élnie a hitleri Németország öszszeomlást és apja öngyilkosságát. Lelkében is teljes volt az összeomlás és a zűrzavar, a szégyen és a gyász. A kiutat az Isten Igéjével való találkozás jelentette számára. Katolikus szerzetes és pap lett. A kínzó lelkiismereti kérdésekkel vívódók számára tehát nem jelent megoldást sem a mentegetés, sem az ítélkezés, csupán a Jézushoz való odafordulás. Hiszen egyedül 0 az, akinek hatalma van arra, hogy megítéljen és megmentsen bennünket. Marschalkó Gyula SZÍNHÁZAJÁNLÓ Passió a Duna-deltánál „Hallgassak még?” — ezzel a kérdéssel töri meg a csendet a felhúzott lábbal, térdeire hajtott fejjel kuporgó asszony Visky András Júlia című monodrámájában, amelyet október 22-én mutatott be az Új Thália Stúdió. Nem tudni, mióta ül ott a porban, zsákvászonszín öltözékben, a kőfalnak támaszkodva. így találjuk, amikor megérkezünk. A csend a Viskyt teoretikusként és dramaturgként egyaránt megihlető Grotowski és Brook liturgikus színházában az archaikusán értelmezett kezdetet idézi meg: immár készen áll a színházi tér-idő egy egészen sajátos passióesemény létrejöttéhez. Tompa Gábor minimálszínháza maximálisra fokozza a mitikus-liturgikus minőséget: minden gesztusnak, fejmozdulatnak, a test minden rándulásának nyomatéka van, éppúgy, mint a tekintet különböző pályáinak vagy a világosság-sötétség játékának. A mindenestől életrajzi ihletésű darabban ezúttal szerencsésen találkozik össze a Visky család története, személyes hagyománya, valamint a szerző színházi professzionalizmusa a mindezt egybefogó és éltető bibliai spiritualitással. Az „igazi” Júlia a szerző édesanyja, pesti polgárlány, aki lelkész féijével 45 után nem Nyugatra, hanem Keletre szökik, vissza a félj hazájába, Erdélybe, isteni hívásnak engedve. Nem marad el a jóbi léptékű jutalom: hét év börtön a féijnek, s egy évre rá kitelepítés az anyának, hét gyermekével, férjéről mit sem tudva. „Én nem vagyok egy Jób” - reffénszerűen tér vissza a porban ülő huszadik századi, kelet-európai Jób panasza, aki szenvedélyesen perel Istenével, s a szenvedők ősének példájából okulva gyermekei előtt akar meghalni. A monodráma klasszikus értelmezésével szembemenve itt nem „előadás”, hanem párbeszédes formában, szaggatott ritmusban rítus bonyolódik le - alászállás az álmok útján az alvilágba, a halálba, majd feltámadás az életre és a szabadságra. Álmok, emlékezések, történetek, állati és emberi - szimbolikus és mégis eleven — szereplők, az Istennel való beszélgetés kontextusában. A csendben készülődő Szilágyi Enikő izzó intenzitással egy teljes életet él le szemejnk előtt, tucatnyi hangnemben képes megszólalni és életének szereplőit megidézni, sírni, nevetni, sugárzóan örülni és fájdalomba némulni, a tragikumot - a misztériumjátékok bohócaihoz hasonlóan - humorral ellenpontozni. Nem mindennapi színházi élmény ez. Ha úgy tetszik, megközelíti a szerző ideálját, a totális színházat - a színpadi és szövegbeli szimbolika egységes egészet alkotva ellenállhatatlan erőteret hoz létre. Jób története - ha hihetünk Northrop Frye-nak, a nyugati irodalom nagy apostolának - már maga mikrokozmosza a bibliai nar- ratívának, tipológiai viszonyban áll az exodustörténettel és a Krisztus-eseménnyel, márpedig e rétegek mindegyike rávetül Júlia történetére, s akkor még a száműzetés bibliai ősképéről nem is szóltunk. Azután ott van az alászállás és felemelkedés útjának világi analógiája, az erósz-hagyomány, vagyis a szerelem általi felemelkedés (szabadulás-megváltás), amely a Júliá-ban a shakespeare-i kontextus felidézésével jelenik meg, ám az amor sanctus motívum sajátos jelenléte folytán nem analógiaként, hanem azonosságként. Ugyanis a börtönben raboskodó félj, illetve az égi beszélgetőpartner iránti szerelem egy és ugyanaz: annak követése, akit „uram”-nak szólít, juttatta helyzetébe. S ennek tetejébe az egyébként gyermekien egyszerű és tiszta történemek súlyos történelmi-társadalmi kontextusát is sikerül beledolgozni a színházi szövetbe, ami ezáltal kap némi szatirikus színt is: a szabadság elvesztésének és megnyerésének története a román és a magyar diktatórikus rendszer összefüggésében ölt testet. A passiójáték eredeti értelmének megfelelően egy múltban rekedt és hozzáférhetetlenül egyedi, tőlünk távol eső történet válik egyetemessé, jelenvalóvá és ekként részévé mindazoknak, akik átengedik magukat a mágikus színházi pillanatnak. Az isteni jelenlét terében játszódó rituális dráma megteremti az itt és most-nak nem elillanó, hanem örök jelenét, azt, amelyben múlt és jövő összefut, amelyet az emberi képzelet legintenzívebb működése során mindig is igyekezett felidézni. Ugyanis a Júlia valóban egyetlen pillanatot rögzít, az életrekelés pillanatát: „az elsőszülött szétfeszíti a fogaimat: méz és tej” - ez kétszer ismétlődik, pontosan a drámai tömörítés érdekében. Nyilván nem kétszer feszíti szét, hanem egyszer, ez az egyetlen pillanat a halálé és az életé egyben, és mint tudjuk, a halál pillanatában az egész élet lepereg szemünk előtt. „E hely, ahol állasz, vesztőhely neked” - itt azonban élet támad a halálból. Tóth Sára
