Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-10-12 / 41. szám

2003. OKTÓBER 12. 9. oldal Evangélikus Élet Lelki tükörben a 7 (fő)bün KA HARAG Néha úgy tűnik, hogy pattanásig feszül a húr. Mindenki ideges. Különösen a váro­si emberre jellemző, hogy mindennapjait léleknyúzó stresszben éli. Senki sem ér rá megpihenni, mindenki rohan, rengeteg teendője van. Nincs türelme kivárni a so­rát, a legapróbb kétértelmű gesztus is ké­pes kibillenteni lelki egyensúlyából. Rá­mordul a bolti eladóra, meglegyinti a gyerekét, ökölbe szorul a keze, ha a lábá­ra lépnek a villamoson. Saját durvaságá­tól csak egyre romlik a közérzete, míg­nem egy váratlan pillanatban nincs tovább, a féktelen agresszió áttöri az utolsó védelmi gátat is. Budapesten egy trabantos férfi agyon­lőtt egy teherautó-sofőrt, mert az leelőz­te. Az USA-ban ámokfútók lövöldöz nek a kertészkedő nyugdíjasra és a kirakatokat nézegető kismamára. Németországban egy dühöngő diák lemészárolta osztálytársait és tanárait, mert állítólag igaz­ságtalanok voltak vele. A fut­ballmeccsen rasszista druk­kerek ordítoznak, és tömeg- verekedés tör ki az egyik újonnan megnyíló bevá­sárlóközpontban. Uramis­ten, hogy élünk! Az agyonhajszolt, csaló­dott, vélt vagy valós sérelmei miatt megbántódott ember ennyire képtelenné vált kontrol­lálni saját cselekedeteit? Egyre több civil polgár követel fegyvervi­selési engedélyt Magyarországon. „Valahogyan meg kell védenünk a családunkat a tomboló erőszaktól! mondják. És félnek; de ki tudhatja, hogy félelmükben kire irányítják majd fegyverüket? Lehet; hogy véletlenül egy ártatlan ember lesz az áldozatuk, és ak­kor az erőszak újabb erőszakot fog szül­ni, meg bosszúállást, izzó haragot és anarchiát. Uramisten, hová jutunk! A lelki tükör ma egy, a haragtól eltorzult, kivörösö­dött, kidülledt szemű arcot mutat. Nem is emberi arc ez már, hanem pofázmány. Mély árkokat ás a gyűlölet a szeme alá, a fogai kilátszanak, mert harapni készül! Mintha egy félelmetes busómaszk lenne. Erejét fitogtatja, és hadonászik: „Majd én megmutatom, hogy velem nem lehet kukoricázni!” Valóban az lesz a legjobb, ha kitérünk előle. Igaz, a lét kemény küzdelem, és naponta félrevezetnek minket, azt mondják: „Tűrjetek, néhány év múlva meglátjátok, hogy minden jobb lesz...” - ha megérjük. „De addig is emelkednek az árak, és a fizetésből nem telik egy rendes cipőre. Valaki tehet erről, valaki felelős ezért! Csak a harag marad a népnek, csak a harag...” - tart­ja a közvélemény. Ez lenne a megoldás? A harag rendbe hozza az ország gazda­sági helyzetét? Bárcsak megértenénk, hogy magunknak ártunk vele! És ki fog­ja megállítani azokat, akik attól érzik jól magukat, hogyha valakire haragudhat­nak, meg a terroristákat, akik a haláltól sem félnek, és érzelemmentesen gyilkol­nak, mint a programozott robotok? Jaj, csak belenéznének a lelki tükörbe, akkor eliszonyodnának a saját ábrázatuktól. A pszichológusok azt mondják, hogy a harag életvédelmi eszközünk, és leg­többször ösztönszerű reakció. Hozzá kell tennünk: akkor elfogadható, ha jo­gos, és nem lépi túl a helyes mértéket. Ha a keresztény ember igazságtalansá­got lát, vagy az ördögi rosszal találko­zik, akkor igazságos a haragja. Az Úr Jé­zus szent haragra gerjed, amikor a kufárok a rablók barlangjává tették az Isten házát (Mt 21,13). De ne felejtsük, hojry 0 mindig a bűn miatt gerjedt ha­ragra, és soha nem a bűnös ember ellen. Haragunk többnyire hétköznapi és jogta­lan harag, amelynek megtorlás az ered­ménye. Ha sérelem ért, a sértegető sze­mélyén kívánunk elégtételt venni - időnként indulatból, máskor előre meg­fontolt szándékból. Évekig, évtizedekig is képesek vagyunk haragot tartani, pe­dig talán már nem is emlékszünk, mi váltotta ki egykor a viszályt. Ezzel szemben a Biblia így tanít minket: „le­gyen minden ember gyors a hallásra, ké­sedelmes a szólásra, késedelmes a ha­ragra, mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát" (Jak 1.19b—20). Gyülekezeti tagokhoz, test­vérekhez szól az apostol intelme. A ha­rag bűne nem ismeretlen Isten gyerme­kei között sem. Hiába mondjuk, hogy a harag a gyengébb védőpajzsa az erő­sebbel szemben! A tartós, jogtalan és bosszúszomjas harag bűnösen kificamo­dott vonása az emberi személyiségnek. Az önuralom gyakorlása pedig kel­lemesen vonzó. Vérnyomásunk ki­egyensúlyozottsága, vérereink egész­sége, gyomrunk épsége nagymér­tékben függ attól, hogy képesek le­szünk-e elsajátítani ezt az erényt. Egyetlen úton érhetjük el ezt a célt: ha felírjuk homlokunkra, bevéssük szívünkbe Jézusunk egyik boldogmondását: .,Bol­dogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. ” (Mt 5,5) Érdemes elolvasnunk a vi­lághírű közgazdász, Fritz Baade kiváló könyvét is, / mely a „Versenyfutás a 2000. évig” címet kapta. Alcíme is sokat sejtető: „A jövő nagy kérdése: földi paradicsom vagy az emberiség pusztulása?” 1961- ben íródott müvében azt fejtegeti a szerző, hogy vajon megéri-e az em­beriség a 2000. esztendőt. Meggyő­ződése, hogy erre csak akkor van esé­lye a világnak, ha a szelídség veszi át az agresszió helyét. Nos, megértük, sőt már el is hagytuk azt a bizonyos évszá­mot, ám a fegyverkezés, az erőszak, a vad indulat és a terror egyre növekszik. De meddig még? Ameddig egy atom­bombaeső végleg nem likvidálja a Föld nevű bolygót? Szomorú, hogy a Sztáli­nok, Hitlerek és Oszama bin Ladenek népirtó tevékenysége nem vált olyan ta- szítóvá az emberiség számára, hogy bel­ső meggyőződésétől hajtva egy szíwel- lélekkel jelentse ki: „Soha többé!” S Krisztus, Teréz anya vagy Mahatma Gan­dhi szelídségét látva nem kiállt föl: „Erre van szükségünk!" Pedig csakis a szelídek vehetik birtokba a földet, mert Isten nekik adja! „Számít-e valamennyit is egyetlen ember haragja vagy szelídsége a világbé­ke szempontjából?” - vetődik föl a kér­dés. Apró csatákkal lehet megnyerni a háborút! Hogy miként, arra Bibó István gondolata felel: „A szelídség az a gesz­tus, amely zavarba hozza az erőszakot, és megszégyeníti azt.” A szelídség nem gyöngeség, hanem építő erő. Uramisten, ezzel az erővel ruházd fel követeidet! Szókéné Bakay Beatrix URVAC SOR Evangélikus egyházunk tanításában és keresztény hitéletünk­ben fontos helyen áll - illetve kell) hogy álljon - az úrvacsora. Szentség és misztérium, amely szomorúsággal és örömmel tölthet el egyszerre. Szomorúságot okoz, mert bűneinkkel szembesít, összetör, és bűnvallásra indít; ugyanakkor örömteli, mert a bünbocsánat ajándékát, valamint az Istennel és ember­társainkkal való közösséget kínálja. Ezt a kettősséget azonban sokáig nem tudtam a gyakorlatban is átérezni. Az oltár elé járulás inkább félelemmel töltött el, hiszen hi­ába ígérem meg, hogy igyekszem ezután Isten akarata szerint élni, ha úgyis tudom, hogy ismét elbukom. Hogyan is merészelek én az Isten színe elé járulni? Körbepillantva a gyülekezet tagjain, úgy éreztem, ők is hasonlóan gondolkodnak, hiszen lehajtott fejjel, bá­natos arccal ballagtak az oltárhoz, és semmivel sem vidámabban ültek vissza a helyükre. Be kell vallanom, nem bántam, hogy csak havonként egyszer került sor úrvacsoraosztásra. A norvég Nordberg gyülekezetben azonban ennek ellenke­zőjét tapasztaltam. A főváros egyik északi kerületében lévő egyházközségben, ahol kéthetente lehetett élni az oltári szent­séggel, mosolygós arcú, vidám emberek lépkedtek az oltár fe­lé, és mindenki számára természetes volt a részvétel. Az otta­ni gyakorlat először nagyon megdöbbentett, hiszen a magyar szokásokkal összevetve több különbséget is megfigyelhettem, ugyanakkor számos tanulsággal is szolgált. Ezek közül szeret­nék most néhányat kiemelni. Az úrvacsoraosztás ott szerves része az istentiszteletnek, és min­Ä- öröm és/vagy bánat? denki részt vesz rajta. A padban csak az marad ülve, aki nehezen mozog, ezért várja, hogy a lelkész odahozza neki az ostyát és a bort. Még a kisgyermekek is - ha nincsenek a vasárnapi iskolában - szüleik karján érkeznek az oltárhoz, ahol áldásban részesülnek. A liturgiában nem szerepelnek gyónási kérdések, amelyek személyes választ igényelnek, hanem általános bünvalló imádságot mond a gyülekezet. Az úrvacsoravétel a többség számára örömteli ese­mény, ahol a közösség érzése a legerősebb, a másik emberrel és az Úrral való közösségé. Az sem ritka, hogy az oltár felé haladva va­laki megpillantja jó ismerősét, és akkor üdvözlik egymást, sőt né­hány szót váltanak, így közvetlenebb légkör alakul ki. Természetesen nem lehet sablonokban gondolkodni, és az arckifejezés vagy viselkedés alapján véleményt alkotni, hiszen minden gyülekezet, illetve gyülekezeti tag más, és talán más­hogyan éli át a Krisztus testében és vérében való részesedést. Mégis úgy tűnik számomra, hogy mi, magyarok sokkal inkább a nyomasztó, bűnökkel szembesítő oldalt érezzük át, és féle­lemmel tölt el bennünket a szent Isten színe elé való járulás, míg a norvégokról - szerény tapasztalataim szerint - inkább az öröm sugárzott. Úgy érzem, kölcsönösen tanulhatunk egymás­tól: északi testvéreinkkel az úrvacsoráról beszélgetve a bűne­ink felett érzett szomorúságot hangsúlyoztam, míg a magyar evangélikusokat - beleértve elsőként önmagamat - arra buzdí­tom, hogy járjon át bennünket az öröm is, mert bűneink meg­bocsáttattak, és új életet kaptunk Urunktól. Hulej Enikő Olvaétuk Sutiért ­a reformáció havában (is)! A 95 TETEL MAGYARAZATA - AZ I. TETEL VITATKOZÁS A BÚCSÚ EREJÉRŐL Az igazság szeretetétől és kiderítésének vágyától indíttatva az alábbi tételeket Wit- tenbergben, Luther Márton tiszteletes atya, a szabad művészetek és a szent the- ologia mestere s ugyanott ugyanannak rendes tanára elnöklete mellett megvitatjuk. Miért is felhívjuk mindazokat, akik velünk személyesen nem értekezhetnek, te­gyék meg azt távolról írásban. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ámen. A BÚCSÚ EREJÉRŐL VITATKOZÓ TÉTELEK MAGYARÁZATA ÉS IGAZOLÁSA. I. TÉTEL. Urunk és mesterünk, a Jézus Krisztus azt mondva: ,. Térjetek meg stb. " akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen. E tételt állom, és annak igazságában éppenséggel nem kételkedem. Mindamellett tekintettel az avatatlanokra, igazolom azt először is magából, a gö­rög szóból. „Metanoeite” annyit jelent, hogy: Térjetek meg; amit egészen szó szerint latinul „transmentamini” szóval fejezhetünk ki, vagyis ilyenformán: Öltözzetek fel más érzületet és értelmet, legyetek ismét okosak, hagyjatok fel eddigi gondolkodáso­tokkal és lelki irányotokkal, és más életet élve, ezentúl ti, akik eddig csak a földieken csüngtetek, a mennyeiekre viseljetek gondot. Az apostol (Róm 12) ezt így fejezi ki: „Újuljatok meg elméteknek újságában”. E megújulás eredménye, hogy a bűnös ismét észre tér, és megutálja bűnét. Tiszta dolog azonban, hogy ez észre térésnek vagy ezen magatartás megutálásának egész életünkön át kell tartania ama mondás (Mt 10) szerint: „Aki gyűlöli életét é föl­dön, megtartja azt az örök életre.” Szintúgy (Mt 10): „Aki fel nem veszi a maga kereszt­jét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám.” S ugyanott (Mt 10): „Nem jöttem, hogy békességet hozzak a földre, hanem fegyvert.” És (Mt 5): „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” És Pál Róm 6. és 8. fejezetében s más helyen meghagy­ja, hogy: „A testet megfeszítsük és tagjainkat, mi kik itt e földön élünk”. Gál 5 arra ok­tat, hogy: „A testet megfeszítsük minden ő kívánságaival együtt”. És 2Kor 6,4 mond­ja: „Mindenekben úgy viseljük magunkat, mint Istennek szolgái, nagy tűrésben, munkában, virrasztásban, böjtölésben stb.” Mindezt pedig részletesen azért sorolom elő, mert felteszem, hogy olyanokkal vagyon dolgom, akik a mi ügyünkben járatlanok. Ugyanez okból igazolom a szóban forgó tételt másodsorban észbeli okokkal is. Minthogy Krisztus a lélek és nem a betű mestere, és az ő igéi is lélek és élet (Jn 6), kétségtelen, hogy ő csakis oly megtérésre int, amely lélekben és igazságban megyen véghez; nem pedig olyanra, amelyet külsőképp a legönhittebb képmutatók is megcse­lekedhetnek, azok, akik mikor böjtölnek, arcukat eltorzítják (Mt 6), akik az utcák szögletein imádkoznak, és kürtöt fúvatnak, mikor alamizsnát osztogatnak. Krisztus, mondom, csakis oly megtérésre inthet, amelyet bármely állásban megcselekedhe­tünk, amelyet végrehajthat a király a maga bíborában, a pap a maga ékességében, a fejedelem a maga méltóságában éppúgy, mint a barát vágy a koldus a maga csuhájá­ban és rongyában; minőt Dániel és az ő társai Babilon falai közt is gyakoroltak. Mert Krisztus tanításának minden emberre, vagyis bármely állásban levő emberre alkal- mazhatónak kell lennie. Harmadszor. Mi egész életünkön át imádkozzuk, és kell is imádkoznunk: „Bo­csásd meg a mi vétkeinket”; következőleg egész életünkben gyakoroljuk a megtérést, és elégedetlenkedünk önmagunkkal, ha csak bolond módra azt nem véljük, hogy ne­künk csak úgy színből szükséges bűneink bocsánatáért könyörögnünk. Mert azok a bűnök, amikért kötelességünk könyörögni, bizony valóságos és nem csekély bűnök. És ha mindjárt megbocsáthatok is, bizony, hogyha azok nékünk meg nem bocsáttat­nak, nem üdvözülhetünk. (Az idézetek forrása: D. Luther Márton művei, I. kötet: 17. és 42-44. oldal. Sajtó alá rendezte: dr. Masznyik Endre, Pozsony, 1904) Válogatta: G. A. HETI ÚTRAVALÓ Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. (ÍJn 5,4c) A Szentháromság ünnepe utáni 17. héten az Útmutató reggeli igéi a hit győzelmé­nek példáit állítják elénk. Jézust meggyőzi a kánaáni asszony nagy hite, amellyel „szaván fogja”, és háromszor Urának nevezi őt (Mt 15,21-28). S azonnal meg­gyógyul a leánya, mert „aki hisz őbenne, nem szégyenül meg" (Róm 10,11). A te életed is lehet a hit győzelmének a bizonysága: „Ha tehát száddal Úrnak vallód Jé­zust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor iidvözülsz. ” (Róm 10,9)A vérfolyásos asszonyt is megtartotta a Jézusba vetett hite, s egészsége mellé „ráadásként” békességet is nyert tőle (Mk 5,25-34). A kísértések Jakab szerint a hit próbáját jelentik, mely állhatatosságot eredményez (Jak 1,3). A kapemaumi po­gány százados Jézus kimondott szavának erejében bízott („csak szólj egy szót... ”) - ezen még Jézus is elcsodálkozott! -, és meggyógyult a szolgája (Lk 7,1-10). Az apos­tolok megverettetésük előtt és után is naponként hirdették a zsidóknak Krisztus Jézust a templomban és házról házra járva - Istennek engedelmeskedve. Az ő hitük így győzte le a világot. A legnagyobb győzelmet Jézus aratta a világon, mert kereszthalá­lában minden „elvégeztetett”; a bűn, a halál és a Sátán feletti győzelem is (Jn 19,28-30). A mi hitünk is csak ebből a győzelemből fakadhat. Az Úr követésében a kicsinyhitüség, a Jézus korlátlan hatalmában való kételkedés életveszélyes lehet, de ő így biztatja megrettent szívű tanítványait: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" (Mt 14,27) Tanítványai ráismerve, leborultak előtte, és megvallották: „ Valóban Isten Fia vagy! ” (Mt 14,33) Heti igénket János apostol így folytatja: „Ki az, aki legyőzi a vilá­got, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (ÍJn 5,5) Győztes vagy-e már? „Ó segíts győzni, míg elnyerem nálad Egykor a győzelem drága jelét. (...) Légy áld­va, Jézusom, mert győztél bennem!” (EÉ 374,4) Garai András WASS ALBERT: Prófétafa Vörös fenyő a zöld fenyők között, kinek már odasúgta a Halál: „velem gyere!” de azért mégis áll. Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál, csupán az élet szine-változása. Vörösen áll, de azért mégis áll. Agai közt, éjfél felé, az örökélet szele muzsikái i I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents