Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-10-12 / 41. szám
2. oldal 2003. OKTÓBER 12. Evangélikus Élet o i r ftr r ELŐ VIZ Jó lenne... Mi lenne jó? - megfogadni a Biblia figyelmeztetését, vagyis gyakrabban belegondolni abba, hogy micsoda is az ember (Zsolt 8,5). Micsoda az ember, akinek az egészsége törékeny, akinek a szépsége múlandó, aki ingerelhető, aki a bajban türelmetlen, sokszor hisztérikus, de a jó napokban elbizakodik, és azt hiszi, önmagában is megállhat. Kezdjük az elején: micsoda a csecsemő? Ha nem gondozzák, éhen hal, elpusztul; de anyja megemlékezik róla, hallja, ha sír, és kitalálja, hogy miért... Virraszt mellette éjszaka... Persze igénk legfontosabb üzenete nem az, hogy micsoda az ember, akár csecsemő, ifjú, felnőtt vagy aggastyán, hanem a döntő mondanivaló így hangzik: „Micsoda az ember - mondom -, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van rá? " (Károli-fordítás). Hogy Isten szeret minket, megemlékezik rólunk, gondja van ránk - ez érthetetlen! Nem sok szeretnivalót találhat bennünk, de annál több neki utálatos dolgot: önzést, hitetlenséget, hálátlanságot... Ézsai- ás könyvében olvassuk, hogy Isten fiakat nevelt, méltóságra emelt, ám azok elpártoltak tőle. Az embernek megvolt a rendeltetése Istentől - az, hogy az ő képét hordozza -, de az ember engedetlenné lett, eltévedt, a maga útjára tért. Jó lenne belegondolni: ha rám néz Isten, mit lát rajtam, a magamnak élést? És ez akkor is bűn, ha „nemes” dolgok, szenvedélyek, művészet, tudomány stb. köt le, és von el a rám bízott emberektől és Istentől. Jézus nélkül csak a magam útját járom. Csak magamnak élek, mindig arról beszélek, hogy „enyém”, „nekem”, „engem”, más szóval az „én” uralkodik rajtam. Többnyire magamról beszélek: dicsekszem, hogy ki és mi vagyok, különb másoknál. Máskor meg panaszkodom, sorolom betegségeimet, csalódásaimat, hogy mellőznek, hogy még a nevemet sem említették, hogy valahova a hátsó sorba ültettek, hogy valaki nem köszönt, nem írt, nem telefonált... Ezek a példák azt mutatják, hogy valójában nem tudjuk, mi az ember. Tévhitben élünk, nem az ige tükrében látjuk magunkat, ezért hibás a mércénk. Mindig a másik embert „vizsgáljuk” - akinél különbnek tartjuk magunkat -, és ezért zúgolódunk a sorsunk miatt. Emiatt kiált fel csodálkozva a zsoltáríró: Isten mégis megemlékezik rólunk, és gondja van ránk. De vigyázzunk: ez nem azt jelenti, hogy Isten belenyugszik az engedetlenségbe, a magának élő ember önzésébe és a tőle elszakadt állapotába. Jóságával fel akar ébreszteni a hitetlenség és bűn álmából, hogy végre a valóságot lássuk, és benne magunkat úgy, ahogyan ő lát bennünket. Akkor kiábrándulunk a magunknak élésből, más szemmel nézzük sorsunkat, hálával fogadjuk meg sem érdemelt ajándékait. De Isten még ennél is többet akar: hogy az ajándékokon túl az Ajándékozót keressük és ismerjük meg, és Jézus, a jó Pásztor vezetésével kezdjünk új életet. Gáncs Aladár PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Körmendi Evangélikus Egyház- község pályázatot hirdet a megüresedett gyülekezeti lelkészi állás betöltésére. A lelkész feladata az anyagyülekezet és a három fília (Szarvaskend: új templom; Hegyháthodász: imaház és Katafa: ökumenikus imaház) ellátása. A pályázat feltételei: a Magyarországi Evangélikus Egyház törvényeinek ide vonatkozó részei, továbbá magyar állampolgárság. Az egyházközség kész lelkész házaspár fogadására is. Német nyelvtudás, valamint harmonium- vagy orgonajátékban való jártasság előnyt jelent. A nyertes pályázó rendelkezésére áll 4 szobás összkomfortos gyülekezeti lelkészi szolgálati lakás, külön bejáratú lelkészi hivatal, két férőhelyes garázs, egyéb tárolóhelyiségek és Opel Corsa típusú szolgálati személygépkocsi. A lelkész illetménye az országos átlagnál magasabb, melyet a közgyűlés által elfogadott díjlevél biztosít. A pályázatot önéletrajzzal és szakmai elképzelésekkel a Vasi Evangélikus Egyházmegye Es- peresi Hivatalába (9500 Celldömölk, Somogyi B. u. 31.) kell benyújtani ajánlott levélként legkésőbb 2003. október 31-ig (postabélyegző kelte). SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI 17. VASÁRNAP Krisztusban mégis egyek Ef 4,11-16 Az egyház csoda. Különböző nézeteket valló, teljesen eltérő iskolázottságú, más-más hagyományokat ápoló emberek lelki közössége, akik között még hitük mélységében, erejében is különbség van. Az egyház, a gyülekezet nem megállapodott közösség. Állandó változásban él. Emberek jönnek, körülnéznek, majd félrehúzódnak, mert nem értik, mi történik az istentiszteleten. „Fekete könyvünk” - a Biblia - számukra túl vastag ahhoz, hogy valaha is beleolvassanak. Csak életük sarkalatos eseményeinél adnak jelet magukról, egyébként teljesen észrevétlenek. Ugyanakkor olyanok is vannak - még ma is -, akik már gyermekkoruktól otthon érzik magukat az istentiszteleten. Észreveszik, ha elcsúszott az oltárterítő, ha lomtalanítani kellene a templomkertben. Rosszallásukat fejezik ki, ha senki sem vállalkozik arra, hogy a meghívókat házhoz vigye, mondván, hogy „ők most éppen nagyon, sietnek, de miért nem mozdulnak mások?”. Adódnak segítőkész testvérek is, akik a gyülekezet hétköznapi életére is időt szánnak. Áldozatkészek, de nem ott vannak, ahol a helyük lenne. Nem azt teszik, ami az ő dolguk lenne. Maguk határozzák meg, hogy szerintük mi a feladatuk. Csaknem minden gyülekezetben akad azonban egy kicsiny mag, de legalább egy valaki, aki az egyház Urától kérdezi meg: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” Nemcsak kérdez, hanem mozdul is. Bármilyen elfoglalt is a magánéletében, mindig jut ideje arra, hogy az Ura kezéből elfogadott feladatot elvégezze. Vajon milyen képet mutat az egyház, a gyülekezet, egy-egy gyülekezeti tag az egyházat távolról, kívülről figyelők felé? Milyennek látnak minket? Szerintük milyen közösség vagyunk!? Nem vagyunk egyformák. Lelki adományaink különbözőek, és ez Teremtő Istenünk rendje szerint van így. Hogyan lehet ebből a sokféleségből mégis egység? Lehet-e egyáltalán? Minden gyülekezet tapasztalhatja, hogy semmiféle emberi igyekezet nem tud egységet teremteni, mert az egység nem magától születik, nem is alulról szerveződik, hanem csak az egyház Ura, Jézus Krisztus teremtheti meg. Az egység alapja a vele való közösségünk, a benne való bizalmunk, a neki való engedelmességünk. Jézus így imádkozott azokért, akik az ő nevében hisznek majd: „Mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. ” (Jn 17,21) Az egyház felfoghatatlan titka, hogy ez az emberileg laza összetartozás milyen nagy erőket hordoz és mozgósít. Az egyházat soha nem emberi érdek tartotta egyben, hanem csakis Krisztus szereteté- nek szent kohéziója. Ez tartja egyben ma is, és nem a mi igyekezetünk vagy áldozatunk. Mégsem elhanyagolható, hogy sokan sokat munkálkodtak az egyházban, köztük Pál apostol is, aki a maga igyekezetét így értékelte: „nem én, hanem Isten velem való kegyelme ”. Erőtlen, fáradt az egyház, a gyülekezetünk? Fáradtak vagyunk, mert reménytelen vállalkozás az „élő köveket” megfaragni, helyükre illeszteni? Az egyház unalmas, megkövült, megmerevedett, életszerűden - halljuk belülről és kívülről. Helyénvalóak ezek az elmarasztalások. Néha magunk is hasonlóképpen panaszkodunk. De ha Isten kiárasztja Szemléikét, megpezsdül az élet. Akkor már nem lehet unatkozni, hanem mozdulni kell, hogy elfogadjuk és elvégezzük feladatainkat. Isten szeretete ma is aktuális. Irgalmasságára még sosem volt annyira rászorulva a világ, mint ma. Mi is éppen azért vagyunk itt, azért kaptunk meghívást az egyházba, hogy Isten Lelke „megfaragjon”, és helyünkre tegyen minket. így épülhet általunk is a szent egység, mígnem a külső szemlélők számára is hihető, sőt látható lesz, hogy Isten itt járt a világban, és ma is itt él közöttünk. Bálintné Varsányi Vilma IMÁDKOZZUNK! Urunk, aki Lelkeddel újjáteremted életünket, és igéd erejével megújítod hitünket: add meg nekünk is a veled való egységet. Állíts bennünket oda, ahol látni akarsz. Ne engedd, hogy szolgálatunkban emberek tetszését keressük. Áldott légy, hogy általunk is építed országodat. Ámen. Oratio oecumenica Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy elhívtál bennünket, és egységet teremtesz közöttünk. Köszönjük azt, hogy különféle ajándékokkal halmoztál el bennünket. Segíts, hogy felismeijük ajándékaidat. Add, hogy meglássuk, milyen feladatokat bíztál ránk a hívők közösségében. Épülhessen bennünk és általunk Krisztus teste. Küldd el Szentlelkedet egyházunkba és gyülekezeteinkbe, hogy vezetésével növekedjünk, a helyes úton járjunk. Krisztus szeretetével forrassz egybe bennünket, hogy egymás lelki ajándékait felismerve és elismerve épülhessen közösségünk. Mennyei Atyánk! Könyörgünk hozzád a teremtett világért. Kérünk, állítsd meg az értelmetlen rombolást, a környezetünk szennyezését és leigázását. Mutasd meg nekünk, hogyan tudunk ezek ellen küzdeni a saját életünkben, és mi módon tudjuk a ránk bízott teremtett világot leginkább a te akaratod szerint kormányozni. Urunk, könyörgünk hozzád hazánkért, nemzetünkért! Add, hogy az evangélium üzenetével, a szeretet cselekedeteivel minél többekhez odalépjünk, akik szenvednek e lélektelen, értékvesztett, kapcsolatszegény világban. A te szereteted fénye ragyogjon be minél több otthonba. Teremts békességet, megértést az emberek között. Add, hogy az igazi, maradandó értékeket és kincseket megtalálva élhessünk hazánkban. Mennyei Atyánk! Könyörgünk hozzád azokért, akik testi-lelki betegségeket, szenvedést, gyászt hordoznak. Add, hogy segítő kezekre találjanak. Áldd meg azokat, akik vigasztaló szavakkal, gyógyító munkával, ápoló mozdulataikkal enyhülést hoznak a betegséggel küsz- ködőknek. Légy, Urunk, a szenvedőkkel és családjukkal! Segítsd őket, hogy a szenvedés, a végső búcsú keresztje alatt se törjenek meg, hanem megtalálják a vigasztalást és az erősítést nálad! Urunk, hálát adunk neked, hogy naponta kiárasztod áldásodat ránk. Köszönjük szereteted számtalan jelét. Hálát adunk szeretteinkért, azokért, akiket ránk bíztál. Add, hogy megtaláljuk feladatunkat életünkben és gyülekezetünkben. Lehessünk eszközeid evangéliumod terjedésében. Kérünk, tarts meg bennünket a hitben. Add, hogy minden ember eljusson az igazság megismerésére, Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, aki az út, az igazság és az élet! Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen. » * • • • SAROK AZ ISTENTISZTELET TÖRTÉNETE VI. 3 g 5 Q£ 3 EAmi még változott... Sorozatunk legutóbbi részében a reformáció hatásairól írtunk. Nem szabad megfeledkeznünk ugyanakkor arról sem, hogy a lutheri egyház- és istentisztelet-tisztítás hatására sok minden elkezdődött a római egyházban, de a reformáció más „hajtásaiban” is. Nem lehet ma istentiszteletről beszélni és liturgiái mozgalmat élni anélkül, hogy ezekről ne emlékeznénk meg. Luther nem akart kiszakadni az egyházból. Éppen ellenkezőleg: belülről akart áldást hozó újulást kérni és munkálni. Hogy mégis kikerült a hivatalos egyházból, az nem azt jelentette, hogy Róma reform nélkül maradt. Az egyház a reformáció kihívásának hatására is kénytelen volt egy olyan zsinatot összehívni, amelyen alapvető teológiai tételeket kellett tisztázni, valamint az istentisztelettel kapcsolatos liturgiái és zenei kérdéseket megoldani és az egyház identitását újrafogalmazni. A már „kívül” rekedt Luther munkássága tehát nem maradt hatástalan a „belül” maradottakra. A tridenti (trentói) zsinat (1545-63) nem csupán elhatárolta magát a refor- mátori mozgalmaktól, hanem a római egyház sajátos felekezeti profilját is meghatározta, elsősorban a Szentíráshoz való viszony, a tradíció szerepe és az egyház tanítói hivatalának kérdéseiben. Nagy hatású volt továbhp a meg- igazulásról szóló dekrétum (egyik kiindulópontja volt ez az 1999. október 31-én megszületett evangélikus-katolikus közös nyilatkozatig vezető útnak), valamint a szentségekről és a miseáldozatról szóló szakasz. Jóllehet ez a zsinat szívében-lelkében a reformáció ellen irányult, mégis a katolikus egyház belső megújulását célozta. Mi, evangélikusok ezt a megújulást igazán csak a második vatikáni zsinat után érzékeltük, hiszen a tridenti tételek egyértelműen a reformációval szemben megfogalmazott ellentételek voltak. A liturgia szempontjából ez a zsinat inkább tisztázott, egyszerűsített, egységesített és rögzített. Az elburjánzott szokástömeget részben megtizedelte, részben egységes mederbe terelte. Bár a szentek ünnepeiből sokat törölt, de újabbakat is beállított. 1570-ben V. Pius pápa a római miserendet (Missale Romanum) nyilvánította az egész világegyházra nézve egyedül érvényes és helyes istentiszteleti formának. A barokk kornak megfelelően az ünnepélyes karakter egyre erősödött, amelyet a zene és az építészet egyaránt támogatott. A külső tehát megújult, ám az istentisztelet az evangéliumi mércéjü belső megújulás és az ősegyházi kiindulóponthoz való visz- szatérés szempontjából érintetlen maradt - írja F. Kalb neves liturgiakutató. A svájci reformáció továbbvitte a lutheri újításokat, de sokkal radikálisabban, bizonyos pontokon Luther számára elfogadhatatlan módon (lásd úrvacsoratan és az azzal kapcsolatos viták). Zwingli és Kálvin - jóllehet gondolkodásukban, stílusukban, részben alapelveikben is különböztek egymástól - oly nagy lendülettel álltak neki az istentisztelet megreformálásának, hogy az addigi keresztény örökségből alig maradt valami. Amíg a római oldal a szentség túlzott hangsúlyozásával billentette fel az egyensúlyt, addig a református reformáció az egyoldalú prédikáció-központúság felé vette az irányt. Eltűnt az istentiszteletből mindaz - akár ének, akár szokás, akár más -, amely közvetlenül nem a Szentírásból eredeztethető. A formák leegyszerűsödtek, az egyház jelképrendszere eltűnt, a verbális kommunikáción túl minden más csatorna beszűkült vagy megszűnt. A gyakorló pap Zwingli - belülről látva a visszásságokat - határozottan elfordult addigi misegyakorlatától, Kálvin azonban - aki nem volt sem pap, sem teológus - sohasem értette meg igazán a liturgikus tradíció belső erejét. Utódaik, majd kései követeik valamiféle kálvinista-zwingliánus kevert istentiszteleti típust alakítottak ki, amelyben az igehirdetés háttérbe szorítja az úrvacsorát, és az egyszerűségre törekvés felszámolja az ősi keresztény tradíciók jelentős részét. E helyen nincs lehetőségünk részletezni az angol reformáció nyomán kialakult anglikán istentiszteleti gyakorlatot. Annak csodálatos - tradíciót őrző és evangéliumi gazdagságú - liturgiái világáról majd a történeti sorozatot befejezve, később írunk. A reformáció tehát sokféle hullámot vert az egyház nagy tengerén. A Szél fújt, hallható volt zúgása. Nem tudni pontosan, honnan hová tartott, de sok mindent átjárt, újjászült és megújított - az evangélikusságon kívül is. Bárcsak ma is élveznénk zúgását! Hafenscher Károly (ifj.) ' ^
