Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-17 / 33. szám
Mit ad(j)unk tovább gyermekeinknek? Néhány gondolat az erkölcsi nevelésről ■ — -■■■= Evangélikus Élet 2003. AUGUSZTUS 17. 9. oldal MÉG NEM KÉSŐ! A hitismeret Gyorsan múlnak a napok, hetek. Új tanév közeledik. Figyeljünk erre a szóra: „tanév” - tan+év. A tanulás és a tanítás időszaka. Csak ez a fontos? Hiszem és vallom, hogy a nevelés, az erkölcsi nevelés sokkal fontosabb. Érzelmileg kihűlő, erkölcsileg értékvesztett korban élünk, melyet a Mammon kormányoz. Az elmúlt évtizedek legnagyobb vesztesége a fokozatos erkölcsi romlás, az erkölcsi csőd. Törtetés és erőszak, közömbösség, erkölcsi zűrzavar az élet minden területén. Az emberek nagy része biztos erkölcsi normák nélkül él. Ez az élet minden területén tovább rombol, végső soron súlyosan akadályozza a társadalom egészséges fejlődését. A bűn egyre gátlástalanabb formában jelenik meg. Ezért olyan szükséges az erkölcsi nevelés. A versenykényszer következtében az iskolában a minél több ismeret megtanítása és számonkérése lett a legfontosabb. Az iskolában tanítás, oktató-nevelő munka folyik. A nevelés jóformán teljesen háttérbe szorul. Tágabb értelemben: mindenki mindenkit nevel. A tanár, a család (szülő) és a társadalom egyaránt. Ma már sajnos egyértelmű, hogy mind kevesebb az igazán pozitív példa, gyermekeink egyre inkább neveletlenek lesznek. A társadalom adja a legtöbb rossz mintát, de a család sem képes egyértelműen jó példával nevelni. Sőt! Nagyon sok gyerek, diák már egyáltalán nem érti meg a „szép" beszédet, mert sok erkölcsi fogalom egyszerűen hiányzik a szótárából. De miért? A i nevelés emberi érzelmeken keresztül, lélejctől-lélekig hat igazán. A pozitív erkölcsi tulajdonságok, a mindenkor érvényes emberi normák kialakítása nem lehetséges hiteles, személyes példaadás, pozitív példakép nélkül. A kisgyerek a jót és a rosszat egyaránt utánozza, még egyáltalán nem - vagy csak alig - tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Idősebb korban is ugyanolyan fontos, sőt talán még fontosabb a jó példa, hiszen a nagyobb gyerek, a serdülő nagyon kritikus, hamar észreveszi a szavak és a cselekedetek közötti különbséget. Erővel és hatalommal csak látszat- eredményt lehet elérni, amely csupán ideig-óráig hat. Ha nincsen vagy nagyon kevés a tanári, a szülői, a társadalmi pozitív ráhatás, akkor minden jó lepereghet az emberről, és belső indíttatás híján kiütközik a gátlástalan ember, hiszen a helyes erkölcsi normákat belülről kell elfogadni és sajátunkká tenni. Csak akkor tudunk pozitív értékeket kialakítani, ha a tanár, a szülő, a társadalom bármely tagja az általa megkövetelt helyes normákat saját maga is betartja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy azzal is nevelünk, amit nem teszünk. Sőt azzal talán még inkább. Ebben az értelemben mindenki nevel, pozitív vagy negatív példát nyújtva. A fő kérdés: Istennel vagy Isten nélkül akarunk élni? Az Ige fényében kell látnunk életünket. A Tíz- parancsolat életünk alapja. A tiszta erkölcs védelme, a meggyőződésből fakadó keresztény életmód csak ennek szellemében lehetséges. Ki jön majd utánunk? Milyen értékeket fognak továbbvinni gyermekeink, akiket a családban és az iskolában nevelünk? Tovább fogják adni az örök értékeket, a keresztény értékeket? A társadalom sajnos túl sok rossz példával szolgál. Értékteremtés, értékadás - erre van leginkább szüksége gyereknek, felnőttnek egyaránt. Ebben az összefüggésben van mérhetetlen jelentősége a családnak és az egyháznak. Az egyházi iskolák létjogosultságát az adja, hogy a keresztény értékeket szem előtt tartva nevelnek, és igyekeznek kialakítani a belső meggyőződéssé váló felelős magatartást. Céljuk, hogy diákjaik biztos eligazodási pontokat kapjanak, hogy az életben ne a talmit, a csillogót, az anyagi előnyöket, hanem az értékeset, a maradandót tartsák fontosnak. A gyülekezetek is nagyon sokat tudnak ezért tenni. A nevelés - különösen napjaink állandóan változó körülményei között - nagyon időigényes tevékenység. Most az építés időszakában vagyunk, hiszen újra az alapokat kell letennünk. Naponta újult erővel kell tenni a dolgunkat, ott, ahol megadatott tennünk: a családban, az iskolában, a társadalom felelős tagjaként. Isten segítségével így lehet megújult életünk. Thiering Etelka EMLEKKEPEK Bátorság Az ember nem vág ököllel valakinek csak úgy a képébe. Valami nagyon komoly ügynek kellett a háttérben állnia, hogy mégis megtettem. Talán csúfolódás volt? Talán nem is rólam szólt? Egyetlen más alkalomra sem emlékszem, hogy előfordult, hogy valakinek behúztam volna. Porkoláb Tamás az osztály egyik legmagasabbjaként az osztályképen az utolsó sorban látható. A tornaórán is jó távol kerültünk egymástól, mert ő elöl állt, számomra pedig minden évben külön izgalmat jelentett, hogy ne az utolsó, hanem legalább az utolsó előtti legyek. Máskor azonban szinte barátok voltunk. A Damjanich utca sarkáig együtt is mentünk haza. Ő aztán ott elfordult, én meg mentem tovább a Rottenbiller utcán. Amikor összeverekedtünk, tél volt. Tisztán emlékszem a hidegre. A verekedés szó is túlzás ebben az esetben, mert valójában én csak egyetlenegyet ütöttem. Csakhogy ezt az egyet egy nálam másfél fejjel magasabb, erős fiú arcába. Csak tudnám, mi volt az oka! Az ember nem vág ököllel valakinek csak úgy a képébe. Valami nagyon komoly ügynek kellett a háttérben állnia. Valószínűleg ez a későbbiekben mégis másodlagossá vált, ugyanis emlékszem még valamire. A bátorság érzésére. Ez még az idő múltával is lelkesedéssel tölt el. Valami elképzelhetetlen, őrült, vakmerő bátorság fogott el. Talán csak 12 éves korában képes az ember erre. Nem érdekelt semmi. Sem a tornasorban betöltött helye, sem az ereje. Semmi. Ott állt előttem az óriás, bolondság volt megütni, de valahogy mégis kellett. Nem lehetett győzni ellene, de meg kellett bántani. És én ütöttem. Egyet, de az nagy volt. Életem óriásai vonulnak fel előttem. Közöny, szenvedés, reménytelenség. Gonosz, gúnyos arcukkal röhögnek a képembe. Esélyem sincs győzni ellenük, de talán néha sikerült megbántanom őket. Öklöm feldagadt. Olykor bizonytalan vagyok, lesz-e még erőm újra felemelni és ütni. Tudom, a legnagyobb, legkajánabb ellenség még hátravan. Nézem a régi fényképet. Porkoláb Tamás egy kisfiú. Csak egy kisfiú. Akkor rettenetes óriás volt. Mostanra azonban tudom, hogy csak egy kisfiú volt. Amikor felocsúdott első döbbenetéből, utánam jött az utca másik oldalára, és nagyon összevert. A hideg és a vér íze emlékeimben összemosódik. Koczor Tamás Reményik Sándor A MEGÁTKOZOTT KÉZ Testvér, - az én kezem megátkozott. Embert, dolgot, lelket, gondolatot, Semmit se tudok megfogni vele. Csak belemarkolok a semmibe. Nézd ezt a bús, üres mozdulatot: Nem is levegő, amit megfogok, Levegő: szelíd, meleg földi „semmi". Csak a világűr hideg semmije Tud ilyen kegyetlenül üres lenni. Kapaszkodnék én akármibe már, De karfa, korlát, horgony, szalmaszál, Minden kisiklik a kezem közül, S a hiba kezemben van egyedül. Kétségbeesve nézem, hol a part, S csodálkozom: a víz felett mi tart? Mi tart, mi tart még, Uram, Istenem?... — Talán egy Kéz, mely láthatatlanul, Bár én nem fogom - fogja a kezem. Kolozsvár, 1925. január 7. Előttünk ülnek soproni líceumunk leve- lezős diákjai. Kemény munka után jönnek tanulni. Napi gondok, családi problémák is fárasztják őket, de tanulni akarnak, megszerezni az érettségit. Kiművelt emberfők szeretnének lenni a megnövekedett követelményekkel „tornyokat” építő világunkban, meg vágyódnak arra, hogy keresetüket is növelni tudják gyermeknevelési gondjaik enyhítésére. Mert az EU-ba való belépéskor lehet, hogy sokféle határ megszűnik, de a müveit, képzett és a műveltség, szakképzés hiányától vegetáló ember közti különbség nem. Ennek áthidalására a 30-40 éveseknek sem szégyen - sőt dicső tett - beülni az iskolapadba. Nem könnyű teljesítmény, mert többlet- teherrel jár. De még nem késő! Jönnek a levelezős nagydiákok hittanra, mert az egyházi iskolákban ez kötelező. Vannak, akik kényszerűségből, ímmel-ámmal ülnek le. Még ez is! „Lelki púp” a hátukon a sok batyu mellett. Ám egyszer csak felcsillan a szemük, jegyzetelik az. eddig nem hallott dolgokat. Csupa novum! Bibliaismeretből válaszolnak az írásbeli beszámolókon. Van, aki otthon Bibliát is talál a polcon, amit a nagyszülők még használtak. Keresünk, kutatunk közösen. Valami többlet után vágyódnak, ami a nyomasztó terhek hordozása közben erőt ad. Még nem késő a hitismeret megszerzése, sőt olyan plusz dologra tehetnek szert, ami mással kecsegtet, mint a megcélzott többletkereset. Olyan lelki tartalmat kínál, mely levezeti az otthoni, családi, munkahelyi feszültségeket. Mert a Szentírás személyes üzenete fészket rakhat értelmükben, szívükben. Aztán előjönnek az elmaradt helyzetek, tények. Az egyik külföldön dolgozó férfi szeretne templomban megesküdni a barátnőjével, aki viszont nincsen megkonfirmálva. Van, aki keresztsége hiányát tárja fel. Érzik, hogy egyházi iskolákban ezek a „szent cselekmények” valamiképpen szorosan kapcsolódnak a hitismerettel. Amit szüleik a materialista ideológia hitfagyasztó légkörében elmulasztottak, elhanyagoltak, azt most fel kell olvasztani Isten Lelkének hitismeretet adó lángnyelvével. De ennek az ismeretnek az ő nyelvükön kell feltárulnia, hogy érthető és megélhető lehessen. Még nem késő! Sokakban mindehhez még egy kérés kapcsolódik: szeretnék hittanból érettségizni. Ugye lehetséges? Mondhatom azt is válaszként, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. De hozzáfűzöm, hogy ez nem mentesít a komoly, közös munka alól, hogy az érettségiig beérjen a gyümölcs. Az az imádságom, hogy minden átadott bibliai ismeret közben a Szentlélek ébresszen hitet az értük is meghalt és feltámadott Krisztusban, az élő Úrban, hogy megtartsák igéjét, megismerve bűntől szabadító igazságát (Jn 8,31-32). Még nem késő ez a legdöntőbb sem! Szimon János EGY PAPTANÁR MONOLÓGJA Meg mered enni a cserebogarat? Kevés gonoszabb kérdést ismerek, mint a címben szereplőt. Nincs rá jó felelet, ha válaszolsz, rögtön csapdába estél. Ha azt válaszolod, nem, akkor máris kiderül rólad, hogy pipogya és gyönge alak vagy, kispolgári és nevetséges figura, aki nem meri kipróbálni a szélsőségeket, az extrém dolgokat. Ha azt mondod, igen, akkor jön a válasz: itt az idő, mutasd meg, épp itt van egy, frissen szedtük a fáról, jó étvágyat hozzá... Mi az, hogy nem kapod be? Csak nem vagy mégis gyáva, ráadásul hazudós is egyben? A kérdés azért gonosz, mert megpróbálja elhiteti veled: ha nem félsz megenni a cserebogarat, akkor meg is akarod enni. Ara épít, hogy az ember alapvetően mindent ki akar próbálni, meg akar tenni, el akar menni a szélsőségekig, s ha nem teszi, az csak azért van, mert fél a következményektől: a betegségektől, a szégyentől, tanára, apja, az állam vagy Isten büntetésétől. Még Hamletet is csak a gyávaság tartotta vissza attól, hogy „nyugalomba küldje magát egy hosszú tőrrel”. Vagyis valamit nem megtenni eleve a félelemnek és a rabságnak a jele. így születnek a cinikus kérdések: nem nyúlod le a kasszát - csak nem félsz a lebukástól? Nem fekszel le mindenkivel - csak nem félsz az AIDS-től? Nem próbálod ki a kokaint - csak nem félsz a rá- szokástól? Nem ugrasz ki az ötödikről - csak nem félsz a haláltól? A kérdésre az első, őszinte válasz ez lenne: de igen, félek. És jó, hogy bennem van a félelem, hiszen életet ment. Sőt sokkal jobban félek ezektől, mint a társaság, a brancs csípős nyelvétől, a cikizéstől. A társaság ugyanis, amely gúnyosan rám kérdez: csak nem félsz...?, maga is zsarnokká válik. Ennek a gúnyos hangnak engedni még nagyobb gyávaság lenne részemről. De ez csak a jéghegy csúcsa. Ha rád kérdeznek, miért teszel vagy miért nem teszel meg dolgokat, nem a félelem a legfontosabb, ami eszedbe kellene, hogy jusson. A félelem csak egy ideiglenes és nem is a legfontosabb eszköz arra, hogy emberségünknek gerincet adjon. Sőt, ha egészségesen nőttél föl, az idő haladtával egyre kevesebb szükséged van a félelemre, mert annak helyét átveszi valami más. Valami, ami ennél sokkal fontosabb. Felnőttként nem azért nem teszünk meg valamit, mert félünk a következményektől vagy a büntetéstől, hanem mert nem akarjuk megtenni. Elvégre felnőttként már tudunk a felelősségről, olykor-olykor a józan ész is irányít bennünket. Ebbe pedig nem fér be az, hogy bármit megtegyünk kivagyiságból vagy jó heccből. Azonban az akarat sem az egyetlen, ami a félelem helyett határt szab tetteinknek. Van, amit azért nem teszünk meg, mert túlságosan szeretjük a másikat ahhoz, hogy megalázzuk, túlságosan szeretjük Istent ahhoz, hogy elrontsuk ajándékait, és igen, túlságosan szeretjük önmagunkat ahhoz, hogy rosszul értelmezett „bátorságból”, azaz valójában vakmerőségből tönkretegyük életünket, álmainkat, jövőnket. Ha szereted mindazt, amit és akit kaptál - barátot, szerelmet, munkát és feladatot, vagyis az életet -, őrültség holmi nagyképűségből mindezt kockára tenni. Persze van, amikor az embernek kockáztatnia kell, és vannak mártírok, akik mertek minderről lemondani. Csakhogy tudni kell, ők a fénylő kivételek, s tettük nem volt öncélú, soha nem bátorságuk fitogtatásáért történt. De miféle mártírium mondjuk injekciós tűvel a karban meghalni? Hidd el: a szeretet erősebb motiváló erő arra, hogy valamit ne tegyünk meg, mint a félelem. Mert a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet - kiűzi úgy is, hogy az Igazi Szeretet jelenlétében nincs mitől félni, és kiűzi úgy is, hogy elfoglalja helyét a lélekben és az erkölcsben. Félelem, akarat, szeretet - az erkölcsi fejlődés szakaszainak is felfoghatók. Ne higgy annak, aki csak az első szakasz alapján ítél meg téged, tetteidet! Egyébként állítólag Augustinus mondta: szeress, és tégy, amit akarsz. Mert ha szeretsz, már tudod, mit akarsz tenni. És ennyi épp elég a teljes élethez. Hegedűs Attila HETI UTRAVALO Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. (Lk 12,48) A Szentháromság ünnepe utáni 9. héten az Útmutató reggeli igéi a szolgálat minősítéséről tanítanak. Azt kérdezik tőlünk: a Szentlélektől kapott képességeinket milyen mértékben hasznosítottuk e földi életben? Csak 100 %-os teljesítménnyel lehetünk méltóak az ünnepi lakomára. Vegyük sorra röviden, mi mindent is üzennek számunkra a kijelölt igcszakaszok. Pál mindent e célnak rendelt alá, hogy Krisztust megismerve, a hit alapján eljusson a halottak közül való feltámadásra. Salamon bölcs és igazságos ítélete bizonyítja, hogy ő jól hasznosította a kapott talentumát. bölcs és értelmes szívét. Ezékiel próféta is hűen eleget tett őrállói hivatásának, figyelmeztetve a bűnöst és az igaz útról letért igazat egyaránt. Téged ki(k) számára tett őrállóvá az Úr? Jézus többet kíván Mózesnél a házasság megélésében: az Isten eredeti teremtő szándékának teljes megélését. Pál is a teljes szívből való hálaadásra szólít fel, mindenkor, mindenkiért. Jézus a zsidó vezetők bűnét nagyobbnak ítéli Pilátusénál, bizonyítva ezzel az igazságos ítélet alapelvének érvényességét: akire sokat bíztak, attól többet kémek számon. Lukács is azokról a szolgákról mondja ezt, akik ismerték uruk akaratát, és nem fogtak hozzá teljesítéséhez, s ezzel önként kizárták magukat az üdvözültek gyülekezetéből. Péter kérdése alapján döntse el a kedves Olvasó is, hogy rá vonatkozik-e a heti vezérige: „ Uram, nekünk mondod ezt a példázatot vagv mindenkinek?" (Lk 12,41) Garai András A «
