Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-10 / 32. szám
Evangélikus Élet 2003. AUGUSZTUS 10. 9. oldal GRILLCSIRKÉK A POLCON Mennyit ér a házasság? A Való Világ és Big Brother mikrovilágába az embert maximum pár hónapra zárják be. Legfeljebb ennyit áldoz fel életéből a show, a tévécsatornák nézettsége és saját „boldogulása” érdekében. Ha ugyanis megnyeri a fődíjat, nemcsak házat, autót, pénzt nyerhet, de sztár lesz, akinek bár fahangja van, mégis saját kislemezt adhat ki, s bár beszédhibás, mégis önálló műsorra tehet szert. A kamerák előtt élt életének dolgairól pár hónapig egy egész ország fog csámcsogni, hiszen nemcsak főmüsoridőben fogja uralni a csatornát annak ténye, hogy aznap éppen rántott csirkét evett, és egy üveg pezsgőt döntött magába, esetleg szaunázott, és a jacuzziban múlatta az időt, hanem még a másnapi újságok is címlapon hozzák majd a hírt. Ám ha lecseng ez a pár hónap, egy ideig még hozzák-viszik, a média kisajtolja belőle az utolsó cseppet is, aztán pedig eltűnik a süllyesztőben, és egy „noname” valaki lesz. Nem ilyen sors vár azonban azokra, akik jelentkeztek az egyik legújabb reality show-ba, a Nagy Ő című műsorba. Nekik ugyanis életük további menetéről kell dönteniük. Máig sem világos, mi visz rá arra közel ezer huszonéves lányt, hogy mondjuk kétmillió ember előtt igyekezzen párt választani magának egyetlen férfi közül? Miért nem tartják megalázónak, hogy az az egy ember, mint a piacon az érett paradicsomok közül, úgy fogja kiválogatni közülük a rohadtakat, a szemétkosárba valókat? Mi viszi rá őket, hogy vállalják a perverz kérdéseket, amelyeket már a kiválasztáskor hozzájuk intéznek a „castingosok”, majd pedig azt, hogy ha szerencséjük van, már az első adásban ledér nőként illegethetik magukat ország-világ előtt? Korszellem, „rohadó világunk” meg ilyesmi? Állítom, nem. Hanem? Hát ki is mondta volna meg nekik, hogy azért már megálljunk, de mindennek van határa? Te ember vagy, ne hagyd, hogy porig alázzanak, és grillcsirkeként pirosra égessenek ország-világ előtt, hogy aztán zsírtól csöpögve polcra rakjanak! Légy méltóságteljes, és ne úgy válassz párt magadnak, hogy a bukszájában turkálsz, és azt sem tudod, kicsoda ő, hanem inkább ismerd még a lelkét, a gondolatait, az énjét, és csak azután mondj neki igent! Bele sem gondolnak, hogy az a milliomos férfi lehet egy cinikus, csalárd, ostoba és ronda példány, esetleg még bunkó is, őket csak a pénze hatja meg és az, hogy életük végéig mükörmöshöz járhatnak, csini-bini ruhákban feszíthetnek, és medencében pancsolhatnak koktélkorty olgatás közben. Ó, matéria! Egy férfiért kell küzdeniük a lányoknak, egyetlenegy példányért, aki elképzelhető, hogy annyira nem illik hozzájuk, mint a kutyához egy macska. Mégis jelentkeznek, sőt egymást taposva küzdenek érte, és ha a sors úgy hozza, köny- nyek között fogják elrebegni az igent egy olyan embernek, akiről fogalmuk sincsen, hogy valójában kicsoda. Mi ez, ha nem a házasság megcsúfolása? Mert az még hagyján, hogy valaki nem házasodik össze a párjával, mondván: „minek az a papír”. Vagy ha össze is házasodik, akkor meg a pénzéért vagy a „majd elválunk, ha nem megy” felkiáltással. De csak azért, hogy egy ország megismerje ezáltal, és esetleg már a másik napon búcsút intsen neki, az mégiscsak durva és felháborító. Márpedig erre már van példa, élő, eleven. Merthogy ez is amerikai licenc... Ott a Joe Millionaire első része után a pár még a nászutat sem bírta ki egymás mellett, másnap már be is adták a válópert. Akkor mire volt akkor jó ez az egész? Hecc, reklám, ismertség. Mély érzelmek, kötődés, romantika, szerelem? Az meg micsoda? Evangélikus egyházunkban ugyan a házasság nem szentség, de az ember az esküvőn a templomi oltár és Isten színe előtt örök hűséget fogad a másiknak, ígéri, hogy minden erejével azon lesz, hogy holtáig vagy a másik holtáig kitartson mellette, örömben, bánatban mindenben. Isten erősíti meg őket ebben. Egy ilyen fogadalommal indulunk útnak, és megpróbálunk minden problémán és gondon szeretettel átvergődni a társunkkal együtt. Hová lesz ez a mély szeretet, hová lesz a hit, a bizalom a másikban, ha felelőtlenül ígérgetünk? Az együtt indulás bizony komoly dolog, amelyet egy megfontolt döntés előz meg: „Én ezzel az emberrel képzelem el az életem”. Az egész emberrel. Nemcsak a pénzével, a külalakjával, hanem a leikével, lényével. És bizony ez nem játék, hanem valóságos, komoly dolog. A házasság degradálása egy a borzalmak közül. De mi lesz, ha nemsokára olyan embereket fognak keresni, akik egy valóságshow-ban fogják majd életük utolsó pillanatait leélni? Bolla Zsuzsanna (Csipetnyi Só) Apátián generációk Huszonöt éve született Londonban Luise Brown, a világtörténelem legelső „lombikbébije” - „apa nélkül”. Anyja akarta őt nagyon, mert mindenáron egyedül kívánt fölnevelni egy gyermeket - apa nélkül. Azóta már nagyon sok ilyen „apátián” embertársunk van, sőt egyre szaporodik azon nők száma, akiknek életbölcsessége ez: gyerek igen, apa nem! Legtöbbjük mintegy saját magának, a saját használatára vagy éppen szórakoztatására akarja a gyermeket. Az ügy rendkívül bonyolult, és bonyodalmakkal is jár, etikai megítélése máig sem egyértelmű. De a problémában még egy másik, izgalmas kérdés is rejlik: egyáltalán akarnak-e a mai férfiak apák lenni? Nem csupán biológiai értelemben, hanem úgy is, hogy vállalják-e azt a szerepet, amely az anyagi törődésen és a szükségszerű életbiztosításon túl a nevelést és a felnövekvő gyermek számára az ütközőpont feladatát is magában foglalja? A statisztikák szerint a terhességmegszakítások mögött - az esetek nagy százalékában - mindig is férfiak állnak, akik elutasítják az apai szerepet, s inkább anyasága megtagadására kényszerítik partnerüket. Egy fiatalkorú bűnöző a bírósági tárgyalásán kiáltotta oda a teremben lévő apjának: „Legalább egyszer tiltottál volna meg valamit, csak egyszer mondtál volna nemet!” Nevelési szakértők szerint ott hiányzik mindenképpen valaki a felnövő gyermeknek, ahol az esetleg több megértéssel és elnézéssel nevelő anya mellett nincs ellenpólus, az apa személye - minden hibájával és erényével együtt. Német gyülekezetemben több száz második világháborús hadiözvegy élt - legtöbbje a gyermekével, aki a fronton elesett apját soha meg sem ismerhette. A tanítás, illetve a gyülekezeti közösségi munka során mindig újra meg kellett tanulnom, hogy ezek a gyerekek egy egészen különleges embertípust képviseltek. Megszokták a határtalan önállóságot, és ha kimondott ellenállásba ütköztek, csak ritkán tudták magukat értelmesen föltalálni. Belecsöppentek az életbe, hozzászokva a legkisebb ellenálláshoz, sokszor készen arra, hogy az így összegyűlt energiájukat a legképtelenebb vállalkozásokba fektessék be. Még egy másik tapasztalatot is el kell mondanom az „apátián generációkkal” kapcsolatban. Külföldi magyar gyülekezetünkben igen sok disszidens él, akik a politikai elnyomás elől menekültek nyugatra. Általában férfiak szöktek, otthon hagyva feleséget és gyermek(ek)et, abban a reménységben, hogy majd a családösszevonás folyamata révén (a Vöröskereszt segítségével) mihamar újra egyesülhetnek idekint. Államoktól függően ezek az eljárások néha évekig elhúzódtak. Az így nagy nehezen összevont család azonban már nem volt a régi - a fizikai egyesülés ellenére sem. „Nagyon apás voltam, de eltitkolták előlem, hogy apám disszidált. Egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy apátián vagyok. Évekig nem tudtam feldolgozni magamban ezt a veszteséget” - vallotta valaki. Mást a nagyszülőknél hagytak, s amikor évek múlva visszakerült a szüleihez, ott már esetleg egy időközben megszületett kistestvér várta, s benne egyszerre feltámadt a fölöslegesség érzése. Arról nem is szólva, hogy az apja akkor már nem kizárólag az „övé” volt. Tudunk olyan gyerekekről, akik kijövetelük után egyszerűen nem álltak szóba az őket otthagyó szülőkkel, mintegy megbüntetve őket tettükért. S a legmegdöbbentőbb az, hogy az égykor elszökött apák gyermekei közül igen sokan máig sem találtak házastársat. Minthogyha attól félnének, hogy egy új „apában” ugyanúgy csalódnak majd, mint a sajátjukban, és éppen ez a bizonytalanság tartaná vissza őket a tartós párkapcsolattól. Igen bonyolultak ezek az egymással összeszövődött és inkább összekuszáló- dott szálak. Nem könnyű kibogozni őket. De talán érdemes árra az eredeti állapotra gondolni, amikor Isten egy apára és egy anyára bízta a gyermek világra hozatalát, sőt emberré válása felelősségét is. Ki venné jó lelkiismerettel magára az isteni parancs szabotálásának kockázatát? Egy keresztény semmiképpen! Vagy mégis? De milyen jogon? Gémes István tóOí * r tt . >.4*1Vm V Jó az embernek egyedül? Biztos vagyok benne, hogy nem csak engem késztettek továbbgondolásra Németh Zoltánnak az Evangélikus Élet június 15-i számában megjelent gondolatai (Keresd a nőt! De mihez kezdjünk vele? címmel). A cikkben fölvetett kérdés aktualitását az is mutatja, hogy a különböző médiumok gyakran - és egy-egy tragikus esemény kapcsán külön is - foglalkoznak a házasság, a család válságával, annak kiüresedésével. Azzal, hogy a házasság, a család egyre kevésbé tudja ellátni és betölteni funkcióját. Szakemberek, pszichológusok, szociológusok, pedagógusok keresik a megoldást a gondokra, miközben egyre inkább azt érezhetjük, hogy még abban sem tudnak megegyezni, mi is a probléma. Nem csak a házasságkötés nélküli együttélés egyre nagyobb „népszerűsége” okoz akár társadalmi, akár emberi, egzisztenciális problémákat. Megemlíthetjük e körben a tudatos egyedüllét, az ún. szingli életforma, valamint az elhatározott gyermektelenség kérdéskörét is. A szingliség egyre divatosabb világszerte. Valakik valamikor valamiért kitalálták, hogy akár árucikk is lehet ez az életmód, ezt is be lehet vonni a marketingbe. Eladási listát vezető könyveket lehet írni a szinglik viccesnek feltüntetett nyomorúságairól, ipari és szolgáltató ágazatokat lehet átállítani ezen életforma kiszolgálására, aztán ezek működését televíziós dokumentumfilmeknek álcázott propagandaanyagban lehet népszerűsíteni ország-világ előtt. A „fogyasztók”, a vásárlók pedig elhiszik, hogy ez az életstílus ad választ és megoldást problémáikra. Egyszóval: divat, követendő példa lett bizonyos körökben az egyedüllét, a magány. Sokak számára vonzónak tűnik, hogy a szingliknek semminek és senkinek sem kell saját, egyéni érdekeiket alárendelni, nincsenek kötöttségeik a magánéletben, rengeteg idejük és lehetőségük van saját maguk megvalósítására. Ám ez csak részben van így. Mert kiderül néha - például amikor egy-egy „sztár szingli”, akit kultikusan tisztelnek és követnek a többiek, egyszer csak párt talál, megházasodik -, hogy ez az egész csak a „savanyú szőlő” kiváló módon történő álcázása. A hiányból erényt kovácsolni persze nem bűn. Az azonban már hibának mondható, ha ezáltal valakik egy teljesen önző gondolkodás- és létformát igyekszenek népszerűsíteni. Pedig azok, akik benne vannak, érzik a csalást. Ők egyre több energiát fordítanak arra, hogy párt találjanak, hiszen a rövid, felszínes kapcsolatok egyre nagyobb hiányt keltenek ezekben az emberekben - ám egyre nehezebb kitömi ebből az életformából. Ideje elgondolkodni azon, hogy a házasság, a család kapcsán sokaknak miért a kötöttségek, a terhek, a negatívumok jutnak először az eszükbe, miért félnek az emberek, a fiatalok a házasságkötéstől, a családtól. Miért van, hogy házasságban élő párok is úgy döntenek, nem vállalnak gyermeket? A felmérések szerint egyre többen gondolkodnak így. Mert nincs rá idő, a munka leköti őket, nem akarják feláldozni a karriert, nem akarják föladni a függetlenségüket, nem akarnak egy gyermek rabszolgái lenni - a miértekre ilyen válaszok hangzanak el. Aki gyermeket nevel, tudja, nem könnyű ez a feladat. De azt is tudja, hogy hihetetlen és felfoghatatlan gazdagságot is jelent lelki téren a gyermeknevelés. Nem csak a gyermek, de a szülő is fejlődik, tanul a gyermekeitől és gyermekei által egész életében. Gondolkozzunk el mindezen, mert a világ sajnos egyre inkább bezárkózik, egyre önzőbbé válik. Nekünk, keresztény embereknek nagy a felelősségünk abban, hogy ezt a tendenciát megváltoztassuk. Sánta Anikó Anna meg a bid Szüntelen a nagyok nyomában jár, lesi minden mozdulatukat. Próbálgatja a játékaikat, szajkózza a szavaikat, utánozza őket. - Gyertek öltözni, lányok! - adom ki a parancsot reggelente. De még a mondat végére sem értem, már ott nyomakodik a kicsi, és buzgón cibálja a nadrágom szárát. - Nekem is! Enyém hol van? - Húzza-vonja a kitett kis ruhákat, aztán élénk, megdicsőült örömmel mutatja: - Bugyikám van. - És akkor mi is megcsodáljuk a pizsamája tetejére felerőltetett méretes alsóneműt. Ott van tehát mindig szorosan a többiek mögött, és igyekszik. Ahogy eljött a tavasz, és előkerültek a rég nem látott kerékpárok, ő is keresni kezdte a sajátját. - De hát nincs is neki, nem tudna még menni vele! - nevetik a nagyok. Igaz, olyan csöpp, ráérne vele. Csak hát hogyan értheti ezt meg egy ilyen incifinci?! Megesett a szívünk rajta. Apa megkereste a padláson a nagyok kinőtt bababiciklijét. Kis lila, pedáltalan szerkezet, ami akkora robajt képes csapni Tengelic gidres-gödrös utcáin, hogy még a kevésbé kíváncsiakat is előcsalogatja. Mindenki látni akarja, mitől ered a förtelmes dübörgés. Mégis kedvelik a gyerekek. Titokzatos. Ez a játék aztán most is hamar a slágerlista élére került. Anna öleli, hurcolja, tologatja, időnként ráül, bár menni még nem tud vele, csak néhány lépésnyit gurulni. Bicike - becézgeti. Ha elveszíti szem elől, azonnal átkutatja érte az egész házat. Feltétlen ragaszkodása megtörhetetlennek látszott. Ma azonban - jaj, azok a gonosz küszöbök! - hatalmasat terültek a bicikével. Fájó kis térdét és mancsát könnyes szemmel tolta elém puszira, és csak az ölemben tudott teljesen megnyugodni. Azt hittem, befellegzett a nagy barátságnak, de lassan halványodó, csuklós szipogások közepette egyszer csak mégis elindult a bicike felé. Óvatosan felállította, megsimogatta, megpuszilta a játékot, aztán csodálkozó tekintetemet megpillantva gyorsan felvilágosított: - Ő is megütötte magát. Finom, puha kezecskéjével sokáig cirógatta a kedves tárgyat, s közben maga is erőt gyűjtött, hogy újra bátran fel merjen ülni, és elinduljon a régi lelkes örömmel felfedezni a világot. Már újra boldogan száguldoznak együtt - Anna meg bicike. Én meg így fohászkodom magamban: Istenem, csak egy kicsit hasonlíthassak hozzá! Hadd vegyem észre a magam fájdalma mellett a másikét, vigasztaljak, és gyógyító, vigaszadó simogatá- sokat osszak - olykor még éppen csak, hogy múló fájdalmaim közepette - a sebesülteknek. Ha a tárgyaknak nem is, de „legalább” az embereknek... Füller Tímea »S
