Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-10 / 32. szám
Evangélikus Élet 2003. AUGUSZTUS 10. 7. oldal TANÁRAINK A TEOLÓGIÁN „Éreztem, hogy mindenütt velem volt az Isten” Beszélgetés Bódi Emesével, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatójával Fellépés az egyneműek házassága ellen Egyetlen evangélikus teológus hallgató életéből sem maradhatnak ki Bódi Emese órái. Nem csupán a törvényi szabályozás miatt, mely szerint minden felsőoktatási intézményben kötelező a szakmai tárgyakon kívül úgynevezett műveltető - vagy ahogyan szakszóval mondják: értelmiségi - modul felvétele. Kár is lenne kihagyni. A bölcsész végzettségű tanárnő latint és egyháztörténetet oktat, ám kedves személyisége, örökös jókedve, élvezetes órái nemcsak őt magát, hanem stúdiumait is népszerűvé tették az EHE hallgatói között.- Az egyetemünkön tanító tanárok döntő többsége lelkész végzettségű. Ön nem. Adódik a kérdés: miként került az evangélikus teológia oktatói közé?- Valóban nem vagyok lelkész, történelem-latin szakos tanári diplomát szereztem az ELTE-n 1991-ben. Nagyon sokat kaptam ottani mestereimtől, akiknek személyisége mind a mai napig meghatározza gondolkodásomat. (Csakúgy, mint szüleim, akiknek szintén sokat köszönhetek.) Kertész István ókortörténész, akitől a szakmai ismereteken kívül stílust, előadói ismereteket tanulhattam. Borzsák István professzor, akinél klasz- szikus szerzőket olvashattam, és Adamik Tamás, aki retorikát és patrisztikát oktatott utánozhatatlanul, igazán nagy hatással voltak rám. Az egyetem elvégzése után azonban fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Állás nélkül voltam, s mivel csökkent látó vagyok, többnyire még meghallgatni sem voltak hajlandók ott, ahová jelentkeztem. Igazi örömöt okozott hát, amikor a Baptista Teológiai Akadémián sikerült elhelyezkednem mint latintanár. Itt néhány igen szép emlékű évet töltöttem, majd egy rövid átmeneti időszak után - amikor is mind a két helyen tanítottam egyszerre - átjöttem az evangélikus teológiára. Ez olyan időszak volt, amely igazán elmélyítette a hitemet. 1996 óta vagyok főállású oktató egyetemünkön - amelyhez nem csak mint munkavállaló kötődöm, hiszen az egyetem professzorai között van egykori gyülekezeti lelkészem is -, és az sem mellékes, hogy hitem szerint is az evangélikus egyházhoz tartozom.- Következetesen törekedett arra, hogy egyházi egyetemen tanítva napi kapcsolatban maradjon a hithez kapcsolódó tárgyak oktatásával?- Nem. Nem tudtam, hol fogok dolgozni. Ez a lehetőség kínálkozott, s hívő emberként úgy hiszem, abban, hogy ilyen szerencsésen alakult az életem. Isten keze van, ő irányította lépteimet. Mindig, mindenütt velem volt, s ezt éreztem is. Kétségtelenül öröm, hogy azokat tudom tanítani latin szövegekre és történelemre, akik tanulni akarnak tőlem, akiket érdekel ez a tudomány, de - hangsúlyozom - ez nem az én elhatározásom volt. A szakterületem is csak részben kapcsolódik a keresztény hithez, hiszen történelem szakosként a Római Birodalom történetével, latin szakosként pedig a klasszikus latin irodalommal, illetve a patrisztikával és az egyházatyák szövegeinek olvasásával, értelmezésével foglalkozom itt, az egyetemen.- Térjünk ki egy kicsit a klasszikusnak számító felvetésre, a tudás és a hit viszonyára. Ön szerint hogyan viszonyul e kettő egymáshoz?- Lehet valaki nagyon okos hit nélkül, és lehet valaki mélységesen hívő ember szakmai tudás nélkül, a kérdés azonban nem ez, hanem az: belátom-e, hogy Jézus Krisztus engem, bűnös embert megváltott? Ennek felismerése kellene, hogy legyen a kiindulópont mindenkinél. Meggyőződésem, hogy én azért tudok például bármilyen nehéz szakmai feladattal, a legnehezebb Tertul- lianus-szöveggel is megbirkózni, mert tudom és érzem, hogy Ő az életét adta értem. Ez az alapja mindennek, s e nélkül nemcsak tudományos, de semmilyen más munkát nem lehet végezni, sőt talán még egy kiflit megenni sem. Előttem örök példa marad apai nagyanyám, aki félanalfabéta parasztasz- szony létére is igazi hívő tudott lenni, aki nagypénteken - átérezve annak drámáját - zokogva hallgatta a passiói történetet.- A bölcsészek - többek megítélése szerint - egy kicsit a valóságtól elru- gaszkodottan élnek. Ön hogyan ítéli meg, könnyebbé vagy nehezebbé teszi u mindennapok megélését mindez?- A19-20. században még köny- nyebb volt igy élni, mostanra azonban a realitásoktól való eltávolodás nagyon nehézzé teszi a mindennapok elviselését. Hiszen annak, akinek majdnem mindenről egy-egy idézet jut az eszébe - hogy mit mond erről Tacitus, arról Vergilius - nos, annak nagyon nehéz elviselnie, ha a dolgokat ordítva, erőszakosan akarják megoldani. Igaz, ennek elutasításához nem kell bölcsésznek lenni, így van ezzel minden gondolkodó ember. Hiszen ha a médiumok nagy többségéből csak mocsok árad, nehéz egy kultúrembemek léteznie.- Játsszunk egy kicsit! Ha valami miatt nem folytathatná mostani munkáját, ám módja lenne választani, mivel foglalkozna?- Gasztronómiával. Nálunk hagyomány a főzési, étkezési kultúra, családunkban nemcsak a közös étkezés, hanem az asztalközösség is nagyon fontos szerepet játszik. Ebbe a tanítványaimat is belevontam, hiszen volt olyan csoport, akiket mikor meghívtam, hidegtálakkal és egyéb finomságokkal leptem meg. Lassan az is hagyomány, hogy latin záróvizsga után koccintunk, ha lehet, valami finom badacsonyi borral.- Talán nem árulok el titkot, ha kifecsegem, hogy Ön igen kedvelt a hallgatók között. Hogyan éli meg ezt a népszerűséget?- Végtelenül hálás vagyok Istennek a tanítványaim szeretetéért. Ez nemcsak kölcsönös, de számomra alapvető fontosságú is - s ezt ők is tudják. Egyik hallgatóm ezt úgy fogalmazta meg, hogy belesimulok a környezetembe. Előadás után én is egy vagyok az itt lévők közül. Egy laza bölcsész - amit szívesen vállalok. Azt pedig meggyőződéssel vallom, hogy az embernek akkor sem szabad abbahagynia a tanulást, ha tanít. Ám a népszerűségért - mint minden másért is, ami velem történik - Istent illeti a köszönet. Napi munkámban arra az idézetre szoktam hagyatkozni, amit egykori konfirmáló lelkészem, Benczúr László bízott rám egy levélben, amikor megtudta, hogy a teológiára jöttem tanítani: „Szeresd a tanítványaidat, mert szükségük van rá.” Az egyneműek közötti házasságok ellen lépett fel a közelmúltban közzétett dokumentumában a Vatikán, felhívást intézve a világ katolikus politikusaihoz: lehetőségeik szerint akadályozzák meg az effajta frigyeket engedélyező törvények elfogadását. A Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa nevével fémjelzett dokumentum szerzői szerint a homoszexuális házasságok károsan befolyásolják az emberi társadalom „helyes irányú” fejlődését, különösen akkor, ha azok jelentős hatást gyakorolnak a társadalom egész szövetére. A Vatikán mindig is szentnek tartotta a házasság intézményét, ilyen értelemben az egyneműek egybekelését olyan jelenségnek tekinti, amely aláássa az emberiség közös örökségét képező alapértékeket. Az együttélésnek ez a fajtája a hagyományos családdal ellentétben nem képes biztosítani az emberi faj szaporodását és fennmaradását - olvasható az állásfoglalásban. A homoszexuális kapcsolatok - ismétli meg a Vatikán korábban is hangoztatott álláspontját - ellentétben állnak a természetes erkölcsi törvénnyel, a homoszexuális aktus ugyanis kizárja a fogantatást, az élet ajándékát. A dokumentum ugyanakkor nem ítéli el a homoszexuális hajlamú személyeket, akiket - mint fogalmaz - a katolikus egyháznak „tisztelettel, megértéssel és tapintattal” kell fogadnia. E személyeknek azonban önmegtartóztatást kell tanúsítaniuk - áll a vatikáni iratban. Ilyen szempontból tehát semmi sem indokolja, hogy a jogrendszer különleges figyelmet szenteljen az együttlét efféle, erkölcsileg teljesen elfogadhatatlan formájának - vélik a Vatikánban. A Szentszék e gondolatmenetnek megfelően a kiskorúak elleni erőszakos cselekedetnek tekinti, ha homoszexuális párok gyermekeket adoptálnak. A dokumentum szerint ez „súlyosan erkölcstelen” gyakorlat, amely éles ellentétben áll az ENSZ elveivel is. A katolikus világ központjából ezért egyértelmű felhívás érkezik minden hívőhöz: tekintsék „erkölcsi kötelességüknek”, hogy szembeszálljanak a homoszexuális házasságok elismerésével. A figyelmeztetés különösen a katolikus politikusoknak szól, akik „súlyos erkölcstelenséget” követnének el, ha szavazatukkal támogatnák a homoszexuális családok engedélyezését előirányzó törvényeket. Ha egy adott országban viszont már érvényben van egy ilyen törvény, a katolikus politikusnak minden erejükkel csökkenteniük kell e törvény „ártalmas” következményeit - fűzi hozzá a dokumentum. Gyarmati Gábor GYURKOVICS TIBOR próba Jézus próbakő. Megkettőzött bizonytalanság, Jézusra mindenkinek választ kell adnia. emberszabású ábra, Az üveges váróteremben állva felirat a szerétéiről erre felel az utazó, a pap, a bandita. s a zsidók királya. Jézus próbakő. Jézus olyan, amilyen. Nagy, csillogó teher, Nincs vele senki, amit elvisz az ember, de a randevún el kell hallgatni őt, vagy nem visz el. vagy az arcát meg kell figyelni. Jézus olyan, mint egy kereszt. Két karja ki van tárva s átmetszi egy függőleges. (MTI) Indulatok, érzelmek Ismét kitört a vihar. Haboztam, szükséges-e nekünk is foglalkozni a Vatikán felhívásával, melyben arra szólították fel a világ katolikus politikusait, hogy tegyenek meg mindent azon törvények elfogadása ellen, melyek lehetővé tennék az egyneműek házasságát. Hiszen nálunk még ez idáig - szemben például Hollandiával, Belgiummal - nem fenyeget ez a gyakorlat. A tapasztalatok szerint ugyanakkor az egyházban már a homoszexualitással összefüggő gondok tárgyalása is érzékenységet, elutasítást, tiltakozást vált ki. Mégsem térhetünk ki a probléma elől, főleg nem akkor, ha valamilyen esemény - mint most a Ratzinger bíboros nevével fémjelzett nyilatkozat közzététele - indokolja a tárgyalást, az állásfoglalást. A vatikáni reflexiót feltehetően az váltotta ki, hogy Európa nagy és túlnyomórészt katolikus országaiban - így Németországban, Franciaországban is - mérlegelik ezt a lehetőséget. Ezekben az országokban az egyszerű, élettársi közösségben élő párokat már azonos szociális juttatások illetik meg, mint a heteroszexuálisokat. Anélkül, hogy ismernénk a vatikáni irat részletes tartalmát, bízvást kijelenthetjük, hogy a lényeget illetően azonos a véleményünk. Nem támogatjuk a homoszexuálisok házasságának legitimálását. Érdekes, hogy a kérdésről egy magyar katolikus homoszexuális szervezet vezetője nyilatkozott a sajtóban, elutasítva a vatikáni álláspontot. Egyrészt az állam és az egyház szétválasztására hivatkozott, másrészt arra, hogy a II. vatikáni zsinat elismerte: a szexualitásnak nemcsak a gyermeknemzés, hanem az örömszerzés is a funkciója. Ebből szerintük következne az együttélés egyházi legitimálása is. Úgy vélem, ez félreértés. A két funkció ugyanis együtt harmonikus, természetes. Lehet, hogy a vatikáni irat minden szándéka ellenére kontraproduktiv lesz, és az ellentábort mozgósítja, felgyorsítva a törvénykezési folyamatokat. Ami az említett szociális juttatásokat illeti, ezek állampolgári jogon - ez független az egyházaktól! -, parlamenti kompetenciában valóban megítélhetők. Tehát ez nem elvi állásfoglalást, hanem gyakorlati segítséget jelent, amelynek megadását semmilyen felfogás, előítélet nem korlátozhatja. A házasság engedélyezése ellen viszont jogos a tiltakozás. A törvényeknek ugyanis üzenete is van, ez pedig rossz üzenet lenne: növelné az értékveszést egy amúgy is értékzavart világban. Tolerancia illeti meg a saját nemükhöz vonzódókat, de ez nem jelent preferenciát. Azon az általánosságon túlmenően, hogy mindennek van genetikai vonatkozása - létezik hajlam - magam nem hiszem, hogy a homoszexualitás biológiailag determinált az egyénben. Sokkal lényegesebbek az esetleges hajlamot erősítő társadalmi hatások. Ezt támasztja alá a jelenség terjedése, és ez szabhatja meg a teendőket is. Az egyházi állásfoglalások - kevés kivétellel - igen elmaradottak, megrekedtek a bűn elítélésének a szintjén, pedig a jelenség terjedésének a megelőzése csak nyitottsággal, a veszélyeztetettek megtalálásával, segítségével képzelhető el. Itt is a bűn vagy betegség, illetve a bűn és betegség dilemmájával szembesülünk, no meg az AIDS-veszéllyel, ami a heteroszexuálisokat is fenyegeti, de a homoszexuálisok fokozott rizikócsoportot jelentenek. A vatikáni álláspont időzítésében talán taktikai megfontolások is szerepet játszottak, csillapítandó a botrányt, amelyet az amerikai pedofil papok leleplezése okozott. Az Úristen szolgálatára vállalkozóknak is sok kísértéssel, személyiségzavarral kell megküzdeniük. Bizonyára sohasem volt könnyű a papi pálya, a mai globalizálódó, felgyorsult világban talán még nehezebb. Szükséges a tiszta tanítás, a bűn bűnnek nevezése, de a hangsúly - ami az egyház, a hívők aktivitását, részvételét illeti a segítségnyújtásban - a segítő szeretetne kerül. A nyilatkozatok önmagukban szerény hatásfokúak. Szomorú, megrázó sokszor látni, hogy az egyik legszebb emberi érzés, a szerelem milyen vadhajtásokat képes létrehozni. Betegségek, kisiklott életek, öngyilkosságok jelzik a kórt. A gyógyítás a feladatunk, nem a felvonulókkal, a hangoskodókkal, a téma politikai vonatkozásait eröltetőkkel szembeni ítélkezés. Gyógyulást a világnak! Ha már ismét a winnipegi mottóhoz érkeztünk el, öröm volt olvasni lapunk legutóbbi számában, Fabiny Tamás tudósításában a főtémát kibontó előadó - Margót Kässmann hannoveri püspöknő - megközelítését. Jóság és szépség, ebben a két fogalomban fordítottam le a magam számára a szociáletikáról és a poézisról szóló üzenetet. Igen, a jóság és a szépség - ezek tiszta érzelmek - által gyógyulhat a világ. Igen, óriási jelentőségű dolog, hogy a megigazulásról szóló 1999-es augsburgi evangélikus-katolikus közös nyilatkozat mennyire felszabadította az energiákat a cselekvésre. Az igaz ember hitből él! Igen, de immár nagy hangsúlyt kap a következő gondolat: a hit, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában. Nem azért cselekszünk jót, hogy megigazuljunk, hanem mert részesültünk a kegyelemben. Nemcsak a világot sújtja Észak és Dél nehezen tolerálható különbsége, minden társadalomban, nálunk is jellemző a polarizálódás, nő a leszakadók aránya, keményen szembesülünk a szo- ciáletika kihívásaival. És gyönyörű a költészet, a szépség iránti igény is, mintegy harmonizálva a jósággal. Gondoljunk csak a mindmáig eléggé ki nem aknázott, gazdag magyar vallásos irodalomra, költészetre. Értem én, legalábbis érteni vélem a tudós teológus szerző aggodalmát: nem teheti-e viszonylagossá az Isten-kérdést is a - teológia tisztaságát netán nélkülöző - szociáletikai és esztétikai megközelítés. Nem hiszem, ám jogos a téma mélyebb elemzése. De addig is prédikáljunk, adjunk elő bátran a jósággal és szépséggel jellemzett Isten-arc fényében. Szeretettel tekint ez az arc a 21. század sok nyomorúsággal küzdő, még gazdagságában is magányos emberére. Frenkl Róbert Bottá Dénes Felvétele
