Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-03 / 31. szám
8. oldal 2003. AUGUSZTUS 3. Evangélikus Élet Töltse a reformáció hetét íttenbergben I Fizessen elő az Evangélikus Életre legalább fél éves időtartamra, és részt vehet azon a sorsoláson, amelynek nyertese (+1 fő) a reformáció városában, Wittenbergben tölthet egy hetet 2003. október 27. és november 1. között! És ha Ön már előfizetője lapunknak? Akkor is van esélye a nyereményre! Csupán egy új előfizetőt kell találnia, aki az alábbi szelvényen feltünteti, hogy az Ön ajánlására rendeli meg az Evangélikus Életet. Ha ajánlóként az Ön neve szerepel a nyertes előfizetési szelvényen, akkor a reformáció hetében Ön is (+1 fő) a Luther Kiadó vendége lehet Wittenbergben. Hol szegezte ki Luther Márton 1517. október 31-én 95 tételét? • Melyik egyetem katedráján tartotta előadásait? • Melyik templomban prédikált rendszeresen? • Hol temették el? Most mindezt személyesen is megnézheti, és részt vehet a wittenbergi vártemplomban az október 31-i, reformációi istentiszteleten. A nyereményjátékon a hetilapunkra 2003. június 27. és 2003. szeptember 15. között - legalább fél évre - előfizetők, illetve ajánlóik vehetnek részt. A részletekre lapunkban még visszatérünk, a nyerteseket levélben értesítjük. Sorsolás: 2003. szeptember 30-án. A nyereményjátékon a Luther Kiadó munkatársai és közvetlen hozzátartozóik nem vehetnek részt. 1.11 Fizessen (vagy fizettessen) elő az Evangélikus Életre! Az alábbi előfizetési szelvényt Ön is kitöltheti, ha eddig a gyülekezeti iratterjesztésben vásárolta meg lapunkat, és a jövőben inkább előfizetne rá. Ha Ön már előfizetőnk, vagy nem kíván élni az előfizetéssel, kérjük, adja oda a szelvényt rokonának, barátjának, ismerősének, bárkinek, akiről úgy gondolja, hogy érdeklődhet lapunk iránt. Az előfizetési szelvényt - postai borítékban - a következő címre kérjük beküldeni: Evangélikus Élet Kiadóhivatala - 1085 Budapest, Üllői út 24. X Előfizetési szelvény Alulírott megrendelem az Evangélikus Élet című hetilapot ___példányban. Az előfizetési díjat, o 1 évre 7020 Ft-ot, o fél évre 3510 Ft-ot, Q negyedévre 1755 Ft-ot a címemre küldött postai befizetési csekken kiegyenlítem. Név:_____________________________________________________________ Cím:_ Tel.: . AZ EVANGÉLIKUS ELET ELOFIZETESET AJÁNLOTTA: Név:. Cím: Kelt: Az előfizető saját kezű aláírása Fehérvári forgács A székesfehérvári IV. országos evangélikus találkozón elhangzott előadásomra („Gyógyulást az egyháznak!” - részletek: Evangélikus Élet, 2003. július 6.) a sok pozitív visszhang mellett néhány kritikai észrevételt is kaptam. Az egyik ilyen reflexió a „demoralizált- sággal” kapcsolatos. Az előadás elején idéztem az 1989 nyarán Kőszegen megfogalmazott Kiáltó szó egy mondatát: „Hogyan tudnánk évtizedeken át züllesztett nemzetünknek erkölcsi segítséget adni, amikor magunk is demoralizált egyház vagyunk? ” Később utaltam a kommunizmus egyházat nyomorító és azt sokszor identitásvesztésre kényszerítő évtizedeire az egyik aranydiplomás lelkész vallomása kapcsán (1. Krisztus meghalt és feltámadott értünk. Aranydiplomás evangélikus lelkészek vallomásai. Budapest, 2003.205. o.). Ebben a könyvben a nyugdíjas lelkipásztor arról számolt be, hogy 1958 körül egy kommunistává lett püspök volt a vacsoravendége, aki meg akarta őt győzni, hogy a materializmusnak van igaza, és Isten, vallás csak illúzió, ópium a nép számára. A vacsorán jelen lévő felügyelőt a lelkésznek kellett „felmosdatni”, hogy magához térjen. Hozzátettem, hogy e sorok olvasása közben arra gondoltam, hogy vajon hány további felügyelőt, presbitert, egyháztagot kellett „felmosdatni’ amikor azt tapasztalhatták: annyira ellényegtelenülhet az egyház, hogy egyes püspökei is marxista agitátorok lesznek. Hányán lehettek olyanok, akiknek újra és újra napirendre kellett térni ilyen és ehhez hasonló jelenségek felett? Ezt értettem tehát a „demoralizáltság” állapotán az egyház életében. Erre jött az észrevétel, hogy az egyház egyes hiteltelenné - hitetlenné - vált vezetőit nem szabad összekeverni az egyházzal. Voltak - hangzott az érvelés - ebben az időben hitvalló püspökök, lelkészek, egyszerű egyháztagok, akik hitükért bilincseket és börtönt is vállaltak. Tehát legfeljebb az egyház egyes vezetői váltak demoralizált- tá és nem az egész egyház. Értem én e gondolatmenet logikáját, s mivel több mint másfél évtizede újra és újra foglalkozom Ordass Lajos tanúságtevő életével, aligha kell engem meggyőzni arról, hogy a kereszthordozók értünk is szenvedtek az egyházban. És az egyház tényleg a minden időkben hűséges gyülekezeti tag hitében élt tovább. A félreértés alapja az, hogy ismét csak személyekben gondolkodunk. Pedig én egyáltalán nem az ötvenes években hitét elhagyó püspökről beszéltem, nem róla mondtam ítéletet. Barátai, egykori pályatársai szerint az említett püspököt élete végén újra megtalálta az Úristen. Ha ez így van (és miért ne higgyük, hogy így van?), akkor ez egy igazi elrejtőzködő, láthatatan megtéréstörténet, aminek csodáját majd odaát, az örökkévalóságban szemlélhetjük, miközben testvérként átöleljük egymást. Előadásomban az egyházról, a hívők közösségéről beszéltem, arról, hogy a püspök akkori hitehagyása milyen hatással lehetett a közösségre, a hívők életére. Egyértelműen úgy látom, hogy ez romboló, demoralizáló hatású volt, s megviselte, megpróbálta egyházunk népét egy ilyen eset. Nem vigasztalhat bennünket, hogy nem csak a mi egyházunkban történt ez meg. Úgy érzem, igazolta mondanivalómat az a testvér, aki a délutáni fórumbeszélgetésen külön megköszönte előadásomat, s elmondta, hogy az ötvenes években az egyik budapesti lelkész erőszakos eltávolítása után elhagyta az egyházat, s csak most tért oda vissza. De nem csupán az ötvenes években volt demoralizálódás. Egyházunk szavának, teológiájának hitelét a hatvanas-hetvenes években az rontotta, amikor újságcikkekben, előadásokban lelkészeknek, teológiai tanároknak meggyőződés nélkül kellett recitálni a „diakóniai teológia” szlogenjeit. Még inkább növelte a romlást, amikor mindazok, akik egykoron „úgy” beszéltek, a politikai rendszerváltozás után egyszercsak hirtelen, mintha (bennük!) semmi sem történt volna, „így” kezdtek beszélni. Ily módon lett egyre mélyebb a demoralizálás... Az is demoralizálhatja az egyház életét, ha valaki magas beosztásban nem a közösség számára is példát mutató életet él. Tudjuk persze, hogy a képmutatás, a hipokrizis - az egyházat mindig is kísértő örök betegség - ennél is rosszabb. Az is igaz, hogy az emberi boldogulásnak kanyargós útjai vannak, és őszinte szívből kívánhatjuk minden embertársunk és testvérünk egyéni boldogulását. De nem szabad megfeledkeznünk egyéni döntéseink közösségre gyakorolt hatásáról sem. Márpedig aligha lehet a közösség építésének hiteles módja az, ha a korábban elfogadhatatlant elfogadhatóvá akarjuk tenni, mondván: lám, kibírja ezt az egyház, már észre sem veszik. Nem olcsó moralizálással, szemforgatással vagy törvényeskedéssel segíthetünk a közösség demoralizáltságán, hanem úgy, ha hitelesek leszünk. Ha felmérjük döntéseink közösségre gyakorolt hatását, és ennek jegyében cselekszünk. Bármennyire is demoralizálta az egyházat egykoron az, amikor az említett püspök ateistává lett, ő a saját lelkiismeretéhez mégis hű maradt, hiszen nem a szerepjátszást választotta, hanem levette magáról a Luther-kabátot. Talán ezért is találkozhatott ismét Urával. Saját lelkűnkért és közösségünkért egyaránt felelősek vagyunk. Ifj. dr. Fabiny Tibor „Kényszerít az ÁVO” Évtizedekkel ezelőtt váratlanul egy lelkésztársam toppant be hivatalomba, régi ismerős - mi járatban lehet? „Miklós, nem árulok zsákbamacskát: az ávósok kényszerítenek, hogy írjak rólad jellemzést, főként abból a szempontból, hogy ha kiengednek Nyugatra, nem maradsz-e majd kinn. Mondd meg nekem, mit írjak rólad! ” Nyelek egyet-kettőt, nem firtatok semmit, megköszönöm százszázalékos bizalmát, mert bizony ha az elvtárs urak megneszelnék „árulását”, nagyon befűtenének neki. S ő különben sem volt „jó fiú ” az államiak szemében. Óvatosan adom a tippeket, túl szép ne legyen jellemzésem. (Egyébként elég hamar kifejlődött az „informátorfelismerési szimatom ”, Egyikük „fődiplomás ” létére meglepően ügyetlen volt.) Kollégámról persze, ami kényes témáját illette: soha, senkinek, semmit. Különben sejtettük, tudtuk, hogy kihez lehetünk bizalommal. Nem sok idő múltán a lehallgató „poloskákkal" is számolnunk kellett. Olykor a házigazda sem tudta, hol lapul ilyesmi a lakásában vagy inkább a munkahelyén. Amikor aztán megkaptam a kiutazási engedélyt, egy jól értesült tisztviselő odasúgta a papír mellé: „Nagyon vigyázzon! Bárhol lehallgathatják!" Hasznát is vettem a jó tanácsnak. Később a „belügyes fiúk" személyesen, nyíltan vettek kezelésbe, kizárólag törzstisztek, világosan célozgatva arra, hogy ők nagy embert csinálnak belőlem, ha beszegődöm hozzájuk diszkrét munkatársnak, különben nem lesz jó dolgom. Akkoriban a megyei egyházügyi titkár, majd „föurunk” súlyosan megfenyegetett, minden törvényes alap nélkül, „ha nem viselkedem okosabban, helyesebben... Hullámzóan így ment ez röpke kilenc évig. Kiképzett szakemberek váltogatták egymást, rangosak, rafináltak. A „keresztapát" Kékén András temetésén láttam utoljára: kiváncsi lehetett, kik azok a reakciósok, akik Ordass Lajos közvetlen munkatársát meggyászolják anélkül, hogy hivatalból ott kellene lenniük. Az ítélet Isten dolga. Az Ó társaságában sosem voltam egyedül. Dr. Bodrog Miklós Amikor lassan lezárul a negyven év kiértékelése, és ítélet alá esik a diktatúra éveinek egyháztörténete, a mellőzöttek, félreállítottak, igazságtalanul meghurcoltak, szenvedők végre elégtételben részesülnek, igazságot szolgáltatnak nekik. Tisztelet illeti őket, akik a próbák ellenére mindvégig hűségesen megálltak a hitben. Velük volt a Názáreti Jézus! Vannak, akik a vádlottak padjára kerültek homlokukon a bélyeggel: ők azok, akik megbuktak a történelem színpadán, méltatlanoknak bizonyultak a küldetésükhöz. Elbuktak az egyik legvéresebb, legkegyetlenebb, legrafináltabb, legördögibb technikával, kellékek sokaságával felszerelt színpadon, ami valaha is létezett az emberiség történetében. A szerepet volt, hogy mások szabták rájuk, vagy éppen elvárták tőlük. Aki pedig egyszer felkerült a pódiumra, nem szállhatott le onnan. Játszani kellett, ha úgy adódott, az elme megbomlásáig, a személyiség eltorzulásáig is. Lelkiismeretem arra kényszerít, hogy ebben a nagy zavarodott csendben kimondjam: egyetlen jó, megértő szó őket is megilleti. Nem kerülhetnek a kapun kívülre, sírjaik nem maradhatnak gondozatlanul. Velük is ott volt a Názáreti Jézus! * Új technika, új díszletek, új megvilágítás a ma színpadán. Mert ma is van a történelemnek színpada. A globalizált, uniformizált, sablonokban gondolkodó, a sablonokat erőszakoló és sugalló világban a gyökereknek van megtartó erejük. A hitbeli és nemzeti identitástudat erősítése történelmi feladat napjainkban. Van olyan út, amelyen csak a magyar evangélikus egyházat vezette Isten, vannak kincsek, amelyekkel csak bennünket ajándékozott meg. Merjük ezt vállalni és minden más nagyszerű téma mellett hangsúlyozottan képviselni? Nem emberek dicsőítéséről van szó, hanem az elbukások közepette a tisztességes küzdelem bemutatásáról, hogy a ma küzdők erőt kapjanak. Ma is az a fontos, hogy velünk van a Názáreti Jézus! Kinczler Irén Bottá Dénes Felvétele
