Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-03 / 31. szám
4. oldal 2003. AUGUSZTUS 3. Evangélikus Élet Kápolna a kórházban? Amikor valaki megtudja, hogy rosszindulatú daganat növekszik szervezetében, félelem, szorongás lesz úrrá rajta. Az élete alapjaiban rendül meg, mert hiába gyógyulnak meg sokan - ma már egyre többen - ebből a betegségből, legtöbben még mindig a biztos halállal azonosítják a rákot. Ebben a helyzetben a betegnek valamilyen kapaszkodóra, vigasztalásra van szüksége, és ezt sokszor a családjától sem tudja megkapni, hiszen őket is megrázza a tragikus hír, amelyet legszívesebben tudomásul sem vennének. A beteg családtag így magára marad. Ebben a nehéz helyzetben nemcsak a hívő, hanem a többi ember is sokszor Istenben keres és talál vigasztalást, megnyugvást. Ez az istenkeresés, illetve a Vele való találkozások igazolják, hogy minden kórházban - a daganatos betegeket gyógyító intézményekben kiváltképp - szükség van a vigasztalás, bátorítás, erősítés szolgálatára. A hivatalos ideológia Magyarországon negyven évig azt hangoztatta, hogy a kórházakban nincs szükség papra, lelkészre, lelkigondozóra. így az 1950-es években hozott rendeletek szellemében a kórházi kápolnákat bezáratták, lebontatták, vagy valami más célra használták. Volt úgy, hogy a megszüntetett kápolnákból előadóterem lett, kevésbé szerencsés esetben garázsként vagy raktárként használták őket. Úgy vélték: a betegnek csak gyógyszerre van szüksége ahhoz, hogy felépüljön, és tovább dolgozhasson. E szomorú tapasztalatok nélkül is világos, hogy a betegeknek az orvosi ellátáson kívül lelkigondozásra, szentségekre és - ennek megfelelően - kápolnára is szükségük van, hiszen az ember test és lélek egysége. Az Országos Onkológiai Intézet a legnagyobb és legjobban felszerelt daganatos betegeket gyógyító kórház az országban. Ide küldik vidékről is a betegeket, hogy bajukat megállapítsák, majd hosszú ideig tartó, emberpróbáló kezeléseken vegyenek részt. Éppen akkor és abban a helyzetben maradnak egyedül, amikor a leginkább szükségük lenne lelki segítségre, támogatásra. Egy ilyen helyen pedig, ahol az orvosoknak, nővéreknek állandóan sietniük kell, az egymás számára is nehezen elviselhető, szenvedő betegek kevés támaszt tudnak nyújtani egymásnak. Nem lehet félrevonulni, nincs egy olyan nyugalmas hely, amely alkalmas volna meghitt beszélgetések folytatására, minden esemény a sokágyas kórtermekben zajlik. Az áhítatokat, istentiszteleteket is az előadóteremben tartjuk, de csak jövevényként lehetünk ott, mert mind ez ideig nincs állandó helye a lelkigondozásnak. Pedig lenne egy ilyen helyiség, de jelenleg használhatatlan. Valamikor az 50-es évekig ugyanis volt itt egy kápolna, de azt is bezárták, és raktárrá alakították át - mint raktárt pedig tized- rangú épületként kezelték, sohasem renoválták. A betegek ráébredve a kápolna jelentőségére, három évvel ezelőtt - felekezeti hovatartozástól függetlenül - aláírásokat gyűjtöttek, amelyben azt kérték, hogy ismét nyissák meg. Tisztázódott, hogy az épület állami tulajdonban van, de a kórház (mint fenntartó) a katolikus egyház (mint jogi személy) örökös és ingyenes használatába adta át azzal a feltétellel, hogy a felújított kápolna ökumenikus legyen. 2000-ben megkezdődtek a munkálatok. Anyagi természetű gondok miatt azonban csak nagyon lassan halad a rekonstrukció, mivel a pályázatokon versenyezni kell más világi és egyházi intézményekkel. Ezen kívül csak a jólel- kü emberek és cégek adományaira számíthatnak. Mindezek ellenére a gyűjtés eredményeképpen lassan a végéhez ér az épület felújítása, mely a munkálatok befejezése után a kórházban folyó lelkigondozás szíve-lelke lehet. Kápolna a kórházban? Hiszem, hogy nemcsak itt, de minden állami gyógyítási intézményben előbb-utóbb helyet kell, hogy kapjanak a kápolnák, imaházak. Mi más adhatna lelki erőt a betegnek, illetve a gyógyító személyzetnek, mint az, ha újra felfedezik Isten erőterét a gyógyítás színterén, és újra beépítik azt a gyógyítás szolgálatába? Aki szívesen segítene, az adományokat a 11991102-02106755-10000207 bankszámlaszámra lehet befizetni, külön feltüntetve: az „ Onkológiai Intézet területén fekvő kápolna felújítására ", Bajuszné Orodán Krisztina Csillagpont - országos református ifjúsági találkozó Eljött az óra! - ezzel a mottóval vette kezdetét július 22-én, kedden a Csillagpont országos református ifjúsági találkozó a Fejér megyei Bodajkon. A Magyarországi Református Egyház ötnapos rendezvényén 1400 fiatal vett részt - tájékoztatta az MTI-t az esemény sajtófelelőse. A találkozón három nagyobb előadás hangzott el Lovas András gazdagréti lelkész tolmácsolásában: „Hol van Jézus az egyházban?” „Hol van Jézus az életemben?” „Hol vagyok én az egyházban?” címmel - mondta Telepóczki Márta. A főelőadások mellett a résztvevők - 16-30 éves, a református gyülekezetekhez tartozó, illetve azokhoz kötődő fiatalok - kerekasztal- és csoportbeszélgetéseken vitathatták meg korosztályuk problémáit, a világ és az egyház haladásával, életével, lehetőségeivel kapcsolatos kérdéseket. A rendezvény keretében előadást tartott Csomós József és Szabó István református püspök, valamint pszichológusok, lelkipásztorok, közgazdászok, újságírók és művészek válaszoltak a fiatalok kérdéseire. A találkozón számos kulturális program várta az ifjakat. Több ismert keresztény könnyűzenei együttes - így például a Cédrus, a Vészbejárat, a Talitha Kúmi, a Testvérek, a Bolyki Brothers és a Waft - adott műsort. A táncházban a Zurgó együttes, Pikó és bandája, valamint a Jánosi zenekar muzsikált. Az erdélyi irodalom iránt érdeklődők Visky András kolozsvári íróval találkozhattak, a filmek kedvelői pedig az Édentől keletre című dokumentumfilmet tekinthették meg, majd annak kapcsán a cigányság helyzetéről beszélgethettek. Ökumenikus programok a Szigeten Közös Pont elnevezéssel az idén is sátrat állít a budapesti Sziget-fesztiválon az Ökumenikus Ifjúsági Iroda: július 30-tól augusztus 6-ig papok és lelkészek, valamint különböző programok várják a fiatalokat az óbudai Hajógyári-szigeten - közölte a szervezet az elmúlt héten az MTI-vel. Az iroda, amely a katolikus, a református és az evangélikus egyház ifjúsági munkáját képviseli, immár negyedszer lesz jelen a fesztiválon. Komjáti Ágota tájékoztatása szerint az egyhetes eseménysorozat keretében augusztus 3-án, vasárnap három alkalommal tartanak szentmisét, illetve istentiszteletet a sátorban. Emellett a szervezet előadásokat és kerekasztal-beszélgetéseket rendez, keresztény zenekarok mutatkoznak be, továbbá lesz meditáció, az apostolok korába visszarepítő kalandjáték és „Alkoss-sarok” is. „Mindehhez lelki hátteret biztosítanak az állandóan jelen íévő papok és lelkészek, akik felkészült fiatalokkal együtt beszélgetésre, meghallgatásra, vitára várják a sátorba betérő fiatalokat” - mondta. A sajtófelelős hozzátette, hogy a beszélgetések mindennap más-más téma köic szerveződnek. A szerdai nyitónapon „Embernek lenni” címmel jelölték meg a nap témáját, a továbbiakban pedig az előítélet, a döntés, a szenvedély, az áldozathozatal, illetve a jövő áll majd a késő esti Szókimondó című fórum középpontjában. „A közvetlenség és nyíltság szellemében szeretnénk a szigetlakokhoz fordulni: ezt sugallja az egyszerű díszlet, a beszélgetésre hívó feliratok és a teaházas jelleg is” - hangsúlyozta Komjáti Ágota. (MTI) Jézus és Mohamed Európában Ha jól emlékszem, az első században élt római író, ifjabb Plinius írta egyik levelében, hogy ha az ember a világ valamennyi terményét, kincsét és népét akarja látni, akkor vagy egy körülményes világkörüli utazásra kell vállalkoznia, vagy pedig Róma piacán kell egy sétát tennie. Globalizálódó világunkban, úgy vélem, nagyjából minden nagyvárosra igaz az, amit annak idején Rómáról állított az if- jabbik Plinius. Egy-egy nagyvárosban ugyanis nemcsak a nemzetek és az árucikkek, hanem a kultúrák is találkoznak, sőt bizonyos mértékig együtt is élnek. Berlinre - mely már a két világháború között is sokféle kultúrát, hagyományt hordozott magában - különösen igazak a fenti megállapítások. A volt porosz főváros merevsége és a kávéházak, kabarék frivol világa tette sajátos hangulatú nagyvárossá. Kettéosztása után Berlin helyén két hermetikusan elzárt város keletkezett, két szembenálló világ részeként. A tizenhárom éve végbement egyesítés földrajzilag újra egységesítette a várost, de az „osszi” (keleti) és „vesszi” (nyugati) mentalitás még mindig jól érzékelhető Berlinben. A régi-új német főváros ismét befogadó és különösen színes nagyvárossá vált, régi műemlékei megújultak, s a „senki földjén” új városrészek keletkeztek. E színes ka- valkád emblematikus jelképe volt számomra az, hogy ottlétem idején a berlini dóm tőszomszédságában, a világhírű Pergamon Múzeum mellett, a Spree folyó partján éppen strandröplabda-bajnokság zajlott. A Múzeum-sziget néhány négyzetméterét pár napra „tengerparti” föveny fedte, s a történelmi falak mellett közvetlenül a strandok hangulatába csöppent az arra járó - ha akarta, ha nem. Azon a négynapos konferencián, melyen részt vehettem, első ránézésre nem volt ilyen sokszínű a jelenlévők névsora. Azonban hamar kitűnt, hogy a sokféleség itt is jelen van. A mintegy harminc résztvevő 12 európai ország 21 protestáns egyházát képviselte Szentpétervártól Torinóig és Amszterdamtól Nagysze- benig. A konferenciát a 30 éves Leuen- bergi Egyházi Közösség szervezte, amely Európa több mint 100 protestáns egyházát fogja össze, evangélikusokat, reformátusokat, metodistákat és olyan előreformátori egyházakat, mint a husziták, a cseh testvérek vagy a valdensek. A magát „Európa protestáns hangjaként” identifikáló közösség rendszeresen tart konferenciákat, és készít kiadványokat. A megjelenő kötetek részint a tagegyházak mai közös, ökumenikus álláspontját rögzítik a legfontosabb teológiai kérdésekről, másrészt az ökumené és a mai európai kihívások protestáns aspektusait tárgyalják. A június 26-30-ig tartó berlini találkozón a meghívott résztvevők az iszlám mai európai jelenlétéről, a keresztények és muzulmánok közötti együttélés tanulságairól, illetve perspektíváiról tárgyaltak a berlini Dietrich Bonhoeffer egyházi konferencia-központban. Számunkra talán távolinak tűnik a probléma, de tudomásul kell vennünk. hogy Európában ma mintegy 20 millió muzulmán él - részben őshonos nemzetek a földrész déli és keleti részén, részben bevándorlók Nyugat-Európában. Németországban 3,2 millió török, Franciaországban 3 millió algériai és tunéziai arab,' Angliában 3,5 millió (főleg) pakisztáni lakik. Százezerszámra vannak muzulmánok a kisebb nyugat-európai országokban is, ahol a lakosság 2,5-5%-át teszik ki. Közvetlen nyugati szomszédunkban, Ausztriában 300 ezer muzulmánt (a lakosság 4,2 %-át) tartanak nyilván. Ez az adat azt jelzi, hogy pár évtizeden belül akár Magyarországon is jelentős muzulmán közösség telepedhet meg. A konferencián teológusok, hittantanárok, gyülekezeti munkások, valamint egy jogászprofesszor igyekezett körbejárni a protestáns kereszténység és az iszlám európai viszonyának kérdéseit. A reggeli közös bibliatanulmányozások több kérdést is felvetettek: egy zsoltár és a Korán egyik szúrájának elemzése során azt boncoltuk, vajon lehetséges-e együtt imádkoznunk hívő muzulmánokkal? Valóban egy és ugyanazon Istennek tartjuk-e Jehovát, az Atyát és Allahot? Más alkalommal több ótestamentumi igehelyet megnézve azt vizsgáltuk, milyen kép él az idegenekről a Szentírásban. A Biblia szerint sem könnyű együtt élni más vallással és más kultúrával, s a „másság” kritikátlan befogadása és tisztelete könnyen saját hitünk és identitásunk elvesztéséhez vezethet. Az iszlám európai jogállásáról is hallhattunk előadást: Németországban a mohamedán vallás csak egyesületekben működhet; hivatalosan csupán evangélikus, katolikus vagy egyházon kívüli lehet az, aki itt kíván letelepedni. A társadalom tolerálja a mecsetek megjelenését, amíg csak hátsó udvarokban létesülnek, de a reprezentatívabb mecsetek, minaretek építése általában tiltakozást vált ki. Nehéz a jog eszközeivel az olyan problémákat megoldani, mint amikor egy tanítónő csak a hagyományos fejfedővel a fején hajlandó oktatni. A mintegy hatszáz mecset imámja külföldön - Törökországban - szerzi a képesítését, a németországi muzulmán hittudományi kar létesítése még csupán halvány terv. Nyugat-Európa most döbben rá: a nemzetállami kereteket szétfeszítheti a bevándorlás, hiszen az egykori török, illetve arab bevándorlók harmadik generációja van jelen a társadalomban. A konferencia folyamán biztató és elrettentő példákat egyaránt hallhattunk arról, hogyan alakul a muzulmánok integrációja Németországban, Hollandiában, Belgiumban. Az evangélikus egyházak elsősorban karitatív módon próbálnak segítséget nyújtani a rászorulóknak, de előfordul, hogy ingyenes nyelvtanfolyamot vagy képzéseket szerveznek számukra, segítséget adnak az adminisztratív ügyek intézésében, vagy rendelkezésükre bocsátják a gyülekezeti helyiségeket. Esetenként missziói munka is folyik a kötelező hittanoktatás keretében. A missziót elvileg nehezíti, hogy az iszlám - halálbüntetés terhe mellett - tiltja a más vallásra való áttérést, bár a német muzulmánok közössége a közelmúltban kiadott állásfoglalás szerint hatályon kívül helyezte ezt a szabályt. Az együttműködés és az elzárkózás egyaránt megfigyelhető a muzulmánok részéről, mint ahogy a hagyományok feladása és a tradíciók újjáéledése is. A muzulmán világ éppúgy megosztott hitében és szokásaiban, mint a kereszténység, s ez a megosztottság az európai muszlimokra is jellemző. A kérdéskör egyik tragikus aspektusára egy pomerániai (Északkelet-Né- metország) résztvevő hívta fel a figyelmet: ő egy olyan alapítványnál dolgozik, amely a muzulmán országokban élő keresztények üldözését kíséri figyelemmel, és próbál segítséget nyújtani az áldozatoknak. E sorok írója, egyetlen magyar résztvevőként rövid beszámolóban arra tett kísérletet, hogy az ezeréves magyar történelemben bemutassa a muzulmán és keresztény egymás mellett élés különböző módjait. A konferencia munkáját „megelevenítette” a Kreuzberg negyedben lévő mecsetben tett látogatás. E városrész arról nevezetes, hogy itt élnek legnagyobb arányban a különböző bevándorlók. A lepusztult épületek, piszkos utcák látványa inkább emlékeztetett Budapest néhány belső kerületére, mint egy német nagyvárosra. Berlin nyolc mecsetének mindegyikét bérházak hátsó udvaraiban alakították ki. Ellátogattunk az újonnan épült Zsidó Múzeumba is. Az ott megtekintett kiállítás a vallási és kulturális együttélés fény- és árnyoldalainak bemutatására tesz kísérletet. A konferenciának számomra a témán túlmutató üzenete volt. Sokszínű, pluralista, elvilágiasodó és felgyorsuló világunkban hogyan találhatják meg a protestáns egyházak helyüket? Európa nyugati felén az egyház sok mindennel próbálkozik, hogy hivatását - az evangélium hirdetését - minél jobban elláthassa. A sokszor meglepő, olykor megbotránkoztató egyházi „munkaágak” felvillanása egyet mindenképpen bizonyít: a protestáns egyházak élni és hatni akarnak, s keresik helyüket világunkban. Nem biztos, hogy mindig jó úton járnak, és jó válaszokat találnak, de mindenképpen igyekeznek betölteni a hivatásukat. Abban bízhatunk, hogy az új évezredben az Úristennek terve van mind velünk, mind a félezer éves európai protestantizmussal is. Kertész Botond *
