Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-07-13 / 28. szám
Evangélikus Élet 2003. JÚLIUS 13. 3. oldal El nem múló örömök Hálaadó istentisztelet Szentantalfán A Szentantalfán szolgált lelkészek mindannyian szívükben őrzik azt a felejthetetlen képet, hogy az oltár előtt állva, a nyitott templomajtón keresztül a Balaton vizének hatalmas felületére láthattak rá. Július 6-án ezt azért nem tehették meg, mert a hálaadó istentiszteletre összegyűlt hívek zsúfolásig megtöltötték a templomot. Amint Sólyom Gyula, a gyülekezet felügyelője az istentiszteletet követő közgyűlésen elmondta, 2002 elején döntött úgy a presbitérium, hogy a templomtorony felújítása nemcáak állagmegóvási, hanem életvédelmi szempontok miatt is szükségessé vált. A templom közvetlen szomszédságában található a község óvodája, így még halaszthatatlanabbá váltak a munkálatok. Mivel a gyülekezet költségvetése nem tette lehetővé a feladatok elvégzését, a kistérségi menedzser segítségét kérték, aki egy ún. VFC-pályázatot ajánlott. A 8 millió forintos beruházáshoz Sjjl 'millió forintot kaptak a Földművelés- ügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumtól. A hiányzó összeget az Országos Egyház és a Veszprémi Egyházmegye támogatásából, illetve a hívek adományaiból fedezték. A gyülekezet tagjai a pénzbeli segítségen túl társadalmi munkával is hozzájárultak az építkezéshez. Renoválták a műemlék templom tornyát, kifestették a templomhajót, utat, járdát építettek, füvesítettek. A templomkert a környezetbe illő kőkerítést kapott. Mivel az ősök a falu legmagasabb pontjára építették Isten házát, közvetlenül mellette egy víztározó betonépítményt emeltek. Ez mára már használaton kívülivé vált, így egy pici szabadtéri színpadként sikerült beolvasztani a környezetbe. A hálaadó istentiszteleten Mihácsi Lajos, az egyházközség lelkésze segédkezett a liturgiában. A kaposvári gyülekezet énekkara kórusművekkel színesítette az ünnepséget, majd a nap záró programjaként hangversenyt adott a megújult templomban. Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke Zsolt 138,1-3 alapján hirdetette Isten igéjét. Hangsúlyozta: „örömünnepre gyűltünk össze, de ha csak a munkáért adunk hálát, akkor múlandó az örömünk, amit kikezd a szél, az időjárás... Egyszer majd újra renoválni kell ezt a templomot. A zsoltárban istenekről van szó, és valóban, az értékpiramisunk csúcsán istenné válik az egészség, a pénz, a viszonzott értékek, a szerelem, a politika, a napi aggodalom. Ha csak a szívünk érzéseiben vagy a sorsfordulókban keressük a stabilitást, hamar csalódnunk kell. Az ősök Isten örömforrása miatt építették ezt a templomot. Ha kivetünk a szívünkből minden mulandót, sajátunkká válik a zsoltár szava. Isten szeretete velünk van” - fejezte be gondolatait a püspök. A közgyűlésen felszólalt Gyarmati István sárvári lelkész, aki egykor Szentantalfán szolgált. Köszöntésében emlékezett az együtt töltött évekre, és mint kiemelte: mindig érezte az itt élő emberek tettre- készségét. Kérte, hogy ez a vágy égjen a gyülekezet tagjaiban ja jövőben isj Jankovits Béla kajárpéci esperes pedig a közösség fontosságáról szólt. Jó megtapasztalni, hogy családias közösség él Szentantalfán, akikkel öröm együtt lenni, és akik között igazi lelki otthonra lel az ide látogató testvér. M. Gy. Nagyváradi centenárium Ismét ünnepi alkalomra gyűlhettek egybe a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház tagjai. Július 5-én, szombaton arról emlékeztek meg, hogy a nagyváradi templomot éppen száz évvel ezelőtt, 1903. július 5-én szentelték fel. A nagyváradi evangélikus gyülekezet történetének kezdete a 18. század végére tehető. Eleinte magánházaknál gyűltek össze Isten igéjének hallgatására, majd a templom megépítéséig az egyházi telken lévő kis imaházban tartották az istentiszteleteket. A neogótikus templom alapkövét 1902. május 23-án tették le. A terveket Pecz Samu budapesti műegyetemi professzor készítette, a kivitelezést pedig ijj. Rimanóczy Kálmán vállalta el. Az 1902-es év végére már tető fedte a templomot. Materny Imre néhai nagyváradi lelkipásztor így ír az épületről: „1903. május 16-án pedig a teljesen tégla toronyra is fel volt tehető az aranyozott góthikus rosetta a hívek nagy számának jelenlétében, kellő ünnepségek között.” 1903. július 5-én Zelenka Pál evangélikus püspök szentelte fel a háromtornyú evangélikus templomot. Száz év alatt a hajlékot többször kellett tatarozni. Legutóbb a templombelső egy részét restaurálták Mátyás Attila evangélikus lelkész vezetésével, mellyel a centenáriumi ünnepségre készültek el. A hálaadó istentiszteleten közel 200 ember vett részt. Az alkalom Stefán Tünde kántor prelúdiumával kezdődött, majd az első oltári szolgálatot Köncze G. Árpád esperes-lelkész és Mátyás Attila, a nagyváradi egyházközség lelkipásztora végezte. Az igehirdetés szolgálatát Mózes Árpád evangélikus püspök látta el. Ezt követően a nagyváradi evangélikus kórus, előadásában Bach „Jesus bleibt meine Freude” című művét hallgathatták a jelenlévők Purje Krisztina, Bozsódi Beáta és Fazekas Mónika zeneművészek közreműködésével. Meleg Vilmos színművész Jókai Anna „Ima Magyarországért” és Wass Albert „Üzenet haza” című verseinek elszavalásával emelte a jubileumi istentisztelet fényét. A második oltári szolgálatot Mózes Árpád végezte, majd felszentelte a felújított evangélikus templomot. Mátyás Attila lelkész röviden beszámolt a templom építéséről, ezt követően pedig a külföldi meghívottak és a történelmi egyházak képviselői mondtak köszöntőt. Az isten- tisztelet végén Gárdonyi Zoltán „Mondjatok dicséretet” cimü darabját szólaltatta meg a kórus, végül nemzeti imádságunk eléneklésével zárult az istentisztelet. A templomból való kimenetelkor a résztvevők a jeles eseményt egy fenyőfa ültetésével örökítették meg az utókor számára. Hála legyen Istennek ezért az ünnepi alkalomért, hiszen nagy büszkeség nekünk, romániai magyar evangélikusoknak, hogy szabadon emlékezhettünk meg egyik templomunk centenáriumáról. Fehér Attila A kirekesztő falak eltávolítása Némi habozás után „A kirekesztő falak eltávolítása” című munkacsoportot választottam a székesfehérvári országos evangélikus találkozón. A habozás a bőség zavarának szólt. A munkacsoportok többségében hozzám közel álló témát vitattak meg - mint később hallottam, többnyire szépszámú résztvevővel. Végül a missziói szempont - de úgyis fogalmazhatnék: a feladat társadalmi jelentősége - érvényesült. A mai magyar társadalom súlyos gondja a kirekesztés, ennek sajátos bizonyítéka az, hogy a kormány nemrégiben esélyegyenlőségi minisztert nevezett ki. Tevékenysége, hatásköre egyrészt pozitív üzenetet hordoz a kormányzati törekvésekről, másrészt viszont mintegy annak az elismerése is, hogy e téren a társadalom csődbe jutott. Az állam lehetőségei korlátozottak, mégis szükségesek, jóllehet egy egészséges társadalom maga is képes a falak lebontására. Az egyház, a misszió számára természetes prioritás a mindenkihez szóló evangélium hirdetése és annak aprópénzre váltása a hétköznapokban. Mégsem állíthatjuk, hogy az egyház jelentősen különbözne a társadalomtól, hogy nálunk kevesebb lenne az előítéletesség, illetve hogy ne találkoznánk a kereszténységet is hadba hívó ideológiákkal ennek igazolására. Kerülném a túlzásokat, de kedvezőtlen tapasztalataim megerősítését láttam abban, hogy amint az Evangélikus Élet múlt heti számában a találkozó egyik résztvevője is említette - alig néhányan választottuk ezt a munkacsoportot. Talán ez a magatartás, a probléma elhárítása, a tehertől való idegenkedés, tehát mintegy a passzív elutasítás tekinthető a legáltalánosabban jellemzőnek az egyházban legyen szó fogyatékkal élőkről, a cigánykérdésről vagy az antiszemitizmus megnyilvánulásairól. De érzékeny kérdés - kerülve az általánosítást - számos úgynevezett keresztény családban is a nők és a gyermekek helyzete. Talán ezért sem tudunk igazán hatékonyan segíteni alapvető gondunkban, a népesedési helyzetben, amit többek között a házasságok és a születések számának csökkenése határoz meg. Az talán érthető, hogy az egyházakhoz kötődő társadalmi csoportokban inkább tovább él a férficentrikus, autokrata családmodell, ám ez nem jelenti azt, hogy ezt a helyzetet helyeseljük is. A házasság mint életforma kívánatos megújulását, a többgyermekes családideál terjedését csak egy értékorientált, áldozatvállaló, szeretet- központú gondolkodás révén munkálhatjuk. A kiüresedett struktúra védelme önmagában kevés. Abban is bíztam - lévén, hogy a Mevisz munkatársai, Szász Gizella és Szemerei Nóra vezették a beszélgetést -, hogy az evangélikus ifjúsági szövetség tevékenységéről is hallok majd. Nem csalódtam. A fő témával kapcsolatban a mozgás- sérültekre koncentráltak, az őket kirekesztő falak eltávolítására összpontosítva. Ez megfelel a Mevisz identitásának, hiszen 1989 óta a legsikeresebb tevékenységüknek a fogyatékkal élők gondozása, a nyári Bárka-táborok szervezése tekinthető. Az első, ma már legendás tábort Kovács Imre vezette, azóta többszörösre emelkedett az eredeti tizenöt fős létszám. Cserélődtek, cserélődnek a segítők, nem mindig kielégítő a támogatás, de a maiak is elszántak a folytatásban. Ezt is jelzi az a felmérés, amelyet a budapesti templomok akadálymentesítéséről készítettek. Az eredményeket a Templomlépcsők című ízléses füzetben összegezték. Az akadálymentesítés látszólag egyszerű, mégis alapvető kérdés. Konkrét jelentőségén túl üzenetértékű is, hiszen mint cseppben a tenger, ad hírt a kirekesztő falak helyzetéről. Szép számmal adódtak pozitív példák, köztük evangélikus templomok is. A fővárosban hét templomunk kerekes székesek számára is könnyen megközelíthető, a felmérés szerint négy helyen - a Deák téren, Budahegyvidéken, Csillaghegy- Békásmegyeren és Pesthidegkúton - a templom mellett a hivatalba, a gyülekezeti terembe és a WC-re is bejuthatnak a mozgássérültek. A több mint kétszáz templom, isten- tiszteleti hely vizsgálatakor 102 esetben kaptak választ arra a kérdésre, miért nem vállalkoztak a templom akadály- mentesítésére: 59% szerint erre eddig nem volt igény, 24% szerint nincs rá anyagi forrás, 9% szerint műszakilag nem megoldható. Kisebb mértékben hivatkoztak az épület műemlék jellegére, arra, hogy csak egy lépcső van, ami nem akadály (?!), továbbá hogy a hívek felvi- szik a tolókocsit, illetve vannak fontosabb problémák... A felmérés kapcsán 386 mozgássérültet is megkérdeztek. 41%-uk menne templomba, ha be tudna jutni - ez az adat tehát meglehetősen cáfolja azt a vélekedést, hogy nincs rá igény. A vizsgált minta 19%-ának van kapcsolata valamelyik gyülekezettel, 20%-a tud akadály- mentesen templomba járni, és 12% jár rendszeresen templomba - pedig 62% részt vett hitoktatásban, 43% első áldozó volt. bérmált vagy konfirmált. Az idei év a fogyatékosok európai éve. Ez jó alkalom arra, hogy az egyházban is jobban a középpontba kerüljenek a teendők. Úgy vélem, ezt is szolgálta a munkacsoport programba iktatása. De fontos a folytatás - azért is, mert lényeges, hogy egyházon belül eltávolítsuk a kirekesztő falakat, azonban nem elégedhetünk meg ezzel: vállalnunk kell a részvételt a társadalmi misszióban is. Szóba került vázlatosan a Mevisz elmúlt tizenhárom éve is, az 1988. december 17-i megalakulás óta eltelt időszak. Bevallom, egyrészt borzongató volt, másrészt hálaadásra buzdított, amikor hallgattam a fiatal előadót, aki számára a „hőskor” már történelemnek számít. Borzongató, mert magam ott voltam annak idején a Deák téri templomban a szervezet indulásakor. Még személyesebb emlékem a megalakulást előkészítő balatonszárszói konferencián tartott fórum, amelynek Harmati Béla püspökkel voltunk a vendégei. A fiatalok tűz alá vettek, teszteltek minket, emlékezetes, izzó volt a légkör. Leginkább Csepregi András szavai maradtak meg bennem. A vita vége felé azt mondta: úgy szeretné elhinni válaszainkat, azt, hogy mindez igaz, lehetséges, de mégis nagyon nehezen fogadja el azt. Érthető volt, hogy nehéz az oldódás, talán mára kiegyenesedtek a kérdőjelek. Hallottuk, hogy az országos ifjúsági munka sok mindent felvállalt abból, amit eredetileg a Mevisz kezdeményezett. Jó dolog, hogy kiterjedtté vált a gyülekezeti gyermek- és ifjúsági munka, mégis a megbeszélés igazolta: szükség van az egyházi egyesületekre, a Meviszre is - többek között az újra való fogékonyság, a szervezeti kötöttségektől mentes nyitottság okán. No meg hosszú még az út, amíg sikerül a kirekesztő falak eltávolítása. Frenkl Róbert Európai hídépítés az EHE-n A hídépítés - a tudományos, lelki-szellemi értelemben vett hídépítés - fontosságáról tanácskozott a napokban hittudományi egyetemünkön 20 európai ország képviselője - valamennyien hittantanárok, valláspedagógusok. Az Intereuropean Commission on Church and School (1CCS) július 2-6. között tartotta háromévenként esedékes nemzetközi konferenciáját - a volt szocialista országok közül elsőként hazánkban. Jelképes és gyakorlati jelentősége is van ennek a megtiszteltetésnek, kevesebb mint egy évvel az unióhoz való csatlakozás előtt. Lapunk következő számában tervezzük közölni azt az interjút, amelyben a szervezet működéséről, a külföldi és hazai hitoktatás különbségeiről is szól dr. Szabó Lajos, az EHE rektora, úgy is, mint az ICCS vezetőségi tagja. Civil szervezetek a humanitárius és fejlesztési együttműködésért Tizenkét teljes jogú és hét megfigyelői státussal rendelkező tagszervezettel megalakult a „HAND Nemzetközi Humanitárius és Fejlesztési Civd Szövetség”. A nem kormányzati, nonprofit, fejlesztési és segélyszervezeteket tömörítő magyar egyesület célja, hogy a tagok évtizedes tapasztalatait felhasználva egységesen folytasson párbeszédet, tárgyalásokat a humanitárius segítség és fejlesztési együttműködés koncepciója terén a mindenkori magyar kormánnyal. Lehel László evangélikus lelkész, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat igazgatója, aki egyben az újonnan megalakult szervezet elnöke is, elmondta: hasonló együttműködések jöttek már létre a szomszédos országokban, de ez az egyetlen, ahol a tagok komoly tagdíjat is fizetnek. A szövetség elnökségét a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat, a Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány, a Civil Társadalom Fejlődéséért Alapítvány, a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány és a BOCS Alapítvány alkotja. Az egyesület tagja még többek között - a Katolikus Karitász-Caritas Hungarica és a UNICEF Magyar Nemzeti Bizottsága is.
