Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-07-06 / 27. szám

2. oldal 2003. JÚLIUS 6. Evangélikus Élet // #• ELŐ VIZ Kötéltáncosok Gyermekkori emlékem: esténként néztük a három kötéltáncost, akik az egyik pesti ut­ca két oldala között kifeszített kötélen egyensúlyoztak. Mindhárman végigmen­tek a szédítő mélység felett. Arra nem gon­doltunk, hogy ők is félnek. Amikor először próbálják a mutatványt, úgy megrettennek, hogy abbahagyják... De azután másnap mégis újra kezdik. Hiszen ez a kenyerük. Elfojtják magukban a félelmet. Más példák is vannak arra, hogy az em­ber el tudja nyomni magában a vágyait, ösztöneit, félelmeit. Az anya kiosztja az ételt -T sok a gyerek -, ő is éhes, de saját éhségét legyőzve magának nem vesz az ételből, hogy gyermekeinek több jusson. Van azonban egy olyan vágy, amiről alig beszélünk. A Biblia reális képet ad az emberről, nem szépít, de nem is torzít. Feltárja az ember romlottságát: irigység, gyűlölet, házasságtörés, rágalmazás, önzés... Olvassuk el a Timótheushoz írt második levél 3. részét! Mintha ma írta volna Pál apostol... A Szentírás ugyan­akkor feltárja az embernek azt a vágyát is, amely igenis minden szív mélyén ott rejtőzik: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!" (Zsolt 42,2) Az Isten utáni vágyat azonban ne keverjük össze azzal, hogy valaki a bajban Istent kezdi el emlegetni. Szokták mondani: ha kitör a vihar a tengeren, a hajón nincs többé ate­ista ember. Ez igaz. De az Isten utáni vágy más és több annál, hogy a bajban ki­szalad a szánkon: Jaj, Istenem! A szív mélyén ott van egy olthatatlan vágy Isten után. Persze a legtöbb ember tagadja ezt: „Minden megy Isten nélkül is” - mondják. A rádióban hallottam ezt az állásfoglalást: „Körülöttem csupa vallásos ember lakik, de én nem vagyok vallásos, én csak magamban bízom.” Felvetődik a kínos kérdés: Én hogy vagyok ezzel? Megyek a korszellem, a világ után? Szégyellem, sőt magamban el is fojtom az Isten iránti benső vágyat? A Zsolt 63,2 szerint Isten nélkül olyan az élet, mint a kiaszott, elepedt föld, melynek nincs vize. Tudjuk: a víz a leg­fontosabb éltető elem. Evés nélkül élhe­tünk pár napig, de víz nélkül csakhamar elepedünk, elesett, erőtlen lesz és el­pusztul az ember. Háborúban, földren­gés után is az a legnehezebb, ha nincs víz. Isten ilyen éltető eleme lelkűnknek. Nem felesleges, nem valami dísz, valami szép, de nélkülözhető, hanem olyan, mint a víz, az élő víz! Vasárnap van. Sokan el sem mennek a templomba. Kell a jó ebéd, a kirándu­lás, a szórakozás. De a templom? Mi szükség rá? - ám akik így beszélnek, azoknak a lelke is sir Isten után. Jó, ha tudunk uralkodni ösztöneinken, félelme­inken, de ezt a vágyat ne fojtsuk el! Gáncs Aladár Teológiai pályázat a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben Az egyházkerület presbitériuma a ké­szülő Agenda-reform, valamint az 1940-es évek liturgiái megújulásának jeles képviselői, Ittzés Mihály és Schulek Tibor lelkészek születésének 2004. évi centenáriuma jegyében pá­lyázatot ír ki. A pályamüveket A főistentisztelet ordináriumának revíziója a 20. századi evangélikus dogmatika összefüggéseiben címmel kell elkészíteni, legalább 30 lapnyi teljedelemben. Ajánlott iroda­lom: W. Elért, P. Brunner, H. Sasse, E. Schlink és R. Prenter müvei. A pá­lyázat nyílt, azon bárki részt vehet. A jeligés dolgozatot 2003. decem­ber 31-ig kell beküldeni a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület Püspöki Hivatalába (9001 Győr, Pf. 1639). Pályadíjak: I. díj: 150 ezer Ft, II. díj: 100 ezer Ft, III. díj: 50 ezer Ft. Eredményhirdetés a hagyományos egyházkerületi napon, 2004. február 28-án. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP A mélységből megszólítható Isten Ézs 64,3-8 A mérhetetlen hatalmú Istenről szól a pró­fétai ige. „Ahogy a tűz lángra lobbantja a rozsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy is­mertesd meg nevedet ellenségeiddel: resz­kessenek tőled a népek, ha majd váratla­nul félelmetes dolgokat művelsz: ha leszállsz, meginognak tőled a hegyek ” - olvashatjuk mai alapigénk előtt. Az erővel, a hatalommal való szembe­sülés sokszor egészen kicsivé teszi az em­bert. A nagyság mellett lesz igazán feltű­nő a kiszolgáltatottság, a gyengeség. A tökéletes mellett mutat nagyon rosszul a sok-sok hiba. A mai kor sajátossága, hogy minél kevesebb sebezhető pont, minél ke­vesebb hiányosság kerüljön felszínre, mert csak az erős, a törtető, az öntudatos marad meg. Aki kiszolgáltatja magát, azon átgázol, és részvétlenül az útszélen hagyja az éppen aktuális hatalom. Csodálatosan bátor dolognak tűnik az az Istenhez fordulás, amely az igében szólal meg. A hegyeket megingató Úr elé oda le­het állni a tisztátalansággal, a sodró bűnök­kel, az Istentől való eltávolodás őszinte ön­vallomásával. Ez azonban nem emberi érdem, nem a végső kétségbeesés pimasz vakmerősége, hanem az a biztos hit, ami teljes szívvel vallja: „ Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formá­lónk, kezed alkotása vagyunk mindannyi­an. " Soha nem juthattunk volna birtokába ennek az Isten tenyerébe belesimuló biza­lomnak, ha ő nem lép felénk, ha nem szólít meg, ha nem hív minket. Nélküle magunk szabta tévutakon bolyonganánk. Újból és újból megörülnénk egy-egy látszatmegol­dásnak, majd a keserű kijózanodás rántana vissza igazi valónkba, Isten nélküli, jövőt- len emberségünkbe. Isten azonban megszólított, és hívásá­val tudtára adta minden embernek: Krisz­tusban már nemcsak Izrael az övé, hanem mindannyian tulajdonává, drága áron meg­váltott népévé lettünk. Krisztuson mind­nyájan láthatjuk Isten haragját, Krisztusért mindannyian megvallhatjuk bűneinket, Krisztusban mind az ő népe vagyunk. Az ézsaiási ige tisztában van Isten ha­ragjával: „De te megharagudtál, mert vétkeztünk. ” A harag azonban nem ránk sújtott le, hanem az egyszülött Fiúra. Jé­zus kínszenvedése és kereszthalála leple­zetlenül mutatja be az igazságos Isten ítéletét. Valahányszor a keresztre tekin­tünk, eszünkbe kell, hogy jusson az a ha­rag, amitől megmenekültünk. Isten meg­szólított, és elhívott egy félelem nélküli életre. Olyan életre, amely nem ismeri a hatalmas, hegyeket mozdító Úrtól való rettegést. Ellenben hiszi és vallja, hogy a Teremtő nem hagy együtt pusztulni a megromlott teremtéssel, hanem részesé­vé tesz új teremtésének. A próféta nemcsak Isten haragjával szembesít, hanem megmutatja a menekü­lés egyetlen lehetséges útját: a bűnvallást is. Nem magyarázkodik, nem próbál meg kibúvókat keresni. Elismeri, hogy rabok, tisztátalanok vagyunk, és ki vagyunk szolgáltatva bűneink hatalmának. Hogyan állhatnánk mégis annak színe elé, aki gyűlöli a bűnt? Honnan meríthetnénk bá­torságot a vallomáshoz: „Vétkeztem”? Ha nem maga Isten ígérne megújulást, bün- bocsánatot, senki sem vehetne bátorságot, hogy színe elé álljon. Amit pedig Isten ígért, azt - áldozatával - Krisztus teljesí­tette. Benne áldást nyert a Föld minden népe: a kegyelem, a megtisztulás, az újra­kezdés áldását. Amikor újból és újból fel­ismerjük, mit tettünk rosszul, és amikor meglátjuk azt is, aki értünk mindent vál­lalva megoldást hozott, akkor - noha Is­ten hűtlen, el-eltávolodó, lázadó gyerme­kei vagyunk hittel ezt mondhatjuk: „ Uram, atyánk vagy te mégis!” Isten megszólított, és elhívott egy szüntelenül megújuló életre. Olyan élet­re, amelynek során nem gyűlik elhordoz- hatatlanná a vétkek mázsás súlya. Ennek az életnek ereje a valódi szabadság. „Mindnyájan a te néped vagyunk! ” - olvassuk az utolsó igeversben. Miről is­merhető fel ez a nép? Arról, hogy a ha­ragtól megmenekült az emberek közös­sége, amelyet Isten kegyelme szüntele­nül megújít. Ezt a közösséget nem korlá­tozza se tér, se idő: a Krisztus óta eltelt évszázadok hívői és az utánunk követke­ző generáció Krisztus-követői is mind­mind hozzá tartoznak. Ez az a szent se­reg, amely egyszer a mennyei Jeruzsálem boldog, üdvözölt népe lesz. A Szentháromság ünnepét követő va­sárnapok első ciklusában a hangsúly Is­ten hívó szavára esik. Arra a hívásra, amely elhatolt a mélységben levő, kilá­tástalan helyzetű emberhez. Ennek a ki­áltásnak visszhangja az ajkunkon formá­lódó bűnvallás, hálaadás vagy dicséret hangja, ami a végtelen szeretetében felis­mert Istenhez száll. Alkotónkba, Meg­váltónkba vetett hitünk bátorítson, hogy metjünk Isten előtt kiszolgáltatottak len­ni, aki ezzel soha nem él vissza, hanem mindig megtisztít, megújít és megáld. IMÁDKOZZUNK! Hálát adunk, Istenünk, minden értel­met meghaladó irgalmadért: hogy el­ítéled a bűnt, mégsem veted el, hanem szereted és megtérésre hívod a bűnöst. Áraszd ki Szentlelkedet, hogy sokan meghallják hívó szavadat, és velünk együtt magasztalják végtelen szerete- tedet, Jézus Krisztusért. Ámen. Ördög Endre A Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület Választmánya pályázatot hirdet az Egyesület lelkészi/vezetői állásának betöltésére. Pályázhat lelkészi, hitoktatói vagy felsőfokú egészségügyi/diakóniai képzett­séggel rendelkező evangélikus vallású nő, illetve férfi, aki hivatásának tekinti a szeretetszolgálatot. A Fébé-egyesület tevékenységébe tartozik az anyaház, a piliscsabai Siló Önálló Élet Otthon, a bagolyirtási Názáret-kápolna és pihenőház, valamint a Maros utcai egyetemista leányotthon. A felsoroltak irányításán túl a Fébé-lelkész/vezető fel­adataihoz tartozik a piliscsabai Béthelben tartott konferenciák szervezése és veze­tése, valamint a Fébé-egyesület tagjainak lelki-szellemi gondozása. Az egyesület lelkésze/vezetője számára lakást és a szolgálati gépkocsit biztosít, javadalmát egyházunk lelkészi fizetéseinek figyelembevételével állapítja meg. Az állás 2003. november 1-jén foglalható el. A pályázathoz részletes önéletrajz, a legmagasabb iskolai végzettség igazolása, valamint nem lelkész esetén lelkészi ajánlás szükséges. A pályázatot ajánlott levélben kell a Fébé Evangélikus Diako­nissza Egyesület címére küldeni: 1021 Budapest, Hűvösvölgyi út 193. Beérkezési határidő: 2003. augusztus 31. Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület „ Pál (...) olyan keresztény teológiát tanít, amely nem a legnagyobb magassá­gokban kezdődik, mint a többi vallás, hanem a legmélyebb mélységben... Ha üdvösségedről van szó, ne gondolkodj a törvényről, a filozófiai tanításokról, hanem siess a bölcsőhöz és az anyaölhöz, és a csecsemőt, a felnövekvőt és a haldoklót szemléld, csak így szabadulhatsz meg minden félelemtől és tévedéstől. Ez a tekintet az igaz úton fog tartani téged. ” Luther: ln epistolam S. Pauli ad Galatas (1531). Szita Szilvia fordítása. Oratio oecumenica Az alább közölt általános könyörgő imád­ságot szeretettel ajánljuk minden gyüleke- zet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lel­készeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Szerető mennyei Atyánk! Te tudod, hogy mire van szükségünk, még mielőtt szólásra nyitnánk ajkainkat, most mégis könyörgünk, hadd soroljuk el mindazon kéréseinket, amelyekre tőled várjuk a se­gítséget. Te olyannak teremtetted ezt a világot, hogy jól érezzük magunkat benne. Ösz- szeszoml a szívünk, amikor látjuk, hogy hogyan tesszük tönkre a körülöttünk lévő természetet. Kérünk, ébreszd rá az em­bert: ne a rövid távú hasznát keresse, ha­nem őrizze meg a Földet, hogy boldogan éljen rajta még nagyon sok nemzedék. Urunk, te azt akarod, hogy az emberek békében éljenek egymással. Tudjuk, hogy szomorúan tekintesz az embervilágra, mert látod a sok széthúzást, megosztottsá­got, irigységet, gyűlölködést, háborút és vérontást, amely a világban tengernyi szenvedést okoz. Kérünk, hadd keressük egymás kezét, meglátva a másikban a testvért, az elesettet, a szeretetre vágyót. Te ajándékul adtad hazánkat, népünket, nyelvünket, kultúránkat. Add, hogy észre­vegyük ezeket az ajándékaidat, örüljünk nekik, és mindenben segítsük fejlődésü­ket. Add világosságodat a vezetőknek és politikusoknak, hogy lelkiismeretesen és szeretettel végezzék munkájukat. Urunk, látjuk, hogy napról napra nő körülöttünk a testi és lelki segítségre szo­rulók száma. Kérünk, hogy akár a mi gyü­lekezeti szolgálatunkon keresztül is eny­hítsd a szenvedést, ébressz reménységet a megkeseredettekben, irányítsd a te atyai szereteted felé a betegeket, célt tévesztet­teket, keresőket, vigasztald azokat, akik megpróbáltatáson mennek keresztül. Mennyei Atyánk, irányítsd tekinte­tünket eljövendő országod felé, hogy ne földi dolgokba kapaszkodjunk, ne ma­gunkban reménykedjünk, hanem egye­dül benned, akitől kapjuk a megváltást, az utat és a célt, az örök életet a Jézus Krisztus által. Ámen. .••SAROK----­SZ ENT HELY, AHOL ÁLLSZ... 3 £ 5 £ 3 3 A templom belső tere egy utat jelöl ki. Az ősi keresz­tény templomokban a nyugati oldalon, a bejáratnál volt a keresztelőmedence. A megkeresztelendő itt, a medence lépcsőjén fordult egy pillanatra vissza, és mondott ellene a gonosznak, illetve annak minden munkájának. Az újjászületés fürdőjét követően azu­tán elindult a templom hajójában a szentély, az Isten­nel való találkozás helye felé. Ez az út jelképezi az egész keresztény életet. Az Istentől kapott, de az ere­dendő bűn által tönkretett élet újjászületik a kereszt- ségben, és elindul, hogy a földi vándorláson át megér­kezzen a szemtől szembe találkozás nagyszerű pillanatáig, az Isten birodalmába. A kórus (nem tévesz­tendő össze a karzattal, ahol bizonyos alkalmakkor az énekkar szólal meg) ennek a találkozásnak az „előcsar­noka”, a szentély kibővített része. Megvan a maga funkciója, és újra fel lehet fedezni lehetőségeit. Érdekes és izgalmas lenne egy kis kirándulást ten­ni a templomtörténetben és a liturgia fejlődésének krónikájában, jelen kereteink azonban nem teszik le­hetővé azt, hogy arról szóljunk, hogyan alakult ki a középkorra a tágas oltártér, majd hogyan alakult át a reformáció hatására az oltár körüli terület. Az is megérne egy „misét”, hogy a modem templomépíté­szet miként fedezi fel ismét a szent tér templomhajó­tól el nem választott, mégis önálló életre is alkalmas helyét. A Liturgikus lexikon szerint „a kórus a karban imádkozok vagy éneklők helye”. Ennek hallatán el­sősorban a középkori gyakorlatra szoktak gondolni, amikor a nagy székesegyházakban vagy szerzetesi A kórus templomokban a rend tagjai napjában többször (min­den imaórát megtartva akár hatszor is) e helyütt imádkoztak, illetve zsoltárokat énekeltek. Ám egy­kor a diakonisszáink is gyakorolták ezt a szokást, sőt a német vagy skandináv területen élő evangélikus (!) szerzetesrendek ma is élnek ezzel a lehetőséggel, használják az oltártér előtti és körüli teret. Evangélikus templomaink egy része viszonylag szűk térrel rendelkezik az oltár körül. Természetes ez, hiszen a tervezők többnyire az igehirdetés-köz­pontú istentiszteletre koncentráltak. Az oltárépít­mény többnyire éppenhogy megközelíthető, néha körüljárható. Azért ezek esetében is van egy kevés hely - szükség esetén - néhány szék elhelyezésére. Nem egy templomunkban - ezt a negyvenes évek­ben kiadott „Templomok könyve” éppen úgy, mint a kilencvenes években napvilágot látott „Evangélikus templomok” című színes kötet is jól illusztrálja - van olyan oltártér, ahol fel tud állni egy kisebb énekkar, van bőven helye egy imádkozó közösségnek. Miért érdekes mindez ma, a 21. századi magyar evangéli­kus kegyességben? Több szempontból is végig kell gondolnunk lehe­tőségeinket: a vasárnapi gyülekezeti istentisztelet gazdagítása, a gyülekezet kisközösségeinek imádsá- gos élete és a betérő vendégek (netán a „vallási turiz­mus”) szempontjából is. Az istentisztelet egyszemélyes produkciójától el­térve ma egyre inkább a közösségi szolgálat felé for­dul egyházunk. (Ez nem jelenti a lelkész „szerepé­nek” gyöngülését - éppen ellenkezőleg!) Szép is, praktikus is, ha a lekcióolvasók („lektorok”), a zsol­tárt vagy imádságot mondók, a szolgálatban más mó­don segédkezők az istentisztelet adott szakaszában nem a templompadból „kipattanva” szaladnak a szol­gálati helyére, hanem ott ülnek az oltár közelében, jól elrendezett, méltó ülőhelyeken. Ez nem „kirakat­ba ültetés”, hanem a szolgálat rangjának jelzése! A vasárnapi istentiszteleten túl is „benépesedhet” az oltártér. Kipróbáltuk többféle gyülekezeti csoport­tal, hogy egy-egy bibliaóra, ifjúsági óra vagy más gyülekezeti rétegprogram keretében néhány percre bemegyünk a templomba, körülüljük az Úr asztalát, éneklünk, imádkozunk. Akinek volt ilyenben része, az tudja, hogy a „hely széliemé” és az imádság háza más közeget biztosít, mint egy terem vagy más gyü­lekezeti helyiség. Az oltártérben jó „ketten-hárman összegyűlni”, de jó nagyobb csapattal is Isten és egy­más közelségét érezni. Több olyan gyülekezetben is szolgáltam, ahol tu­risták vagy egyházi kirándulócsoportok kopogtattak be - viszonylag sűrűn. Ha nem csupán hangoskodva, az érdekességeket mondogatva tudjuk őket körbevin- ni a templomban, hanem a kórusban (az oltár körül) leülve csöndben maradunk, majd a csöndből imád­ság fakad, akkor az maradandó élmény lehet vendég és vendéglátó számára egyaránt! Próbáljuk ki ezt is! Hiszen a templom a Szenttel való találkozás helye - nem csupán látványosság, érdekesség. A kórus, az oltártér áldott hely volt régen, azzá le­het ma is. Ha élünk az általa felkínált lehetőséggel... Hafenscher Károly í 1 r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents