Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-19 / 3. szám
Evangélikus Élet 2003. JANUÁR 19. 7. oldal német követelésre keleti frontra kiküldött 2. magyar hadsereg - az 1943. január 12-i szovjet áttörést követően us testvérlapunk, az Új Ember is foglalkozott e témával. Elmer István érdekfeszítő írásának részbeni másod- Zyik beszélgetőtársa, de legalább annyira az a körülmény is, hogy a 2. magyar hadsereg parancsnoka - Jány EMLÉKEZÜNK gleg eltűnt... Jány Gusztáv 1942. január 20-án, nyolc nappal az urivi áttörést követően ezt írta feleségének: Édes Ancikám! Azt mondta ismételten, nem szeretem eléggé, és azért járok ott, hol a halál angyala arat. Nincs igaza angyalom, épp mert mérhetetlenül szeretem, járok ott, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam. Legalább azt ne mondhassák, hogy gyáva voltam, és elmenekültem akkor, mikor a hadsereg sorsa megpecsételődött. Nem az én hibám. Figyelmeztettem, hogy így felmorzsolódunk, segítség nélkül nem bírja ki a csapat. Semmi haszna nem volt, csak az a parancs ismétlődött, kitartani. Napóleon hadseregének sorsa elért bennünket. Isten vele Édes, meleg szeretettel gondolok anyámra, családunkra, barátainkra, és mélységes, hálás, síron tálig tartó hű szerelemmel Magára gyönyörűm, mert mindent megadott, mit feleség férjének adhat. A jó Isten áldtjsa kísérje, és legyen meg akarata, mindig magára, Ancikám, gondoló Gusztija Harmincöt-negyven fokos hidegben, nyári fölszereléssel... (A Hadtörténeti Intézet képanyagából) A támadások nem jártak eredménynyel. Ekkor veszett el hősi halottként János bátyám, aki vezérkari tisztként éppen ezen a frontszakaszon szolgált. Harckocsiból, állva igyekezett vezényelni az ütközetet, s ennek során kapott fejlövést. Ha több testvér együtt szolgál háborús helyzetben, s valamelyikük hősi halált hal, akkor szokás, hogy a többi testvér rendkívüli szabadságot kap. János bátyám mellett a fronton volt Lajos bátyám, a gyalogosokhoz beosztott vezérkari tiszt is. 1942 végén kaptam meg az értesítést, hogy hazatérhetek. Fiatalabb bátyám élete árán ülhettem vonatra, s a Harkov, Kijev, Radom, Krakkó, Prága, Bécs útvonalon keresztül érkeztem haza, az odakint néhány napon belül nagy valószínűséggel rám kirótt halál elől. A helyemre kiküldött tábori lelkészt, Orbán Ernőt, sógoromat, a nagy reményű teológiai tanárt, négy kisleány édesapját január 2-án kísértem ki a Keleti pályaudvarról induló vonathoz. Akkor láttam őt utoljára. Később kaptam róla a hírt: amikor özönlött vissza a hadsereg, ezer és ezer, rosszul felszerelt, részben fegyvertelen magyar katona, Ernő sógorom szembefordult a támadó csapatokkal. Hová, hová? - kiáltottak rá, akik felismerték. Egy szál magában menetelt szembe az ellenséggel. Kis táskájában - mivel súlyos cukorbeteg volt - inzulin- tartalékát vitte magával. Utoljára a későbbi győri katolikus püspök, Papp Kálmán látta őt, messziről még kiáltott neki, de a hang már nem jutott el hozzá. Majd két méter magas, szép fiatal férfi volt, aki igyekezett a visszafelé rohanókat megállítani... Azután végleg eltűnt... Jány Gusztávval 1947 novemberében, a kivégzése előtti utolsó estén is találkoztam. Amikor a család megkapta a hírt, hogy a köztársasági elnök Guszti bácsit nem tartotta méltónak kegyelemre - Tildy Zoltán kisgazdapárti politikus, református lelkész töltötte be ekkor ezt a tisztséget, titkára Péter János, református pap volt, később, a Kádár-időszakban püspök és külügyminiszter kivételes engedéllyel a család néhány tagja még bemehetett hozzá. Apósom, anyósom, az öccse s jómagam voltunk ott. Megtudtuk, hogy reggel nem akasztják, hanem a szovjetek követelésére - a katonának ki- járóan - golyó által végzik ki. A filippiekhez írott levélből idéztem, amikor Pál azt mondja a római börtönben: nekem az élet Krisztus, s akinek élete Krisztus, annak a meghalás nyereség. Tudom, Guszti bácsi, hogy neked az életed Krisztus, nézz rá, s megszabadít minden félelemtől - mondottam megindultam Hajnalban írt még egy búcsúlevelet. Ebben ez állt: percei vannak hátra, szeretteinek mindent megköszönt. S a végén nekem külön köszönte a szavakat, amelyek erőt adtak neki... A százkilencvenöt centiméter magas, szép szál férfiről tudtam, hogy mélységesen keresztény ember. Mindennapi imádkozó, bibliaolvasó. Később hallottuk a foglártól, hogy távozásunk után szokása szerint elolvasta a Bibliából a következő szakaszt, s azután elaludt. A kivégzésnél elutasította, hogy bekössék a szemét: látni akarja, mondta, aki szembejön vele... A háború végén az amerikaiak felajánlották neki, hogy a Hor- thy-csoporttal menjen spanyol-portugál területre, de a következőt mondta: ha egyetlenegy magyar, ártatlanul vádolt katonának könnyíti a sorsát azzal, hogy odahaza megtudják az igazságot a második hadsereggel kapcsolatban, akkor bármi történjék is vele, azt szívesen és örömmel vállalja. 1999-ben tizenhat fős tiszti különítmény tagjaként végigjárhattam a második magyar hadsereg egykori frontvonalát. Megismertem az épületet, ahol laktam, végigjártam a göröngyöket, ahol hason csúsztam, hogy bátyám holttestét kihúzzam a rettentő tűzben a harckocsik közül... Nem sikerült eljutnom odáig, s most mindezt újra átéltem. Elmer István Visszavonulás... (A Hadtörténeti Intézet képanyagából) „Urunk, Te ismered az ember esendőse'gét. Amikor a rossz, a harag napja dúl, légy azokkal az emberekkel - a katonákkal -, akik tisztességgel és becsülettel állnak helyt az emberélet kritikus pillanataiban, akár életüket is áldozva, mint történt ez sok ezer apával, férjjel, fiúval 1943 januárjában, messze a hazájuktól, a Don-kanyarban. ” A birtokbavétel 1948 nyarára tető alá került az épület. Az ünnepélyes átadáskor színdarabot, verseket és énekkari számokat adtak elő a gyülekezet csoportjai. A munkálatok azonban még korántsem értek véget. Ahogy Gáspár Imre volt ifjúsági tag mesélte, az első időben nem volt se padló, se szék, se asztal, csak a száraz homok. Úgy kellett kiborítani a cipőből, mikor kimentek a kisteremből az utcára. Az ifjúsági összejöveteleket a segédlelkész vezette, a bibliaolvasást, éneklést, imádságot játék követte. És hogy milyen volt a hangulat? Erről így mesél: „Nem voltunk mi annyira jó gyerekek. Emlékszem, egyszer a segédlelkész úgy imádkozott: Bocsásd meg nekünk a paj- kosságunkat, amit itt most csináltunk, mert ezzel is Téged dicsőítünk... " 1948-tól nehéz évek jöttek a vallásos emberekre és az egyházakra a Magyar Népköz- társaságban. A hitéletet a templom falai közé szorították, megszüntették az egyházi iskolákat, a különböző egyesületeket, és igyekeztek mással helyettesíteni a Biblia tanítását. Noha megmaradt a gyülekezeti ház, és nem lett belőle tüzoltószertár - mint ahogy egyesek szerették volna -, az építés befejezése néhány évig mégis váratott magára. Csak az ötvenes években lehetett szó a padló elkészítéséről, a megfelelő fűtésről és a világításról. 1955-ben 24 000 Ft gyűlt ösz- sze, melyből el tudták készíttetni az asztalos ktsz-szel a padlót, négyzetméterenként 170 Ft-ért. Elvégezhették a teljes festést is, és lassanként berendezésre is futotta az eddigi egyszerű padok helyett. * Most 2003-at írunk. A régi idők elmúltak: ma már központi fűtés és a legmodernebb burkolóanyagok épültek be a házba. Mégis jó visszaemlékezni a régi időkre, ahogy Mohácsi János is tette a minap: „Hogy mi volt az oka ennek a nagyszerű összefogásnak? Ebben éltünk! Ilyen volt a szülők és a családok hozzáállása. Minden reggel mentünk a templomba, amikor magyar nyelvű könyörgés volt - hétfőn, szerdán és pénteken. Láng Péter bácsi meghúzta a gyerekek pajeszát, ha nem mentek templomba reggel. De minden estére is jutott valami program az egyháznál: ifjúsági óra, énekkar, bibliaóra. Az államosítást követően a gyerekeket az iskolában másra tanították. És: ide jutottunk, ahol ma vagyunk... ” ifi. Káposzta Lajos áz-építés anno.,. Alig egy hónap múlva, 1947. október 7-én újabb presbiteri gyűlést tartottak, melynek jegyzőkönyve már arról számol be, hogy az addigi eredmény 92 hl bor és 5 490 Ft. Ez már jó alap volt a kezdéshez, azaz a tervek elkészíttetéséhez. A gyülekezetben építési bizottság alakult. A tervektől a megvalósulásig Mialatt Pesten a párt, Vadkerten a gyülekezeti ház épült. Elkészültek a tervek, és ahogy megszűntek a hajnali fagyok, kiásták az alapokat. 1948 nyarára az ifjúság nekilátott a vályogtéglák gyártásának is. Erre így emlékezik vissza Mohácsi János, akkori fiatal gyülekezeti tag: „A vályogverés nálunk kezdődött a tanyán. Két-három napig csináltuk, csak az volt a baj, hogy sokat le kellett a tetejéről dobni, hogy jó alapanyaghoz jussunk. Többen kitalálták, hogy menjünk a Székeshez, amely ma a kiskőrös-keceli körforgalomtól balra található. Az ifjúság teljes létszámmal ott volt, Sikter András esperes urunk jelenlétében. Ő is tolta a talicskát. Jöttek idősebb legények is, akik irányítottak. Amikor a vályogtéglák egy része kész volt, összeszedtünk néhány lovas kocsit - mivel autó oda be se tudott volna menni és behordtuk a vályogot ide, a templomudvarba. ” A vályogverésnél nem mindegy, hogy milyen az alapanyag. Az agyagos földet, mely leginkább a szikes-nádasos részeken jellemző, megfelelő módon össze kell gyúrni a szalmával. A víztartalmat is be kell állítani, mert amikor beleteszik a formába az anyagot, annak ki kell töltenie a sarkokat. Ezt a fából készült keretet előtte vízbe mártják, így azonnal le lehet venni a vályogtégláról, ami nem esik szét, és egészben maradva szárad néhány napig. Utána élére állítva szárítják tovább, majd pedig gúlába rakják. Az időjárástól függően szárad meg teljesen. Ezután az építkezés helyére szállítják, és azonnal felhasználható. Az idősebb vagy éppen ügyesebb legényeket már komolyabb munkákra is befogták a mesterek. Bakai Imre akkor 15 éves volt. így mesélt az építkezésről: „A gyülekezeti ház építése úgy kezdődött, hogy lebontottunk egy iskolatermet, amely a Kossuth Lajos utcára nyílt. Ezt kicsit odébb fel is építettük újra, ez a jelenlegi evangélikus óvoda második terme. A kőművesmester Trapp Józsi bácsi volt, az ö irányításával dolgoztunk. Én akkor, 1948-ban 15 éves voltam. A legnagyobb segítséget a tető elkészítésénél adtam, Lehoczki János ácsnál dolgoztam. Ót úgy is hívták, hogy a »süket ács«, mert jó mester volt, csak nagyothallott. Mellette egy hónapot töltöttem. A gerendákat úgy faragtuk még ki fejszével, nem fűrészeltük. Gömbgerendák voltak a fiókgerendák, melyeket fejszével és bárddal széleztünk le, hiszen motoros fűrész akkoriban még nem volt. Nincs is a gyülekezeti ház felett mestergerenda, hanem a szarufák tartják a fiókgerendákat. Mi, gyerekek fent voltunk a legmagasabb helyen, a lécezést mi végeztük a szarufák tetején. ’’
