Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-19 / 3. szám
Evangélikus Élet 2003. JANUÁR 19. 5. oldal Köszöntjük a 80 éves Schéner Mihályt Január 9-én a budapesti Duna Palota adott otthont a neves művész kiállításának, melyen barátai és tisztelői köszöntötték a jeles évforduló alkalmából. A közönség ugyanakkor egy másik tárlaton is gyönyörködhetett Schéner Mihály alkotásaiban: a január 16-án, a budapesti Mű-Terem galériában rendezett kiállításon, ahol egyúttal a Trilógia I. című, festményeiről szóló kötetét is bemutatták. Schéner Mihály a Békés megyei Medgyesegyházáról indult. Tanulmányait a békéscsabai evangélikus gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskolán végezte. Művészeti ismereteit külföldi tanulmányutakon egészítette ki. Több évtizedes munkásságát nehéz néhány sorban összefoglalni, hiszen festményei mellett kerámiával, tűzzománccal, szobrászattal, textilművészettel, színházi díszletekkel és művészetelméleti tanulmányokkal, művészetfilozófiával is foglalkozott. Békéscsaba díszpolgára, ahol külön múzeumot - a Meseházat - rendezett be a gyermekeknek. Ötletes, ősi hagyományokra visszaemlékeztető gyermekjátékai, írásai a „homo ludens’M, a játékos kedvű embert mutatják be. Filozófiai mélységű írásai és rajzai az emberben lakozó agresszivitást, gonoszt, elrettentő rosszat is elénk tárják. Szakrális műveiben a többnemzetiségű evangélikus családi, neveltetési háttér is tetten érhető. Munkácsy-díjas érdemes és kiváló művész, 1995-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Tagja a Széchenyi Művészeti Akadémiának, a Magyar Művészeti Akadémiának és a Magyar Pen Klubnak. Egyházunk és lapunk olvasói nevében szeretettel gratulálunk Schéner Mihálynak, és életére, további munkásságára Isten áldását kérjük! HB Tündöklő mesevilág Születésnapi beszélgetés Schéner Mihály festőművésszel Petőfi szellemi örökösei a Pilvaxban Január 12-én este tartotta évi szokásos, vacsorával egybekötött irodalmi estjét a Pest-Budai Petőfi Egyesület a Pilvax kávéházban. Az asztalfőn az írószövetség elnöke D. dr. Harmati Béla püspök, az egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, akik között írókat, költőket, képző- és iparművészeket üdvözölhetett. Ezt követően dr. Ratzky Rita, az Egyesület főtitkára tartott rövid beszámolót a 2002. esztendőről. Ezután Antal István, a Magyar Rádió szerkesztője beszélgetett Kalász Márton költővel, a Magyar írószövetség elnökével. Kalász Márton Baranya megyében, német családban született. A magyar nyelvet csak az iskolában ismerte meg, s mindez meghatározó volt későbbi életére nézve. Első versei a Vigíliában, az 50-es évek legjelentősebb folyóiratában jelentek meg. Édesapja korai elvesztése és saját életútja ihlette mindkét eddig megjelent prózai művét, a „Téli bárány” című regényt és a „Tizedelő cédulák” című dokumentumkötetet. Az érdekfeszítő beszélgetés után a költő maga olvasott föl verseiből. A művek bemutatása előtt megosztotta a hallgatósággal azokat élményeket, eseményeket is, amelyek írásait inspirálták. Szép estét töltöttünk együtt a szerény, halk szavú költővel. Köszönet érte! jéká Emlékezés egy halk szavú művészasszonyra Húsz esztendeje hunyt el Bartók Béláné Pásztory Ditta Képköltő és a lélek gyógyítója. írók barátja s a gyermekeké, akiknek csodás Meseházat épített Békéscsabán: virágtündér, szőrös ördög, mézeskalács huszár, pettyes kakas, subás pásztor és vidám bohóc énekel a tiszteletére. Nyolcvanadik születésnapján a Duna Palotában, kiállításon köszöntötték a barátok. Itt próbáltuk elkezdeni a beszélgetést. De hiába. Másnap a zsúfolt műtermében folytattuk, sűrűn megszakítva, mert csengett a telefon, a postás levelek és táviratok százát hozta szívmeleg jókívánságokkal.- Ezen az ünnepen sokszor megfeledkezünk a másik „hősről”: édesanyánkról. Milyen emlékeket őriz róla?- Én nagyon anyás voltam - mondja kedvesen -, de rögtön hozzá is teszem, falun éltem húsz éves koromig. Édesanyám viszont városi volt. Kisgyermekként gyakran elvitt a nyári szünetben; a legszebb emlékeim ezek a csodálatos hetek. Ott laktak a testvérei nagy szeretet- ben, öleltek, kéz a kézbe adtak. Ráadásul Arad gyönyörű magyar város. Anyámnak köszönhetem azt is, hogy képzőművész lehettem. Ő forszírozta ugyanis azt, hogy tanuljak, mely nemigen volt divat a 20-as, 30-as években. Sok igazságot takart ez, hiszen Trianon után nagy szegénység és bizonytalanság uralkodott az országban. Aki találkozott az akkori nagymesterekkel, sokat tudna mesélni arról a nyomorról, amiben éltek! De a szegénységnek becsülete is volt, a papok, a tanítók odafigyeltek rám, s javasolták, hogy középiskolába menjek...- Merre vitt az életútja?- Medgyesegyházáról jártam be nyolc évig a békéscsabai evangélikus gimnáziumba. Nagyon emberséges és humánus közösségre találtam, s ökumenikus szellemre. Igen jól éreztem ott magam. Nem volt akkor ilyen gyűlölködés, mint most. Azért sem, mert akkor még nem borzolták föl egyesek a macska szőrét visszafelé... Nekem ez a vidéki, falusi élet nagyon tetszett. Nem éreztem a szegénységet, mert örömben, boldogságban és meleg baráti kapcsolatokban telt el. Az volt a szokás, hogy a szomszédok virágot ajándékoztak egymásnak. És a természet ölén éltem, volt gyümölcsös- és veteményeskert is, ahol kisgyermekként szerettem bóklászni, csavarogni. A békéscsabai táj is mindennap más és más volt, így egyfajta puritánságnak a végtelen gazdagságát ismertem meg... Ma sem felejtem a fölkelő Nap ragyogó szépségét, az alkonyok csendes, békés nyugalmát. Ebben a falusi életben megtaláltam az Istenhez vezető utat.- Kevesen ismerik mély evangélikus hitét, azt, hogy az egyházzal is szoros a kapcsolata.- Fontosnak tartom, hogy vallásos nevelést kaptam, hívő ember vagyok, s ez a művészetemben is tükröződik. Az Élés az Újtestamentum szellemében imádhatom Istenemet. Amit gyermekkoromban tanulhattam, az munkásságom zsinórmértéke, hogy ezt a régi szót használjam. Ez számomra azt is jelenti, hogy ne gyűlölködj. Emberszeretet vezesse a kezemet. Békéscsabán a meseházi költőkkel ilyen szellemben teremtjük meg a gyermekkultúrát.- Mit kell tudni a Meseházról?- 1978-ban tiszteletből meghívtak Békéscsabára, ahol kaptam egy műtermes lakást. Dér László múzeumigazgatóval együtt álmodtuk meg a Meseházat, hogy a gyerekeknek kulturális műhelyt, otthont adjunk. Tízévi hosszú vajúdás után, 1988- ban megnyitotta kapuit, és azóta is él és virágzik. Az egyik házban vannak a műveim, a másik épületben tartják a foglalkozásokat. A „Tavaszcsengő virágünnep” címet adtuk a találkozónak, ahová az ország minden részéről jöttek a vendégek, és jól érezték magukat a tánc és ének örömében.- A magyar folklór mióta táplálja művészetét?- Lassan hatvanéves gyakorlat után elmondhatom, hogy ez a magyar folklór (bár jobban szeretem archénak nevezni, mivel gazdagabb jelentést tükröz) több forrásból is táplálkozik: az egyiptomitól kezdve a görög, a római kultúráig, de más búvópatakokon keresztül is áradnak impressziók a munkáimba mind formailag, mind tartalmilag. Összetett és gazdag dolog, kifogyhatatlan erő, amit szívesen beépítek ma is... Az ember szereti, ha otthon érezheti magát ott, ahol él. Kérdezik, hol érzem jól magam. Tulajdonképpen útközben. Itt, Pesten is otthon vagyok, de ott is, ahol születtem, ahol tanultam, és nem szeretném elveszíteni a kapcsolatot a gyerekkorral, a fölnevelő tájjal.- Ebben a gyűlölködő világban tehet-e valamit a művész?- Nagyon fáj, hogy ilyen lett a világ, az országunk, ahol ömlik az ocsmány beszéd, romlik a gyönyörű nyelv. Én Balassi, Zrínyi, Csokonai, Ady, Móricz, Tömörkény írásait olvasom és csodálom, de a virágos, gazdag reneszánsz nyelvén is ámulok, és nagyon tetszenek a reformátorok könyvei: ezek nem műanyagok, pótlások, igazi emberi vallomások. Én a magam részéről azt tartom fontosnak, hogy hová hullanak ezek az üzenetek: mérgezett talajba vagy érzékeny kömyezetbe-e.- A világ tele van kis háborúkkal- A világban ellentétes erők működnek, s mintha úgy tűnne nekem - bár én istenhívő vagyok -, hogy mostanában az ördögiség diadalmaskodna. A biennálékon találkoztam ezekkel a jelzésekkel, bár én már 1983 óta a rosszat rajzolom. Nagyon helyes volt, ahogy a középkorban ábrázolták az ördögfajzatokat, fölmutatták, kőbe faragták őket, hogy naponta szembesüljenek velük.- Sok költőt említett. Barátja, a tüneményes versbeszédű Nagy László huszonöt éve halt meg.- Az Élet és Irodalom képszerkesztője volt, amikor megismertem. Gyakran bementünk hozzá, beszélgettünk és vitatkoztunk vele. Ezek a találkozások inspirálták az embert, mindig megajándékozták valami széppel és fontossal. Költészetét mindig csodáltam, azok közé tartozott, akik a magyar irodalom fényes vezéralakjai lettek. Volt benne ellenállás, bizakodás, de reménység is. Nagy Laci mindig kérte, hogy küldjék rajzot az újságba. Eltelt három év, s ő csak biztatott. Azután egyszer bevittem egy nagyobb anyagot, és azóta mindennapi kenyerem lett a vonal. Akár a térdemen és mások hátán is rajzolok annak érdekében, hogy lejegyezhessem első gondolataimat.- Tudom, soha nem lehet elégedett az ember, mégis valamiféle számvetésre kérném a 80. születésnapján.- Nagyon hosszú volt ez a nyolcvan esztendő, de most mégis úgy érzem, elrohant az idő. Ágh István szerint tíz rendszert kellett túlélnem, ami nem volt könnyű. Iszonyú nehézségekkel járt, mert meg kellett adni mindegyiknek az árát, megfizetni azt, ami a császárnak jár. Én megfizettem mindent a művészetemmel, hiszen soha nem voltam kegyelt ember! Elrohant az idő. Ez nekem mint alkotónak annyit jelent, hogy mindennap meghal valami számomra, és mindennap föl kell támadnom. És ezt csak úgy tudom elviselni, hogy dolgozom. Teremtek valami szépet a felnőtteknek és a gyerekeknek Isten dicsőségére. Fenyvesi Félix Lajos „ Te benned bíztunk eleitől fogva... ” (Szenczi Molnár Albert: XLII. zsoltár) Az elhunytak életét az élők emlékezete őrzi - tanultuk egykor, de Cicero nem tette hozzá: „kik és meddig”. Ez a két szó jutott eszembe december 2-án, amikor a naptárra néztem. Vajon hányán emlékeztek a húsz éve elhunyt „Dittára”, a kitűnő zongoraművészre, Bartók mü- vésztársára és feleségére, aki még a baráti leveleket is gyakran „Bartók Béláné Pásztory Ditta" teljes névvel írta alá. Harminchét esztendeig viselte azt a nehéz sorsot, amit a világhírű zeneszerző özvegyének lenni jelentett. Művész volt maga is, érdemes művész, de munkásságát férje emlékének szentelte. Csodálatos szerénységgel és lelkiismeretességgel teljesítette küldetését, emberi és művészi feladatát, amire a nagy név kötelezte. Évtizedeken át a zene jelentett számára feloldást, a sorsába való beletörődést. Halk és kevés szavú volt. Erős volt a hite, ezért tudta egyedül is tovább vinni, újra elrendezni életét, amikor 1946-ban hazatért - és mert bizonyos volt felőle: férje is hazatért volna. Egyedül érkezett, és a világhírű művész, zeneszerző özvegyét, zongoraművész társát csak ifjabb Bartók Béla, férje első házasságából született fia fogadta egyedül... „Az anyám tanított zongorázni, az apám az elméletet tanította. 1922-ben kerültem a budapesti Zeneakadémiára, ahol Bartók Béla tanítványa lettem a zongora tanszakon. A második akadémiai osztályba vett fel, de csak az első évet végeztem el, mert közben feleségül mentem hozzá, és tanulmányaimat mellette folytattam... Nagyon szigorú kritikus volt, nem tudott megalkudni, müveit saját elképzelése szerint akarta hallani...” - őszinte szavait magnóm kelti életre. A kezdeti szép éveket az emigráció nehéz esztendei váltották fel. Bár hangversenyeik, közös fellépéseik, sikereik, a segítő jó barátok szeretete enyhítette a mindennapok fájdalmát, a hazájuk iránti aggodalmat, a hazavágyódást nem csökkentette. Ezért jött haza egyedül is. A távol töltött időről csendesen, szaggatottan beszélt az élmények mindig nyomasztó súlya alatt. Néhány gondosan szerkesztett mondatában egész élete, életük benne volt. Panaszkodni soha nem hallottam. Egy vasárnap délután négyesben beszélgettünk nálam: Comensoli Mária - szintén Bartók-növendék, zongoraművész, főiskolai tanár, Ditta hűséges barátja, önzetlen művésztársa - és Yvonne, a svájci zongoraművésznő, Rácz Aladár neves cimbalomművész özvegye. Művészi kérdésekről, aztán mindennapjainkról beszélgettünk, s kicsit arról is, hogy mikor lesz már jobb ebben az országban. A vélemények egyre hangosabbak lettek: hova is jutunk, kiben is bízhatunk? És akkor csendesen megszólal a vitában ekkor már nem részt vevő Ditta: „Tebenned bíztunk eleitől fogva... Ismeritek?” Megdermedtünk, egy ideig csend borult a szobára... Ilyen volt Bartók Béláné Pásztory Ditta! 1982. december 2-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben, az evangélikus egyház szertartása szerint. Koren Emil esperes búcsúztatta, emlékező, emlékeztető szép szavait sokan és sokáig idézték. A Művelődési Minisztérium, a család és a barátok nevében Keresztúry Dezső vett búcsút elgondolkoztató, őszinte, mély értelmű szavakkal. Nagyon sokan kísérték utolsó útjára... Azóta több művész, fiatal és idősebb megkapta a Bartók-Pásztorty-díjat. Vajon az évfordulón eszébe jutott-e valakinek közülük, hogy egy szál virágot helyezzen a sítjukra? Vagy túl hosszú idő az eltelt 20 esztendő, és az elhunytak emlékét nem mindig őrzi az élők emlékezete? Schelken Pálma A soproni evangélikus gyülekezet hamarosan nyíló nyugdíjasotthonába egykét személyes apartmanok leköthetők. Az otthon szolgáltatásai: • heti rendszerességgel háziorvosi ügyelet • napi háromszori étkeztetés • diétás étkeztetés • 24 órás szaknővéri felügyelet, gondozás • takarítás heti rendszerességgel • ágyneműk mosása havi rendszerességgel Az ingatlan Sopron város központjában, a vasútállomás közelében, Közép-Európa parkja, a Deák tér mellett, a Kisfaludy utcában található. Szomszédságában az Evangélikus Egészségügyi Szakközépiskola és Gimnázium áll. Az épületben isten- tiszteleti alkalmak tartására kápolna is épül. Az átadás várható időpontja: 2003 II. negyedév Érdeklődni: 99/ 523-002, fax: 99/ 523-003 % f Fotó: Bottá Dénes Na gy Béla polgármesterrel a békéscsabai Meseház udvarán
