Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-06-08 / 23. szám
6. oldal 2003. JÚNIUS 8. Evangélikus Élet képest mily egyformán rövid minden múlandó életút. Mégis valahányszor kisgyermek koporsója előtt kell szembesülnünk földi létünk végességével, a döbbenet és a bénító fájdalom sokáig nem enged túllátni a szemfedélen... Múlt vasárnap közel kétszázan álltak körül egy koporsót az albertirsai evangélikus temetőben, ám Czékus Dávid szeretteinek gyászában - talán nem túlzás leírnunk - egy egész ország osztozott. Mint az a híradásokból ismert, a 7 éves kisfiú május 26- án, az alberti strand medencevizének leeresztése során vesztette életét. Földi életét. A tragédia ellenére is az evangélium üzenetét hirdette a hozzátartozóknak a település evangélikus lelkésze, Szmolár Attila, akinek vigasztaló szavait Roszík Mihály ny. lelkipásztor hitvallása is erősítette: Czékus Dávid előrement - a mennyei Atyához. A temetési szertartáson azt is megtudhatta a gyászoló sokaság, hogy egy olyan kisfiúért szólt a harang, aki tudott és szokott is imádkozni. Vajon tudatosult-e bennünk, hogy a harang - mint minden temetés alkalmával, valójában ezúttal is (ezúttal talán még inkább) - értünk szólt. Hogy imádkozzunk. Ahhoz, aki mellett van, és számunkra is lehet folytatás. -tér \) Hová lett a esjefr ^a? öreg fák alatt az avarban gázolva kószálni a dús lombok árnyékában. A csendnek is vannak hangjai, igazi tiszta zengéssel ilyenkor írja szívünkbe dallamát a béke. Úgy járkálunk itt, mint a vendégek. Lábunkkal tiszteletteljesen, halkan érintjük a talajt, hol ezernyi apró élet rejtőzködik, hogy ne zavarjunk Óvatosan nyújtjuk kezünket gomba és virág felé, csak hogy megoszthassuk a talált kincset családunk többi tagjával is. - Nézzétek, egy béka! De megijedt szegény! Juj, hogy lüktet a kis torka! Anya, gyere, csomó gesztenyét találtam! Édesapa, vinnéd egy kicsit a kavicsomat?! Annácska, tedd le azt a csigát! Nem szabad! Ide hamar mindenki, ott ül egy lepke! Juj, de szép nagy, és nem is fél! Ne nyúlj hozzá, mert megijed és elszáll! Vigyázz, ne lépj a hangyabolyba! Látod, hogy futnak előled? Hú, mekkora lyuk, vajon mi lakhat benne!? Néha letérünk az ösvényről, és izgatottan keresgélünk a magas fű között. Máskor egy különös virág csábit el, amit feltétlenül meg kell vizsgálni közelebbről is. Ilyenkor lehet csak igazán kincseket találni. Mert itt rejtőznek a makkok és gubacsok, üres csigaházak és elpusztult, de ép szarvasbogarak, elszáradt tavalyi bogáncsok, különös ismeretlen termések meg az aprócska kikelt madártojások kék és barna pöttyös héjdarabkái. Ezekből még hazavinni is lehet. Lelkesen gyűjtöget a három csemete, telnek a kis tasakok. Valahogy ezekbe a tárgyakba szeretnék bezárni - azt hiszem - a közös erdei séták jó ízét. Kincsekkel megrakodva indulunk visszafelé. Mindenki áhítattal lépked a titokrejtegető fák alatt. Ki tudja, tán egy kiváncsi mókusgyerek les valamelyik ág mögül vagy az odújuk rej- tekéböl, talán épp másik oldalára fordul most egy alvó sündisznó itt, egészen közel mellettünk. Kamilla egy óriási üres csigaházat dédelget a tenyerében. Ide-oda forgatja, dudo- rászik neki, egy száraz faággal kaparássza ki belőle a földet. - Anya, hova lett a csigabiga? - néz fel rám. - Elfújta szegényt a szél a házából? Négyéves, a múlandósággal még csak könyvekben találkozott. Hangzott el már hasonló kérdés, de mindig ügyesen hárítottam. Tétován nézek a páromra, mit is feleljek. De ő most Annával foglalkozik. Elfáradhatott a • kicsi, apró lábai minduntalan összegabalyodnak. Újra meg újra elesik, és könyörgő szemekkel néz fel a nagyokra és erősekre, akik bírják az utat. Apa a nyakába veszi végre. Már az első kézmozdulattól elégedetten motyog a maga érthetetlen nyelvén. Segítek eligazgatni a magasban, talán elalszik a lépések ringatásától. Most Noémi szegődik mellém. - Hogyan kerül bele a tojásba a kismadár? Mit csinál ott benn? Miért jön ki? - hangzanak az „De utána már szeretettel várták, és megsimogatta valaki ott, ahova megérkezett. Ahogy becsukódik az ajtó, amikor belépsz valahova, érted?! Ennyi az egész.” mondd meg elsőnek! - sürget. Mégis a születést kezdem kifejteni, valahogy könnyebbnek tűnik. - Épp olyan lehet a kismadárnak is, mint egy babának - magyarázom. - Amíg védtelen és fejlődik, addig benn nő a jó melegben. Amikor aztán eljön az ideje, és kevés már neki az addigi világa, akkor át kell nyo- makodnia magát egy sötét és szűk helyen, hogy kijusson a napvilágra. Olyan, mint amikor becsukódik egy ajtó mögötted, és egy új helyen vagy. Először megijed, aki született: jaj, mi lesz most? Hisz minden más, mint amit eddig ismert, de már szeretettel várják, és egy kar átöleli, két meleg kéz pedig betakarja. És valami lezárult, de valami el is kezdődött. Már nem figyelnek. Kamilla elkószált, apa kezét akarja Jogni, Noémi elgondolkodva ballag mellettem. Finom kis ujjaival a feltört tojáshéjat simogatja szórakozottan. Talán nehéz volt neki ennyi mindent feldolgozni, gondolom magamban. De akkor rám emeli aranybarna szemeit, elmosolyodik, és azt mondja: Jó, hogy elmondtad a születést. Én már nem emlékeztem rá, hogy ilyen volt. Aztán csöndesen lépegetünk tovább a zizegő avarban. Kamillát figyeljük mosolyogva, aki elunva a nyugalmas sétát - mint egy szeleburdi kis pillangó - ide-oda szaladgál az út melletti fák között. Hol elbújik, hol megkerül. A párom nyakában ernyedten himbálódznak az egyenletesen szuszogó Annácska lábai. Giling-galang, hintáznak a piros cipellők, mint két harangnyelvecske. A feje oldalra billent álmában, ahogy az apáéra hajtotta. Minden határozottabb mozdulatra vadul szívni kezdi a cumiját. Kamilla felfigyel a szótlanságunkra, odafut hozzánk, és piszkos kis tenyerén elém tolja újra az üres csigaházat. - Elmondod most akkor? - csicsergi. De Noémi leinti. - A, egyszerű! Fig}’elj. Ez a csiga már elpusztult. Tudod, mint a múltkori esőben a giliszta a folyosón. De nem olyan nehéz ám az. At kellett nyomakodnia magát egy szűk sötét lyukon. Akkor félt is, biztosan, mert ez a meghalás. De utána már szeretettel várták, és megsimogatta valaki ott, ahova megérkezett. Ahogy becsukódik az ajtó, amikor belépsz valahova, érted?! Ennyi az egész. - Kamilla tátott szájjal néz a nővérére, magához szorítja a hatalmas csigaházat, aztán kérdőn pillant fel rám tágra nyílt virágszemeivel. - Igaz? — kérdezi a tekintete. Egy kis bizonytalan vállrándítással, de bólintok. Tulajdonképpen, azt hiszem. - Akkor jó - rikkantja Kamilla, és már száguld is tovább újabb titkos felfedezéseket tenni. - Igen - sóhajt fel Noncsi. - Jó, hogy elmondtad. Kicsit félelmetes volt ez a halál dolog, meg nem is értettem, de így már nem is félek. Azt hiszem, én sem... Füller Tímea Szeretem az erdei sétákat. Olyan megnyugtató és gazdagító az újabb nehéz kérdések. Kamilla sem tágít: - A csigabigát A budavári evangélikus gyülekezetben május 18-án dr. Hézser Gábor tartott előadást a közösség azon tagjai számára, akik az egészségügyben dolgoznak. Az alkalom fő témája a gyász volt. Az alábbiakban az előadás által indukált gondolataimat szeretném megosztani az olvasókkal, arra a mindig aktuális és ugyanakkor érzelmeket felkavaró kérdésre keresve a választ, hogy milyen a jó gyász, és - ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni - milyen lehet ennek ellentéte, a rossz gyász? S zerb Antal Utas és holdvilág című regényében a következőt írja: „Mi a civilizációtól már olyan nagyszerű lelki apparátust kaptunk készen, hogy életünk túlnyomó részében el tudjuk felejteni, hogy egyszer meghalunk, lassanként a halált éppúgy félre fogjuk tolni a tudatból, mint ahogy már félretoltuk Isten létezését.” Való igaz, hogy a nagyszerű lelki apparátus segítségével, amelyet a szakirodalom elhárító és védekező mechanizmusoknak nevez, az ember képes tudomást sem venni arról, ami bármilyen fájó is, de mégiscsak természetes része az életének. Persze az a tudat, hogy a veszteség természetes velejárója az életnek, nem teszi a gyászt vagy akár saját elmúlásunk folyamatát automatikusan könnyűvé. Szeretteink elvesztése, különösen akkor, ha a búcsúzás lehetőségével nem tudunk élni, legtöbbször fájó, szomorúságot okozó, és néha nagyon nehezen feldolgozható folyamat. Az elmúlt század második felében sokat foglalkoztak a gyász lélektani folyamatával annak érdekében, hogy jobban meg tudjuk érteni azokat a természetes reakciókat, amelyek bennünk vagy éppen a közelünkben lévő embertársainkban a gyász során végbemennek. A lélektan kutatói szakaszokra osztották a gyász folyamatát a követhetőség és bizonyos értelemben a fejlődés kimutathatósá- ga érdekében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egymástól pontosan elkülöníthetőek lennének ezek a szakaszok: a valóság sokszor felborítja a felállított tipológiákat. Mégis érdemes röviden szemügyre vennünk őket, talán éppen annak érdekében, hogy az általunk is átélt veszteség egy- egy nehezen értelmezhető reakcióját jobban el tudjuk fogadni, és szenvedő embertársunk mellé is minél inkább a krisztusi megértés lelkületével tudjunk megérkezni, kísérőként mellette maradni, amíg szüksége van ránk. Az általánosan elfogadott ötfázisú modellt, mely elsősorban Elisabeth Küb- ler-Ross nevéhez fűződik, megelőzi az úgynevezett elővételezett (anticipáci- ós) gyász, amely már a gyermekkorban jelentkezhet. Sokan emlékezhetünk azokra a gyermekkori fan- táziálgatásokra, melyekkel úgymond magunkat vizsgáltuk: vajon milyen érzéseket váltana ki bennünk, ha elveszítenénk szüleinket. Ezek a gyermekkori érzelmi kalandozások szorongást is előidézhetnek, de ha hangosan is megfogalmazódnak, és együtt gondolkodó válaszok is születnek a családi vagy a gyülekezeti körben, sokat segíthetnek a későbbi veszteségek feldolgozásában, és egyáltalán az elmúlásról és a halálról formálódó gondolatok tisztázásában. Ugyanilyen elővételezett gyásznak tekinthetők azok az érzések, amelyek egy súlyos betegség során törnek elő, akár a beteg, akár a hozzátartozók részéről. A valóságos veszteség során jelentkező első érzelmi hullámot nevezzük sokknak, amely tagadás vagy kirobbanó indulati reakció formájában jelentkezik. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy teljesen lebénul. Néhány perctől néhány napig is eltarthat ez az állapot, amely minden szörnyűsége ellenére mégis fontos célt szolgál: időt ad a pszichének a felkészületlenségben. A második fázis az úgynevezett kontrollált szakasz, amely során tudatosul, hogy számos elintézendő feladat vár a gyászolóra. Ez az új helyzethez való alkalmazkodás kezdete, amelyben jellemző a visszahúzódás - akár az elkülönülés, akár a munkába való menekülés által. A következő a tudatosulás időszaka, ugyanakkor az érzelmek káoszának is az ideje. A miért-kérdések legtöbbje ekkor vetődik fel. Talán nem hiábavaló hangsúlyoznunk, hogy mennyire fontos, hogy ezek a kérdések valóban teret kapjanak. Valami félreértett kegyesség következtében sokan úgy gondolják ugyanis, hogy a hívő embernek nem lehetnek miért-kérdései, hiszen azok az Istenbe vetett bizalmat és azon keresztül az Isten gondviselő szeretetét kérdőjeleznék meg. Talán elég ehhez felidézni magunkban néhány zsoltáros őszinte fohászát, amelyben adott helye és ideje van az őszinte, Isten előtt elhangzó miérteknek. Az sem mindegy ilyenkor, hogy kit tudhat maga mellett a gyászoló. Egy olyan embert, aki beléfojtja a szót és azon keresztül az indulatokat, mondván, ez istenkáromlás, vagy egy olyan segítőt, aki tudja és hiszi, hogy Krisztus kereszten megnyilvánuló szeretete képes minden emberi kérdést befogadni és hordozni. Ebben az időszakaszban jelentkezik legintenzívebben a bűntudat is. Szinte filmkockákként jelennek meg a konfliktusok, az emberi kapcsolatokra olyannyira jellemző játszmák, a bizalmatlanságot előidéző ki nem mondott titkok vagy éppen azok a helyzetek, amikor úgy érezzük: bárcsak sokkal több szeretettel fordulhattunk volna elhunyt hozzátartozónk felé, bárcsak gyakoroltuk volna a megbocsátást és a bocsánatkérést, amíg lehetett. Talán éppen a gyötrő bűntudat az, amely legtovább kíséri az embert az elvesztés nehéz folyamatában. Jó ilyenkor az evangélium üzenetébe kapaszkodni, mely szerint végső soron Krisztus bocsánatában van elrejtve mindannyiunk töredékessége és mulasztása. A következő két szakasz az átdolgozásé és az adaptációé, amelyben már inkább kifelé, a gyógyulás felé tart a gyászoló. Gondolkodása kontrollált, tudatosan emlékezik elhunyt szerettére. Élete kiegyensúlyozottabbá válik, és már lelki- ismeret-furdalás nélküli örömmel tud gondolni életére és mindazokra a feladatokra, amelyek előtte állnak. Akár gyászolóként, akár segítőtársként minden bizonnyal felvetődik bennünk a kérdés: Mit jelent a feltámadásba vetett hit a gyász során? Hadd közelítsem meg ezt a kérdést a segítőtárs szemszögéből. A feltámadásról szóló kinyilatkoztatásban Isten hitet tesz az irántunk való határtalan szeretetéről. Semmi sem választhat el bennünket tőle. A halál sem! Ő örök szeretettel szeret bennünket. Ezzel a szeretettel közeledik felénk, ezzel a szeretettel akar kapcsolatban lenni velünk, és ezt a szeretetet ígéri nekünk. A végsőkig elment, hogy ez a szeretet nyilvánvalóvá váljon. Krisztusban - mint megváltóban és példaképben - Isten sokaknak és sokféle módon mutatta meg szeretetét. Krisztusban mint megváltóban mindig ugyanazzal a tartalommal, Krisztusban mint példaképben mindig az adott személyhez és az adott helyzethez illő formában, ahogy ezt az evangéliumokból is megtudhatjuk. Segítőtársként a tartalom mellett a formára is jó odafigyelnünk, hogy Isten határtalan szeretete minél inkább érezhetővé és nyilvánvalóvá váljon a gyászoló számára. Lehet, hogy ez éppen egy csendes jelenlétben, odafigyelésben, meghallgatásban történik, olyankor, amikor még a legszentebb igéket is képtelenek vagyunk befogadni. A változó forma ugyanakkor jelentheti azt is, hogy a gyászoló egész családja felé fordulunk konkrét és aktív segítséggel, hiszen az ember ritkán éli át a veszteséget egyedül. Az egész család megszokott életrendje borulhat fel, melynek következtében egyesek elviselhetetlen terhet kénytelenek magukra vállalni. A helyes forma megtalálásában bizonyára sokat segít, ha megpróbálunk belehelyezkedni a segítségre szoruló helyzetébe, hogy megérezzük azokat a csatornákat, amelyeken keresztül leginkább eljuthat általunk is Isten határtalan szeretete („Sírjatok a sírókkal... Milyen a jó gyász vagy annak ellentéte, a rossz gyász? Talán e sorok után mindannyian érezzük, hogy nem lehet konkrét válaszokat adni ezekre a kérdésekre. Ahá- nyan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a gyászt, hiszen valakinek az elvesztésével valamit magunkból is elvesztünk. Mégis a gyász folyamatának vannak bizonyos sajátos megnyilvánulásai, amit ismerve talán könnyebben tudjuk átélni saját veszteségünket, és jobban tudunk segíteni a hozzánk közel álló rászorulókon. Hadd álljon végezetül Verena Kast egyik figyelemfelkeltő gondolata, melyben a gyász művészetét az élet szolgálatába állítja: „Az élet a maga lényegét tekintve nem egyéb, mint állandó és szükségszerű búcsúzások végeláthatatlan láncolata. Ahhoz pedig, hogy legyen erőnk az elváláshoz - legyen szó annak bármely változatáról -, tudnunk kell gyászolni, tudnunk kell kezelni ezt a folytonos búcsúzást.” Joób Máté
