Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-06-08 / 23. szám
2. oldal 2003. JÚNIUS 8. Evangélikus Élet O RATIO OEC U M ENICA Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Istenünk, teremtsd meg bennünk a tanúskodás lelkét, hogy Krisztusról tudjunk szólni az emberek között, hogy oldódjon a félelem, hogy értelmet találjon a magány, hogy csendesüljön a fájdalom, hogy megbékéljen a gyász, hogy hála fakadjon az emlékezésből, hogy ébredjen a hit, hogy jövőt fakasszon a remény! Veni Creator Spiritus! [Gyülekezet:] Jöjj, Teremtő Szentlélek! Istenünk, teremtsd meg bennünk a tanúskodás lelkét, hogy Krisztusról tudjunk szólni az egyházban, hogy egymásra találjanak a Krisztusban testvérek, hogy erő lakjék az igehirdetésben, hogy szívből zendüljön az ének, hogy összekössön Veled minden imádság, hogy a bűnből vezessen kifelé út, hogy meghalljuk, megértsük és megtartsuk akaratodat! Veni Creator Spiritus! [Gyülekezet:] Jöjj, Teremtő Szentlélek! Istenünk, teremtsd meg bennünk a tanúskodás lelkét, hogy Krisztusról tudjunk szólni a világban, hogy felelős embereid lehessünk, hogy üzeneteid nyomán béke fakadjon, hogy vigyázzunk lakásunkul adott szép világodra, hogy megtaláljuk a jóság cselekedeteit, hogy minden erőnkkel küzdjünk a rosszindulat ellen, hogy tudjuk, hirdessük és tanítsuk jelen lévő és eljövendő Országodat, melyben elcsitul a bűn, érthetővé lesz sok szenvedés, és vesztes marad a halál. Veni Creator Spiritus! [Gyülekezet:] Jöjj, Teremtő Szentlélek! Evangélikus Rádiómisszió az interneten a wwH.church.lutheran.hu/misszio ' címen részletek hallhatók az Evangélikus Rádiómisszió műsoraiból, köztük a Kossuth rádió Evangélikus félórájából is. MÉDIAMISSZIÓS KONFERENCIA Piliscsaba, július 9-12. Jelentkezés június 10-ig az Evangélikus Rádiómissziói Központ címén: 1656 Budapest, Pf. 22. Tel./fax: 400 30 57 E-mail: evmis@evmsk.axelero.net PÜNKÖSD ÜNNEPE Ahol a Lélek munkálkodik... ApCsel 5,27-32 Pünkösd annak az ünnepe, hogy Jézus Krisztus Urunk valóra váltotta tanítványainak adott ígéretét. A Szentlélek kitöltésének ünnepe így lett az egyház születésnapja. Most azonban nem úgy ünnepiünk, hogy az első híres pünkösd történetét olvassuk ismét. 2003 pünkösdjén Isten az első egyháztörténésznek, Lukácsnak egy másik híradásával keres engedelmes hallgatókat. Olyanokat, akik nemcsak emlékezni akarnak, akik nemcsak az egyháztörténet - egyébként páratlanul fontos , és tanulságos - lapjait akarják tanulmányozni, hanem az is érdekli őket, hogy mit mond a Lélek ma a gyülekezeteknek. Ahol a Szentlélek munkálkodik, ott emberfélelem helyett istenfélelem tölti el a szíveket, ott krisztocentrikus lesz a teológia, ott személyes és hatékony üzenetté válik a hirdetett ige. A nagytanács parancsa világos, a tilalom félreérthetetlen. Az apostolok mégsem hallgathatnak. A rájuk bízott üzenet nem némulhat el. Az a másik parancs, a Mesteré - „Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet!” - és egyszerű, határozott szava - „Ti vagytok a tanúk" - a Lélek erejével űzi, hajtja őket. Már nem zárt ajtók mögé búvó, bőrüket mentő, megfélemlített társaság ez. Mióta először utcára szólította őket a Szentlélek ereje, azóta is biztatja, hajtja őket az a szél és az a tűz. Talán maguk sem mindig értik, hogyan történik mindez, de újra és újra megtapasztalják: erővel születik meg szívükben és szájukban a Jézus Krisztusról szóló tanúságtétel. Igen, Istennek kell inkább engedelmeskedniük, mint az embereknek... Felidézhetnénk most Luther wormsi vallástételét - „Itt állok, másként nem tehetek” -, a vésztörvényszék előtt is bátor hitvalló gályarab prédikátorok példáját, de még a megállás szimbólumaként emlegetett Ordass püspök alakját is. Én most mégis egyszerűbb, hozzánk hasonló emberek példáját említem. Először azt a pedagógus testvérünket, akit a mögöttünk maradt diktatúra évtizedeiben rendszeres kihallgatásra rendelt hétfő reggelenként iskolájuk „vonalas” igazgatója. Újra és újra ugyanazok a mondatok hangzottak el: „Már megint templomban volt. Mit képzel? Nem lesz ennek jó vége!” De őt nem tántorították el a fenyegetések. Szívét meghódította Jézus szeretete, s tudta, nem tanácsos a lelkiismeret ellen cselekedni. A másik példa egy mai fiatalt állít elénk. Nem törődve kortársai gúnyos pillantásaival, a nem ritkán elhangzó „cikizésekkel” sem, a zsúfolt diákétteremben sohasem lát úgy neki az ebédjének, hogy mindenki számára egyértelmű módon ne tenné össze a kezét, és ne mondaná el csendesen az asztali áldást. Aki úgy gondolja, hogy nem olyan nagy dolog ez, azt arra kérem, utánozza ezeket a testvéreinket, kövesse példájukat. Bizony igaz: ezekhez az egyszerű hétköznapi „hőstettekhez” is szükséges, hogy a Szentlélek Úristen istenfélelemmel ajándékozzon meg bennünket. A Krisztus-központú teológia — mostani igénk szerint - a Lélek munkájának másik fontos gyümölcse. Pünkösd után minden apostoli prédikáció Jézus Krisztust hirdeti, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásun- kért" (Róm 4,25). Reformátorunk a rá jellemző fogalmazással úgy mondja ezt, hogy „szegény Szentlélek nem is tud mást, csak Krisztust hirdetni”. Olyan jó lenne, ha megértenénk végre, hogy a Szentlélek Úristen a Jézus Krisztusról szóló tanúságtételhez kötötte magát. Ha pedig ez így van, akkor hiábavaló minden próbálkozás, amely nem számol ezzel a ténnyel. Amikor Jézus Krisztusról tanúskodunk, akkor teljesedik be rajtunk ígérete: „Aki titeket hallgat, engem hallgat" (Lk 10,16a). Ezért az egyház tudományának, a teológiának és igeszolgálatunknak valóban Krisztus-központúnak kell lennie, hogy tudományunk ne legyen öncélú okoskodás, és prédikációnk ne legyen üres fecsegés. Abból ugyanis senkinek nem lesz haszna, de a Krisztusról szóló beszéd életet menthet. A Szentlélek Úristen munkája az is, hogy hatékonnyá teszi életünkben az ige üzenetét. Ez a csoda történik meg újra és újra - „ahol és amikor Istennek tetszik” (Ágostai hitvallás) -, ha szíven üt bennünket az üzenet, és megértjük, hogy rólunk van szó, a mi bőrünkre megy a játék. Magam is megtapasztaltam ezt. Még régebben történt, hogy az istentisztelet után azzal a szemrehányással keresett meg valaki, hogy „kiprédikáltam”. Nem tudom, hogy ez a testvérünk elhitte-e, de jó lelkiismerettel mondhattam neki: fogalmam sem volt életének arról a nyomorúságáról, amit - az igehirdetést felhasználva - Isten a fejére olvasott. Nem a lelkész prédikálta ki, hanem az ige találta szíven... Vajon így szóljuk-e, így hallgatjuk-e? Mert bizony bárhol és bármikor megtörténhet a csoda: az ige eléri szívünket, és nem ereszt. IMÁDKOZZUNK! „Legdrágább ajándékodért Könyör- gök Istenem, Vigasztaló Szentlelke- dért, Ó, add meg énnekem! Ó, add meg énnekem!” (EÉ 241,1) Ittzés János PÜNKÖSD 2. NAPJA A vihar tart, a csönd megszülethet ApCsel 15,7-12 Az első gyülekezet soha nem feledte születése körülményeit. Megőrizte a hatalmas szélvihart idéző jelenség emlékét, de benne nem a napi meteorológiai jelentést formálta hagyománnyá. Jézus Krisztus új népét nem a pünkösdi szél hordta össze, hanem azokból jött létre, akiknek szívét üdvösségesen sebezte meg a Péter ajkán megszólaló evangélium. Pünkösdhétfőn a második jeruzsálemi viharról hallunk. Ez nem a magasból csap le, nem tetőket szaggat, nem ajtót- ablakot feszeget. Emberek, keresztény emberek között tombol. „Nagy és nehéz vita támadt” - olvassuk. Hányféle út vezet az üdvösségre? Vannak-e lépcsőfokai a Krisztus-hitnek? Milyen utat kell bejárnia a hívőnek, és mit kell teljesítenie, hogy az üdvösség ajtaja megnyíljon előtte? Isten törvénye és az evangélium együtt adja-e az üdvösség kulcsát? Fel- juthat-e a Golgotára, és megláthatja-e a húsvéti üres sírt az a pogány, aki még nem mászta meg a Sínai-hegyet? Meglepő, hogy az első Krisztus-hívők - akiket hajlamosak vagyunk az angyali nyugalom megtestesítőiként tisztelni - ily heves vitában tudtak egymásnak feszülni. A vita leírása mégsem egy inkvizíciós eljárás kivonatolt jegyzőkönyve. Olyan közösség képét tükrözi, amely az egy hitre törekszik, és az egyetértés lehetőségét keresi. Megállapítják, hogy az üdvösségre csak egy út vezet: Jézus Krisztus minden népet átfogó és minden emberi elgondolást meghaladó szeretete. Hitvallásukat az egyház himnusszá is formálta: „A keresztfán kiterjesztve kezedet, mind e világot magadhoz öleled!” A reformátori „solus Christus” és „sola gratia” nem a kései dogmatika jelszava, hanem vallomás, ami az apostoli tanúságtételből született. Csak egy út van! Ez a kizárólagosságigény nem takar szűkkeblűséget. Keskeny utat mutat, amin mindenki elfér, ha - a hit ajándékát várva - „semmit sem hozva” jön, mert előbb letette zsákját, amivel másokat elsodorna. Az apostoli zsinat vihara - a nagy és nehéz vita - nem tekintélyek nyomására csitul. Pedig a felszólalók listáján nagy nevek sorakoznak. Mindenki megszólal, aki csak számít - de nem a vita kedvéért. Nem is azért, hogy a megalkuvás lehetőségét keresse. A felszólalók mindnyájan tanúskodnak! A vitában nem a fontos emberek diktátuma dönt, nem is a demokratikus szavazás, hanem a tanúskodás: nagyon különböző adottságú és gondolkodású keresztények egybehangzó tanúvallomása. Elsőként Péter idézi fel emlékeit. Fülében cseng Krisztus elhívó szava. De magát is hallja, amint a főpap udvarán tagad. Látja a Mester ráeső tekintetét is, amit míg él, magán érez. Hallja a Feltámadott háromszori gyóntató kérdését - „szeretsz-e engem? ” -, és emlékszik a felöldozásra is. Végül a Koméliusz házában szerzett bámulatos tapasztalatát mondja el, amelyből megértette, hogy Jézus a pogányokat az evangéliumi szabadság tág terére állította. Hiszen amikor szívüket meghódította, akkor nem leigázta, hanem felszabadította őket. Ezért nem szabad engedni a kísértésnek, hogy a pogányból lett keresztényeket a mózesi törvény igájába fogják. Péter után megszólal Pál is, a „kis senki”, és Barnabás, a „vigasztalás fia”. Szavukat Péterébe öltik: Krisztus az ő tapasztalatuk szerint sem a mózesi törvénnyel, hanem a kereszt evangéliumával hódít. Jakab is feláll, és az Ószövetségből nem a mózesi törvényt, hanem az evangéliumot beharangozó próféciát idézi: Dávid „leomlott sátora” Jézus Krisztus közöttünk való „sátorozásával” oly tágasan épült újjá, hogy benne a zsidók és a pogányok nemzetsége egyaránt hajlékot talál, és a két nemzetség egy népként, egy ajtón át közlekedhet. Egy út, csak egy út visz az üdvösségre! Ez nem diktátum, nem kompromisz- szum szülte dogma, nem is borotvaél, • •• hanem Isten - Jézus Krisztusban - szélesre tárt karja. Az apostoli zsinaton a vita heves lármája így szentelődik harmóniává. Péter, akit a Cselekedetek könyve itt utoljára említ, Pál, aki a hit egységének örömével indul tovább, és Jakab, akinek szavát közeli mártíriuma pecsételi meg, mindnyájan egyről vallanak: Krisztus üdvözít! Nem angyal szállt el felettük, hanem a Szentlélek galambja. Ettől lett csend, a közös hit örömtől robbanó csöndje. Ebből a csendből született a misszionáló Te Deum: „Téged, Úristen, az igaz hitben áldunk, magasztalunk...” A második pünkösdi vihar, az apostoli zsinat nagy, nehéz, heves vitája - ha kiújul is - a közös Krisztus-hit Te Deum- át hallva úgy oszlik el, mint füst a szélben; s úgy olvad el, mint viasz a tűzben. IMÁDKOZZUNK! Vezess el bennünket, Krisztusunk, a hit egységére. Vitázó néped nagy hangját csöndesítsd le minden elgondolást felülmúló szereteted szelídségével. Befogadó kegyelmed gyógyítson ki elméleteket gyártó gőgünkből. A bocsánatot nyert bűnösök belső, hálás csöndjéből támassz tanúkat országod szolgálatára. Ámen. Fehér Károly r-SAROK & £ 5 £ jr 3 A paramentumok A paramentumok szakkifejezéssel azokat a textíliákat illetjük, amelyek a templom berendezését - közelebbről az oltárt, a szószéket és az olvasóállványt (ambó) - „öltöztetik”. Mozaikok, középkori freskók és táblaképek, reformáció korabeli illusztrációk egyértelműen tanúsítják, hogy bizonyos textíliák végigkísérik a keresztény templom, illetve a keresztény istentisztelet történetét. Az egyházban, a helyi gyülekezet templomában és istentiszteletén kétségtelenül mindig a textusé, az evangélium hirdetéséé az első és utolsó szó. De éppen ennyire magától értetődő, hogy az evangéliumhirdetés és -hallgatás, a szentségekkel való szolgálat és élés helyén praktikus és szimbolikus rendeltetésű eszközök, így textíliák is szerepet kapnak. Komolyan gondolkodó keresztény nem megy bele abba a komolytalan játékba, hogy ezt a két tényt kijátssza egymás ellen. Az oltárasztalnak két térítője van. A kettő anyagában és színében, de rendeltetésében is különbözik egymástól. Az oltárasztal lapját fehér, vászon vagy pamutanyagból készült terítő borítja, és az oltár asztal jellegét emeli ki. Emlékeztet az utolsó vacsora, az első úrvacsora asztalának térítőjére, de a Jelenések könyvének fehérbe öltöztetett seregére is: Krisztus áldozata tisztít meg, és nyit szabad utat a teljességre. Ez a terítő jóformán dísztelen. Legföljebb kétoldalt lecsüngő szárát díszíti a saját anyagából és színével azonos azsúr, subrika vagy hímzés. Dísztelensége nem szegénységet sugall, hanem „erős tisztaságot”. „Az igazi lenvászon nagyon nemes anyag: tiszta, finom és erős. (...) De nem volt kezdettől fogva olyan finom és tiszta, mint most. Először durva, semmitmondó volt, s bizony sokat kellett mosni és fehéríteni, míg ezt az illatos, mostani üdeségét elnyerte. (...) A tisztaság nincs velünk adva. Az igazi tisztaság nem az elején van, hanem a végén.” (R. Quardini: Az egyház szent jelei, 51. o.) Ez az oltár fő térítője: szükség esetén ezzel a fehér felső terítővei is „teljes díszben” áll. Az oltár másik térítője az antependium, amely nevével is jelzi, hogy az oltár elülső oldalán lecsüngve, teljes egészében vagy keskenyebb, de nem jelentéktelen szélességben borítja azt. Ez a legbeszédesebb paramentum, anyagával, színével, a bele szőtt, ráhímzett jelképpel, szimbólummal. Anyagában „testesebb” a vászonnál. Színét az évszázadok során kialakult színkánon határozza meg az egyházi esztendő rendje szerint. Az öt liturgikus szín: a lila, fehér, zöld, piros és fekete. A fekete igazából nem szín, hanem minden szín benyelője, kioltója. A lila helyettesítheti, illetve egyetlen használati napján, nagypénteken egyáltalán nincsen antependium az oltáron, hiszen ez az ünnep a mindenétől megfosztott és a mindent ajándékozó Krisztust állítja efénk. Az antependium anyagára azért esik hangsúly, mert hosszabb időre készül. A színe a döntő, a rajta lévő szimbólum másodlagos. Csak akkor kerüljön szimbólum rá, ha kivitelezésében művészi fokon vallhat Krisztus-hitünk tartalmáról. Az antependium nem arra való, hogy a silány anyagú vagy megmunkálású oltárt takarja! Korporaiénak nevezzük azt a kb. 60x60 cm nagyságú fehér, díszítetlen vászonterítőt, amelyre az úrvacsorái edényeket: a kelyhet. a paténát, a cibóriumot (ostyatartó) és a bortartó kancsót helyezzük. A kehelyre vagy a kehelyre illő paténára a kb. 18x18 cm-es palla kerül, ugyancsak fehér anyagból. Kemény anyagú bélése segítségével rendezett formában borulhat az úrvacsorái edényekre a korporaléval azonos méretű velum. Anyagában és színében vagy azonos az ante- pendiuméval, vagy állandóan fehér színű, elülső oldalán arányos méretű, egyenlő szárú (görög) kereszttel. A szószék takarója a könyvtartóra szorítkozik, anyagában és színében egyezik az oltárasztaléval. A felolvasóállvány (ambó) csak akkor kap térítőt, ha az elejét nem borítja szimbolikus faragás vagy festés. A keresztelőmedence pedig egyáltalán nem „öltözik”. Egészen gyakorlati rendeltetésű a kehelytörlö (purificatorium). Anyagában és méretében ennek a célnak feleljen meg. A paramentumok fogyóeszközök. Művészi gonddal készülnek, mégsem tartanak örökké a leggondosabb kezelés, őrzés mellett sem. Minden generáció szent lehetősége, hogy a régebbi textíliák gondozása és őrzése mellett újra és újra „ki- stafírozza” templomát, ezzel is jelezve hitét és szeretetét az Úr háza iránt. Itt az ideje olyan műhely kialakításának, amely „példatárával”, a templomi paramentumok anyagára és kivitelezésére vonatkozó tanácsaival segítségére siet a templomi textíliák készítésének és gondozásának szép terhét felvállaló gyülekezeteknek. F. K. V y. 4
