Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-12 / 2. szám
Fotó: Babics Csaba 10 . oldal 2003. JANUÁR 12. Evangélikus Élet Líceumi küldöttség szolgálata Nagygeresden és Tompaládonyban Előző évben megkezdett hagyományainkhoz híven, 2003. január 5-én, az új év első vasárnapján a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) néhány tanára és diákja egy meghívásnak eleget téve a nagygeresdi, majd a tompaládonyi gyülekezetben (felvételünkön) liturgizált. A líceum mindig szívesen vállalja az effajta gyülekezetépítő szolgálatokat. Erre az alkalomra a soproni licisták Tölli Balázs igazgató és néhány tanár kíséretével indultak útnak. A gyülekezeti tagok nagy szeretettel fogadták a kis küldöttséget. A rövid bemutatkozás után az igehirdetést Reisch György, a kollégium lelkésze tartotta. Prédikációjának alapjául az alábbi igét választotta: Egy hang szól: Kiálts! Én kérdeztem: Mit kiáltsak? Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az Úr szele. - Bizony csak fű a nép! Elszárad a fű, elharvad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. (Ezs 40,6-8) Az ember, ha fél is a világtól. Istenbe vesse bizalmát, mert az Ő igéje örökre megmarad. A világi dolgok viszont mulandók, kárba vesznek. A fiataloknak szükségük van arra, hogy a gyülekezet Istenbe vetett hite terelje őket a helyes útra, megbizonyosodván arról, hogy munkája nem volt hiábavaló. Az idősebb hívek - látva az ifjú licisták lelkes munkáját -, meggyőződhettek arról, hogy mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik részt vállalnak a hitéletben. Mindezért mindannyiunk közös érdeke, hogy a diákok egyházi iskolába járjanak, és korán keresztény nevelésben részesüljenek. Ebben a líceum, valamint minden szülő a diákok segítségére lehet. Az ifjak életpályájukon folytathatják megkezdett útjukat, de akár kisebb közösségben építő szándékkal is tevékenykedhetnek. Reméljük, iskolánk folytatni tudja megkezdett munkáját, melyhez kérjük Isten bőséges áldását. Horváth Andrea, Varga Adél, Takács Anikó líceumi diákok A líceum január hónapban a következő gyülekezetekben vesz részt vendégszolgálaton: 2003. január 12. (vasárnap) Zalaegerszeg 2003. január 15. (szerda) 15:00 Répcelak >»v • ' • ■ 173)0 Sárvár 2003. január 19. (vasárnap) 2003. január 22. (szerda) 2003. január 26. (vasárnap) Celldömök 16:00 Kőszeg Veszprém A muzsika és a szív hangjai Az új év első napjaiban harsonák, trombiták, kürtök erős, de gyönyörűen csengő hangja hallatszott a révfülöpi Oktatási Központból. Kissé szokatlan volt ez a „hangzavar”, hiszen a téli időben a kelleténél is csendesebb a Balaton-part. A varjak káro- gása és a jéghideg vízben lubickoló kacsák, hattyúk beszédén kívül nemigen zavarja meg semmi a csendet. Igazi csemege volt tehát vendégeink, a lajoskomáromi rézfüvós zenekar és német testvéreik, a Plochingenből érkező rézfüvósok ittléte. A 3 napos zenei tábor alatt a résztvevők egyházzenei és más klasszikus darabokat gyakoroltak és tanultak. A hatodik alkalommal együtt zenélő csapat már jól összeszokott, egyházi alkalmakon, istentiszteleteken lépnek fel. Nagyszerű, hogy sok köztük a fiatal, sőt 8-10 éves gyerekek is vannak a csapatban. Négy kisdiák pedig a révfülöpi táborban kezdett ismerkedni a hangszerrel. Isten csodálatos ajándéka a zene. A hangok, amelyek érzéseket, gondolatokat fejeznek ki, s a hallgatót megnyugtatják, békét adnak a szívébe. Ezt élhettük át mi magunk is, amikor az utolsó napon koncertet adott a zenekar. A meghitt alkalomra Révfülöpről és a környékbeli településekről is érkeztek vendégek. Köszönjük az élményt és Decmann Tibor lelkész Úr szavait, aki a 2003. év igéje alapján adott nekünk erőt az új esztendőre. Somogyi Veronika Asszonyok karácsonya Bokodon Immáron harmincöt éve rendezzük meg az „asszonyok karácsonyát” a bokodi gyülekezetben. Az első alkalmat akkor tartottuk, amikor Simonfay Ferenc lett a gyülekezet lelkésze. Felesége hamarosan asszonyórákat szervezett, majd az ünnep előtt közös megbeszéléssel készítettük elő az „asszonyok karácsonyát”. Az első ünnepség nagyon emlékezetes marad számunkra. Akkor még a régi lelkészlakás állt Bokodon. Ott gyülekeztünk az esti harangszó alatt egymás kezét fogva, s a „Jöjj, népek Megváltója” kezdetű énekkel vonultunk be a megterített asztalok köré. A kedves alkalmat ezután évről évre megrendeztük. Sajnos a tisztelendő asszony rövid idő múlva elment közülünk, de a szép hagyományt továbbra is megtartottuk. Az idén Sztruhár András, a lelki vezetéssel megbízott gyülekezeti munkatárs készítette elő az ünnepséget, melynek előadója dr. Sasi Endréné Sztruhár Ildikó volt. Nagy Gizella oroszlányi karnagy és az előadók szép énekekkel gazdagították az esténket. Ezt követően Simonfay Ferenc nyugalmazott lelkész köszöntését olvastuk fel, aki Jn 1,51 igéjét küldte a három gyülekezet asszonyainak, mivel ezen az ünnepünkön évek óta részt vesznek a református és a katolikus asszony testvérek is. A köszöntés után e sorok írója emlékezett meg a harmincöt éves jubileumról, és Túrmezei Erzsébet „Csodákra emlékezni jó!” című versét olvasta fel. A közös éneklés után karácsonyi verseket is meghallgattunk. A befejező áhítat után a szépen feldíszített asztalokra finom sütemény és tea került, amelyet a résztvevők jóvoltából élvezhettünk. De ne csak a testi javakról szóljunk! ÍJn 4,9-ben ezt olvashatjuk: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szere- tete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” Kedves Testvéreim! Ne mulasszuk el ezt a nagy alkalmat, keressük Jézus Krisztust minden egyes napon. O mindig megtalálható. Menjünk hozzá örömünkben, gyászunkban, bűneink terhével! Hiszen megígérte: „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” Ezzel a bizalommal indulhatunk az új évbe is, s igy lesz áldott az új esztendő mindnyájunk számára. Szabó Mihályné „SINE PRAETERITIS NULLA FUTURA.” A jövő egyháza és a Luther Otthon Egyház, felsőoktatás, értelmiség, jövő, Luther Otthon. Milyen lesz a jövő egyháza? Miért fontos az egyházi felsőoktatás? Hol a helye az értelmiségnek a gyülekezetekben? Milyen szerepet játszik a Luther Otthon az evangélikus egyházban? A Luther Otthonban tartott félév végi előadássorozat többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ. Év vége felé közeledve az ember általában számvetést készít. Mérlegre teszi a múltat, értékeli elvégzett munkáját, az elért eredményeket, és elgondolkozik azon, hogy milyen jövőt lehet ebből építeni. A Luther Otthon lakóit is foglalkoztatják ezek a kérdések, ezért meghívták egyházunk három neves vezetőjét: D. Szebik Imre elnök-püspököt, ifj. Hafen- scher Károly országos irodaigazgatót és D. dr. Harmati Béla püspököt. Előadóink az áhítatok után a Luther Otthon és a jövő egyháza kapcsolatáról fejtették ki véleményüket. Első vendégünket, D. Szebik Imrét az evangélikus értelmiség egyházunkban betöltött szerepéről kérdeztük. Véleménye szerint az aktuális népszámlási adatok tükrében kiemelten fontossá válik felekezetűnk jövője. Az evangélikus egyház létszámának csökkenése nem szabad, hogy kétségbe ejtsen bennünket, ellenben tudatos misszióra kell, hogy bátorítson. Nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a munkatársképzésre és arra, hogy az értelmiség otthonra találjon a gyülekezetekben. A következő heti áhítaton régi ismerősként üdvözölhettük ifj. Hafenscher Károlyt, aki kollégiumunk első lelkészeként kedves emlékeket idézett fel, és szeretettel gondolt vissza „Luther otthonos” éveire. Jelenlegi tevékenységi köre nagyon szerteágazó, hiszen 62 munkatársával együtt a Magyarországi Evangélikus Egyház munkájának egészét hivatott összehangolni. Kapcsolata intézményünkkel ennek ellenére sem szakadt meg: más „szerepkörben” bár, de figyelemmel kíséri az otthon sorsát. Szerinte a kollégium jelenlegi épülete nem alkalmas a betöltött funkcióra, hiszen a felmenő rendszerben működő szakkollégiumban nincsenek megfelelő oktatási és közösségi helyiségek. Tisztában van vele, hogy a Luther Otthon és Szakkollégium - jelenlegi körülményei között - nehezen tud színvonalas képzést nyújtani, habár kulcsfontosságú szerepe lehet a jövő egyházában. A támogatásra azonban még vámunk kell. Beszámolójában ő is kitért a népszámlálási eredményekre, miszerint a vártnál többen vallották magukat az egyházunkhoz tartozónak. Sajnos ezeket az adatokat fenntartással kell kezelni, mivel jóval kevesebb azoknak a száma, akik számára a hit valóban életformát jelent. A számbeli és hitbeli növekedéshez kétirányú változásra van szükség. Öntisztulásra, elkötelezettségre és tudatos döntésre az egyik, illetve jól átgondolt egyházszervezésre és egyházpolitikára a másik oldalon. Ennek megvalósításában nyújthat segítséget az oktatás - így a Luther Otthonban folyó képzés is -, új munkatársakkal támogatva a gyülekezeteket. „Sine praeteritis nulla futura”, azaz múlt nélkül nincs jövő. D. dr. Harmati Béla találó idézete akár előadásának mottójául is szolgálhatott volna. Mint kollégiumunk egyik fő támogatója már a megalakulásnál segédkezett: az épületet ő vette át annak idején a munkásőröktől. Lelkesedése és sokoldalúsága abban is megnyilvánult, hogy az adventi áhítaton vállalta - vizsgájára készülő - kántorunk helyettesítését. Előadásában arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy hol helyezkedik el a Luther Otthon az egyházi felsőoktatásban. „A tetején” —hangzott a rövid, optimista válasz. Felhívta figyelmünket arra, hogy az evangélikus egyházban mindössze három felsőoktatást szolgáló intézmény működik: a hittudományi egyetem a hozzá tartozó Teológus Otthonnal, valamint a Luther Otthon és Szakkollégium. Evangélikus szakkollégium viszont nincs több az országban, jelentősége éppen ezért meghatározó. A szakkollégiummá bővült Luther Otthon olyan szellemi műhely lehet, amely alkalmas komoly, keresztény értékek közvetítésére. Új otthonlelkészünk, Győri Tamás fiatalos lendületével az elődei (ifj. Hafenscher Károly és Győri Gábor) által kijelölt úton szeretne továbbhaladni, ugyanakkor egyéni ötleteit is igyekszik a kollégium javára fordítani. A Luther Otthon valójában nem más, mint egy gyülekezet, amely akkor működik jól, ha képes önmagát szabályozni. Ennek érdekében Tamás arra törekszik, hogy bevonja a diákokat a döntéshozatalba. Az elmúlt időszakban olyan kérdések foglalkoztattak bennünket, mint például az, hogy kik legyenek az új presbiterek, hogyan szabályozzuk a vendégek elszállásolását, vagy mi módon próbáljuk meg rávenni társainkat a közösségi élet szabályainak betartására. Az eddig elért eredmények még csak apró lépések, de általuk is közelebb jutunk a kitűzött célhoz. A Luther Otthon feladata ugyanis az itt lakók erkölcsi és hitbeli ismeretekkel való gazdagítása annak érdekében, hogy ezeket később - mint evangélikus egyháztagok - munkahelyeiken és gyülekezeteikben egyaránt kamatoztatni tudják. A Luther Otthon szeretne aktívan részt vállalni a jövő evangélikus egyházának építésében. Ehhez kapcsolódóan vetődik fel a kérdés, hogy tanulmányainkat befejezve választott hivatásunkat vajon tudjuk-e keresztény szellemben végezni. Reményeink szerint tavasszal egyházunk harmadik püspöke, Ittzés János is állást foglal majd ebben a témában. Balogh Zsuzsanna és Tóth Veronika SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM A Don-kanyar áldozatainak emlékére Hatvan évvel ezelőtt - 1943. január 12-én - a Don-kanyarban súlyos vereséget szenvedett a második magyar hadsereg kétszázezer katonája. Iskolánkat - a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumot - 1938-tól kezdve a katonaság a bevonulások idején rendszeresen lefoglalta két-három hétre, így volt ez 1938. november 2-án, amikor a Felvidék, 1939 márciusában, amikor Kárpátalja, 1940. augusztus 30-án, amikor Észak-Erdély, 1941. április 6-án, amikor a Délvidék került vissza Magyarországhoz. 1941. június 22-én kitört a német-szovjet háború, amelybe mi, magyarok is belekerültünk. 1941. november 17- én vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó Nyíregyházán fogadta a frontról hazatérő, a nagyváradi és nyíregyházi huszárezredekből alakult dandárt. Ezzel azonban nem lett vége a háborúnak... 1942-ben a második magyar hadsereg kétszázezer katonáját vezényelték ki a frontra. Voronyezs térségében - a Don-kanyarban - kétszáz kilométeres ftontszaka- szon kellett a hídfőállásokért harcolni. Minden harc veszteséggel, sebesüléssel jár, hadikórházakra van szükség. 1942. október 7-én a mi iskolánkat is lefoglalták erre a célra, ezért testvérintézményünkbe, a Nyíregyházi Evangélikus Geduly Henrik Leánygimnáziumba jártunk délutáni iskolába. A megyeháza előtti téren 1942. október 13-án búcsúztatták a nyíregyházi Damjanich laktanyában állomásozó II. Rákóczi Ferenc 12. honvéd gyalogezredet, az első világháborús hősi emlékmű mellett. Mi, diákok is ott voltunk ezen az eseményen. Alig értek ki a katonák a frontra, hogy az addig harcoló ezredeket leváltsák, elérkezett a karácsony és az új esztendő. A szovjetek 1943. január 12én nagy erejű támadást intéztek a magyarok állásai ellen. A gyenge felszerelésű magyar hadsereg a mínusz harminc fokos hidegben képtelen volt az ellenállásra. Napokon belül összeroppant, és kénytelen volt visszavonulni. Katonák ezrei pusztultak el, sebesültek, fagytak meg, vagy estek fogságba. Minderről itthon mi semmit sem tudtunk. 1942. december 8. és 1943. január 26. között szénszünetet rendeltek el az iskolában. 1943. január 31-én hallottuk, hogy a németek elismerték: Sztálingrádnál - a Paulusz tábornok vezette - hatodik német hadsereg százharminc- ezer katonája veszett oda. 1943 tavaszán a vereséget szenvedett második magyar hadsereg parancsnokát, az evangélikus vitéz Jány Gusztáv vezérezredest hazavezényelték. Ünnepélyesen fogadták, kitüntették, és szolgálaton kívül helyezték. 1946-ban önként jelentkezett a budapesti népbíróságon, ahol elítélték és kivégezték. Csupán néhány éve mentették fel. A doni harcokról évekig nem lehetett beszélni, most már azonban minden év január 12-én az ott elhunytakra emlékezünk. Dr. Reményi Mihály
