Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-05-04 / 18. szám

2. oldal 2003. MÁJUS 4. Evangélikus Élet ÉLŐ VÍZ Biztonságban „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!" Zsolt 4,9 A felolvasott mondat egy esti imádságból való. A szerzője jól ismert: Dávid király. Azt gondolhatnánk, nyugodt körülmé­nyek közt írta Istenhez ezt a gyönyörű vallomást. Ám a valóság egészen más. Dávid éppen szorult helyzetben van ek­kor, ellenségei elől kényszerül menekülni. Minden békéden körülötte. Bizonytalan­ság van országában, nyugtalanok az em­berek. „Bár jó napokat látnánk, és ránk ra­gyogna orcád világossága, Urunk!” - idézi sokak panaszos kiáltását néhány sorral előbb a zsoltárban. Jobb napokat látnánk... - Hát, igen! Ez a sóhaj ma is, belőlünk is feltör. Egy háború árnyékában, egy olyan világban, ahol a gonosz ereje tapintható valóság­ként van jelen, bizony nem lennénk őszinték, ha tagadnánk: nyugtalanok va­gyunk. Hogyan is érezhetnénk magun­kat biztonságban? A napokban egy tiz évvel ezelőtt ké­szült fénykép került a kezembe. Kicsi lá­nyom van rajta, aki akkor három-négy éves lehetett. Jól emlékszem arra az idő­szakra, az elalvása előtti nehéz percekre. Újra és újra nyugtatgatni kellett őt, hogy semmilyen veszély sem leselkedik rá a szobában. Mesélni kellett, majd csendben az ágya mellett maradni, amig álomba nem merült. „Akkor tudok csak aludni, ha látlak” - mondta annyiszor gyermeki csacskasággal. És valóban, amíg csak bír­ta, nagy barna szemeit rám szegezte. Egyik esténk a megszokottnál is ne­hezebb volt. Kislányom lassan nyugo­dott meg, mivel egész nap lázzal, torok­fájással küszködött. Hosszú ideje ültem * már az ágya mellett, vártam, mint min­dig, hogy az egyenletes szuszogás jelez­ze: elaludt. Ám hirtelen, félálomból pa­naszos nyöszörgés hallatszott: „Mama, nem látlak!” Nem szóltam hozzá, mert nem akartam az álom. határáról vissza­hozni. Csak gyengéden megsimogattam a fejét. Ám magamban elmosolyodtam: „Ó, te kis butus! Hát, hogy láthatnál?! Csukva van a szemed, és különben is már jó ideje a fal felé fordultál!” Ez az emlék idéződött fel bennem a zsoltár olvasásakor, de bevallom, sokáig tépelődtem, megosszam-e. Hiszen túl egyszerűnek tűnhet a párhuzam: aho­gyan az anya jelenléte megnyugtatja a gyermeket, úgy adhat békességet Isten megtapasztalható valósága a félelmek­kel teli embernek. A képnél maradva: annak a tudata ad biztonságot, hogy lá­tom. az én Uram ott ül az ágyamnál. Ez a világ annyira bonyolult. Annyi szálon futnak az események... Ki va­gyunk szolgáltatva olyan erőknek is, amelyek ellenünkre törnek. Bizony éppen éjjel, amikor a külvilág lecsendesedik, jutnak eszünkbe nyomasztó gondolatok. Ránk szakad környezetünk gonoszsága, félelmek lepnek meg, a jelen vagy a jövő nyugtalansággal tölt el. Ilyen egyszerű lenne belőlük a szabadulás: lásd meg az Urat, aki melletted van!? Dávid király nem bagatellizálja, nem kicsinyíti le a rá leselkedő veszélyt. Szivbemarkolóan kiált itt, a zsoltárban: „Szorult helyzetemből, adj nekem kiutat, könyörülj rajtam Őszintén, gyermeki lélekkel tesz bizonyságot arról is, hogy a legnyugtalanabb időkben mégis bé­kességre, biztonságra lelt. Az Úr vele van, és ez elég! Igen, ilyen egyszerű! Az Úr elég! Tudom, hogy ezt a pár sort olyan fér­fi- és nőtestvérek olvassák most, akik szívük mélyén egyetértenek az elhang­zottakkal. Hiszik és vallják: Krisztus elég nekünk, de lehet, hogy mégis meg­erősítésre vágynak. Mert a gondjaik, ter­heik, belső nyugtalanságuk miatt elveszí­tette a tekintetük Jézust, vagy testi-lelki fájdalmukban a „fal felé fordultak”. Has­son ennek a zsoltárnak a vallomása úgy, mint egy megnyugtató simogatás. Embe­ri szóban érint meg az az Isten, aki Dá­vid életét oltalmazta, és Neked is Urad. Aki hasonlóan érez felőled, mint én azon a lázas éjszakán kislányom beteg­ágya mellett: Ne félj, nem hagylak ma­gadra soha! B. Pintér Márta HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (M ISERICORDIA DOMINE) Gyógyuló sebek Jn 21,15-19 Bár talán túlontúl szokványos, hogy a Jé­zus és a Péter között folytatott párbeszéd kapcsán visszautaljunk a nagypéntek es­ti tagadásra, ezt mégsem kerülhetjük el most sem. Mert míg a többi tanítvány esetében (Júdást, illetve Jánost leszámít­va) csak annyit olvasunk, hogy elfutot­tak, szétszéledtek, addig Péternél a féle­lemnek sokkal konkrétabb formáját látjuk: szavaiban megtagadta Jézust - háromszor. Bár az is igaz, hogy „maga is kereste a bajt” - és ez mindenképpen a javára magyarázandó -, hiszen ő az egyetlen, aki azzal a döntésével, hogy követi Jézust a főpap udvaráig, maga szolgáltatja az előfeltételt arra, hogy ta­gadjon. Aki elbújik az emberek elől, az nem kerülhet a nyilvános tagadás hely­zetébe, de egyúttal a bizonyságtétel hely­zetébe sem... Erre később mindenképpen vissza kell térnünk. Először azonban nézzük meg, hogyan oldja fel Jézus a közte és Péter között az utóbbi tagadásával okozott törést. Embe­ri viszonyaink között az ilyen „tagadá­sok” többnyire soha be nem gyógyuló sebeket okoznak, sokszor hosszú évekig nem is teszünk lépéseket a gyógyulás fe­lé. Ritkább esetekben a sebek maguktól behegednek, és a megromlott kapcsolat egy bizonyos szintig normalizálódni is tud. Nem beszélünk a múlt sérelmeiről, feleslegesnek tartjuk, hogy újra felidéz­zük azt a sötét pillanatot, amelyben meg­tagadtak, elárultak minket. Elfojtjuk ér­zéseinket, fájdalmunkat, bízva abban, hogy az idő a legjobb orvosság. De hát nehezen tudunk felejteni... Ott ég ben­nünk elolthatatlanul a tagadás sebe, és a másik homlokán a jel: tagadó. Jézus a konfliktusmegoldás egészen más útját járja, és persze járatja Péterrel is. Azt is hozzá kell rögtön tennünk, hogy nem egyszerűen kezelni akar egy meglé­vő konfliktust, nem az eredeti állapotot akatja visszaállítani, hanem újat akar. Nem egyszerűen rehabilitálni szeretné Pétert, hanem más emberré kívánja tenni. Mélységes igazság ez: az emberekkel szembekerülve gyakran úgy érezzük, hogy az idő múltával, erőfeszítéseink ré­vén visszatérhet a régi béke, a régi álla­pot, közben nem számolunk azzal, hogy ez lehetetlen. Továbblépni csak új úton le­hetséges, amiért bizony komoly áldozatot kell hozni mindkét félnek. Nem elegendő csupán a régi visszaállítása a jelenben, hi­szen halottá és a jelen-jövő számára ter­méketlenné válik. A cél csakis a jelen és a jövő felé nyitott lépés lehet. Jézus nagyon jól tudja, nincs szükség arra, hogy Pétert újra és újra a földbe döngölje tagadásáért - csak finoman em­lékeztet: ahogyan Péter háromszor taga­dott, ő is háromszor kérdez. Világossá teszi, hogy mindaz, amit mond, Péter tet­tének tudatában mondja. így minden sza­va még hangsúlyosabbá, fontosabbá vá­lik. Azt is nagyon jól tudja, hogy kérdése- .jobban szeretsz-e engem, mint ezek?”- Péter számára nagyon furcsa, mély je­lentést hordoz. Talán arra számít, hogy Jé­zus félrehíva őt majd azt kérdezi: Péter, megtagadtál, de ugye azért szeretsz leg­alább annyira, mint a többiek? De nem. Az őt megtagadó Péter Jézus kitüntetett figyelmét kapja ajándékba, sőt Jézus elé­be szaladva a válasznak, Pétert akarja el­vezetni a jézusi bűnbocsánat logikájára: akinek többet engedtek el, az hálásabbá válik, mint akinek „kevesebb” terhelte a lelkét. Mintha a Jézushoz való ragaszko­dás, az iránta való szeretet az emberi bűn, a kudarcok, a félelmek kohójában formá­lódna azzá, amivé lennie kell. És valóban, ezt az utat nem kerülheti meg egyikünk sem. Krisztus közelében, az ő kitüntető fi­gyelmében szembe kell tudnunk nézni az­zal, hogy Jézus miért ajándékoz meg a „kivételezéssel” - legvégső soron pedig saját életének feláldozásával. Mindez azért is döntő fontosságúvá válik, amit már korábban emlitettünk: Jézus más em­berré akarja tenni Pétert; és aki elbújik az emberek elől, az nem kerülhet a nyilvános tagadás helyzetébe, de egyúttal a bizony­ságtétel helyzetébe sem. Jézus számára egyértelmű, hogy Péter nem felületes sikerhajhászás érdekében tagadja meg őt, hanem az emberi lét alapvető életféltése miatt. Ennél őszin­tébb és mélyebb érzés aligha lehet az ember sajátja. Tehát Pétert egy nagyon alapvető, minden döntést meghatározó tulajdonsága vezette el az elképzelhetet­lenhez: a tagadáshoz. A mássá formálás pedig ennek a mélyben meghúzódó lelki motivációnak a „kicserélése”: az életfél­tés helyére a Jézus iránti szeretet állítása, amely éppen az életféltésre adott egyet­len lehetséges felelet. Péternek erre kell rádöbbennie, ezt kell megvallania. így válik lehetségessé, hogy Péter ké­sőbb ugyanolyan mélyen meghúzódó motivációnak engedelmeskedve vállalja a lehetetlent: életét áldozni Krisztusért, a róla szóló bizonyságtételért. Mert legbe- lül megalapozva, mindennek mélyén nem is tehet mást. íme, a más, az új em­ber, aki bizonyságot tesz Krisztusról, akire Krisztus rá meri bízni annak a kül­detésnek a továbbélését, amiért ő testet öltött: Isten nyájának pásztorlását. Kendeh K. Péter Oratio oecumenica Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretet­tel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lelkészeket arra, hogy az istentisztelet litur­giájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtot­ta lehetőséggel is. Jézus Krisztus! Drága Megváltónk! Köszönjük, hogy otthagytad a mennyországot, s megüresítve magad emberré lettél értünk. Köszönjük, hogy minket, bűnö­söket nem vetettél meg, s ma sem vetsz meg, hanem kereszthalált szenvedve értünk minket szeretetből megváltottál. Köszönjük, hogy e megváltás örömhí­rének hirdetésére méltattál minket, méltatlanokat. Kö­szönjük, hogy Péter példájával is ébreszted és erősíted irántad való bizalmunkat, hogy elhiggyük, mi is fonto­sak és használhatóak vagyunk számodra, bűneink elle­nére is. Kérünk, add nekünk Szentlelkedet, hogy igédet minél jobban megértsük. Add Szentlelkedet, hogy igédet minél jobban kövessük! Add Szentlelkedet, hogy igédet - az örömhírt - bátorsággal, a te erőddel és hatalmaddal hir­dessük! Munkálkodjék hallgatóinkban is, akik a mi sza­vunkra hisznek benned! Bátorítsd őket is, erősítsd őket is, küldd el őket is, hogy növekedjék országod, szapo­rodjék a szentek gyülekezete! Újíts meg mindnyájunkat kegyelmed igéjével! Ál­líts fel, ha elbuktunk! Adj szánkba szavakat, ha elné­multunk! Az erős Lelket újítsd meg bennünk! Indíts el minket az ige szolgálatának útjára: ember­társaink üdvösségének munkálására - hogy tanítvá­nyoddá tegyünk minden népet! ígéreted szerint légy velünk e munkában most és mindenkor - a világ végezetéig, és mi dicsérünk és ál­dunk téged! Imádunk, és hálát adunk neked a te nagy kegyelmedért, szeretetedért és irgalmadért. Ámen! Látom őt Sok mindent ismer a modern tudomány, de az élet-halál titka ma is rejtély. Én sem tudom megmagyarázni, nem is ér­tem az Isten titkait, csak azt tudom: igenis látható, hogy él az Úr. Ahogyan a szobámban észrevettem mindig, ha apu­kám vagy anyukám benn járt, és ma is rögtön tudom, amikor valamelyik gyere­künk a szekrénybe nyúlt, úgy gyakorta felismerem az O keze nyomát is az éle­tünkben. Ha fáradt vagyok, és reménytelenül hosszúnak tűnik még a kicsik lefektetésé­ig hátralevő idő, hozzá fordulok, segít­séget kérek, és könnyebben szállnak a percek. Csak nézem csodálkozva a két csemetét, amint azt játsszák, hogy rendet raknak a szobában, aztán versenyeznek, ki vetkőzik le hamarabb a fürdéshez, vé­gül pedig egyetlen mese után békésen szenderegnek a kiságyukban. Amikor talán magam sem tudom, mi a bajom, mégis valahogy semmi se jó. Csupán teszem a dolgomat, mint egy gép, és persze senkinek se szólok - tán nem is tudnék csak Istenhez sóhajtok fel valami kesze-kusza félmondatnyit. És amikor a férjem váratlanul egy csokor barkával jön haza az egész napos mun­ka után, a szívem hálával és békével te­lik meg, és akkor - újra látom Őt. Ha elégedett, hálás szívű idős embert látok, aki minden nyomorúsága, beteg­sége és gyengesége ellenére örömöt és békét sugároz, benne - látom Őt. Amikor az egyik hittanosunk a maga gyermeki természetességével megfogal­mazza, miért halt meg Jézus, és vilá­gosan látszik, hogy ez a kicsi már tudja: őneki is szüksége van a kegyelemre, ak­kor ebben a csodában ismét - látom Ót. Aztán a botladozva járó, csodálkozó szemű sérült gyermekek között a kis pa­tak frissességével mozgó, mosolygó arcú ápolójukat látva ismét Őt pillantom meg. Hiszen ki más adhatna naponta új meg új erőt, hitet, reményt, szeretetet, békét, világosságot - ha nem Ő?! Füller Tímea i 3 £ 5 6 3 3 # # # # # $ & # m # # # # # % SAROK LITURGIKUS TÉR Az oltárasztal A liturgikus térnek három kitüntetett helye van: az oltár, a szószék és a keresztelőmedence. Ha egy gyülekezet nem tudja egy ütemben berendezni a templomát, először oltárt épít. Mellőle - szükség esetén -prédikálni és keresztelni is lehet, anélkül hogy egy pillanatra is kétséges lenne, hogy az oltár az imádságnak és az úrvacsora ünneplésének a helye. Tudatosan használjuk az oltárasztal kifejezést. Az oltár az áldozatról beszél. Ezt Jézus Krisztus hozza. Az asztal az áldozatból való részesülésről, a kommunióról szól. Az ol­tárasztal az „érettetek és sokakért” misztériumának, meg­váltásunk titkának tárgyi-liturgikus jele. Még nem vált vérünkké, hogy oltárasztalról beszéljünk. „Oltárt akarunk, nem hackstockot (bontóasztalt)!” - há­borgott egy gyülekezet, ahová oltárasztaltervét küldte va­laki. Gyülekezeteink közvéleményében - oltárról szólva - inkább a képes-szobros-oszlopos felépítményre (retebu- lum), mint az oltár asztalára esik a hangsúly. Az utolsó tíz év templomait leszámítva valóban olyan oltáraink vannak, ahol az Úr vacsorájának asztalát szinte „beszívja” a fel­építmény, vagy úgy rátelepszik, mintha az oltárasztal csak ürügyül, alapzatul szolgálna a felépítmény számára. A Du­nántúlon egyetlen templomot láttam (Tordason), ahol az oltár „asztal” része nem a felépítmény alatt, hanem attól elválasztva, előtte áll. Tehetősebb gyülekezeteink szívesen vásárolták fel a „kalapos király” által feloszlatott szerzetesrendek templo­mainak barokk oltárait, a szegények pedig megépíttették ezek szerény vagy még szerényebb változatait. A barokk művészet természetéhez tartozik, hogy szinte irtózik az egyenes vonalaktól. Nemcsak a szobrai „vonaglanak”, ha­nem sokszor az oltárasztal is. Hol domborít az oltár lapja, hol homorít. A sarkok sem igazán sarkosak. Elveszik az asztal jelleg, és ember legyen a talpán, aki normálisan le tudja teríteni ezeket az oltárlapokat. Nem új képrombolásra uszítanak ezek a sorok. Becsül­nünk kell ezeket az oltárainkat, sőt eredeti szépségükben kell helyreállítani őket. De azt nem engedhetjük meg ma­gunknak, hogy az oltárasztalt hangsúlytalanná tévő felépít­ményes oltártípus legyen az építendő oltárok példaképe. Az oltár: az oltárasztal! Általában nincsen lehetőség a fel­építmény és az oltárasztal szétválasztására, de kapjon leve­gőt és teret. Hiszen nem csupán a felépítmény nyomja, ha­nem sokszor a hozzáépített rács és a teret alig hagyó pad- tömeg is fullasztja. Az oltárasztalnak mindenképpen térre és levegőre van szüksége, hogy látványként is utaljon ren­deltetésére. A templomban az oltárasztal ugyanis az isten­tiszteleten kívül is beszél. Legalább három feltétele van annak, hogy megszólal­hasson: Nemes anyagból készüljön. A nemes anyag nem drágát, hanem igazit, valódit jelent. A legegyszerűbb fa is nemes anyag, ha valóban fa. A kő is nemes, ha igazán kő. Az ol­tárasztal anyaga sem hazudhat! Arányos és szükséges méretben építsék. Ez a méret akkor ment feledésbe, amikor a gyülekezet leszokott az úrvacsorá­ról, és az oltárasztal lapja polccá silányult, amit sokszor fö­lös számú gyertyatartóval, vázákkal és virágcserepekkel, il­letve használatra alkalmatlan díszbibliával zsúfoltak tele, s szinte alkalmatlan lett arra, amire való: úgy kell valahol he­lyet szorítani rajta a kehelynek, ostyatartónak, Agendának. Míves munkával készüljön. Ha csupaszon állna, akkor is lássék rajta, amire való. A térítők nem azt a célt szol­gálják, hogy a silány anyagot vagy az igénytelen munkát leplezzék. Az oltárasztal nem zátja ki a képet, de azt nem feltétlenül kell neki hordoznia. Az oltárasztalhoz hozzátartozik a feszü­let, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül rajta kell lennie. Nyeles, hordozható formában mellette állhat, vagy ha a tér engedi, fölötte is függhet. Nem lesz üres így az oltárasztal? Miért lenne üres, ha rajta a paténa és a kehely? De amikor ezek nincsenek ott, akkor is emlékeztet a csodálatos vendég­ségre, és jelzi a nagy vacsora ígéretét. „Ott áll a templom szentélyében, lépcsők emelik ki a térből, amely kívülről ma­ga is el van különítve az ember munkaterétől. Szilárdan áll biztos talapzatán... És a talapzaton ott nyugszik az oltár lap­ja, a menza..., egy szépen elkészített hely. Nem valami zeg- zug, hanem szabad sík. Nyíltan áll, mindenki szeme előtt.” (R. Quardini: Az egyház szent jelei) Szabad tér, tágas tér a magát ajándékozó Úr számára, hívogató asztal, amely körül a küzdő egyház éneke-imád- sága egyesül az angyalok és az üdvözültek mennyei sere­gének a himnuszával, és amelynél megízleljük az eljöven­dő Ország örömét. Oltár asztal. Fehér Károly n t-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents