Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-04-20 / 16. szám
2003. ÁPRILIS 20. 9. oldal Evangélikus Élet FULLER TÍMEA Húsvéti triptichon Persze tudta, a fejével értette, hogy nem lehet ez értelmetlen. Annyiszor fedezte fel már örömmel az Isten szerető kezét egy-egy nehézség mögött, és olyankor hálásan tekintett fel az égre, boldog volt, hogy beleláthatott a nagy Tervező Úr titkaiba. Igen, mindennek megvan a helye a világon, és sötét völgyeken át vezet az út a legszebb rétre is. Nem cél nélküli a fájdalom és a gond sem. Ha mással esik meg, vagy akár vele magával, talán meg is vigasztalódik ebben a tudatban. Csak ne a gyermekével történne mindez. Csak ne kellene végignéznie azt, ahogyan szenved, ahogyan bántják, ahogyan szomorúan és elhagyatottan körülnéz. Oly elgyötört. Szinte összeroskad a kínok terhe alatt. Szemében ott ég még az a régi láng, de tagjai erőtlenek, nehéz teherként hordozza őket. Pedig micsoda egészséges, derűs férfi. Sokszor elnézte büszkén, örömmel, amint könnyedén legyalogolt hatalmas távolságokat. Nem panaszkodott, szívesen segített apjának is a műhelyben. Nyakába vette a nagyobb lurkókat is, ne érezzék kivételezettnek a kicsiket. És hogy szerették a gyerekek! Mind az ölébe akart fészkelődni. Ő csak nevetett, megsimogatta a fejecskéjüket, sosem haragudott rájuk. Játszott velük, mesélt nekik, és akkor se volt türelmetlen, vagy ingerült, ha zajosak voltak. Gyermeki csodálkozással figyelte a madarakat, gyönyörködni tudott a virágokban. Hányszor meglepte valami apró figyelmességgel. Átkarolta hátulról, vagy befogta a szemét, hogy találja ki, ki érkezett. Persze azonnal tudta, hogy egyedül ő szokott ilyeneket csinálni. Mind kedves gyermeke, ahány csak van, egyet sem adna oda semmiért a világon. De most nem kérdezik őt, akarja-e, vagy sem, csak viszik el tőle. O, bár inkább őt vinnék helyette! Szívesen indulna cipelni ezt a terhet, szenvedne örömest, csak látná, hogy a fia újra boldog, és szabad. Tehetetlenségében a kezét tördeli. Erősnek kell lenni, legalább annak látszani, hogy lássa a gyermeke, ő reménykedik. Arcára mosolyt erőltet, nem szabad elkeseredni. Legalább mutatni kell, hogy erősítse benne a hitet. Igen, fiam, én tudom, hogy nem felejtettek el. Meglásd, nem hagy az Isten, csodát tesz, megment. Nem halhatsz meg így. Nagyokat nyelve tartja vissza a könnyeit, csak belül sír, a szája széle megremeg a megfékezett szánalomtól. Nem, ez lehetetlen. Miért őt, ó, Istenem, miért pont őt? Aztán megdorgálja a lelkét. Nem szabad kételkedni. Jó az Isten, kell, hogy tegyen valamit. Biztatgatja magát, hogy minden helyrejön még. Begyógyulnak a sebek, valami csoda folytán hirtelen véget ér ez az egész rémálom. Hiszen csak tévedés lehet. Olyan fiatal még, és nem érdemelte ezt a szenvedést. Az a másik, akiről mindenki tudja, miket művelt, igen, annak kellett volna így gyötrődnie, nem az ő fiának. Rögtön értené mindenki, miért történik vele ez a borzalom. De annak semmi bántódása nem esett, szabadon jár-kel, értetlenül néz körbe, mi történik itt. Összecserélték őket. Azt a gonoszt az ő jó fiával. Az ő kedves gyermekével. Istenem, tegyél valamit, úgy félek! Az út felfelé vezet, forró a déli nap, árnyék sem enyhít rajta. A teste húzza, hogy üljön le, ne menjen tovább. Ó, hogy is adhatná fel! Nem hagyhatja egyedül kínjai közt azt, akit a szíve alatt hordozott. Eszébe jut, hányszor virrasztód fáradtságtól szédülten az ágya melled. Küszködöd a betegséggel a gyermek, az arcán lángvörös lázrózsák égtek, a szája cserepes, szemeiben homályos, félelmetesen idegen csillogás. Csak cserélgede rajta a hideg vizes ruhát, és szánakozva nézte a vacogó kis testet. Néha úgy érezte, hogy nem bírja tovább, összerogy, úgy elfogyott az ereje. Csöndesen imádkozott magában, hogy ki tudjon tartani. Elképzelhetetlenül távolinak tűnt a gyógyulás, csak vonszolta magát, de el nem mozdult mellőle. Aztán egyszer csak felült az ágyban a gyermek, rámosolygod, és enni kért. Olyan váratlanul hirtelen, hogy minden fáradtság egy pillanat alatt hagyta el, mintha sose led volna. Szaladt boldogan, hogy elkészítse a fia kedvencét. Minden mozdulata újra értelmet kapod. Úgy sürgöd-forgott önfeledten dudorászva a konyhában, mintha röpülne. Jaj, hol van a fia? Sietve utat tör magának a tömegben. Olyan közömbös id mindenki. Hát nem látják, mi történik? Miért nem segítenek? Ó, itt van Mária is. Egymás nyakába borulnak. Egyikük sem szól, csak összekapaszkodnak sírva, egymást támogatva haladnak tovább. Aztán teljesen ködbe burkolózik a világ. Minden olyan gyorsan történik. Belül üresen kong a lelke, szinte csodálkozva nézi végig, amint oly érthetetlen és felfoghatatlan módon a végére jut minden. Egyik felől János karolja, lehajtott fejjel állva, csöndesen. Másik oldalán Mária hajol a vállára, testét rázza a zokogás. Érthetetlen az egész, mintha nem is vele történne mindez a borzalom. Amikor ölébe fektetik a halod fiát, nem érez semmit. Mintha csak aludna, olyan szelíd, békés az arca. Még dudorászik is neki. Úgy veszik el tőle, nem akarja adni. Miért akarjátok elvinni tőlem? Ne bántsa senki, ártatlan gyermekem, kincsem. Adjátok vissza! Nem akarom, hogy eltemessétek! Zokogva borul a sírbarlang elé hengerített köre. Nem érez semmit, nem ért semmit, nem akar semmit. Hol van az Isten? De harmadnap húsvétra virrad a világ... Magdalai Máriát ébren érte a hajnal. Könnye nem volt már, pedig szerette volna, ha legalább sírni tud. Amíg eleven volt a fájdalom, olyan közelinek tűnt az a kedves arc, és most, hogy tompult a kín, halványulni kezded a kép. Nagyon félt, hogy elveszíti, nem tudta már elképzelni az életét nélküle. Pedig ismerte ő a szabályokat: péntek este az a nagy kő a sír szájával együtt lezárta élete legszebb időszakát is. Tudta, hogy nincs visszáút, csak nem akarta még tudni. Csendesen, nyugodtan készülődött, az illatszereket kendőbe kötöde - ugyanebből az alabástrom- edénykéből kente meg Jézus lábát néhány napja. Milyen boldog volt akkor, hogy végre tehet valamit, kimutathatja a háláját, a szeretetét... Alig járt még ember az utcákon, ő sem sietet. Ma nem kell félnie, hogy Jézust még a reggeli előtt körülfogja a gyógyulni vágyó tömeg vagy a vitatkozó farizeusok hada. Meghalt, nem tud már enni adni, gyógyítani, de még válaszolni sem a kötözkö- dő kérdésekre. Nem kell már senki másnak, csak neki, Máriának. Hiszen ő nem akar kérni semmit, csupán vele lenni, mellede maradni, most, amikor csak ő maga maradt: nem csoda már, nem leendő király, nem gyógyító. Nem értette persze Mária sem az elmúlt napok eseményeit, csak azt tudta, hogy egyedül úgy érdemes élni, ahogyan Jézus élt. Ezt viszont biztosan tudta, és azt is, hogy a Mester nélkül ez neki nem fog sikerülni. Szüksége volt az Úr szeretetére, biztató tekintetére, arra, hogy vele legyen. Ment hát, és kereste azt, ami Jézusnál maradt: az élete értelmét. Az üres sír láttán megdöbbent. A katonák is elmentek, semmi kétség, elvidék az Urat. A hatalmasok még így, holtan is tartanak tőle. De hová vihették? Neki látnia kell, még egyszer, utoljára, neki muszáj megtalálni őt! Kétségbeesésében és tehetetlenségében újra eleredtek a könnyei. Nem törölte le őket, szinte jólesed a sírás. De amint meglátta a közeledő férfit, mégis erőt ved magán. A kertész lehet - gondolta -, meg kell tudnom tőle, hol találom meg az Urat.- Kérlek, mondd meg, ha tudod, hová vidék el öt! — szólította meg, és a ruhája hajtását tapogatta, hátha van nála valamennyi pénz, hogy nyomatékot adjon a kérésének.- Mária! Döbbenten nézed föl a férfi arcára. A hangja akár az Úré, olyan meleg, nyugodt, szelíd volt.- Mária! - hallotta ismét, és újra ömleni kezdtek az arcán a könnyek, mert maga Jézus állt előde. Hirtelen semmi más nem jöd ki a torkán, csak annyi: Mester! Át akarta ölelni a lábait, de ő határozottan így szólt: - Ne érints, még nem mentem fel az Atyához! Menj, vidd a hírt a többieknek, és én előttetek megyek Galileába! Menj! A nem várt örömtől támolyogva indult, aztán futásnak eredt.- Vidd, vidd a hírt! - mondogatta magában. - Ládám az Urat! A szíve hevesen kalapált. Csak fúttában hallotta, amint két előkelő férfi beszélgetett a zsinagóga előd: „Nem gyógyít már ez a híres csodadoktor, Jézus.”- Nem - gondolta Mária -, nem gyógyít. Most már nem egészséget ad, hanem életet. Péter csöndesen ült az ablak mellett, ide húzódod külön a többiektől. Odakinn még sötét volt, nem tudni, milyen messze lehet még a hajnal. Az asszonyok duruzsolva imádkoztak, és halkan sírdogáltak a sarokban. Amod meg tanítványtársai beszélgettek izgatottan suttog- va: szinte lüktetett körülöttük a levegő a visszafogott férfiérzelmektől. A nyugtalanságot táplálta a férfiak titkolt félelme és az asszonyok szabadon hullámzó fájdalma. Csak Péter ült külön, ő nem tartozód egyik körhöz sem. Már nem. Pedig szívesen lett volna a tanítványokkal, mint egy közülük. Tudta már, nem különb ő senkinél, csak legalább közéjük való lenne... De tegnap visszavonhatatlanul kiderült, hogy nem méltó ő erre a feladatra. Különben is mindegy, hiszen Jézus meghalt, mégis meghalt, nincs tehát szüksége tovább tanítványokra. Vége mindennek, csak még nehéz elhinni. Most újra elő kell venni majd a hálókat, a halgyüjtő edényeket, meghallgatni a faluban a csúfolkodókat: „Rossz lóra tettél, Péter, lám csak, megölték a te nagy híres Messiásodat!” De most ez nem érdekelte, csak az az egy, ami helyrehozhatatlan: hogy akkor és od nem tudod hűséges maradni az Úrhoz. Megtagadta, elárulta, és többé nincs lehetősége arra, hogy helyrehozza a bűnt. Együtt kell élnie haláláig a tudadal, hogy nem állt a Mester melled azokban a nehéz órákban. Jézus volt a legjobb barátja, mégsem tudod kitartani. Gyávábbnak és gyengébbnek bizonyult, mint gondolta. Lám, csakugyan nem is látja át az ember, mi minden lakik benne. Talán jobb is, míg nem jön rá, micsoda egy utolsó alak. Az első napsugarak aranyfénnyel szórták tele a felsőházi kis szobát. Az asszonyok nesztelen, puha mozdulatokkal szedelőzködtek, illatos szereket visznek az Úr sírjához. Péter legszívesebben velük ment volna, hogy belekiáltsa a sírba, bele a világba: Bocsáss meg nekem, bocsáss meg, Uram! De késő. A halál mindennek a vége, a bocsánatkérés lehetőségének is. Csak önmagát csapja be, aki halotthoz beszél - gondolta, és két tenyerébe rejtette arcát a hajnali fény elől. Az asszonyok izgatod összevissza kiáltozására ébredt. Először azt hide, értük jödek a rómaiak, de senki sem mozdult, csak döbbenten bámultak a tanítványok az egymás szavába vágva lelkendező nőkre. Valami angyalról beszéltek, és hogy feltámadt az Úr. Képtelenségnek tűnt az egész, de János az ajtó felé lódult, és Péternek sem volt tovább maradása. A friss reggeli szellő kifújta az álom maradékát is a szeméből, ahogy az arimátiai ember sírkertje felé futottak. Persze János gyorsabb volt, de hát fiatalabb is. Az elhengeríted kő melled azonban megvárta, csak nézed le vágyakozva a sötét üregbe, nem merészkeded be egyedül. Együd futottak lefelé a lépcsőn a földbe vájt lyukba, ám a halodi pádon csak az összehajtogatod foltos fehér lepleket ládák. Ellopták - gondolta Péter, de amint megpillantotta János átszellemült arcát, nem volt szíve kimondani sejtését. - Milyen ostoba vagyok! Igen, nehéz elfogadni, pedig van, ami helyrehozhatatlan. És ha bocsánatot kérhedem volna is, megbocsátott volna-e egyáltalán valaha? Ezt most már soha nem fogom megtudni. És lehet, hogy azt sem, hol is van a helye az emberi szívben annak, ami helyrehozhatatlan. A következő néhány óra parázs vitákkal telt. A férfiak érveltek, reménykedtek és kételkedtek. A nők az ételt készítették titokzatos mosollyal az arcukon, mintha minden mozdulatukkal azt mondanák: elég a búsulásból, id az ideje annak, hogy az élet visszatérjen a régi kerékvágásba. A szemükön még látszodak a sírás nyomai, ám a tekintetük valami nyugodt örömöt sugárzott. Péter az ajtót nézte mereven, mintha várna valakit, pedig az péntek este óta szinte egyfolytában zárva volt. A gondolataiba merült volna szívesen, de az étel illata nem hagyta. A morajlás olyan hirtelen maradt abba, hogy Péter felugrott a helyéről. Az ajtóban Jézus állt, a Mester. Fehér ruhát viselt, és valami különös fény vede körül. A kezén és a lábán a szögek nyomaival od állt közöttük, és a csendben csak annyit mondott szelíden, szeretettel: Békesség nektek! Senki sem bírt válaszolni, csak nézték döbbenten, némán a csodát, amit reméltek titokban, de mégsem mertek várni. Aztán az Úr Péterre nézed, és újra csak azt mondta: Békesség nektek, Péter testvérem! Péter akkor Jézus lábaihoz borult, és sírt, mint egy gyermek. Már tudta, hol a helye annak, ami helyrehozhatatlan. EBERES Az egészséges emberért Húsvét Elmerengtem, itt a kikelet. Tavasz van. Húsvét időszaka. A test és a lélek újjászületése. Ilyenkor minden megújul. Minden virágba botul, kizöldülnek a fák, vidám napocska játszik arcunkon, gyöngéd tavaszi szellő simogat, és húsvét ünnepe megtisztítja lelkünket. De mi egyelőre még azt érezzük, hogy testünk a tél végét cipeli. Még fáradt, nem engedelmeskedik úgy, mint ahogy elvárjuk tőle, érzékenyebb, mint jólesne. Miközben a tennészet már az újjászületés diadalát éli, mi, emberek - az évente ismétlődő körforgás szerint - fizikailag mélyponton vagyunk. Ez bizony tavaszi fáradtság. Kimerültek erőtartalékaink, a megújulás az energiáit még csak gyűjti, még csak készül, hogy átadhassa nekünk. Nem árt, ha gondolunk arra, hogy nem kell tétlen várakozással óhajtozni, hogy ez megtörténhessen. A tudomány már kezünkbe adta azokat az eszközöket, amelyekkel hatékonyan szolgálhatjuk az egészségünket a tavaszi fáradtság idején is. Helyes táplálkozással, mozgással, a káros szenvedélyek kiküszöbölésével. Aztán itt vannak a vitaminok, ásványi anyagok, nyomelemek, gyógynövények, amelyek úgy segítenek, hogy nem ártanak. Ezen az anyagok javarészt csak a környezetünkből szerezhetők be, bennünk nem keletkeznek. Ezért is hívják őket esszenciális, azaz létfontosságú tápanyagoknak. Ahhoz kellenek, hogy a szervezetünkben minden a normális rend szerint történhessen. Velük lehet megelőzni a betegségeket,, megőrizni az egészségünket, biztosítani a jó erőnlétet. Mi, a Béres Gyógyszergyárban, Béres József nyomdokain haladva ezeket a hatóanyagokat alkalmazzuk készítményeinkben. Létfontosságú anyagok vannak a betegségtől óvó Béres Cseppben. Ezek aktivizálják kimerülő tartalékainkat az Actival multivitamin családban, az üdítőitalként is kiváló vi- taminozott pezsgőtablettáinkban, a Vitaiinban. Ilyen anyagok adnak a csontjainknak védelmet a Béres Csonterősítőben és a CalciviD filmtablettában. Természetes anyagok segítenek az időjárási frontoktól szenvedőknek az Antifront cseppekben és kapszulákban. És még az is előfordul (mostanában igen gyakran), hogy elkap egy nátha, ledönt egy eltévedt influenza. Ebben segít a Flu-vit. Ezeket a termékeinket százezrek használják, eredményesen, biztonsággal. Testi fáradságunk, panaszaink ellen adjon jó tápot a tavasz érkezése. A Béres-termékek pedig nyújtsanak felfrissülést, erősítést, gyógyulást mindnyájunknak. Ép testben nevelhető az egészséges szellem. Lelkünket töltse meg a húsvét szép ünnepe, a feltámadás biztonsága. így válhat egésszé a test, a lélek és a szellem. így lehet teljessé az életünk. Kedves Olvasók, nagyon boldog húsvéti ünnepeket kívánunk mindnyájuknak. Béres Klára Az Országos Evangélikus Múzeum műtárgya a „Gyermekek a múzeumban" című sorozat legutóbbi foglalkozásán egészült ki a képen látható „alkotásokkal” IDŐPONTVÁLTOZÁS Az Evangélikus Országos Múzeum áprilisi gyermekfoglalkozása a munkanapok átcsoportosítása miatt április 26-án du. 3 órakor lesz. Szeretettel várjuk a játszani, alkotni vágyókat. V y Fotó: ifj. Cselovszky Ferenc
