Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-04-20 / 16. szám
6. oldal 2003. ÁPRILIS 20. Evangélikus Élet A természet fotográfusa Kapocsy György fotóművész a természet szerelmese. Művészi felvételeivel eddig 24 albuma jelent meg, s jelenleg is újabbakon dolgozik. Nemzeti parkjainkat (Hortobágy, Kiskunság, Bükk, Aggtelek), a Kárpát-medence természetvilágát, az állatkertek élővilágát vagy a madarakat bemutató fotóalbumai nemcsak szemet gyönyörködtetőek, de igazi, „beszélő képek” is. Hiszen Kapocsy György nem csupán láttatja a teremtett világ szépségét, de a fotókhoz fűzött, tudományos alapossággal összeállított magyarázó szövegeket is ő maga írja, és az általa választott idézetekkel kísérve igazi szellemi élményt kínál nézőinek, olvasóinak. Fotózza akár a magyarság nagyjainak síremlékeit vagy a nevezetes fákat - felvételei, szavai mindig mély hazaszeretetről szólnak. A Föld napja alkalmából keresve sem találhattunk volna hitelesebb interjúalanyt. lókat tartalmaz, „tankönyv” lett belőle.- Saját ötletei alapján is van lehetősége elindulni, vagy konkrét felkérés alapján dolgozik? Mesélne a munkamódszeréről?- Ma, amikor a Harry Potter-könyvekre van „közönségigény”, egy több ezer forintos, művészi kiállítású albumra nehéz kiadót találni... Van egy „álomlistám”, ami a pályakezdésem óta sokat változott, módosult: volt, ami megvalósult, de sok új álom is született. Egyidejűleg 3-4 könyvön dolgozom. A szobámban egy polcon, megcímkézett fotódobozokba gyűjtöm az egy-egy témához illeszkedő képeket, rajtuk a leendő, tervezett könyveimmel. így az útjaimon - amelyek, talán nem is kell mondanom, igen sok költséggel járnak, ráadásul a kiadók nem előlegezik meg a ráfordítást - több témakörben is tudok felvételeket készíteni. S az ötletek is újabb ötleteket szülnek. Mindig „lutri” egy kötet elkészítése, hiszen bizonytalan, hogy lesz-e rá kiadó vagy sem. A 80-as években Londonban találkoztam David Attenborough-\a\, aki a Földközi-tenger vidékét, az „első éden- kertet” fotózta. Hazatérve megkerestem egy kiadót, mondván, hogy nekünk, magyaroknak a szülőföldünk, a kincsünk a Kárpát-medence, készítsünk arról albumot, mert ez a mi hazánk, itt élünk, ide körnek a legendáink, honfoglalás kori mondáink stb. De hát egyszerűbb lefordítani egy meglévő albumot, mint időt, pénzt áldozni egy vadonatúj hazaira... 2000-hez közeledve végül a Magyar Millenniumi Emlékbizottság támogatásával megjelent a Szülőföldünk szép határa című album. Mindegyik kötetnek van egy története, illetve sok-sok története, hiszen minden felvételhez kapcsolódik egy emlékem...- Akkor kérem, meséljen még valamit, míg lapozgatjuk a könyveket!- Ez a fotó itt a Szent-Anna tavat ábrázolja. Naplementekor értünk oda. Megláttam a tájat, kiszálltam az autóból csapot- papot otthagyva, fogtam a gépet, és lefényképeztem. Öt perc múlva, mikor lebukott a nap, már egészen megváltozott a táj. Vagy itt, ezek a pásztormadarak hetven éve nem fészkeltek hazánkban. Nekem sikerült megörökíteni őket. Nincsenek egyébként véletlenek, egy nyugdíjas gyógyszerész vezetett el, váratlan ajándékként az epeijesi Petőfí-emlékfához. A 750 éves Árpád-fa is kedves fám, Héderváron találtam rá. Mese lenne, hogy ez Árpád fája? Nem hiszem, mert Árpád utolsó csatáját éppen Pozsony alatt vívta. A fa törzsén a néphit látni véli a kötél nyomát, amivel Árpád kikötötte a lovát...- „Hol sírjaink domborulnak” címmel nemrég jelent meg a 24. album, nemzeti nagyjaink sírhelyének fotóival. Ez az, ami „kilóg a sorból”. Hogyan született meg az ötlete?- Londonban, a Westminster apátságban, a híres síremlékek között sétálva azon gondolkoztam: vajon én mit tudok a fiamnak megmutatni? Később Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben járva Dsida Jenő, Kós Károly, Apáczai Csere János sírjára találtam. S elkezdtem gyűjtögetni, a dobozba... A felvételek kíséröszövege a szellemi végrendeletet, az illető morális, emberi tartását, szellemi hagyatékát hivatott közölni, például Damjanich búcsúle- Aki ennyire ismeri és szereti a természetet, bizonyára vidéken, természetközeiben nőtt fel...- Nem, épp ellenkezőleg: igazi nagyvárosi ember vagyok. A Józsefvárosban születtem, de laktam a Ferencvárosban is, miután megnősültem, majd kicsit kijjebb, Rákosszentmihályon. 1999 tavaszán költöztünk ki feleségemmel Csömörre, egy eredetileg hétvégi háznak szánt kis épületbe. Még vidéki rokonaim sem voltak! De mégis - vagy talán éppen ezért? - hihetetlenül erős vágy élt és él bennem mind a mai napig a természet, a fák, az állatvilág látása, láttatása iránt. Kamasz- és ifjúkorom sok-sok „kéthetes hobbija” után viszonylag hamar, 16 éves koromban rájöttem, hogy a fotózás, ezen nem vettek fel a Film- művészeti Főiskola operatőri szakára. így az elképzeléseimet könyvekben kellett megvalósítanom. Egy film tulajdonképpen sok ezer egyedi képkockából áll össze. Egy album készítése, bizonyos szempontból, hasonlít ehhez. Több évig tart, amíg egy fotóalbum elkészül. Amikor gondolatban elkezdek tervezni, sohasem egy képben gondolkodom, A közel 1000 éves hédervári Arpád-fa, melynek törzsén a néphagyomány felfedezni véli Árpád fejedelem lovának kötőfékjét. (A magyarság nevezetes fái című könyvből) belül is a természetfotózás az, ami érdekel. Elhatároztam tehát, hogy „természetfilmes leszek”. Nagy hatással voltak rám Homoki Nagy István kitűnő természetfilmjei (például az emlékezetes Gyöngyvirágtól lombhullásig), és tudtam, hogy én is valami hasonlóval szeretnék foglalkozni. Persze nem „leutánozni” akartam a nagyokat, megvoltak a saját ötleteim, elképzeléseim, a saját szemszögemből kívántam megmutatni a természetet.- Össze tudná számolni, hány ezer kilométert tett meg az évek során?- Sohasem számoltam, hogy hány ezer, tízezer kilométert tettem meg, hány méter filmet használtam el, vagy mennyi költséget fektettem az útjaimba. Az autóm kilométerórája 480 000 km felett jár, de sok utamra - Barcelonától Helsinkiig vagy a Földközi-tenger vidékéig, illetve az állatkerti fotózásokra - repülővel, vonattal utaztam.- Mégsem természetfilmeket, hanem művészi albumokat készít. Miért döntött így, és hogyan fog hozzá egy-egy kötet megvalósításához?- Könnyű a válasz: azért nem készítek természetfilmeket, mert annak idején hanem képsorozatokban. Nagyon izgalmas, hogy a kimerevített pillanat előtt és után mi minden történik! Mint egy nyaklánc, amelyet összefűzünk a gyöngyökből: nem mindegy, hogy milyen gyöngy kerül egymás elé és után, fontos a szín, a forma. Egyedi darab egy-egy fotó is, de van előzménye és utóélete is. Az első albumom 1970-ben jelent meg. Valamennyi könyvem természet- és állatfotókat tartalmaz. A legújabb azonban kivétel, mivel nemzeti nagyjaink sírhelyeit mutatja be - ez az első olyan munkám, amely kizárólag emberekhez köthető. Régi nagy szerelem a magyar puszta, a Hortobágy - ahogyan a puszta költője, Petőfi Sándor a legkedvesebb költőm -, nagy vágyam volt tehát, hogy lefényképezzem. Az alkalom 1973-ban, a Hortobágyi Nemzeti Park megalakulásakor adatott meg, amikor is minél szélesebb közönséget kellett megismertetni a parkkal. Ehhez egy fotóalbum ideális „eszköz” volt. Miután elkészültem vele, kisvártatva a Kiskunsági Nemzeti Park igazgatója is „bekopogtatott”: ők is szeretnének egy művészi albumot. A Madarak világa című kötet pedig alaptudnivavele már-már imádságnak nevezhetően megrendítő olvasmány. Ez és a megelőző album, a Magyarság nevezetes fái, egy sorozat első két darabja, jelenleg ezek folytatásán dolgozom. A magyarság nagyjainak szülőházát fogom felkeresni - már ahol a hiteles, eredeti ház még áll, megtalálható. A borítójára ki másnak, mint Petőfi szülőházának a belseje kerül majd - „Petőfi-bolond” vagyok -, s a címe most is Petőfi-idézet lesz: „Itt ringatták bölcsőm. ” A hátoldalra pedig a nagy költő háza kerül, immár kívülről, s a „Palota és kunyhó "-bál vett idézet szerepel majd alatta. Mátyás királytól Mórán, Mó- riczon, Adyn, Széchenyin, Bolyain, Jászai Marin át József Attiláig szerepelnek nevek a listámon.- Rengeteg energiaráfordítás, idő, felkészülés előzi meg és követi a fotózást Hogyan térül ez meg Önnek, ha ugyan szabad ilyen materiális síkra terelni a beszélgetést...- Kellő megszállottság nélkül ez nem megy! Sokat olvasok, antikváriumokból egy alapkönyvtárat gyűjtöttem össze az évek során, járom a könyvtárakat, igyekszem lelkiismeretesen felkészülni az adott témából. Utánajárok, szellemi értelemben is. Vannak segítőkész irodalmár ismerőse- im, egy-két ember, akjhez a „bajban” fordulhatok. De közgazdasági szempontból persze „nem éri meg”. Hiszen ma erre nincs szükség, más, „piaci” igények vannak. Olyan világot élünk, ahol a hazaszeretet, a szülőföld, a magyarság nem „divatos" fogalmak. Széchenyi mondta, hogy magyarnak lenni felemelő, szép érzés, de nem kifizetődő... Persze, ha nem vitatkoznék ezzel, akkor nem dolgoztam volna, nem álltam volna talpra két szívműtét után is. De azért tisztán kell látnunk, milyen sors jutott a nemzeti nagyja- inknak. Élni akarok-e vagy dolgozni? - kérdezi sokszor a feleségem, a betegségem miatt. A válaszom: mindkettőt! Ha megtiltanák, hogy ezt csináljam, halálos ítélet lenne számomra. Minden albummal, a fotókkal, a szövegekkel, az idézetekkel önmagámból adok egy darabot, saját magamból csípek le, és ez önemésztő folyamat - de nekem ezt kell tennem, mert erről szól az egész életem. Olyan nincs, hogy én önként letegyem a gépet.- Boldog embernek tartja-e magát Kapocsy György? Mit érez, amikor megvalósult valami az „álomlistájáról”?- Hogy boldog vagyok-e? Kiválasztott embernek tartom magam. Nem gondolkozom azon, hogy mit is kell belepréselni abba a szóba, hogy boldogság - nagyon nagy szó, sokan meg is ijednek tőle, vagy félreértelmezik. Minden ember küldetéssel érkezik a földre. Kutatunk, meg akarunk bizonyosodni valami felől az életünk során. Minél hamarabb rájövünk, hogy mi a feladatunk, annál jobban ki tudunk teljesedni - nemcsak önmagunk, hanem az emberiség nagy családja javára is. Boldogságnak azt az örömöt érzem, hogy képes voltam - és vagyok ma is - szellemi- leg-fizikailag megfelelni a feladatomnak. Amikor kézbe veszek egy albumot, öröm éppúgy van bennem, mint hiányérzet. A témáimat ugyanis ki kell élvezni, nem szabad elkapkodni: türelem, idő kell a meg- érleléséhez. Hónapok, évek munkája egy kötet, s amikor elkészül, bizonyos értelemben már el is veszítem. Már nem az enyém, hanem azoké, akik kézbe veszik. De végső soron ez a cél. Vegyék kézbe, és szeressék. Kőháti Dorottya A „Hol sírjaink domborulnak" című kötet az Evangélikus könyvesboltban is megvásárolható (1085 Bp„ Üllői út 24.). Ára: 4200 Ft. apr Egy fa minden évszakra Egy almafa lett az én „belső szobám’’, amely az egymást követő évszakokban megmutatta Isten illatait, hangjait, „arcait" és oltalmát. Az otthont, amelynek kertjében állt ez a fa, a szüleim nagyon nehezen tudtákfenntartani a II. világháború után. Tavasszal a fa rózsaszín rügyei hódító illattal árasztották el a helyet, ahol vasárnapi iskolásat játszottunk a nővéremmel és a szomszéd gyerekekkel, a babáimat, olykor még a macskánkat is bevonva. Énekeltünk, és előadtuk vagy el- báboztuk azokat a bibliai történeteket, amelyeket a gyülekezeteinkben tanultunk. Élveztük, hogy különbözünk. Néhányon még most, hatvan év után is tartjuk a kapcsolatot. Ez a hely életre szóló barátságokkal ajándékozott meg minket. A nyári napokon felmásztunk a fák ágaira, hogy beleskelődjünk a lombok között megbújó madárfészekbe. Az élet csodájáról tanultunk, ahogyan a kicsinyeiket gondozó madárszülőket figyeltük. Bárányfelhőket számláltunk, és egy- egy nyári zápor elmúltával mélyen belélegeztük a felfrissült levelek illatát, miközben a szivárvány megjelenését vártuk az égbolton. Ősszel egymás után ettük az érett almákat. Ez a számunkra szent hely minden érzékszervünkre gazdagon hatott. Éreztük az élő Istent még akkor is, amikor a zörgő avarban bolondoztunk. A tél pihenést nyújtott az almafánknak. Egy-egy korai fagy után az ágak olyan fehérbe öltöztek, mintha angyalok jártak volna azon a helyen. Még a fa is egy új életre várt. Felnőttként az elsők között egy almafát ültettem a kertembe. Ez a fa tanította a fiaimat az évszakok váltakozására és a magányos percek örömére. Negyven évvel később, nagymamaként ennek az árnyékában ülök most, amikor a számomra legdrágább helyről írok. Ez az én „ belső szobám ”, ahol Istennel találkozhatom ; FELHÍVÁS Legtöbb olvasónknak van „belső szobája", ahova szívesen jár elcsendesedni. Mikor, hol és hogyan...? Szívesen adunk helyet lapunkban a fentihez hasonló vallomásoknak. (Egy-két gépelt oldalas írásaikat „Belső szoba " jeligével kérjük beküldeni szerkesztőségünk e-mail (evelet@lutheran. hu), illetve postai címére: Evangélikus Élet Szerkesztősége 1085 Budapest, Üllői út 24. á
