Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-04-13 / 15. szám

2. oldal 2003. ÁPRILIS 13.

Evangélikus Élet

ÉLŐ VÍZ

Márta tüskéje

„ Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!" (Lk 10, 40) Milyen életszerű, milyen emberi ez a kifakadás! Mintha csak ma hangzana el. Márta a házába fogadta Jézust. Kínálkozik a hasonlat: „Te, testvérem, befogadtad Jézust?” Márta szolgál Jézusnak. „Te, testvérem, Jézust szolgálod?”

Márta tehát a megszégyenítő példa. Befogadta az Urat, és őt szolgálja. Igen ám, de ebben a szolgálatban egyszer csak úgy érzi, magára maradt. Ráadásul azt gondolja, hogy Jézus sem törődik vele. Méltánytalannak találja helyzetét. Akárcsak a tékozló fiú példázatában az idősebb testvér.

Hallottam és mondtam is már több igehirdetést erről a történetről. Emlékszem egy alkalomra, amikor a lelkész azt fejtegette - úgy vélem, helyesen ahhoz, hogy mi Jézusnak tetsző módon tudjunk szolgálni, előbb a lábához kell telepednünk, és hagynunk, hogy ő szolgáljon nekünk. Nélküle ugyanis nem tehetünk semmit. Sokszor beleveszünk a szorgoskodásba, és megfeledkezünk a leglényegesebbről.

Emlékszem az igehirdetést követő visszhangokra. „Szép, amit a tisztelendő úr mondott, de megvalósíthatatlan.” „Nekem ne mondja senki, hogy az imádsággal jól lehet lakni!” S hasztalan próbáltam „védelmére kelni” a kollégának. Még azok az érveim sem hatottak, hogy ezt azért mégis csak Jézus mondja nekünk, nem csupán a lelkész. S lehet, hogy éppen a legmegbotránkoztatóbb igazságokkal kellene többet foglalkoznunk, hogy megértsük őket.

Ilyen Mária és Márta története is. Érdemes gondolkozni rajta, mert sok érdekes kérdést vet fel. Biztosan temérdek rossz példát tudnánk felhozni arra, hogy valaki úgymond a vallásra, kegyességre hivatkozva elhanyagolja természetes kötelességeit, gátlástalanul kihasznál másokat, hagyja, hogy kiszolgálják, miközben „szellemibb” voltára tekintettel még meg is veti azokat, akik helyette dolgoznak. Ilyen lenné Maria?“

Egyáltalán: vajon két típus áll-e előttünk: a szorgos gyakorlati ember és az ábrándos szemlélődő? S ha ez így is lenne, választani kellene kettejük közül? Igazságot lehet tenni ebben az ügyben? Azt hiszem, félreértjük a helyzetet, ha két különféle beállítódásra, embertípusra gondolunk. Annál is inkább, mivel Jézus egyértelműen állást foglal ebben a kérdésben, ráadásul Mária javára. Leegyszerűsíthető ennek a történetnek az üzenete arra, hogy Jézus a „lelki” dolgokat részesíti előnyben a „testiekkel” szemben? Vajon ha ez volna a mondanivalója, nem kellene-e rendkívül tapintatlannak, sértőnek tartanunk magatartását? Gondoljuk csak meg: valaki épp neki szolgálván szorgoskodik, miközben ő lekezelően beszél vele, ráadásul lekicsinyli tevékenységét. Ezt én Jézusról nem hiszem el. Másról lehet itt szó.

Vegyük fontolóra: két felnőtt nő él egy háztartásban. Testvérek. Elképzelhető, hogy egyikük soha nem végez semmilyen házimunkát, s mindig a másikra marad minden? S ha feltételeznénk is ezt a képtelenséget, akkor vajon mi oka volna a konyhai sürgés-forgáshoz szokott Mártának arra, hogy éppen egy kedves közös barátjuk jelenlétében hozza kínos helyzetbe húgát, aki megrögzött tétlenségével ráadásul kivételesen jó szolgálatot is tesz azzal, hogy szórakoztatja az illusztris vendéget?

Nyilvánvaló, hogy Mária ugyanolyan jó háziasszony lehetett, mint Márta. Mindketten tudtak sütni-fözni, mosogatni, vizet hordani, takarítani, tüzet rakni, kecskét fejni, rozsét gyűjteni. Biztos, hogy mindezt évek óta, jó testvéri egyetértésben és vita nélkül, közösen végezték. Mártának ebben az esetben éppen az eshet rosszul, hogy pont most, amikor a legkedvesebb személy tért be hozzájuk, Mária, mintha megfeledkezett volna kötelességeiről. Mária pedig, mit sem törődve az egyébként oly megszokott napirenddel, most csak egy valamire, azaz egy valakire tud figyelni. Éppen azért, mert betért hozzájuk a legkedvesebb személy. Ez ugyanis kitüntetett idő, kairosz. Ilyenkor felborulhat az egyébként betartott rend. Máriának esze ágában sincs elszalasztani a különleges alkalmat. És Jézus erre mondja azt, hogy jól teszi.

Bartha István

) s'

BÖJT 6. VASÁRNAPJA (PALMARUM)

Virágvasárnap - nagypéntek perspektívájából

Jn 10,17-18

Virágvasámap vissza-visszatérő kérdése: együtt örülhetünk-e a Jeruzsálembe érkező Jézust ünneplő sokasággal? Miért ne örülhetnénk - gondoljuk első lélegzetre hiszen Jézust végre méltóképp ünnepük; a tisztelet már nem csupán a csodadoktomak szól, az ujjongás a Messiás-királyt köszönti. Amit látunk, az a mi hitünk, a Krisztus-hit első tömeges megnyilvánulása. Miért ne örülhetnénk, hiszen maga Jézus az, aki úgy rendezi az esemény körülményeit, hogy minden részlet a messiási próféciába simuljon, hogy az üzenet egyértelmű legyen: íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve... (Mt 21,5) Igen, miért ne örülhetnénk, ha az epizódot - és az ünnepet - kiemeljük eredeti helyéről, az evangéliumi történet sodrából.

Ha ezt nem tesszük, akkor virágvasárnap öröme bizony megkérdőjeleződik, de legalábbis sötét árny vetül rá. A város, amelybe most királya érkezik, néhány nap múlva a trón helyett a keresztre emeli Jézust. Azt állítani talán túlzás, hogy ugyanaz a tömeg ünnepel itt, amely pénteken majd Feszítsd meg!-ti kiált; az azonban tény, hogy a hozsannázók öröme néhány nap múlva teljes csalódottságba, reménytelenségbe, rettegésbe fordul.

Mi, akik a dráma egészének ismeretében tekintünk virágvasámapra, nem mehetünk el e mélységes ellentmondás mellett. Ráadásul ez az ellentmondás, ez az elhamarkodott ünneplés túlmutat önmagán; több, mint az eredeti szereplők korai, naiv, meg nem próbált öröme. Annak a - mindnyájunkra jellemző - örömnek az előképe, szimbóluma, amely csak addig tart, amíg a Messiás kielégíti várakozásainkat, amíg Krisztus belesimul a jóról, az értelmesről vagy akár a megváltásról alkotott saját elképzeléseinkbe. Hiába megannyi végigélt nagyhét, ahogyan az első tanítványokat is hiába igyekszik Jézus már idejekorán felkészíteni. A korai örömre pedig ma sem jöhet más, mint az elkerülhetetlen csüggedés és csalódás.

Az igénkben megszólaló Jézus a mindenkori nagyhétre akar felkészíteni. Egyértelművé teszi: azért megy Jeruzsálembe, hogy életét adja. Ami majd történik, az nem véletlen, a váratlan fejlemények folytán elszenvedett mártíromság; nem is Isten „B terve”, miután Jézus a csodás jelekkel és szavával nem tudta győzelemre vinni Isten Országát. A kereszt Isten eredeti akarata, Jézus küldetésének lényege, sőt az Atya és a Fiú kapcsolatának titka és értelme: Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet...

Nagyhét tanulsága, hogy mi is csak innen közelíthetünk Jézus istensége felé. Amikor jelet szeretnénk Jézustól; valami többet, ami túlmutat emberi törékenységén, ami kétségbevonhatatla- nul meggyőz hatalmáról, akkor hitünk még nagypénteken inneni hit, várakozásaink a virágvasárnapi tömeg csalódásra ítélt várakozásai. Mire Betániától a Gecsemáné-kerthez érünk, kiderül, hogy az Atya és Fiú egységének egyetlen látható jele Jézus halálig való engedelmessége, szabad önátadása: Senki sem veheti el tőlem, én magam adom oda. Csak ebből a perspektívából látjuk helyesen a virágvasámap eseményeit is. Jézus nem azért alkalmazkodik a prófécia „előírásaihoz”, hogy a tömeg előtt ezzel igazolja messiási küldetését. Sokkal inkább arról van szó, hogy a próféta „sejti meg”, hogy az, ahogyan majd Isten jön népéhez - szelíden és szamárháton - éles kontrasztban áll azzal, ahogyan egy földi uralkodó vagy hadvezér bevonul az éppen leigázott városba. A „szelíden”, ami itt, Jeruzsálem kapujában még jel, nagypénteken a jézusi küldetés döntő jegyének bizonyul.

János evangéliuma nagyobb távlatból tekint Jézus drámájára; onnan, ahonnan az ő élete és halála, a testté lett és az elvégeztetett Isten egyazon „mozdulata”, így együtt a megváltás műve. Jézus ezt a nagyobb távlatot kínálja, ekképpen akar előre megerősíteni, mielőtt elvesznénk a nagyhét forgatagában és mélységeiben. A megerősítés ugyanakkor figyelmeztetés is. Nem indulhatunk úgy a nagyhétnek, hogy ne lámánk, mindez miért és kiért történik. Az életemet adom saját mélységeinkkel szembesít. Kik vagyunk, milyenek vagyunk, ha Jézusnak az életét kell adnia értünk? Ugyanez a - természetes emberi gondolkodásunk számára kifordult - logika vezeti Pált és Luthert, amikor a bűnben való elveszettségünk mélységére Jézus megváltó halálából következtet (pl. Gál 2,21). A saját önvizsgálatunk, ha mégoly őszinte és alapos is, könnyen megcsalhat, hiszen mi végezzük. Amikor erre a nagyheti önvizsgálatra Krisztus keresztjétől indulok, meghajtom fejemet Isten előtt, ügyünkben neki adok igazat.

Ifj. Cserháti Sándor

IMÁDKOZZUNK!

Istenünk! Szeretnénk úgy indulni, hogy megérkezzünk az üres sírhoz. Óvj meg a vargabetűktől és a zsákutcáktól. Ne engedd, hogy letérjünk a Golgotán át vezető útról. Ámen.

o RATIO OECUMENICA

Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is.

Jézusunk! Ünneplő, hallelujázó tömeg köszöntött téged azon a virágvasámapon Jeruzsálemben. Alázatos királyként, szamárháton érkeztél, hogy beteljesítsd, ami rád bízatott. A hozsannázók még nem sejtették, hogy az utolsó földi utad ez, amely 'Jeruzsálembe vezetett. Ők éljeneztek, győzelmes Messiást láttak benned, földi reményeik megvalósítóját. Csupán néhány óra telt el, és ugyanaz a nép hamarosan a dicshimnuszok helyett gúnyolni kezdett, „feszítsd meg”-et kiáltott, és csalódása után már a következő győzelmes Messiást kezdte várni. Könyörülj rajtunk, hogy mi felismerhessük: te jöttél értünk, és egyedül benned van igazi örömünk, reménységünk.

Ezen a vasárnapon újra megérkeztél hozzánk. Szelíden, alázatosan jöttél. Szeretnénk eléd lépni a csendben, és hálát adni neked, hogy nem feledkezel meg rólunk, hanem szereteteddel, hűségeddel jössz hozzánk. Köszönjük, hogy hallhattuk szavadat, és öröm ébredt szívünkben. Köszönjük, hogy úgy tekinthetünk rád, mint aki a halálon győztes, egyetlen, igazi Messiás vagy. Nem földi, szűk látókörű reményeink beteljesítője, hanem életet hozó nagy Király. : f dW

Kérünk, add, hegy ezt mindig hinni, élni és hirdetni tudjuk. Segíts minket, hogy igazi örömöt vigyünk a szo- morkodóknak, bátoríthassuk a félelemben, csüggedésben élőket, szerethessük azokat is, akiket olyan nehéz szeretnünk. Áldj meg minket jelenléted életújító erejével.

Vigyázz, kérünk, vérző földünkre, ahol földi uralkodók, nagy hatalmú politikusok vívják ki maguknak a népek, tömegek ünneplését vagy félelemben gyökerező tiszteletét. Hamis igazságokért folynak embertelen háborúk, ártatlanok szenvednek a gyűlölet megannyi kifinomult fegyverétől. Hozd el, kérünk, a te békességedet! Indíts minket, tanítványaidat, hogy a béke követei lehessünk ott, ahol élünk, ahová állítasz bennünket. Adj alázatot, hogy ne erőszakkal, önző módon, hanem Lelked erejével szolgálhassuk embertársainkat.

Ezen a vasárnapon külön is könyörgünk hozzád hazánkért, népünk minden tagjáért - határon innen és túl. A te kezedbe tesszük le jelenünket és jövőnket. Adj bölcsességet vezetőinknek, hogy azon az úton, ami mellett közösen döntöttünk, felelősen, az igazság és igazságosság jegyében indulhassunk el. Kérünk, adj nekünk ebben az állandóan változó, nyugtalan világunkban lelki tisztaságot, belső békességet, felelősségtudatot és nagy- nagy szeretetet, hogy ne tévesszük szem elől az igazi célt: a te országodat.

Hallgass meg minket, amikor együtt és egymásért a tőled tanult imádsággal fohászkodunk: Miatyánk...

• •••SAROK

3

£

5

£

3

3

A templom kapujának üzenete

A Liturgikus Sarok - nyitott sarok. Szívesen vesszük, ha tanulhatunk másoktól, s bár elsősorban egyházunk lelkészei, szakemberei írják e rovatot, mindig nagy öröm, ha „külsős” osztja meg velünk gondolatait. Az idézőjel azért jogos, mert az alábbi cikk szerzője, dr. Barsi Balázs közismert katolikus igehirdető, sokunk által mélyen tisztelt és szeretett ferences szerzetes, aki a liturgia egyik legjelesebb hazai szakértője. Köszönjük írását!

(H. K.)

Az előcsarnokba a főkapun át lépünk. Nem közömbös átlépni először annak háza küszöbét, aki szeret minket. Azt jelenti, hogy belépünk otthonába, amely az ő univerzuma. A templom ajtaja magát Jézust jelenti, aki saját magáról mondta: „A juhok számára én vagyok az ajtó..., aki rajtam keresztül megy be, üd- vözül, ki-bejár, és legelőre talál” (Jn 10,7-9), de ő az út is, amely a szentélybe, az Atyához vezet (vő. Jn 14,6). Ő a cél is, hiszen egylényegü az Atyával, s a szentélyben az ostya színe alatt az Atya jobbján ülő, vagyis felmagasztaltatott, megdicsőült Jézus vár minket. így tehát Ő a kezdet és a vég, az alfa és az ómega, aki van, aki volt, és aki eljövendő (Jel 1,8). A templom díszes kapuja erre figyelmeztet. Aki hittel (a hit Jézus isteni életéből részesít) átlépi küszöbét, valamiképpen már átment a halálból az életbe, és nem esik ítélet alá (vő. Jn 5,24), hiszen a keresztség által Isten irgalma folytán bocsánatban részesül. Ezért sok középkori és azokat követő újabb kori templom portáléján az utolsó ítélet képe látható, s a képről hangzik felénk Jézus szava: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől” (Mt 25,34).

A világ kezdetétől készíttetett ez az ország (ez az

Istennel való kapcsolat), de Ádám bűnével lerombolta, ezért a bűn után a paradicsomkerthez (ez az Istennel való barátság kertje, állapota) Isten kerúbokat és fenyegető tüzes kardot állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat (lMóz 3,24). Mert hazug, meg- igazolatlan állapotban nem lehet többé az élet fájáról enni. Jézus Krisztus az Istenhez vezető megnyílt ajtó. Benne, rajta keresztül legelőre találunk, Isten életéből részesedünk, amikor áldozunk (úrvacsorát veszünk - a Szerk.). Ezt így tudták az őskeresztények is. Ennek világos bizonyítéka az Úr egyik ígérete a Jelenések könyvében, amely a szentáldozásra (az úrvacsorára - a Szerk.) utal: „az élet fájáról adok neki enni, mely Isten paradicsomában van” (Jel 2,7), és „rejtett mannát adok neki”(Jel 2,17).

De nem az eredeti állapot állt vissza Jézus Krisztus bűneinket eltörlő halálával, mely az életet adó fán, a keresztfán teljesedett be. Jézus Krisztusban Isten még csodálatosabban megújította az emberi természetet, amelyet valaha csodálatosan megteremtett. Ez a „még csodálatosabb” azt jelenti, hogy az isteni természet részesévé tett minket (vö. 2Pét 1,4).

A templom kapuja ezt a valóságot jelenti: ítéletet, irgalmat, belépést az életbe, amely soha el nem múlik. Ezért szerepel a felnőttek keresztelési szertartásában a felszólítás a hittanulói (katekumenátusi) korszak után: „N., lépj be Isten egyházába, hogy egykor beléphess örök hajlékába”.

A szimbólumok világa az ember legmélyebb világa: logikán túli, de valóságra utaló nyelvezet. A szentegyház ajtaja nemcsak Krisztust jelenti, hanem engem is, a benne hívő embert. Az ember belső világába is ajtón keresztül lehet belépni, de csak akkor, ha szabadságomban megnyitom azt az ajtó a másiknak. Maga Isten sem töri be ezt a belső ajtót, hanem

vár, hogy megnyissam. A templom kapuja kettéválasztja a világot: külső és belső világra. A mai ember nagy kísértése, hogy a felszínen élve elfelejtse, hogy van belső világa is, mely végtelenül tágas és gazdag: kozmikus méretű, sőt a transzcendens Istenre van nyitva. Ma sok kortársunk az ajtót és az utat, mely saját szivéhez vezet, elfelejtette.

Egyetlen kapun vagy ajtón belépve sem kapunk ilyen erőteljes felszólítást, mint amikor a szentegyház ajtaján belépünk, hogy most lépjünk be belső világunkba. Ez a pszichológián túli belső világ: az Istennel való találkozás helye.

A Jelenések könyvében maga az Úr szól hozzánk: „Nézd, az ajtóban állok, és zörgetek. Aki meghallja szavamat, és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, és vele étkezem, ő meg énvelem” (Jel 3,20). Szintén a szentmise (istentisztelet - a Szerk.) titkáról van szó: az áldozásról (úrvacsoráról - a Szerk.), amely sohasem külsődleges étkezés csupán, hanem a lélek mélyén, annak szentélyében történik, mert a szentségi Jézus nem a gyomrunkba, hanem személyiségünk szentélyébe lép be, hogy ott velünk legyen, és isteni életét megossza velünk.

Mert az ember is templom. Szent Pál figyelmeztet is: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?” (lKor 6,19) Külső kapui az érzékszervek, belső kapuja a szeretet szabadsága. A szentély a személyiség legmélye, ahol oltár van és állandó szentháromságos isteni jelenlét.

A templom ajtaja tehát kegyelemtani szimbólum is: nemcsak arról van szó, hogy Jézus megnyílik nekünk föltárva istensége mélységeit, hanem ugyanakkor kegyelme vonzásában mi is megnyílunk neki feltárva mélységeinket, még azt az alvilágot is, ahová alászáll, hogy megszabadítson minket. B. B.

EGYHÁZUNK HONLAPJA AZ INTERNETEN:

4L