Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-04-06 / 14. szám
2003. ÁPRILIS 6. 9. oldal Evangélikus Élet • • Ötödik parancsolat Ne ölj! - mondja Mózes által az Úr. Jézus pedig azt mondja, hogy „aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére”. Sokáig azt hittem, hogy Jézus átértelmezi, újrafogalmazza a törvényt. O maga is alapot adott erre, hiszen a Hegyi beszédben többször elhangzik a fordulat: „Megmondatott a régieknek... Én pedig azt mondom nektek...” Lám, milyen mély meglátás, hogy Urunk a szívben rejtőző haragot és gyűlöletet tartja a gyilkosság igazi okának! - gondoltam. Most azonban úgy látom, hogy Jézus valójában csak arra mutatott rá, ami e parancsolatnak az eredeti értelme volt. Hiszen mi másért kellene paranccsá tenni ezt az egyébként oly nyilvánvaló igazságot, ha nem azért, mert a Törvényadó jól tudta: bizony adódnak élethelyzetek, amelyekben egyik ember eljuthat odáig, hogy kezet emel a másikra. Az ember már csak ilyen. Érdekeink olykor ütköznek a másokéval. Nézeteinkkel néha magunkra maradunk. Véleményünk nem válik közösségi szándékká. Megaláztatásaink, testi-lelki próbatételeink közepette pedig óhatatlanul indulatok gerjednek szívünkben. Hangos szó, emelt hangú veszekedés, egymás minősítése, saját álláspontunk foggal-körömmel való védelme - akár hazugság árán is, sőt: ha lehetőség van rá, akár a másik élete árán is. Mit mond a parancs? Soha ne engedd meg magadnak a gondolatot, hogy embertársad létét, élethez való jogát, személyének a tiéddel egyenlő értékét megkérdőjelezd! Nincs az az érdek, nincs az az ügy, amely bárkit feljogosítana arra, hogy valakit csökkent értékűnek, kártékonynak, feleslegesnek tartson, azaz puszta tárgyként, eszközként, netán akadályként tekintsen rá. „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek” - írja Pál az efezusi- aknak. A parancsolatok többsége tilalom. A nyugalom napjának megszentelésére és a szülők tiszteletére vonatkozó felszólításon kívül minden további parancs valami megnevezett rosszra vonatkozik, arra, amitől megóvni szándékozik. Rossz, ha másban bízol az egy Istenen kívül. Ne tedd! Rossz, ha az O szent nevét hiábavaló módon emlegeted. Ne tedd! Rossz, ha az Isten által teremtett élet ellen cselekszel. Ne tedd! Mégis, e tiltó parancsok is a jóra irányulnak. Ne legyen más istened! Miért? Mert van igazi, akiben bízhatsz! Van Isten, aki nem csap be, akit nem kell cserélgetned rendszerváltásonként, netán kormányzati ciklusonként. Ne vedd hiába Istened nevét! Miért? Azért, hogy mindig őszinte áhítattal fordulhass hozzá. Hogy soha ne veszítse el jelentését, és ne válhasson felesleges töltelékszóvá ez a kifejezés: „Istenem!” Ne ölj! Ezzel kapcsolatban nem az a kérdés kívánkozik ide, hogy miért ne öljek. Sokkal inkább az: vajon hogyan tudnám hatékonyabban védelmezni az életet - másokét, önmagámét, minden élőlényét? Mit tehetnék azért, hogy anyák és apák soha ne bánjanak szemétre való hulladékként saját születendő gyermekükkel? Mit tehetnék azért, hogy alantas ösztönöktől vezérelve, puszta indulatból senki ne törjön jótevője életére? Mit tehetnék azért, hogy a beteg, munkaképtelen embereket sehol se lássák felesleges kolonc- nak, élősködőnek? Mit tehetnék azért, hogy soha senki ne kerülhessen olyan mély kétség- beesésbe, hogy eldobja magától az életét? Mit tehetnék azért, hogy helyi és világméretű háborúk soha ne fenyegessék immáron az emberiség egészének puszta fennmaradását? Kissé messzire szárnyaltak a gondolataim. Talán a „mit tehetnék” kérdés is túlzottan fellengzős, de legalábbis naiv. Legtöbbször ugyanis nem áldozatos tetteinkre van szüksége a világnak, sokkal inkább arra, hogy kevesebb áldozatot mutassunk be. Inkább fogadjuk el Jézusnak egyszer s mindenkorra érvényes és hatékony áldozatát. Egy meghalt mindenkiért. Élhetünk. Hagyjunk élni másokat is! Bartha István A sokra bízatás jutalma „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. " (Lk 12, 48b) A keresztény ember hálás ember. Tudja, hogy Istentől sokat kapott. Kezdve az élet értékes ajándékával, mindig hálásan sorolja fel emellé mindazt, amit az élet fenntartásához az ajándékozás Urától kapott: egészség, erő, tehetség, sokféle képesség, anyagiak stb. A teremtő Isten egyetlen teremtményét sem küldte el üres kézzel ebbe a világba. Amikor valakit útnak indít, annak útrava- lót is helyez a tarisznyájába. A feltarisznyáit ember elé jól meghatározott úti célt ad, útközben pedig feladatokat. A hűséges feladatvégzőket azzal jutalmazza, hogy még többre bízza őket. Miért vagyunk ezen a világon? Kinek a megbízásában járunk? Mi az úti célunk? Van-e elég útravalónk ahhoz, hogy győzzük a harcot a fonák világszellem, a mindent megfojtani igyekvő közöny, a szétziláló gonosz, valamint nemzeti és egyéni életünk bűnei ellen? Sík Sándor így fogalmaz: „A testvérekhez, kik az éjben járnak, Az Isten küldött szentjánosbogárnak". Nem véletlenül nevezi Jézus a tanítványait a világ világosságának. Manapság egyre több ember jár lelki sötétségben. Ők is a testvéreink mind. Jézus azért gyújt mennyei fényt az övéiben, hogy az éjben járókhoz küldje őket. A gyertya akkor hasznos, ha meggyújtják. Nem baj, ha csonkig ég, mert közben világít. Kedves „szentjánosbogár” testvérem! Ne féltsd életed gyertyáját a csonkig égéstől! Mert „világító élet csak a megemésztődő én lángjaiból loboghat fel” - mondja az áldozatos életű misszionárius, Stanley Jones. Magyar nemzetünknek jelenlegi állapotában, melynek jellemzői a szétszórtság, a rohamos számbeli megfogyatkozás, égető szüksége van lobogó életű emberekre. Olyanokra, akik felismerik, hogy sokat kaptak az élet Urától, ezért sokkal is tartoznak Istennek és népüknek. Isten megbízik bennünk, kedves Testvéreim. Ránk bízza az élet igéjét. Mit teszünk vele? Ránk bízza szeretetét. Mivé lesz az életünkben? Ránk bízza a megbékélés és békéltetés szavát. Továbbadjuk-e? Szétszórtságunkban, lemorzsolódó állapotunkban ránk bízza az egymással való törődést, a közösségépítést. Mit teszünk ezért, mettííyit áldozunk értp? Jézus „többet kíván” tőlünk. Mert „ több kell, több kell, ez a lét nem elég!” (Kádár Ferenc). Hiszen mindnyájan többre vágyunk földi tekintetben is. Miután pedig előbb-utóbb sokan rádöbbennek ennek a létnek az elégtelenségére, itt az ideje, hogy mi, „a létbe vetett lények” (Heidegger) nyissunk a végtelenre. Akinél ez a nyitás valósággá válik, az mindig készenlétben áll, hogy átvegye Mesterétől a napi parancsot. André Gide mondja: „Készenlétben állni annyit jelent, mint örökké felövezetten várakozni, pásztorbottal a kézben, cipővel a lábon, készen az útra, a tettekre, az igenre, a gyümölcstermésre”. Isten Jézusban igent mondott a bukott emberre, s ez nagy áldozatba került. Az Isten szeretetétől megragadott ember pedig igent mond a felebarátjára. Ez az igenlés viszont sok áldozatot, sok odaszánást, még több egymással való törődést kíván. Aki a sokra bíztatásnak és a többre készségnek tudatában él és ég, annak a nagy számonkérés napján nem kell majd azzal a lesújtó érzéssel viaskodnia, amiről Nagy Zoltán így ír: „Állok sötéten, mint áll a vézna bús inasgyerek, ki a rábízott ékszert elvesztette, s a földet nézi most és hallgatag töpreng, hogy mit mond majd mesterének!" (Ha visszanézek) Kedves Testvéreim! Azért imádkozom a mindig sokat adó Urunkhoz: legyünk mindnyájan a Végtelenre vágyásban égve élők, az Úrért többet vállalók, az Isten országának építésére többet áldozok, hogy az elszámoláskor mennyei Mesterünktől azt hallhassuk: „Jól van, jó és hü szolgám”. Visky János (A kolozsvári református lelkész áhítata a „Másokért együtt" című lap 2002. augusztus 30-i számában jelent meg.) „Ekkor átkarolta, és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Mk 10,16) Azok a gyerekek valószínűleg nem értettek az egészből semmit, de ha mégis, akkor is csak nagyon keveset. Nem tudták, ki ez az ember, akihez á szüleik velük együtt igyekeznek. A nevét sem ismerték. Nem tudták, honnan jön, hová megy, mik a tervei és céljai. A különös idegen furcsán viselkedett, másképp, mint általában a gyermekekkel beszélő felnőttek. Nem dorgálta meg őket. Nem figyelmeztetett a szüleiknek való engedelmességre. Nem hangzott el semmi, ami nevelő, tanító jellegű lett volna. Nem történt más, csak áldás és ölelés. Vajon mi történt később ezekkel a gyerekekkel? Biztosan akadt közöttük olyan, aki elfelejtette az egészet. A különös embert, a barátságos tekintetét, az áldó szavait, a meleg érintését. Olyan is lehetett, akinek később, már felnőttként ez az emlék, ez az élmény tette személyessé és el- kötelezővé a keresztény igehirdetés üzenetét. „Igen, emlékszem, ez az ember, akiről annyit beszélnek, aki egyszer az ölébe ültetett, és fejemre tette a kezét. " És olyan is akadhatott közöttük, aki bár élete végéig Áldás és ölelés .4 keresztsedről hithű zsidó maradt, de az áldás és ölelés emléke mégis végigkísérte az életét, s talán emiatt nem tudta gyűlölni a keresztényeket. Mire jó a keresztség? Főleg csecsemők esetében, akik semmit sem éreznek, értenek az egészből. A felnőtt legalább felelősen tud dönteni. Atérzi, átéli, megérti, ami vele történik. Nem szabad egy újszülött csecsemő sorsáról annak öntudatlan állapotában másoknak rendelkezni. Majd eldönti ő, ha felnő - szokták mondani. Én nem kívánok ezekkel a jogos felvetésekkel vitába szállni. Én csak arról tudok beszélni, ami átélni és átérezni nekem megadatott. Kicsiny gyermekként kereszteltek, de csak kamaszként kezdtem Isten felé fordítgatni az életem. A mai napig nem vagyok kész vele. Elvégeztem a teológiát. Elolvastam jó néhány könyvet, nem egyszer a Bibliát. Mégis úgy érzem, az egyetlen, ami biztos, ami megkérdőjelezhetetlen, ami tőlem Isten és a hit dolgában el nem vitatható, az a bizonyos első és mindent megelőző áldás és ölelés. Én nem tudnék olyan felelős döntést hozni, amit már akár a következő pillanatban ne csúfolnának meg, és ne törnének szilánkokra emberi gyarlóságaim. Az ő áldása és ölelése azonban törhetetlen és meg nem csúfolható. Én nem tudok az életemben olyan élményről, olyan katarzisról, olyan érzelmi fellángolásról, amelynek valódiságáról, őszinteségéről és önzetlenségéről kételyek ne maradtak volna bennem. Az ő áldásának és ölelésének valódisága, őszintesége, önzetlensége felöl azonban nincsenek kétségeim. Különbözőek vagyunk, mint Jézus ölében a gyermekek. Különböző a sorsunk, különbözőek az útjaink. De meglátásom szerint minden ember életének közös, szilárd alapja, bázisa van. Akár tud róla, akár nem. Akár hálát ad érte minden pillanatban, akár nem gondol rá soha egy percre sem. Áldás és ölelés. Ahonnan indultunk, ami kisér, és ahová egykor megérkezünk mindannyian. Németh Zoltán Gondolatok a Deák téri János-passió kapcsán 2003. április 13-án és 19-én este 6 órakor a Deák téri templomban a Lutheránia előadja J. S. Bach János-passióját. A hír nem meglepő, hiszen évtizedek óta évente ismétlődő eseményről tudósít. Tavaly, amikor egy ismerősömet hívtam, hogy hallgassa meg az előadást, azt válaszolta: ő már hallotta egyszer ezt a hangversenyt. Elgondolkodtam rajta: nem mulatságos ez, hogy egy együttes évről évre ugyanazt a műsort énekli húsvét táján, és ehhez hasonlóan karácsonykor is mindig a Karácsonyi oratórium csendül fel? Nem furcsa az, hogy évtizedek óta évente hosszú heteket szentel ezeknek a műveknek a felelevenítésére, holott a hallgatóság jó részének fel sem tűnne, ha próba nélkül, pusztán rutinból adnák elő? Nem meglepő az, hogy a közönség nagy része is visszatérő, és vannak, akik a húsvétot vagy a karácsonyt el sem tudnák képzelni ezek nélkül az előadások nélkül? Úgy gondolom, hogy azok számára, akik ezeket az alkalmakat hangversenynek tekintik, mindez valóban meglepő és- valljuk be - egy kissé mulatságos is. Csakhogy azok, akik az előadásban részt vesznek, nem hangversenyt kívánnak tartani. Nem így tervezték a hagyomány megteremtői, Weltler Jenő és Zalánfy Aladár sem, és valószínűleg a visszatérő hallgatók sem hangversenyre jönnek, hanem egy kultikus eseményre, egy ünnepi szertartásra. Olyan rituáléra, mint katolikus testvéreinknél az éjféli mise vagy a körmenet. Az éjféli misének is mindig ugyanaz a szövege, a körmenetnek is mindig ugyanaz az útvonala. Ha rádöbbenünk arra, hogy szükebb és tágabb környezetünkben a „fogyasztói” társadalom - a szocializmushoz hasonlóan- azon munkálkodik, hogy megfosszon bennünket a valódi ünnepektől és a valódi ünnepléstől, akkor fokozott jelentőséget kell tulajdonítanunk az ilyen alkalmaknak. Miért akaiják elvenni tőlünk az ünnepeket? Azért, mert már a történelem kezdetei óta minden igazi ünnepnek szakrális tartalma van: az ünneplő ember az égre tekint, és az Istenhez vezető utat kutatja. Aki Istent keresi, azt nehezebben tudja befolyásolni a pénz hatalma, pedig most a fogyasztói társadalomnak nem emberekre, hanem fogyasztókra van szüksége. Olyan lényekre, akik reklámok alapján tájékozódnak a világban: arra költik a pénzüket, amit a reklámok harsognak, azt eszik, azt isszák, amit beléjük diktálnak, azt olvassák, azt a televízióműsort nézik, amelyet a reklámok magasztalnak. Gyökértelenek, és hagyják magukat sodorni az árral. Azok kedvéért, akik nem ilyen borúlátóan ítélik meg a helyzetet, hadd említsek meg az ünnepek felszámolására tett kísérletek közül hármat: az egyik a tartalom „gazdagítása”, a másik a nevezetes napok halmozása, a harmadik a népünnepéllyé silányítás. Ma már a karácsony nemcsak Krisztus születésének az ünnepe, hanem a „család”, a „szeretet" ünnepe, sőt rövidesen lesznek olyanok, akik a hanukától sem tudják majd megkülönböztetni. A legrosszabb helyzetbe talán mégis augusztus 20-a került, amely már annyira „gazdag”, hogy senki sem tudja, hogy mit is ünnepeljen. Ma már van napja a nőknek, gyermekeknek, a tűzoltóknak, a rendőröknek, a honvédségnek, a Földnek, a víznek - szinte minden napra esik egy-két ünnep. Ebben a kavalkádban valóban minden ünnep hétköznappá, jobb esetben munkaszüneti nappá törpül. Divattá vált a népünnepélyek tartása, mi több Kossuth Lajos 200. születésnapjának emlékére is azt hirdettek. A népünnepély nélkülözhetetlen kellékei az ideiglenesen felépített árusítóhelyek, ahol az ünnephez tartozó giccsektől kezdve a szovjet relikviákon és a bóvli megannyi alakján keresztül a mustáros virsliig szinte mindent lehet kapni. Az „ünneplés” valójában csellengésből és vásárlásból áll. Kik ünnepelnek itt valójában? A kereskedők, a kufárok. Az ő ünnepükké vált a karácsony is a mesterségesen felfokozott vásárlási lázzal, és ők próbálják meghonosítani a Magyarországon gyö- kértelen Valentin-napot is. A Lutheránia tagjai szerencsésnek mondhatják magukat, mert ha jön az advent, előkerülnek a kották, és hetente kétszer két órát Krisztus születésével, illetve böjtben Jézus Krisztus szenvedésével foglalkoznak. Újra meg újra felelevenítik a jól ismert szólamokat, hogy amikor eljön az ünnep, minél méltóbban állhassanak az Úristen elé, és igazi ünnepi élményt szerezzenek az összegyűlteknek. Ha valaki rendszeresen hallgatja a misét, előbb-utóbb szinte szóról szóra tudja akkor is, ha az nem az anyanyelvén hangzik. Ha valaki rendszeresen hallgatja a passió-előadásokat, eleinte csak az áriák csengenek ismerősen, de később a recitativók dallama alapján is pontosan tudja követni a cselekményt. így válik a visszajáró passiólátogató az ünneplő gyülekezet részévé. Nem hangversenyekre hívom tehát most kedves olvasóimat, hanem ünnepi szertartásokra. Az április 13-án és 19-én felcsendülő János-passióban közreműködők (Zádori Mária, Németh Judit, Schöck A tala. Keönch Boldizsár, Berczelly Isván, Moldvay József, Mozsár György, Dobozy Borbála, Trajtler Gábor, az Erkel Ferenc kamarazenekar, a Lutheránia énekkar és az előadást vezénylő Kamp Salamon) minden bizonynyal élményt szereznek majd azoknak is, akik csak hangversenyre jönnek, de remélem, egyre többen leszünk olyanok is, akik az ünnep kedvéért gyűlünk össze. Herényi István Virágvasámap, utolsó vacsora, Péter háromszor megtagadja Jézust, Jézus viszi a keresztjét - csak néhány stáció abból a nyolcból, amelyeket múlt szombaton a Deák téri Evangélikus Múzeum soron következő múzeumi foglalkozásán készítettek a gyerekek Zászkaliczky Zsuzsanna segítségével. A szorgos kis kez^k ismét csodát müveitek: üres cipős dobozok és színes papírok felhasználásával jelenítették meg Jézus passiótörténetét, majd ezeket a maguk „építette” Golgotán el is helyezték. A foglalkozás meglepetéseként egy igazi égből pottyant történet szereplőivé váltak Levente Péter játszva tanító, elragadó játékában. Ehhez a zenei kíséretet Cselovszky Ferenc biztosította, aki a megtanított énekkel már húsvétra készítette fel a résztvevőket. B. Zs. A Magyarországi Luther Szövetség budapesti tagozata tavaszi előadásainak keretében a Deák Téri Evangélikus Gimnázium könyvtárában (V,. Sütő u. 1.) 2003. április 7-én, hétfőn 18.00-19.30 óra között „Luther, az ellenálló” címmel dr. Reuss András teológiai tanár tart előadást. Minden érdeklődőt szeretettel várnak. t * Bottá Dénes felvétele
