Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-12 / 2. szám
2003. JANUÁR 12. 5. oldal Evangélikus Élet Egyházzene blockflőtén 1990-től minden év nyarán részt vesznek a Czidra László művész által vezetett keszthelyi reneszánsz és barokk mester- kurzuson. Állandó közreműködői a megyei és országos blockflötés találkozóknak, versenyeknek. Már három nívódíjjal büszkélkedhetnek, melyek egyike kiemelt nívódíj. 1997-ben az országos zenekari fesztiválon első helyezést értek el a blockflőte kategóriában. Több rádió- és televíziófelvétel készült velük. Fennállásuk óta számtalan különböző rendezvényt „színesítettek” fellépésükkel, zenéjükkel. Tóth Melinda evangélikus lelkipásztor nevében ezúton is köszönjük az együttes azon szerepléseit, melyekkel az ózdi gyülekezet tagjait örvendeztették meg. Kerékgyártó Mihály Az ózdi evangélikus istentiszteleteken több alkalommal is hallhattuk az ózdi Erkel Ferenc Zeneiskola „Laurum” blockflöteegvüttesét. Egyik szereplésük után kértem arra a zenekar vezetőjét - Nagy Károly tanár urat hogy mutassa be olvasóinknak is a csoportot. / Mint azt Nagy Károly elmondta, 1989-ben ő maga hozta létre kísérleti jelleggel az együttest a zenét szerető ózdi és Ózd környéki tizenéves fiatalokból. A kísérlet eredményesnek bizonyult, hiszen a zenekar azóta is működik, s már számos eredményt tudhat maga mögött. A megalakulást követő néhány évben a társulat főleg reneszánsz és barokk müveket játszott, de a későbbiek során repertoárjukban helyet kapott a régi és a kortárs magyar muzsika, valamint az egyházi zene is. Zenede-névadó Farkas Ferenc nevét vette fel a budavári zeneiskola Budapesten a tanítási eredményei, elismerésre méltó házi és zeneakadémiai hangversenyei révén évről évre egyre ismertebbé váló I. kerületi zeneiskola 2002 júniusától - megérdemelten - korunk nagy műveltségű, csodálatos pedagógiai érzékkel megáldott, mindig magyar szellemben, magyar szíwel-lé- lekkel alkotó zeneszerzője, Farkas Ferenc nevét vehette fel. Szépen szerkesztett, valóban ünnepi meghívó tájékoztatott az immáron „Farkas Ferenc Zeneiskola” névadó ünnepségének eseményeiről, köztük a Zeneakadémia nagytermében rendezett hangversenyről. „Az' elmúlt évtizedekben szoros kapcsolat alakult ki Farkas Ferenc és iskolánk között. Számos alkalommal megtisztelte hangversenyeinket jelenlétével, és több müvet komponált együtteseink számára. E kapcsolatra emlékezve tantestületünk szerette volna felvenni nevét, mely a képviselő-testület részéről is megértésre talált. így 2002. június 29-től Farkas Ferenc Zeneiskola néven működünk tovább” - mondta a hangversenyt megnyitó köszöntőjében Fodor Ferenc zeneiskolai igazgató. Az eseményen ünnepi megnyitót és köszöntőt mondott dr. Nagy Gábor Tamás I. kerületi polgár- mester, illetve megemlékezett édesapjáról Farkas András karmester, a hagyaték gondos őrzője és feldolgozója. A nagy érdeklődéssel fogadott hangversenyen természetesen a névadó műveit mutatták be színvonalas előadás keretében. Csodálatos élmény volt, ahogy - korra való tekintet nélkül - az előadók a pódiumra léptek, s a hallgatók velük együtt a zene varázsában éltek, elmélyültek az együttesek, szólisták számaiban. A fellépő vonós- zenekar és fuvolaegyüttes, a Budapesti Ifjúsági Gitárzenekar, az Anima kórus, valamint a szólisták mind tudásuk legjavát adták. Szünet után Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző emlékezett a névadóra, az evangélikus tanítványainak emlékezetében is elevenen élő Farkas Ferencre. A kiváló komponista 1905. december 15-én született Nagykanizsán, és 2000. október 10-én hunyt el Budapesten. 1946-ban ő alapította a Székesfehérvári Konzervatóriumot, melynek 1948-ig igazgatója is lett. 1949- től nyugdíjba vonulásáig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzéstanára, illetve tanszékvezetője volt. Mesteriskolájából a 20. század kiváló zeneszerzőinek sora került ki. Közülük sokan tartják a nevét viselő iskolával is a kapcsolatot, és jelen voltak az ünnepi találkozáson. A név felvétele, a bensőséges hangverseny alkalmából - az ott jelen lévő olvasóink nevében is - köszöntjük az iskola növendékeit, felkészítő tanárait, művésztanárait, és további szép eredményeket kívánunk valamennyiüknek. Schelken Pálma Max Planck (1858-1947) „Az egész nem a részek összessége” (Arisztotelész) 55 évvel ezelőtt, 1947. október 4-én hunyt el - a mi Balogh János professzorunkhoz hasonlóan magas korban - a nagy természettudós, Max Planck, aki kvantumelméletével lerakta a mai fizikai világkép alapjait. O is a komoly felelősséget érző, kommunikáló tudósokhoz tartozott, és mélyen istenhívő volt. 1923-ban „Az oksági törvény és akarat szabadsága” című előadásában ezt mondta: „Ha visszatekintünk egy általunk kedvezőtlennek tartott esemény későbbi következményeire, gyakran rájövünk arra, hogy a szerencsétlennek ítélt esemény valójában javunkra volt, mégpedig azáltal, hogy egy magasabb nyereségért hozott áldozattá vált. Ebben a vonatkozásban a népi mondásnak: »Ki tudja, mire jó« mély értelme van. Soha nem tudhatjuk, hogy az ilyen jó következmények nem válnak-e a továbbiakban is nyilvánvalóvá a számunkra. Ezt a semmilyen tudomány és semmilyen logika által nem tagadható felismerést Pál apostol fejezi ki a legszebben (Róm 8,28): »Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.« Ha valaki ehhez az életlátáshoz eljut, az valóban boldognak mondható.” Ezeket a gondolatokat egy nagyon nehéz élet érlelte meg Max Planckban. 1916-ban Károly fia elesett Verdunnél. A második világháborúban egy bombatámadás következtében leégett a háza, és a hosszú évek alatt összegyűjtött értékes könyvtára is odaveszett. A legfájóbb esemény azonban az agg tudós számára Ervin fia szörnyű halála volt, akit a nemzeti szocialisták az igazság kimondása miatt még 1945-ben kivégeztek. Amikor Bertholet nevű professzortársa részvétét fejezte ki, a szenvedésben megpróbált apa 1945. március 28-án ezt írta válaszlevelében: „Ön túl sokat feltételez rólam, ha azt gondolja, hogy bennem elég erő van a fájdalom elviseléséhez, jóllehet igyekszem azt elhordozni. Valójában segítségemre az van, amit az ég ajándékának tartok - hogy gyermekkorom óta a Mindenhatóba vetett tántoríthatatlan hit él bennem. Az Ő utai nem a mi utaink, de a benne való bizalom segít a legnehezebb próbákon is eljutni.” Max Planck hite az I. hitágazaton alapult, és azt nyíltan, félelem nélkül meg is vallotta. 1937-ben, amikor ezzel az istenhittel az akkori hatalmasoknál nem lehetett semmiféle előnyt elérni, a fizika professzora az egyik előadásában az akkori felfogással szemben mindenki számára érthető éllel jegyezte meg: „A vallás, az ember Istenhez való kötöttsége egy földöntúli erő előtti alázatból táplálkozik, amelynek alá vagyunk vetve... Ezzel a hatalommal bizalommal összhangban lenni, ez a vallásos ember törekvése és célja. Ennek az oltalmában érzi biztonságban magát az előre látható és nem látható fenyegető veszedelmekkel szemben. Részese lesz a legtisztább boldogságnak, a lelki békének, amely az Istennel való szoros közösségből és a mindenhatóságába és segítségébe vetett feltétlen bizalomból fakad. - A vallás azonban túlmegy az egyes emberen. Érvényes a nagyobb közösségre, népre, fajra és végső soron az egész emberiségre. Mert Isten az Ura minden népnek, neki van alávetve az egész világ kincseivel, (szépségeivel) és borzalmaival egyaránt, és nincs sem a természetben, sem a lélek birodalmában olyan terület, amelyet ne hatna át jelenlétével.” (Vallás és természettudomány) Kinczler Irén PEGAZUS ÉS SZABINE Egy tévéfilm által keltett élmény adott kezembe tollat. Egy középkorú (6-8 éves) versenyló hirtelen depressziós lett, nem evett, nem ivott. Ereje fogytán már az istállót sem tudta elhagyni. Sem a gondozója, sem az állatorvos nem tudta megállapítani a betegség okát. Lám, a versenyló sok szép medáliával, győzelemmel egy szép napon feladja életét. A baj nem jár egyedül. Pegazusnak volt egy szerelme, Szabina. 22 éves, csinos, szőke közgazdaságtan-hallgató. Édesapja ajándékozta neki Pegazust, 20. születésnapjára. Fia volt boldog 20 éves a földön, akkor Szabina azok közé tartozott. Szabadidejét, ünnep- és vasárnapjait Pegazussal töltötte. Számára a lovaglás élmény, sport, kikapcsolódás, ünnep, siker volt egyszerre. A fiúk sem érdekelték. Tanulmányi kötelezettségének eleget tett, ám aztán a hobbi, az igazi, az egyetlen töltötte be életét, Pegazus. De Pegazus beteg, depressziós - talán meg akar halni? Szabine is kórházba kerül. Orvosok serege veszi körül ágyát, vizsgálják, viszik egyik osztályról a másikra. Közös konzílium, a diagnózis: tanácstalanság. Tanácstalanok, mi lehet a baj oka. Mert Szabine hallgat. Mígnem egy napon Pegazus ápolóját kéri, hogy jöjjön be hozzá a kórházba. Idős, sokat látott, gondbarázdás, nyílt tekintetű öregember lép be hozzá. Ok ketten végre őszintén beszélgethetnek: „Jobban bízom magában, mint apámban. Hozza vissza Pegazus életkedvét, s én is meggyógyulok. Találjon ki valamit leleményes fantáziával, a szeretet bölcsességével! ” S az arcán hamiskás mosollyal, mélyen ülő szemekkel, távolba néző tekintettel elköszön az idős lovász. A Pegazus és Szabina iránt ébredt mély szeretet tovább erősödik benne. Érzi: mindkettőjük élete rajtuk múlik. Imádságos csend övezi a gondolkodás és a jövőbe látás perceit. Aztán az istállóba megy. Hangosan beszélni kezd Pegazussal. Az nem lehet, hogy miattad Szabina meghaljon. Az nem lehet, hogy aki téged annyira szeret, annak elmúlását akard. A legfinomabb zabot hozom, és éjjel itt virrasztók melletted, muzsikálok szájharmonikámmal. Csak hogy egyél, igyál, s életkedved visszajöjjön. Az öregember már nem bírt állni, rögtönzött ágyán feküdt, de szakadatlan muzsikált, muzsikált. Órákon át, egész éjszaka. S hajnal 4 óra körül „ megszólalt" Pegazus a lovak jókedvet jelző nyerítésével, s aztán evett, ivott... Másnap pedig önként kijött edzésre. Futott, futott - örömében. Szabina is értesült a „csodáról". A professzor rögtön észrevette a lány egészségi állapotában beállt fordulatot. Először úgy gondolta, még két hétre van szükség a teljes gyógyuláshoz, ezt aztán 4-5 napra redukálta. Ehhez képest Szabine 2 nap után „gyógyultan ” távozott kedves lovához... Ó, ha mi, emberek így tudnánk „gyógyító muzsikával ” a ránk bízottakat szeretni, mellettük virrasztóm. Ó, ha mi, emberek így tudnánk ragaszkodni egymáshoz, nem csak kedves „lovunkhoz". Úgy tűnik, nem csupán Dávid gyógyította 3 ezer évvel ezelőtt Sault lelket vidító muzsikával: ma is különös eszköz a Teremtő kezében a szivet-lelket új erővel megajándékozó zene. Többet kellene hallgatnunk a személyiség harmóniáját ébresztő muzsikát otthon és templomainkban. Hiszen a vidám szív a legjobb orvosság. Sz. I. S. Egy érdekes könyv margójára Kossuth Lajos születésének kétszázadik évfordulója alkalmából Berényi Zsuzsanna Agnes érdekes könyvvel lepte meg az olvasókat. A szabadkőműves mozgalommal való több évtizedes foglalkozása során kutatást folytatott az Amerikai Egyesült Államok Cincinnati nevű városának levéltárában, ahol megtalálta és lefényképezte Kossuth 1852. február 18-án kelt belépési kérvényét a rend 133. számú páholyába. Honnan is vette eredetét ez a csaknem háromszáz éves mozgalom? Alapokmánya szerint - amelyet 1723-ban James Anderson anglikán lelkész fogalmazott meg - a szabadkőművesség filozofikus, emberbaráti és haladó intézmény, amely minden embert egyenlőnek tekint, és amelynek tagjai szent kötelességüknek tekintik az emberiség érdekeinek az előmozdítását, azon belül a haza szolgálatát, a polgári és vallásszabadság biztosítását. George Washingtont és Benjamin Franklint éppúgy tagjai között tartja számon a történelem, mint hazánkban Kazinczvt, Kölcseyt, Batsányit vagy evangélikusaink közül (sokak mellett) Hajnóczyt, Podmaniczky Józsefet, Schedius Lajost, Pulszky Ferencet vagy Hazslinszky Frigyest. Amikor Kossuth amerikai útja során Cincinnatibe érkezett, a pályaudvaron több ágyúlövés, fergeteges ünneplés, az utcákon húszezres tömeg várta. Csaknem kéthetes tartózkodása alatt egyházi és izraelita személyiségek küldöttségét, diákok és politikusok látogatását fogadta. A kirakatokban Kossuth-kalapokat árultak, az éttermekben banketteket rendeztek a tiszteletére. Berényi Zsuzsanna most megjelent könyvéből (Kossuth Lajos és a szabadkőművesek. Argumentum Kiadó, 2002) megtudjuk, hogy Kossuthnak és négy „szabadságbajnok" társának felvételi kérvényét soron kívül elfogadta Cincinatti város páholya. (Ez különben megalakulásakor azért kérelmezte nevéhez a 133-as szám engedélyezését, mert vezérigéjének a 133. zsoltár üzenetét választotta.) Az ünnepélyes felvételre - amelyen mintegy ötszázan vettek részt - 1852. február 19- én került tehát sor. Kossuthot négy társával együtt „inassá”, sőt már másnap „legény fokba”, február 26-án pedig - egyedül őt - „mester fokba” avatták. Később, egészen haláláig a Cincinnati páholy egyetlen tiszteletbeli tagja maradt. Február 28-án Indianapolis páholyát látogatta meg, ahol többek között ezeket mondta: „Egy olyan ember számára, mint én vagyok, akinek nincs hazája, sem otthona, akinek élete és védelme az idegenek vendégszeretetétől függ, nagyon nagy kárpótlás minden szenvedésért, hogy a szabadkőműves rend testvérei vesznek körül.” Márciusban St. Louisban, májusban New Jersey állam Newark városában, júniusban pedig Bostonban tett hasonló látogatást. Miután elhagyta Amerikát, az európai páholyokkal nem tartott fenn további kapcsolatot. Halálának hírére, 1892-ben országszerte megemlékeztek a szabadkőműves páholyok is nagy példaképükről. Kevesen tudják, hogy Sopron városában, a Testvérülés páholy ünnepségén Poszvék Gusztáv főmester, az evangélikus líceum igazgatója (Poszvék Sándor teológiai tanár fivére) „méltányolta Kossuth Lajos idealizmusát, hazaszeretetét és nagyszabású munkásságát”, Thirring Samu líceumi tanár pedig „a kötény nélküli világmegváltóhoz hasonlította a hazánk megváltására törekvő szabadsághőst”, akinek temetésekor a magyar páholyok zászlaját fekete gyászfátyolokkal vonták be. Az erdélyi Unió páholyban, Kolozsvárott Kovács János unitárius gimnáziumi igazgató tartott előadást Kossuth szabadkőművessé avatásáról. Az ünnepségről 1902-ben emlékkönyvet is kiadtak. Ebben gróf Teleki László főmester és Nagy Károly református teológiai professzor mellett Sólyom János tanár, a páholy titkára is megjelentetett egy-egy tanulmányt. A könyv végül megemlíti, hogy 1928-ban, Kossuth Lajos New York-i szobrának felavatásán a nagyszámú magyar delegációban, az Egyházegyetem és a Felsőház képviseletében D. Kapi Béla püspök is részt vett, úti emlékeit pedig a „Mécses az oltár zsámolyán” című kéziratában hagyta az utókorra. Fabiny Tibor (A könyi’ bemutatója január 15-én 16 órától lesz a Kossuth Klubban. Frank Tibor történész, egyetemi tanár méltatásában.) Egyházunk hetilapja az interneten: www.evelet.hu I V
