Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-03-09 / 10. szám

Evangélikus Élet 2003. MÁRCIUS 9. 11. oldal if üzenet az Ararátról rovatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla Ezúttal a február 23-i számunkban megjelent cikkünkhöz (Nagy lábon élünk) kapcsolódóan szeretnénk egy könyvet Olvasóink figyelmébe ajánlani. Hannu Raittila finn író művének cí­me a 23. zsoltár egyik sorát rejti. A regény a lestadiánusoknak, az egyik 19. századi finn éb­redés! mozgalom tagjainak múlt század végi nagy nyári ünnepén játszódik. Semmiben meg nem fogyatkozom Nyolcvanezer ember gyűlik össze a ha­gyományos vallási ünnepre Észak-Finn- országban, sátrakkal, lakókocsikkal. A lestadiánusok hitét, ünnepük liturgiáját azonban csak áttételesen ismerhetjük meg: a történet mozaikja hat, a szervezé­sért felelős személy elbeszéléstöredékei­ből áll össze. A főszervező, a kolbászárus, a hangtechnikus, a vallásszociológus-kuta- tó, a lakókocsi-kereskedő és a fa­luba hazatelepült mérnök meséli felváltva az olvasónak a giganti­kus rendezvény egy napját és a mozgalom utóbbi száz évét. A hat elbeszélő egy kivételével megle­hetős távolságtartással értékeli a lestadiánus mozgalmat. A találkozóra elhozzák a majd száz éves Papát is. A Papa alakja szimbolikus, az ő élettörténe­tében szorosan fonódott össze a technikai fejlődés és a hit, a nö­vekedés és a kereszténység. Ifjú­korában a vízi erőművek építője és prédikátor volt egy személy­ben. Hosszan, élvezettel olvasha­tunk arról, hogyan építette a kör­nyék első erőmüvét, terelt folyót, épített gátat, hogy aztán a fel­gyulladó lámpák fényénél igét hirdessen, és a bűnök bocsánatát ígérje. Igyekezett mind hatéko­nyabbá tenni prédikációs útjait, a falusiak vásárhoz kapcsolódó ün­nepségeinek létszámát ő növelte évről évre. Kezdetben vonakod­tak a hívek, de a Papa lendülete lassanként meggyőzte őket az egyre na­gyobb találkozók hasznosságáról. Vén- ségére ingott meg a hite a nagy összejö­vetelekben. Bolyong a sokadalomban, legtöbbször nem tudja, hol van, csak ke­resi az igazi ünnepet. Szenilitása jelei­nek gondolhatjuk a Noé bárkájáról és Bábel tornyáról szóló vízióit. Ekkora tömeg mozgatása hatalmas szervezést kíván. Az istentiszteleteket óri­ási csarnokban tartják, hangosítják, rádión keresztül a tengeren túlra is közvetítik, a verspályázat győztes darabjait helyben ki­nyomtatják, a záró-istentiszteletre pedig a nyolcvanezres tömeget egyszerre befoga­dó sátrat készülnek felállítani. A profi szervezők a kisebb zavarokat a folyton zu­hogó eső ellenére sorra remekül orvosol­ják - a rendezés a 20. század végi techni­ka és szervezés diadala. Csak a zavart elméjű Papa és a gazdaságilag tönkrement, a faluba nemrég visszaköltözött mérnök kételkedik a gigászi vállalkozás sikerében. Egyszerre omlik össze minden. Az óri­ás sátor ponyváját a vihar a tóba röpíti, az esőben átázott agyag szerkezetét a hatal­mas nyomdagép fellazítja, a több ezer la­kókocsit, autót a talaj kezdi magába nyel­ni. Bábel tornya ma sem épülhet föl. A szervezők feladata ellenkezőjére vált, fel­ismerik, hogy ki kell üríteni a területet. Ezt is higgadtan megoldják. Ideiglenes utakon, pallókon, traktorokkal, csődök­kel mentik ki az ünneplő tömeget. Az evolúció meghagyta a gyíkot, de elpusztult a brachiosaurus, mert nem bír­ta el saját súlyát. Nem biztos, hogy egy korábban már bevált sátrat háromszoros méretben is meg lehet építeni, mert nem modellezhető pontosan, mi fog történni - foglalja össze a hatalmas rendezvény tanulságait a mérnök. És - bár szórakoz­tat minket az ismerős közeg - a tanulsá­gok természetesen nem korlátozódnak az evangélikus vallási tömegrendezvé­nyekre. A kicsi a szép - mormoljuk ma­gunkban a közhellyé vált schumacheri mondást. De nem élveztük-e magunk is a vidék villamosításának izgalmas elbe­szélését? Hol romlott el a dolog? Megta­láljuk-e a határt az ésszerű fejlődés, a technika szükséges alkalmazása és pro- pagandisztikus használata között? Mind­annyiunknak végig kell járnunk Papa út­ját, és öregen, fáradtan rémüljünk csak el a fejlődést bálványozó ifjúkorunkon? Vagy megfontoljuk Papa életének tanul­ságait, amikor legközelebb gigantikus rendezvény, szervezet létrehozása kísért meg bennünket? Hitünk mennyire kap­csolódik össze a növekedés és fejlődés ígéretével? A regénynek a környezeti válság ko­rántsem az egyetlen vonulata. A család változásáról, az egyház helykereséséről is elmélkedhetnek, akik kézbe veszik. Olvassák el! Kézdy Edit (Hannu Raittila könyvét a Polar Alapítvány adta ki 2002-ben. Ára: 2500 Ft.) Máté Péter (10 éves) szeghalmi iskolásnak az orszá­gos környezetvédelmi gyermekrajzpálvázatra beküldött munkája Köszönettel vettem őszinte soraidat. Pró­bálok reflektálni arra, amit az „egziszten­ciális magánnyal” kapcsolatban írtál. Amennyire én tudom, ez az életérzés „a vén, hitét vesztett Európában” született a múlt században, éppen az egzisztenciális filozófia „melléktermékeként” azokban a jóléti államokban (elsősorban Svédor­szágban, lásd Bergman-filmek), ahol a valós egzisztenciális kérdések helyett (mindennapi kenyér) az unalom ölte ki a lelkekből a Lelket. Szerintem divat is lett belőle: például egy igazi entellektüelnek illik kínlódnia a magánnyal néhány po­hár whisky után, a kandalló mellett ülve. A kérdést azonban nem szeretném ba­gatellizálni. A gyökerek mélyebbre nyúlnak. Az Istenét elveszített ember el­veszítette felebarátját is, és így kétszere­Levél kedves lelkész barátomnak sen magányos lett: sem Istene, sem em­bertársa sincs. Erről beszél Mózes első könyvének harmadik és negyedik fejeze­te. A magányosság kínjában vergődők- nek szól a prófétai üzenet: „Keressétek az Urat!” (Ézs 55,6) Ehhez kapcsolódik Jézus szava: én vagyok a (ki)úr, aki a magányosságból Istenhez vezet (Jn 14,6). Aki pedig így Isten közösségébe jutott, az utat talál a felebarátjához: nem lesz ma­gányos, hanem a szeretet adok-kapok ál­dozatos és sokszor szenvedést, lemondást is jelentő közösségében tud örülni annak, hogy nincs egyedül, és nem nyafog „eg­zisztenciális magányossága miatt”. Ehhez nem kell hősnek lenni. Inkább olyannak, mint a kisgyermek, aki tud elfogadni, nyi­tott, ismeri határait, és tud Jézusban bízni, aki őt ölébe veszi, kezét ráteszi, és meg­áldja (Mk 10,13-16). Az ember átélheti Jézus ígéretének megvalósulását: „Én ve­letek vagyok minden napon a világ vége­zetéig!” (Mt 28, 20) „A szabadulás megvalósítása” - ami­ről írsz - az ember részéről nemcsak, hogy „nem olyan könnyű”, de lehetetlen vállalkozás is! A régi korból származó hasonlat szerint: a rabszolga nem tudja kifizetni a váltságdíjat. Szabadítóra van szüksége! A Szentírás Jézust nevezi sza­badítanak. Akiket ő megszabadít, azok valósággal szabadok lesznek (Jn 8,36)! Szeretettel köszöntlek: -I -s PQ BERES Az egészséges emberért Én és a Béres Csepp Tavaly novemberben, a Béres Csepp megalkotásának 30 éves évfordulóján pályázatot hirdettünk. Arra kértük a cseppek fo­gyasztóit, hogy írják meg tapasztalataikat, történeteiket, ame­lyeket a készítmény alkalmazása során szereztek, megéltek. Számítottunk rá, hogy szép számmal érkeznek majd a pályá­zatok, hiszen tudjuk, hogy évek óta nagyon sokan szedik ter­mékeinket, tehát vásárlóinknak számos lapasztalata van. Mégis minden várakozásunkat felülmúlta' a/ a több mint négyszáz pályamű, ami befutott hozzánk. A Béres-hívek lel­kesedése meghatott, és nagyon boldoggá tett minket. Aztán következett az értékelő munka, nekiláttunk az olvasásnak. És akkor olyan történt velünk, amit nagyon nehéz szavakba fog­lalni. Ezek a levelek elröpítettek minket a családokhoz - fér­jek, feleségek, apák, anyák, gyerekek, unokák, barátok való­ságos élettörténetei, különféle sorsok tárultak elénk. Betegszobákba, orvosi rendelőkbe, kórházi ágyakhoz vittek bennünket. Szóltak gyerekekről, felnőttekről, tragédiákról és csodálatos gyógyulásokról. Átsütött belőlük a tiszta ember­ség, az elszánt küzdelemre való képesség, az élet mélységes tisztelete, a másik ember odaadó szeretete. Bennük volt a csa­lád összetartó erejének hatalmassága, az összefogás, a szere­tet, a megbecsülés. És nem utolsósorban a végtelen hála a cseppek megalkotója iránt. Olvasva a leveleket, sokszor megrendültünk. Gyakran- a pályázat utóélete csak azt vettük észre, hogy egy könnycsepp tolakszik az előt­tünk fekvő papírra. Néha forróság öntött el, máskor valóság­gal rázott a hideg. Néha szomorú sajnálat fogott el, máskor felemelő tisztelet az ember iránt, aki nehéz sorsában is képes nemes és tiszta maradni. Néha félelem, hogy „Istenem, csak soha ne kelljen ilyet megélni”, máskor boldogság, hogy van remény,a legreménytelenebb helyzetekben is. Faltuk a leve­leket, és adtuk tovább az élményeket a környezetünk felé. So­kat gazdagodtunk. Lélekben, szemléletben és elszántságban, meggyőződésben. Jóleső érzés költözött közénk - meg újabb bizonyosság. A készítmény, amiről így írnak az emberek, ha nem is csodaszer, de mindenképpen csodálatos, és az a felta­láló, akit így áldanak a betegei, követendő példakép. A levelek olvasásával egyidejűleg cseppszedési mánia tört ránk. Ez azért érdekes, mert mi, akik mindent tudunk a csep- pekről, és jól ismerjük azok hatékonyságát, nem hihettük, hogy bármi tovább erősíthet minket ebben a meggyőződé­sünkben. Nos, a levelek után mindannyian szigorú programot vezettünk be, mert megengedhetetlen lett, hogy családunkban egyetlen nap is Béres Csepp nélkül teljen el. Hát, itt tartunk. A történetek - amint talán a lelkesedésünkből is kitűnik - óriási erejűek. Hamarosan könyv is születik belőlük, hogy minden kedves olvasó meggyőződhessen erről. Béres Klára Döbbenet és megrendülés töltötte el mindazokat, akik az Evangélikus Élet február 23-i számát olvasták. Döbbenet és megrendülés, amely egyhamar nem múlik és nem is múlhat el. Most már a bőrünkön érezzük, hogy nagy a romlás. Építhetünk, adhatunk programokat, de a szívekben nagy a szomorúság. Gyilkos­ság, égbekiáltó szeretetlenség, félelem, inkább csak támadásra való készség minde­nütt. Valóban: Isten legyen nekünk irgalmas! Elhagytuk a XX. századot, amelynek vége sok - addig szenvedő - embernek igaz­ságot szolgáltatott. Sokan elégtételben részesültek, mások árnyékba kerültek... Még meg sem érthettük a múltat, amikor betört a XXI. század még súlyosabb kihívások­kal. Most mihez lesz bátorságunk? Hol, miből nő ki a krisztusi hajtás? A halál értelmetlennek tűnik számunkra, de Istennél nagy, mély értelmet nyerhet. Betölthet küldetést is. Radikális felkiáltójellé válhat: meg kell térni, mert valóban el­veszünk! Új belátásra kell jutni... A XIII. században Assisiből indult el egy spirituális mozgalom, amely megtermé­kenyítette a maga korát. Erre a szellemiségre lenne ma is szükség. Jézus bolondjaira, akik az O tekintetével néznek a világra, az emberekre, a bárhol rájuk bízottakra, aki „amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül” (Mk 9,36). A lelki-testi nyomor növekszik - a technika, az orvostudomány és más megoldási kísérletek pedig keveslik tesznek. Jézus tekintetére van egyre égetőbb szükség. K. I. (Budapest) Végső búcsú id. Magassy Sándor tisztelendő úrtól Tavaly november 10-én hálaadó és búcsúzó istentiszteletre hívogatta a sikátori evan­gélikus templom harangja a helybeli és a veszprémvarsányi gyülekezet tagjait. Isten népének e kicsiny közössége hálát adott teremtő Urának az elmúlt tizenkét évért, azért az időszakért, ami alatt id. Magassy Sándomé nagytiszteletű asszony és id. Magassy Sándor nagytiszteletü úr pásztorolta gyülekezetünket. Ünnepi alkalmunkat megtisztelte jelenlétével a sikátori katolikus egyházközség több tagja is. A lelkész házaspár elköszönt a gyülekezettől, az egész falu közösségétől, hiszen ezzel a nappal befejezték szolgálatukat. Lezárult a gyülekezet életében tizenkét év, de lezárult az ő életüknek is egy hosszú korszaka. Most nem azért búcsúztak, hogy va­lahol máshol elfoglalják új szolgálati helyüket, hanem azért, hogy egy emberöltőnyi szolgálat után még élvezhessék a megérdemelt pihenést szeretett családjuk körében, és több időt tölthessenek gyermekeikkel, unokáikkal. A gyülekezet nevében megkö­szöntük a lelkész házaspár odaadó és önzetlen szolgálatát, hogy együtt voltak velünk bánatban és örömben; és mindazt, amit rajtuk keresztül kaptunk az Úristentől. Szere­tettel gondoltunk a sok szép gyülekezeti alkalomra, ahol a tisztelendő úr megromlott látása ellenére is mindig olyan csodálatos orgonajátékkal kísérte a gyülekezet énekét. Isten iránti hálával gondoltunk az egész Magassy családra, amelynek tagjai sokszor és sokféle szolgálattal tették alkalmainkat szebbé, ünnepibbé. Búcsúzott a község önkormányzata is, őszinte tisztelettel megköszönve azokat az alkalmakat, amikor együtt ünnepeltük meg nemzeti ünnepeinket, és amelyeknek megszervezésében a nagytiszteletü asszony mindig lelkesen vett részt. Jó volt emlé­kezni a tisztelendő úr szívet-lelket melengető ünnepi beszédeire vagy népünk viha­ros történelmének egy-egy fontos eseményéhez kapcsolódó történelmi témájú elő­adásaira. Nagyszerű alkalmak voltak ezek, melyeket az egész falu közössége mindig nagy szeretettel hallgatott. Köszönjük. Búcsúztak a katolikus testvérek is, akik megköszönték a tisztelendő úréknak, hogy templomukat és ünnepi alkalmaikat többször is megtisztelték jelenlétükkel. Jó egészség­ben eltöltött, Istentől megáldott nyugdíjas éveket kívánva búcsúztak el a szeretett lelkész házaspártól. Szívünk minden szeretetével kapcsolódtunk a katolikus testvérek által meg­fogalmazottakhoz: „Tartsanak meg minket jó emlékezetükben, és ha majd honvágyat éreznek a mi kis falunk iránt, hát jöjjenek: tárt ajtók és tárt szívek váiják őket minden­hol.” Azután 2003. február 10-én az esti órákban érkezett a szomorú hír, hogy szeretett tisztelendő urunkat hirtelen és váratlanul hazahívta teremtő Ura. Másnap reggel harang­szó adta hírül az egész falu közösségének, hogy hiába várják tárt ajtók őt a mi kis falunk­ban, többé nem jön el hozzánk, mert neki már Mennyei Atyánk nyitott örökre kaput. 2003. február 18-án helyeztük örök nyugalomra a soproni temetőben. Mi, a gyá­szoló gyülekezet a sikátori temetőből vitt földet hintettünk koporsójára, ezzel is kife­jezve hálánkat, tiszteletünket és egymáshoz tartozásunkat. Mély fájdalommal, de a feltámadásba vetett hit örök reményében vettünk tőle bú­csút, tudva, hogy ő már hazatért Mennyei Atyánkhoz. Mindazok, akik ismertük, sze­rettük és tiszteltük őt, áldott emlékét szívükben megőrizzük. A sikátori és veszprémvarsányi gyülekezet KÖSZÖNET AZ 1%-ÉRT A Magyar Biblia Alapítvány (adószáma: 19700739-2-43) Isten iránti hálaadás­sal tudatja, hogy a javára 2002-ben folyósított (a 2001. évi 1%-os személyi-jöve­delemadó-felajánlásból származó) 146 198 Ft összegből a protestáns egyházak börtönmissziós munkáját támogatta Bibliák adományozásával. A 2002 tavaszán „Bibliánk” c. hírlevelünkben elhangzott felhívásra befolyt összegből és az 1%-os felajánlásból összesen 524 db Károli- és új fordítású teljes Bibliát tudtunk szét­osztani. Az alapítvány köszönetét mond mindazoknak, akik mindezt lehetővé tet­ték felajánlásukkal. Kérjük, támogassák 1%-os felajánlásaikkal továbbra is az Ige terjesztését. KÉRJÜK, TÁMOGASSA A BETHESDA KÓRHÁZ ALAPÍTVÁNYT! 2003-ban az intenzív- és égési osztályra kerülő gyermekek gyógyításának, valamint a diakóniai, karitatív munka feltételeit kívánjuk tovább javítani. ADÓSZÁM: 18042539-1-42 A Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (MEVISZ) Bárka szakcsoport­ja 1989 óta foglalkozik különbözőképpen sérült emberek segítésével. A nyári tá­borok és évközi találkozók mellett 2001 áprilisától a Fogyatékosok Esélye Köz- alapítvány pályázata révén elindult a SZEMÉLYI SEGÍTŐ SZOLGÁLAT, melynek keretében munkatársaink rendszeresen látogatnak és segítenek rászoru­lókat. 2002 novembere óta ketten dolgoznak főállásban, a közeljövőben pedig megkezdi munkáját egy szomatopedagógus. Munkánkhoz - az elmúlt évhez ha­sonlóan - igen nagy szükségünk lenne egy polgári szolgálatosra. Kérjük, hogy akik tudnak környezetükben olyanokról, akik a fővárosban élnek, és szükségük lenne segítségünkre, jelezzék irodánkban. A polgári szolgálatos je­lentkezését szintén az alábbi címek egyikén várjuk: 1085 Budapest, Üllői út 24., telefon: 317-1671 (irodai ügyelet: H-SZ-P 10-13 óra, K-CS: 13-16 óra), e-mail: mevisz@mevisz.hu. MEVISZ 4 I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents