Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-02-17 / 7. szám
4. oldal 2002. FEBRUÁR 17. Evangélikus Elet Keresztyénség után? Az Ökumenikus Tanulmányi Központ közgyűlése Készülünk a Keresztyén Nők Világimanapjára 4. rész Egyházi élet Romániában I. Múlt és jelen, kérdések és megoldandó feladatok felvázolása után, következzen most a Romániában élő egyházak bemutatása. Keresztyén országként tartják számon Romániát, mert a 22 milliós lakosság 99%- a tartja magát kereszténynek. Csupán 9 ezer zsidó és 56 ezer mohamedán vallású él az országban. Legnagyobb a Romániai Orthodox Egyház, a lakosság 86,8%-a. A római katolikus egyház 5%-os, a görög katolikus 200 000 tagot számlál. A protestáns egyházak, amelyek az orthodoxokkal ökumenikus közösségben szolgálnak (egyetemes imahét, nők világimanapja), a későbbiekben kerülnek bemutatásra. Romániában a keresztényég eredetét annak egészen korai szakaszára vezetik visz- sza. Erről tanúskodnak a Kr. u. 4. sz.-ból származó régészeti leletek. Az egyháztörténészek szerint pedig egyenesen az apostoli korig nyúlnak vissza a kezdetek. Ezek szerint András apostol hirdette először az evangéliumot a mai Dobrudzsa területén. Talán nem lesz haszontalan az ortodox egyház felépítésének, valamint tanításának rövid ismertetése. Szerkezete a római katolikusétól eltérően úgynevezett független (autokephal), egymással egyenrangú püspökségekből áll, kormányzó testületé a zsinat, s valamennyi a Romániai patriarchátus szerves része, amely egy, a világon élő 14 orthodox patriarchátusok közül. A vallás lényege a „szent liturgia”. Az istentisztelet nem más, mint egy hatalmas. Istent dicsőítő szimfónia. A liturgiának horizontális, vertikális, univerzális és üdvtörténeti vetülete van. Aki részt vesz egy istentiszteleten, ennek a misztériumnak válik aktív résztvevőjévé, és minden érzékszervével megtapasztalja az isteni jelenlétet. A szem látja a gyertyák és lámpások fényében az ikonok és az üdvtörténetet megjelenítő festmények ragyogását. Ez a ragyogás a szeretet és az öröklét visszfénye. A fül hallja az evangéliumot és a közbenjáró imádságot, a kórus és a gyülekezet váltakozó énekét. A tömjén füstje érzékelteti velünk, hogy imáink Az erkedi templomerőd Isten elé jutnak, és Isten jelen van közöttünk. A feltámadott és megdicsőült Krisztus Leikével a szentségeken keresztül tesz egyházának, az ő testének élő tagjaivá. A szent liturgia után következik a hívők mindennapi életben megélt liturgiája, szolgálata. Az üldözések idején az egyházak sok megpróbáltatásnak voltak kitéve. Nemcsak a kolostorokat, egyházi épületeket vették el, hanem minden módon gátolták a szolgálatot. Lelkészeket, papokat és apácákat zártak börtönbe, vagy vittek kényszermunkára. Megrázó képet rajzol erről „Martyrok a rácsok mögött" című könyvében Bartolomeu Anania püspök, aki emléket állít annak a 15 000 kegyesnek, aki katolikus, lutheránus, református, unitárius lelkészként, püspökként vagy egyszerű hívőként vele együtt szenvedett különböző börtönökben vagy munkatáborokban. Ma újraéled az egyház szolgálata: növekszik a papok és apácák száma, akik végzik az igehirdetői, tanítói és a sokféle karitatív szolgálatot az idősek, az árvák vagy éppen a magukra hagyott, veszélyeztetett gyermekek között. Keveháziné Czégényi Klára Református elnök a választásokról A választásokon való részvételre buzdította a híveket Kálmán Attila, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke „Választások előtt” című írásában, a Reformátusok Lapjában. „2002 tavaszán arról kell döntenünk, hogy most helyes irányban halad-e az ország? Elég-e kisebb javításokat végrehajtani, vagy gyökeres irányváltásra van szükség, azaz az 1989 előtt és 1994-től 1998-ig kormányon levő szocialisták és liberálisok visszahozására?” - fogalmazott. Kálmán Attila úgy vélte: az eligazodást nehezíti, hogy eldurvult a választási harc. Arra figyelmeztetett: ne tévesszen meg senkit, amit az egyes pártok állítanak önmagukról, vagy ha megpróbálnak „egy-egy jelzőt kisajátítani”. A szavak jelentése és tartalma ugyanis fokozatosan változik. A református egyház zsinatának világi elnöke ennek kapcsán öt kifejezést értelmezett. Mint írta, keresztény/keresz- tyén többnyire nem az, aki vallásos szólamokat híresztel, és olykor idéz a Bibliából, hanem az, aki hiteles magatartásával, cselekedeteivel bizonyítja, hogy életének zsinórmértéke a Szentírás. A hazafiság fokmérője sem elsősorban a viselet és a hangerő - mutatott rá -, hanem a cselekedet, az áldozatvállalás a nemzetért. A liberális (=szabadelvű) a diktatúrákban pozitív személy, mert az emberi szabadságjogokért harcol. „Ma, amikor nálunk végre demokrácia van, s a liberálisok még több szabadságot követelnek az egyénnek, ez gyakorta nem jár együtt a közösségért viselt felelősségvállalással, a másik ember jogainak kellő tiszteletben tartásával” - vallotta. A polgári szó ma elsősorban értékrendet jelent, szorgalmat és tisztességet. Ez olyan személyekre jellemző, akik nem mindenáron akarnak meggazdagodni, de a társadalom írott és íratlan szabályait betartva, mindent megtesznek a boldogulásukért, és nem pusztán segélyekből kívánnak megélni. Kálmán Attila a kifejezéseket sorjázva az utolsó pontként említette meg: az úgynevezett „létező szocializmusban” sok helyes elvet fogalmaztak meg, de a gyakorlatban kevés valósult meg közülük és korlátozták az egyén szabadságjogait. A mai szocialisták ismét a legszegényebb néprétegek „felkarolását ígérik”. Az elnök szerint ez utóbbit akkor lehetne újabb megszorítások, eladósodás vagy adóemelés nélkül megtenni, ha azok nyúlnának mélyebben a zsebükbe, akik a rendszerváltás kezdetén - kihasználva régi beosztásukat, összeköttetéseiket - hatalmas vagyonhoz jutottak. A református világi elnök azt javasolta: „Menjünk el a különböző választási gyűlésekre. Hallgassuk meg a pártprogramokat és vessük egybe azokat személyes tapasztalatainkkal! Kérdezzük meg a felelőtlen ígérgetőket: Miből? Mikor? Hogyan?” Kitért arra is: „az ajánlási (úgynevezett kopogtató) cédulákat annak célszerű eljuttatni, akire majd szavazni is kívánunk (vagy senkinek), mert különben az ő vetélytársait segítjük”. Kálmán Attila rámutatott: a hitben élő ember tudja, hogy a világban az Isten akarata érvényesül, a végrehajtást azonban gyakorta ránk bízza, s vállalnunk kell ennek felelősségét. „Ha nem megyünk el szavazni, akkor mások döntenek helyettünk. Esetleg másként, mint ahogy mi szeretnénk, illetve, ahogy azt mindnyájunk érdeke kívánná” - írta. Az Ökumenikus Tanulmányi Központ éves közgyűlését február 8-án tartotta fasori gimnáziumunk dísztermében. Mint házigazda jelen volt D. Szebik Imre és D. dr. Harmati Béla püspök, és a valóban ökumenikus hallgatóság körében dr. Paskai László bíboros. Dr. Tóth Károly ny. református püspök elnöki beszámolójában áttekintést adott az elmúlt év fontosabb fejleményeiről az ökumenében: ..... az ökumenikus térkép me glehetősen bonyolult, az ökumenikus szőnyeg elég tarka, és sok újabb, eddig ismeretlen és szokatlan szálú, szövevényes minta jelenik meg rajta. ” Különösen is kiemelte a tavaly Strasbourgban aláírt Ökumenikus Chartát, amelyben „... az európai keresztyénségnek majdnem száz százaléka szólalt meg röviden, világosan,.... s főleg elkötelező igénnyel". „Európa ma kiváltképpen evangélizációs és missziói terület. ” Az idei közgyűlés vendégelőadója Darrel Gpder volt, aki a patinás amerikai Princeton teológiai szeminárium (New Jersey) missziológia- és ökumeni- ka-professzora. Az egyház tanúságtétele a posztkrisztiánus Amerikában című előadását, amelyet a tanulmányi központ titkára, Szentpétery Péter tolmácsolt, élénk érdeklődés kísérte. A szeptember ll-i terrortámadás kapcsán megnyilvánuló világméretű szolidaritás is arra mutat: elhívásunk arra szól, hogy egy egyház legyünk. Ennek pedig az egy Jézus Krisztus egyetlen evangéliumában hívők egységéről kell tanúskodnia a tragikusan sokféle módon megosztott világ felé. Az ideológiai terrorizmus arra ösztönzi a keresztyéneket, hogy ne csak tanulmányozzák az ökumenét. hanem vállalják a megélés kockázatát. Amerika jelen állapotára a posztkrisztiánus (keresztyénség utáni) jelző illik. Éppúgy, ahogy a „keresztyén Európában”, Amerikában is az számított keresztyénnek, aki ebben a kultúrkörben nevelkedett. Amerikában egyetlen felekezet sem sajátíthatja ki magának a „legamerikaibb egyház” címet. A „keresztyén nemzet” nehezen defiA rácson túl Mint munkatársat fogadták másfél évvel ezelőtt Jánosa Attila evangélikus börtönlelkészt a Győri Büntetés-végrehajtási Intézetben. Ahogy mondja, nagy segítség volt az indulásnál a parancsnok biztatása: „Örömmel látjuk, mert akivel itt lelkész, lelki gondozó, missziós foglalkozik, azzal nekünk nincs gondunk.”- Hétköznap zárkáról zárkára járok, a lelkigondozás és a bibliaórák a feladatom. Pénteken délutánonként pedig istentiszteletet tartunk. Kicsit másabbak a nagyünnepi istentiszteleti alkalmak, ilyenkor a fogvatartottakon kívül külső segítőket is bevonunk a szolgálatba. A zártság, a napirend zsúfoltsága és kötöttsége kevés változatosságot enged. Úgy érzem, a börtön valóban lelkészi munkám legmegterhelőbb, mégis egyik legszebb, legérdekesebb területe. Szép és jó lelkésznek lenni a börtönben, ott ahol sokkal jobban éhezik Isten vigasztaló igéjét - mesélte találkozásunkkor Jánosa Attila. - Először nagyon tartottam a fogniálható fogalomként lebeg az amerikai köztudatban. Mindenki maga választ gyülekezetei és a támogatás mértékét is maga szabja meg. A gyülekezetek úgy működnek, mintha független üzleti vállalkozások lennének, amelynek tulajdonosai a gyülekezeti tagok. Ennek eredménye a rengeteg felekezet. A gyülekezetek többsége nem fektet súlyt a tanításra. Aktivitásuk arra irányul, hogy a tagok igényeit kielégítse, s a szekularizáció sodrában valamiképpen megvesse a lábát. A társadalom az egyházra mint szolgáltatóra tekint, amelyhez szükség esetén fordulhat. Szeptember 11-e után vagy három hétig a templomok zsúfolásig megteltek, mert sokan - a nem egyháztagok közül is - az egyháznál kerestek támaszt. Három hét után minden visszazökkent a „normális” kerékvágásba, a tragikus eseménytől remélt nagy keresztyén megújulás nem következett be. Az egyház, a gyülekezet azonban nem akkor tesz eleget küldetésének, ha valamiféle túléléséért küzdő egyletként működik, hanem ha vállalja az egyetemes érvényű missziói parancsot. Ha nem tesz egyenlőségjelet a tiszteletreméltó polgár vagy a lelkes gyülekezeti aktivista és az elkötelezett keresztyén közé. Ha nem a nagy múltú nyugati keresztyénséget tekinti mértékadónak abban a világban, ahol a keresztyének aránya sokfelé dinamikusan nő, csak az európai-észak- amerikai területeken csökken drámaian. Az elmúlt 30 évben az amerikai presbite- riánus egyház lélekszáma egy harmadával csökkent, és egyes statisztikai előrejelzések szerint a század végére az anglikán egyházzal együtt meg fog szűnni. Mi kell ahhoz, hogy az egyház a Missio Dei egyházává váljon, vagyis, hogy legbelsőbb lényegét tekintve misz- sziói legyen? Nyilvánvaló, hogy a Szentleiket nem lehet programozni, a megtéréseket beütemezni. Megnyílhatunk azonban Isten átformáló munkája előtt, ha - a missziói egyház komolyan veszi azt, hogy hivatása és küldetése a tanúságtétel Jézus Krisztusról. Vallja, hogy ehhez a Szentlévatartottak elutasításától, elzárkózásától. Hála Isten fantasztikusan megnyíltak, sőt igénylik a lelkigondozást. Gyakran előfordul, hogy egy négyszemközti zárkabeszélgetést másfél óra után csak azért hagyjuk abba, mert teendőim miatt tovább kell mennem. Minden találkozási lehetőséget igényelnek, az istentiszteleteket, a négy- szemközti és a csoportos beszélgetéseket egyaránt. Jánosa Attila minden hétköznap bejár a börtönbe. Ahogy mondja: néhány misszióson kívül ezt a lelkigondozást senki sem végzi, senki sem ül be a fog- vatartottak közé. Azt is hozzátette, hogy az építő kontaktus azért nem minden esetben születik meg már az első találkozáskor. Előfordult az is, mikor a lelkész a zárkába lépett az elítélttől ezt a választ kapta: „engem nem érdekelnek az ilyen dolgok.” Aztán a csoportos együttlét végén ez az illető volt a legbeszédesebb.- Főleg előzetes fogvatartottak vanlek erejére van szükség. Tudatosan szem előtt tartja a missziói elhívást.- a gyülekezetek ráébrednek, hogy gyakran sokkal inkább „amerikaiak”, mint keresztyének.- a Szentírás kerül a gyülekezeti élet középpontjába. A szekularizáció egyik legriasztóbb jele a bibliai analfabétizmus. A lelkészek ne felejtsék, hogy a Szentírás misszióra biztat, és nem csupán a gyülekezetek fenntartására.- a minden nehézséget azonnal kiküszöbölni akaró fogyasztói szemléletű ember újra megtanul csendben imádkozni és türelmesen várakozni.- a missziói gyülekezet vállalja, hogy alternatív közösségként lép fel a körülötte élő világban (nem öncélúan elkülönülve, hanem éppen a körülötte élőkért).- a missziói gyülekezet nem él a múlt dicsőségéből, hanem kész a megújulásra. A megbeszélésen szóba került, hogy a keresztyénség igazi próbája az, amikor a gyülekezetek nehéz kérdések elé kerülnek. Ilyen például a faji kérdés (a gyülekezetek mindössze öt százaléka kevert), vagy a más vallások híveihez való viszony. Ezek aránya Amerikában még csekély, de egyre növekszik. Köztudott, hogy ma igen nehéz muzulmánnak lenni a tengerentúlon. A civil vallásosság (vallásos szó- és jelképhasználat a hétköznapi életben) áthatja a társadalmat. Már említettük a nálunk is ismert szolgáltatói mentalitást, miszerint az egyház életünk fordulópontjainak epizódszereplője. A dollár hátoldalán olvashatjuk: „In God we trust” (Istenben bízunk), az elnök minden beszédét így fejezi be: „God bless America” (Isten áldja meg Amerikát). Ez a fajta vallásosság minden látszat ellenére nem kedvez a missziónak. Meg kell újulni a tanításban, általában a tudatos keresztyénségben. A Darrel Guder előadását követő élénk vita is azt támasztotta alá, hogy - a távolság és a történelmi különbségek ellenére - nagyon is közösek a keresztyénség gondjai, de a hivatása is ugyanaz. Szentpétery Mariann nak az intézetben. Családjuktól, kinti kapcsolataiktól szakítja el őket a börtön. Akik először vannak benn, ők kezdetben hárítanak, kétségbeesnek, csalódottak vagy teljes apátiába esnek. Nem direkt módon, kereszttel a homlokának, hanem mint ember az emberhez, úgy lehet közeledni hozzájuk. Azt is tapasztaltam már, hogy sokszor egymással is csak a kiscsoportos lelkigondozói beszélgetéseken tudnak igazán szót érteni, pedig előtte már hónapokat töltöttek együtt a zárkában. Aki magán elzáráson van az is fogadhat lelkészt és tarthat magánál Bibliát. Egyéni lelkigondozásra, gyónásra is van lehetőség a nevelői irodákban. Meglepődtem milyen gyakran kérnek ilyen szolgálatot. A fogvatartottak közül viszonylag kevés, aki kint komolyan gyakorolta vallását. Ez persze nem ok arra, hogy „leírjuk” őket. Hogy hányán jutottak hitre általam azt nem tudom, de nem is ez a munkám értékmérője. Sokat számít például, amikor az istentiszteleten látom mennyire figyelnek és énekelnek. Vagy az a karácsonyi ajándék „virág”, amit egy széthajtogatott mustárosdobozból készítettek nekem. Nem lehet a megismert sorsokból választani, hiszen már önmagában az is megrendítő, hogy valaki huszonévesen egy évtizednyi börtön elé néz. Megrendítő, mert ez az elítélt nyilatkozott nekem, hogy utána lelkész szeretne lenni. O biztosan kapott valamit. Mert bizony itt nagy szükség van a vigasztalásra, az Isten által nyújtott reménységre, hiszen itt vannak olyanok, akik először látnak lelkészt, először hallanak Jézus Krisztusról, aki a „bűnösök barátja”, vagy Pál apostolról, aki maga is börtönviselt ember volt. A rácson túl másképp hangzik a zsoltár és az imádság, mint odakint... Gülch Csaba másként hangzik a zsoltár
