Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-01-06 / 1. szám

Evangélikus Élet DR. FERDINÁND ISTVÁN: A napnyugati bölcsek 6. oldal 2002. JANUÁR 6. (Folytatás az 1. oldalról.) A különböző keleti vallások hatására, az egész ókori keleten elterjedt s közkele­tűvé vált az a hiedelem, hogy - ha megje­lenik az égen egy új csillag, üstökös, vagy feltűnő, még nem ismert égi jelenség, ab­ból a földi világ valamely alapvető válto­zására lehet következtetni: egy új világ­korszak kezdetére, egy új világ-megváltó megszületésére. Ennek a hiedelemnek nyomaival találkozunk a napkeleti böl­csek bibliai történetében, akik a csillag- jóslással (asztrológia) akkor még teljesen áthatott csillagászati tudományuk (asztro­nómia) révén felfedezett fényes csillag út­mutatására, elindultak a világ új megvál­tója felkeresésére. Ebben a hiedelemben teljesen vallástörténeti jelenséget szabad csak látnunk, amelybe csupán később ve­gyültek bele s elővételeződtek az izraeli messiásvárás, valamint a keresztény Krisztus-várás vonásai. A napnyugati böl­csek: Kant, Schopenhauer, Nietzsche, szintén a maguk, bár nem csillagászati, bölcsességükből kiindulva, keresték a kapcsolatukat a kereszténységgel s tették le a megtalálni vélt isteni gyermek elébe ajándékaikat. Kant Krisztusban a jó erkölcsi alap­elvének megszemélyesítését látja. Idéz néhány írás-helyet erre vonatkoztatva. „0 az az ige, aki által minden lett s aki nélkül semmi sem lett, ami lett.” „Ő Is­ten dicsőségének visszfénye.” „Benne szerette Isten a világot s csak benne s ér­zületének elfogadása révén remélhetjük, hogy Isten gyermekeivé lehetünk.” - fűzte hozzá a maga magyarázatát. „Az erkölcsi tökéletességnek eszméjéhez, az erkölcsi érzületnek ősképéhez felemel­kednünk, általános emberi kötelessé­günk..., mivel pedig nem mi vagyunk a létrehozói, hanem az foglal helyet az em­berben... anélkül felfoghatnánk, mikép­pen lehet neki befogadója az emberi ter­mészet, helyesebben ha így mondjuk: az az őskép az égből szállt alá, hogy az em­beriséget befogadja.” A fentiekből nyil­vánvaló, hogy Kant Krisztus személyét az/erkplcsi érzület eszméjévé, ősképévé, majd másutt- annak posztulátumává, re­gulativ ideává fogalmazza át, a Biblia ki­jelentéseit a maga tanítása szerint értel­mezi át s ezzel a kereszténység tényeit nemcsak elszellemiesítette, de elvilágia- sította (szekularizálta). Nyilvánvaló azonban az is, hogy így Jézus személyét a maga módján, a számára adódható leg­magasabb piedesztálra akarta állítani s ezzel, mint a napnyugati bölcsek egyike, letette elébe a maga ajándékát. Schopenhauer, a vak akaratnak vagyis a minden szellemiségtől mentes élet­nek, az újra meg újra testet öltő élet­vágynak filozófusa, szintén a maga ta­nításából tapogatózva keresi az utat Krisztus személye felé. A sztoikus s a hozzá hasonló, kanti erkölcsiség ember­eszményével kapcsolat­ban fordulnak gondolatai Jézus felé, miután megállapít­ja, hogy a sztoikus embereszmény­ben mindig van valami fás merevség. így ír összehasonlításképpen: „Mennyire másként jelennek meg előttünk a világ­nak azok a meggyőzői s önkéntes vezek­lői, akiket az indiai bölcsesség állít elénk, vagy éppen a kereszténység meg­váltója, az ő fenséges alakjában, telve mély élettel s a legnagyobb költői igaz­sággal s jelentőséggel, aki a teljes eré­nye, szentsége s fenségessége mellett is, a legmélyebb szenvedés állapotában áll előttünk.” A fentiek alapján könnyen be­látható, hogy Schopenhauer nem a tiszta ész gyakorlativá, erkölcsivé válását taní­totta, hanem az intuitív értelemnek er­kölcsivé való változásában vélte feltalál­ni a mag embereszményét. Ellentétben állt ugyan a kereszténységgel, de nem el­lenségesen. A folyton testet öltő élet­vágynak, a vak akaratnak nem a megvál­tását, megtisztítását, újjászületését, hanem a kioltását, megsemmisítését akarta. Ebben látta az élet célját, ennek lehetőségében lelte egyetlen vigaszát. Tisztelettel szólt Jézus személyéről, a kereszténység tanításai közül nagyra ér­tékelte a bűnről s az önmegtartóztatásról, a böjtről való felfogást, bár ö maga nem élt önmegtartóztató életet, nem követte a maga erkölcsi tanítását; azt tartotta azon­ban, hogy ez semmit nem von le annak igazságából. A buddhizmust a keresz­ténység elébe helyezte, mégis, mikor szemtől szembe nézett Krisztus magasz­tos alakjával, letette ő is tiszteletének, hódolatának ajándékát elébe, mintegy az említett napnyugati bölcsek második képviselőjeként. Nietzsche - Schopenhauerrel ellentét­ben - az élet teljes igenlését, végtelen megnövelését vallja s ebből indulva ki, a kultúra minden értékét a „morál” fogal­mában foglalja egybe. Ezeket a végtelen megnövekedésre hivatott élet (Wille zur Macht), - a sajátos szóhasználata szerint: „a hatalom akarása” megmerevítésének, megállításának vagy korlátozásának tart­ja s ezért átértékeli. A művészet, a tudo­mány, az erkölcs értékei - szerinte - vol­taképpen az élet megnövekedésének, a hatalom akarásának megnyilatkozásai. Nem felettünk ragyogó, örökkévaló csil­lagok, melyek csak tükröződnek az élet folyóvizében, hanem az élet megáradt folyamának különböző alakú, keletkező s elmúló hullámai csupán. A keresztény­ségben az általa értelmezett „morál”-nak a képviselőjét véli felfedezni s ezért ádáz harcot hirdet ellene. Szemére hányja, hogy - ahelyett, hogy hagyná elpusztulni, - fel­emeli, gondjaiba veszi a gyengé­ket, az elesetteket, az élet hajótöröttjeit, a szerencsétleneket. A bűnről szóló taní­tásával megmérgezi, elfojtja, kioltani igyekszik ösztöneinket, melyek az élet minél feljebbvaló kiélésére, a „hatalom akarására” vihetnek. Mindezt egy őrült lázbeszédének lehetne tartanunk, ha nem volna benne rendszer. Nem volna értel­me ma már újra felidézni mennydörgő, becsmérlő kifejezéseit, melyekkel az egyházat s ennek szolgáit illette. Elég ha mutatóba csak egyet említünk ezek kö­zül, a legsúlyosabbat: „az emberiség szé­gyenfoltja” (Schandfleck der Mensch­heit). Sajátos hangján támadta Krisztus személyét és életművét is. „Ez a szent anarchista - írja többek között -, aki az alja népet, a kitaszítottakat, a bűnözőket, a zsidóságon belüli csandalát az uralko­dó rend ellen fellázította, - olyan szavak­kal, ha ugyan az Evangéliumoknak hinni lehet, melyek miatt ma is Szibériába vin­nének, - politikai bűnöző volt ő, ... ez vitte őt a keresztre, bizonyság rá kereszt­jének felirata. A saját vétkéért halt meg, nincs ok arra, amit oly gyakran állítanak róla, hogy mások vétkéért halt volna meg .... Ha elérte volna az én koromat, ő maga vonta volna vissza tanításait. Elég nemes volt ahhoz, hogy visszavonja.” Ezután egy váratlan, hirtelen fordulattal Krisztus magasztalásába csap át. „Krisz­tus a kereszten, a legfenségesebb szim­bólum, - még mindig.” „Szabad volt és fölülemelkedett a reszentiment érzésén, igaz volt, hamisság nélkül való .... Nem az ítélők, hanem az elítéltek pártját fogta.... A kereszténység továbbvitele a legkívánatosabb dolgok közé tartozik.... Mi közünk van nekünk, Isten fiainak, a morállal.” Szellemi szövetségesét látja benne, aki „küzdött a farizeusok morálja ellen.” Van valami rejtélyes ebben a nietz­schei fordulatban. Mindazonáltal róla is ki lehet mondanunk, - mint a kiválasz­tott napnyugati bölcsek harmadik képvi­selőjéről, hogy a fent idézett, saját vallo­mását tartalmazó mondatokban, letette ő is ajándékát a megtalálni vélt Krisztus elébe, bár élesen ellentmondva önmagá­nak, mégis őszintén. II. Kíséreljük meg egyetemes keresztény szempontból látni azt, amj előttünk áll a napnyugati bölcsek fent vázolt eseteiben, s kiemelni belőlük azt, ami nem esetle­ges, egyedi, hanem korfeletti, örök jelen­tőségű. A napnyugati bölcsek mindegyike a maga bölcsességéből, erkölcsi s ismereti szemléletéből indul el Krisztus keresésé­re. Úgy vélték, megtalálták őt s letették elébe ajándékaikat. Voltaképpen pedig nem hozzá, hanem legmagasabb erkölcsi eszméjük megszemélyesítéséhez jutottak el. Bármennyire fokozzuk s terjesszük ugyanis ki a művészi szépet, az ismereti igazat, az erkölcsi jót, - általában a kul­túra értékeit, belőlük kiindulva sohasem érhetjük el a keresztény hitet, az általá­nos kinyilatkoztatásból a különös kinyi­latkoztatást. „Hiszem, hogy saját erőm­ből és okosságomból nem volnék képes az én Uramban, a Jézus Krisztusban hin­ni, sem őhozzá eljutni”.... (Ezt mondja Luther a III. hitágazat magyarázatában). A helyes út ennek éppen a megfordított- ja. „A Szentlélek hívott engem az evan­gélium által, ajándékaival megvilágosí­tott, az igaz hitben megszentelt és megtartott”... - írja Luther, folytatólago­san. Másképpen kifejezve: a keresztény hitbe vesszük fel a kultúra értékeit, an­nak világosságába, megítélésébe, befo­gadásába, megújító-újjászülő hatalmába. A Krisztus-hit s a kultúra helyes viszo­nyában a kultúra, a bölcsesség, aj er­kölcs még oly tiszteletreméltó cseleke­dete sem lehet elsődleges, nem lehet kezdet, kiindulás, feltétel vagy előz­mény, hanem mindig csak következ­mény, mely hitből jön vagy abba befoga­dott, konklúzió, mely előre meg nem adható, végeredmény vagy gyümölcs, mely előre meg nem mondható, ki nem számítható és nem is uniformizálható.,,... Királyok imádása- XIX. századi ismeretlen lengyel népi festő elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves teelőt- ted.” (Lk 10,21) Ugyankkor a hit és a kultúra helyes vi­szonyában a kultúra nem lehet a hímek vagy a teológiának ancilla-ja (szolgáló le­ánya) sem, azaz ok-okozati szükségszerű­ség szerinti következménye, még a való­színűség szerinti eredője sem, hanem mindig és csakis igazán szabadon való, esetlegesen, (incidentaliter) eredeti módon való kifejeződése. Nem lehet ezért egyet­len, meghatározott (adaequat) kifejezése a teológiának, mert különben fel kellene ad­nunk a kereszténység egyetemességének, (univerzalitásának) elvét és valóságát; ez­zel közvetve megtagadnánk a keresztelési parancsolat teljesítését, („...tegyetek tanít­ványokká minden népeket...”). Az bekövetkezhet, sőt gyakran elő­fordul, hogy a keresztény hit nem növek­szik meg az egész kultúrát, az egész em­beri társadalmat átfogó, átható hatalom kovászává, de az már torzulás, ha a kul­túrával szemben „elsőszülöttségi jogát”, elsődlegességét feladja, pervertálódik. Mindez szemléletesen illusztrálható az ún. diakóniai teológia napjainkban immár olyannyira esedékes kritikájával. A diakónia, az embertársaink szolgálata, nagyon magas rendű erkölcsi cselekedet, hiszen maga Jézus is kijelentette, hogy nem uralkodni jött e világra, hanem szol­gálni s életét adni sokakért. Mégsem te­hető a szolgálat, mint erkölcsi cselekedet a hitnek, a teológiának előzményévé vagy feltételévé. Nem akármilyen minő­ségiden, általános értelmű szolgálatról van ugyanis szó, ha az a hitnek követ­kezménye. „Mentsen Isten Uram, ho­gyan eshetne ez meg tevéled...” (Mt 16, 21-23.) - szólt Péter, amikor Jézus előre megjelentette eljövendő szenvedéseit s kereszthalálát. „Sokan mondják majd ne­kem ama napon, Uram, Uram ! - nem a te nevedben prófétáltunk-e és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben?” (Mt 7,22-23). Jézus azonban mindkét szolgálatot határozottan elutasí­totta. Bethániába való megkeijietésekor szintén elutasította Júdásnak az ember- társi szolgálatra tett javaslatát (Jn 12,1- 8.), ugyanakkor Mária „tékozlását”, „pa­zarlását” fogadta el igazi1 szolgálatnak. Az erkölcsi cselekedet éppúgy, mint a tu­dományos ismeret nem lehet a hímek, illetve a teológiának kiindulása, mert ak­kor egynemű, határozatlan, minőségte- len, - Luther szavai szerint a magunk erejéből s okságából való lesz s marad, (vö. ... „elrejtetted ezeket bölcsek és ér­telmesek elől...” Lk 10,21b.); bekerülve azonban a hitnek világosságába, megíté­lésébe, sőt újjászülő hatalmába, - átala­kulnak. Külsőleg talán nem mindig ész­revehetően, belsőleg, minőségileg, motivációjuk szerint azonban egészen bizonyosan. Nincs és nem is lehet ezért a diakóniának teológiája, legfeljebb diakó­niai teológiáról beszélhetünk, abban az értelemben, hogy a teológiának lehet diakóniai elágazása. A helyes szóhaszná­lat, a pontos terminológia nélkülözhetet­len. Különben nemcsak feltételezhetően, de a valóságban is hallani lehetett ilyen megtévesztő s tévelygéseket elindító ki­fejezésekről: a béke teológiája, a társada­lom, az állam, a tudomány stb. teológiá­ja. Megállapítható, hogy a „diakónia teológiája” és a „diakóniai teológia” ki­fejezéseket, belföldi és külföldi szerzők egyaránt, egyértelműnek vélve s felcse- rélhetőnek tartva, váltogatni szokták. Pe­dig ilyen kicsiny, alig észrevehető résen is beszivároghat a romlás az egyházba. A napkeleti bölcsek bibliai története - szimbolikus értelemben - mintegy ösz- szefoglalja, előrevetíti a napnyugati böl­csek vállalkozását s annak számunkra adódó tanulságait. A napkeleti bölcsek a maguk asztrológiával áthatott, asztronó­miai tudományuk útmutatására indultak el a világ megváltójának keresésére. Ha azonban csak a maguk tudományának útmutatását követik s Heródes kérésének eleget tesznek, vállalkozásuk a megszü­letett megváltónak még bölcsőjében való kiirtásához vezetett volna, s hiába adták volna át tiszteletük, hódolatuk ajándéka­it neki. Ok ellenben engedelmeskedtek az isteni intésnek s más úton tértek visz- sza hazájukba. Kereső útjuk az isteni in­tés megszívlelésében s a neki való enge­delmességükben áldottá lett s így az isteni gyermek növekedhetett „testének állapotában, Isten és emberek előtt való kedvességben”. JEL Vártam egy jelre. Vártam, hogy ér­telmet adjon az ünnepnek. Hogy fékezze a rohanást, hogy kiszakítson a hétköz­napokból, hogy... Ki-kiszöktem a belvárosba. Egész decemberben mást sem csináltam, csak vásároltám. Osztottam-szoroztam, hogy ebből a kicsiből hogyan jut majd annak a soknak, útközben felmerült még egy név, s még egy... Úgy látszott, a sor vége­láthatatlan. Szinte bosszús voltam ma­gamra, hogy ennyi embert szerettemnek tekintek! Tiszta anyagi csőd ez a nagy kapcsolattartás, szeretetkinyilvánítás! A szembejövő képeslapárustól beszerez­tem az összes lapot, legalább a postán sem kell sorban állnom. A vacsora falat­jai mellett megírtam mindet - leggyor­sabb az a módszer, hogy aláhúzom a lap hátulján a sablonszöveget, s csak rá­írom, kik kívánják ezt és kinek - s be­süllyesztettem a táskámba azzal, hogy holnap, ha lesz időm, beszaladok a pos­tára s feladom. Na meg még a bélyeg is! Idegesen szürcsöltem teámat, néz­tem, amint a többi kolléga is próbál ma­gához térni. Valahogy mindenki ideges volt. Már napok óta. Délutánra kis cso­magtorony állt mindegyikünk asztala mellett, s egymásnak adtuk át a prakti­kus bevásárlási helyek listáját, mi, hol mennyivel olcsóbb... Vártam egy jelre. De valahogy nem bírt megérkezni. Belefáradtam a vára­kozásba. Abba, hogy évek óta ilyen a de­cember, ilyen a karácsony. Hogy a bei- glisütést már meg sem tanultam, mondván, mire én sütném, mint háziasz- szony, már nem lesz rá időm, majd meg­veszem készen. Hát megvettem. Mint ahogy megvettem az összes ajándékot, az összes csomagolópapírt, ajándékkár­tyát, képeslapot, asztalravalót, főzéshez a kellékeket... a legnagyobb ajándéktar­tó doboz és az utolsó szalvéta is arról árulkodott: nálunk karácsony lesz. Elő­szedtem a karácsonyfatartót, kiesetek tem a kiégett izzókat, betuszkoltam a kói csiba a fát, majd ki az erkélyre, hogy majd holnap helyére állítva feldíszíthes­sem... Ültem a kanapén, szemem szinte le­ragadt a fáradtságtól... álommanók ját­szadoztak a fejemben azzal a gondolat­tal, hogy holnap bizony karácsony. De hol a JEL? Másnap aztán megérkezett a jel! Fá­radtan ébredtem, cirkáltam a lakásban, hogy minden kész legyen: sütés, főzés, tálalás, fadíszítés, ajándékpakolás... zu­hanyozás, rohanás a templomba. Barát­nőm megnyomta a kapucsengőt, jelez­vén, hogy odalent vár, mehetünk. Valamit még beleszóltam a kaputelefon­ba, gyorsan zártam s elindultunk lefelé. Bámultam a lépcsőházba bevilágító kin­ti fényeket, egy-egy lakásban a cikázó karácsonyfaizzókat... és mentem lefelé a sötét lépcsőházban. Nem pazaroltam az időt villany gyújtásra. És a sötétben egy­szer csak megérkezett a jel. Iszonyú fájr dalommal, a bokámba hasítva. Szólni, lépni sem tudtam. Elöntött a forróság, s •éreztem, ma ezen a lépcsőn, a saját két lábamon már nem jutok le. A balesetin fájdalmas arccal hallgat­tam az orvost, miután megnézte a rönt­genfelvételt.- Gipszelő jobbra - mondta, miköz­ben barátnőm kitolt a négykerekű csoda­járgánnyal a rendelőből. Végigbőgtem a gipszelést, s százszor leteremtettem ma­gam, hogy miért nem kapcsoltam fel a villanyt... - Nem panaszkodhatsz - vi­gasztal a barátnőm. - Megérkezett a jel, amire vártál! - s jót nevetett szenvedő ábrázatomon. És való igaz, lelassult kö­rülöttem minden. Meg én is. Ha nem ment másképp, hát ment kényszerből, hogy arra is legyen időm. Akiről az ün­nep „szól”! Bevallom boldog karácsonyom volt. Az eddigi legboldogabb! Kényszerpihe­nővel, jellel, ünneppel. Meghitten. Tar- talomátélően. Azóta időnként lelassu­lok. Ha mégis elkap a pörgés, csak ránézek a cipőszekrényen lévő ereklyé­re, a gipszemre, melyre a barátnőm azt írta annak idején: ÁLDOTT KARÁCSONYT! Györky Varga Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents