Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-11-24 / 47. szám

2. oldal 2002. NOVEMBER 24. Evangélikus Élet UJ NAP - UJ KEGYELEM Vasárnap! "Rendelkezéseket adtam nekik, és megismertettem velük törvé- nyeimet, amelyek által él az ember, ha megtartja azokat." Ez 20,11 (Jn 11,25; Jel 21,1-7; Zsolt 90) Az ember szereti a saját gondolatait megvaló­sítani. Nem örülünk neki, amikor valaki beleszól abba, vagy befolyásolja az életün­ket bármi is. Azt kell tisztázni magunkban, hogy Isten törvényt adott nekünk ebbe a világba, aminek a megtartására törekednünk kell. Ismerve Isten parancsolatait, még­is eltérünk attól, mert inkább a világra hallgatunk, a jelenlegi előnyünket nézzük, ahelyett hogy bíznánk benne. Teljes életet csak Istennel együtt élhetünk, ezért nem szabad Őt kihagyni a számításainkból. HÉTFŐ „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” Zsolt 55,23a (Mk 4,19; 5Móz 34,1-8; Ézs 4,2-6) Milyen egyszerűnek tűnik ez az ige! Mégis: Istenre bízni ínagamat, az ő gondviselésében hinni nem könnyű. Az isteni gondviselés azt jelenti, hogy Isten fenntartja és kormányozza ezt a világot. Bele kell tudnom helyezni az Úr kezébe az életemet, rá kell tudnom bízni magamat. Vannak látható és láthatatlan terheink. Ezeket csak akkor tudom Istenre bízni, ha hiszem, hogy Ő el tudja hordozni. cimborához vagy esetleg valaki máshoz? Az élő Isten a kinyilatkoztatáson keresz­tül mutatja meg önmagát, és ebből tudjuk meg, hogy milyen nagy és erős is ő. An­nál többet ismerünk meg az Istenből, minél jobban kutatjuk őt hittel. CSÜTÖRTÖK "Magasztal, Uram, minden teremtményed, és híveid áldanak té- '* ged. ” Zsolt 145,10 (Jel 11,17; Kol 4,2-6; Ézs 6,1-13) Amikor az Isten megteremtette a világot, azt mondta: „íme igen jó.” A természetnek, az égitestek működésének rendje van. A Föld forog saját tengelye körül, s közben ker­ing a Nap körül - zseniális teremtés ez. Ahogyan az ember is megteremtetett a ma­ga formájára, azt mutatja, hogy Isten szereti teremtményeit. Különös gondja van ránk, ezért valóban valljuk a zsoltárossal együtt azt a mélységes tiszteletet és sze- retetet, amivel ő fordul az Úr felé. „Nevedhez méltóan dicsérnek a jóid kerekségén, Istenünk. ” Zsolt 48,11 (Mt 24,14; Mt 27,50-54; Ézs 7,1-9) Isten ebben a világban se­PÉNTEK KEDD "Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok!" Jer 7,3 (Lk 3,8; lPt 1,13-21; Ézs 5.1 7) Felte­hetjük a kérdést: Miért járok rossz úton, és miért rosszak a tetteim? Van, aki alapve­tően azt sem ismeri fel, hogy rossz úton jár, tehát először is önvizsgálatra van szük­ségünk. Rá kell döbbennünk arra, hogy nem cselekedjük Isten akaratát, vagyis bűnös életet élünk. Amikor idáig eljutunk, akkor kezdődik valami új az életünkben, ehhez azonban alázatra is szükségünk van! „Vallod-e magadat bűnösnek és kárhozatra mél­tónak?” - tesszük fel a kérdést a gyónásban. A felelet: „vallom”. Ekkor történik meg az, hogy megtalálom a valós helyem, utam és helyes cselekedetemet. „Én Uram, Uram! Te már elkezdted megmutatni szolgádnak nagysá­godat és erős kezedet." 5Móz 3,24a (Jn 14,21; lKor 3,9-15; Ézs 5,8-24) Van, aki nem jut el idáig, hogy megszólítsa az Urat. Megszólítani az Urat annyit jelent, mint közeledni feléje - vagyis a hithez vezető úton való elindulás ez. Vajon az, aki nem az Urat szólítja meg, kihez fordul a nehéz időkben? Egy baráthoz, gítséget tud nyújtani a hétköznapi élet során. Ezért fontos Isten áldásával rendelkez­ni, illetve az Ő nevét a mi életünkben segítségül hívni. Isten a mi pásztorunk, oltal­munk, fegyverünk, pajzsunk, világosságunk, és még sorolhatnánk mindazt, ahogyan megerősít bennünket, ahogyan közöttünk lakozik. Van tehát létjogosultsá­ga Isten dicséretének, mert ő sokszorosan megerősít bennünket. 87flMRAT ..Életem folyton veszélyben van, törvényedről mégsem feledkezem meg. " Zsolt 119,109 (ÍJn 5,3; IThessz 5,9-15; Ézs 7,10-17) Álta­lában akkor hívjuk segítségül az Úr nevét, amikor bajban vagyunk. Ritkábbak - saj­nos - azok az alkalmak az életünkben, amikor boldog, örömteli esemény kapcsán fordulunk Isten felé. Ez az ige azonban azért kap komoly hangsúlyt, mert „folyton veszélyéről van szó, vagyis állandó megpróbáltatások között él a zsoltáros. Még ezekben a nehéz helyzetekben is tud arra gondolni, hogy megtartsa Isten törvényét. Vajon mi gondolunk-e arra, hogy Isten törvényének megtartása fontos az életünk­ben? A törvény kánon, zsinórmérték kell, hogy legyen, amelyhez szüntelenül hoz­záigazítjuk cselekedeteinket, szavainkat, szándékainkat. Törekvésünkben Jézus Krisztus erejére hagyatkozhatunk. Fischl Vilmos SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ (ÖRÖKELET-) VASARNAP Hogyan készülök színe elé? Mt 25,14-30 Micsoda gátlást okozhat az emberben a félelem. A félelem, amely képes a leg­szentebb, legnagyszerűbb dolgok ízét is keserűvé tenni. Félek, hogy valamit rosszul csinálok, elrontok. Félek, hogy elveszítem azt, ami nagyon fontos szá­momra. Félek, hogy megbántom azt, akit szeretek. Félek, hogy nem tudok megfe­lelni annak az elvárásnak, amelyet velem szemben támasztottak. Félek a jövőtől, és félve gondolok arra, ami elmúlt. Azt mondják, a félelem képes meg­sokszorozni az erőt, megnövelni a telje­sítőképességet. De a félelem ugyanúgy bénítólag is tud hatni. Nem tudom, min múlik, hogy egy fogait vicsorgató kutya láttán valaki addig sosem látott futótelje­sítményre lesz-e képes, vagy lábai a földbe gyökereznek, és rettegve várja a húsába mélyedő fogak okozta égető fáj­dalmat. Csak azt tudom, hogy velem gyerekkoromban ez utóbbi történt. Gát­lást okozhat a félelem. Bénító tétlensé­get. Amikor a félelmet előidéző dolgok óriássá nőnek, árnyuk rávetődik minden­re, elhomályosítva a tiszta látást. „Félelmemben” - mondja a harmadik szolga. Míg a másik kettő örömmel szá­mol be arról, hogyan kamatoztatta a rábí- . zott kincset, hogyan aktivizálta, mozdí­totta őket tettekre mindaz, amit uruktól kaptak, addig ő félelmeiről beszél. Mi­kor urára gondolt, a félelem járta át. Mi­kor arra készült, hogy egyszer számot kell adnia arról, hogyan használta mind­azt, amit útravalóul kapott, passzívvá vált. Azt gondolta, elegendő a hibától tartózkodnia, s ezzel már meg is tette, amit várnak tőle. A keresztény emberre nézve is ve­szély ez; a „minimál program”: a fö, hogy tartózkodjam a hibától. Hogy én „tiszta” maradjak. Akkor már nagy baj nem érhet. A többiek nem fontosak. Régen hallottam egy anekdotát. Pon­tos részletei már megkoptak emlékeze­temben, csak a tartalma maradt meg iga­zán: Egy remetétől megkérdi valaki, hogy mivel tölti napjait. „Bizony sok ten­nivalóm van. Két szilaj lovat kell féken tartanom: a lábaimat, melyek lépten-nyo- mon rossz útra vinnének. Vércseként lesik szemeim, hogy lecsapjanak oda, ahová nem lenne ildomos pillantaniuk. Kezeim, mint két vadászó vadmacska, elragadnák azt, ami nem is az enyém. Nyelvem pedig, mint a vipera, hamar odamar, ha nem vi­gyázok. Nem könnyű dolog ezeket nap­hosszat féken tartanom...” Ez lenne hát az Úr szolgálatának lényege? A kínos tartóz­kodás a hibától? A félelem a számonké­réstől? Aki így véli, hiszem, hogy félreis­merte a számadásra visszatérő Urat. A ta­lentumok példázata nem erre tanít. Érdekes, hogy az emberek általában hatékonyabb motiváló erőnek tartják a büntetéstől, ítélettől való félelmet, mint a pozitív biztatást. „Azért ilyen gonosz a világ, mert egyre kevesebben szántóinak a számadással, egyre kevesebben félnek az ítélettől!” - hallani gyakorta. Pedig az igazán nagy baj nem ott van, hogy egyre kevesebben számolnak az ítélettel, ha­nem abban, hogy túlságosan sokan, és sokszor ássuk el rövidlátó, önző módon a talentumot, melyet Urunktól kaptunk. A hit, amit Isten bennünk élesztett - ha­sonlóan a bibliai talentumhoz - nem zsák­mány. Nem a miénk, de rajtunk keresztül egész környezetünké. Nem magántulaj­don, nem magánügy. Senki sem mondhat­ja, akiben hitet ébresztett Isten: „nekem már nincs más tennivalóm, csak meg kell őrizzem a hitemet és önmagamat”. Isten ajándéka tettekre, aktivitásra hív. A szolga akkor teszi jól, ha inkább még a kudarcot, bukást, vereséget, veszteséget is vállalja, de küzd, szolgál, cselekszik. Az egyházi év utolsó vasárnapja em­lékeztet: újjáteremtő Istenünk színe elé készülünk. E figyelmeztetésnek, nem az a célja, hogy önmagunkért remegő félel­met keltsen bennünk. Igénk is inkább bá­toríthat: Az vár ránk utunk végén, aki már eddig is hihetetlenül sokat adott ne­künk. Akkor élünk helyesen, ha nem a harmadik szolga méricskélő félelmével, hanem az első kettő hűséges odaadásával készülünk a számadásra. Ifj. Cselovszky Ferenc ISTENTISZTELETI REND ______________ Bu dapesten, 2002. november 24. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bence Imre; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; du. 6. Balicza Iván; II., Hűvösvölgyi út 193. Fébé de. 10. Zászkaliczky Pál; II., Modori u. 6. de. fél 11. Sztojanovics András; Pest- hidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Fülöp Attila; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Nepp Éva; Újpest, IV., Leib- stück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Ta­más; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; de. 11. (úrv.) Zászkaliczky Péter; du. 6. Cselovszky Ferenc; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Solymár Gábor; du. 6. (ifjúsá­gi) Fodor Viktor; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/b de. 9. (szlovák) id. Cselovszky Ferenc; VHI., Kará­csony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; X., Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Blázy Árpád; de. 11. (úrv.) dr. Reuss András; du. 6. Szeverényi János; XI„ Németvölgyi út 138. de. 9. Szeverényi János; Budagyöngye, XII., Szilá­gyi E. fasor 24. de. 9. Bencéné Szabó Márta; Budahegyvidék, XII., Kékgolyó u. 17. de. 10. (úrv.) dr. Fabiny Tamás; du. fél 7. ifjúsági; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 43. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV, Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV, Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákos­palota, XV, Juhos u. 28. (kistemplom) de. 10. Veperdi Zoltán; Rákosszentmihály, XVI., Hő­sök tere 11. de. 10. (családi) Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII. , Tessedik tér de. 9. Kosa László; Rákos­csaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Kosa László; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Eszlényi Ákos; Pestszentlőrinc, XVIII. , Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsé­bet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sá­muel; Csepel. XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 57. de. 10. (úrv.) Endreffy Géza. t SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP a liturgikus szín: zöld. A vasárnap lekciója: lKor 15,54-58; az igehirdetés alapigéje: Mt 25,14-30. HE­TI ÉNEKEK: 493, 454. Összeállította: tszm Megszámláltattunk... Kezemben egy vékony kék füzet, „Nép- számlálás 2001/5. Vallás, felekezet’’ címmel. Napok óta újból és újból a ke­zembe veszem, lapozgatom, mindig meg­akad a tekintetem valamin, ami elgon­dolkodtat. Feltételezem, nem én vagyok az egyetlen egyházi vezető, aki nem tud­ja közömbösen nézni ezeket az adatokat. Várakozásaimhoz képest sokan (90%) nyilatkoztak vallási meggyőződésükről. Ezen belül is magas arányban (a népes­ség háromnegyede) vallotta magát vala­mely közösség tagjának. Ugyanakkor megdöbbentett az a tény, hogy az izraeli­ta és az ortodox közösségek létszáma jócskán alulmaradt a vallásszociológu­sok elvárásainál. Az ortodox hívek esetén a kérdés nem­zetiségi összefüggései miatt is izgalmas téma, vagy lehangoló tendencia jele. Az újabb keleti csoportok létszámadata azt mutatja, hogy ezeknek az irányzatoknak általában nagyobb a füstje, mint a láng­ja: túlreprezentáltán szerepelnek a médi- a híradásaiban, létszámarányukat messze meghaladó módon. A fenti általános észrevételeim mellett szöget ütött a fejemben az a tény is, hogy - Szlovákiához hasonlóan - nálunk is többen jelöltek meg egy-egy egyházat, mint amennyit az egyházak a belső sta­tisztika alapján vártak. Ez a tény örven­detes és elgondolkodtató is egyszerre. Mondhatnám: egyik szemünk sír, a másik nevet. Azt feltételeztük, hogy kevesebben vállalják a statisztika számára kötődésü­ket - az előző időszak negatív élményei miatt. Ennek pont az ellenkezője történt. Felvetődik a kérdés: hogyan és miért történt meg a klasszikus sorrend felcse­rélése? Általában ugyanis bármely ügy­ben való elkötelezettségét előbb önma­gának vallja be az ember, azután szűk körnek, végül a nyilvánosságnak. Ha őszintén végiggondoljuk, így van ez a pálya- és a párválasztás lépcsőinél, bár­milyen politikai vagy egyesületi elkötele­zettségnél. A megszokott lépcsőfokok: a döntés, a titok és a deklarálás. Most mégis az a helyezet, hogy sokan vallási kötődésük terén sorrendet változtattak. Ez alapvetően nem baj. A kifelé vállalt elkötelezésnek akkor van értelme - és lesz hozadéka - mindkét fél felé, ha ezt az érintett közösség számá­ra is azonosítható módon tesszük, vállalva a hangunk mellé az arcunkat is. Biztatni szeretnék mindenkit: nem csak a közösség­től messze kerültek vágyódnak a közösség után. A dolog kölcsönös. A gyülekezetek­nek is igénye a rég látottak viszontlátása. Lackner Pál V» 3 £ 5 Q£ 3 E­SflROK.............................................................. r ím e megváltásunk szent titka Az istentisztelet évszázados hagyo­mányai szerint az úrvacsora jézusi szerzési igéi után hangzik el a liturgi­ában: „íme megváltásunk szent tit­ka!” A gyülekezet válasza erre: „Ha­lálodat és feltámadásodat hirdetjük, Urunk, amíg el nem jössz!” Az üdv­történet döntő eseményei sűrűsödnek össze ezekben a mondatokban, ezért érdemesek a bővebb meditációra. Az Újszövetség úgy tanúskodik a Szentlélek munkája nyomán pünkösd után létrejött egyházról, mint amelyik Krisztus személyén és a róla szóló ta­núskodásokon áll vagy bukik. lKor 3,11 szerint: „... más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” Ezen az alapon nyugszik az egyház. A különféle bibliai kifejezések az egyes megjelenési formáit ítják kö­rül: Krisztus teste, amelybe a kereszt- ség és az úrvacsora által kerülhetünk bele; az Isten népe mint az ószövetsé­gi választott nép, Izrael folytatása; Is­ten háza: a szentek; a királyi papság; az Isten nyája. A „szentek közössége” vagy a „szentek gyülekezete” kifejezés a szent fogalmának bibliai értelmében az Isten számára kiválasztott népet, Is­ten népét, az Új Izraelt jelenti. Az üd­vösség nemcsak az egyes embernek szól, hanem mindig az egész egyház­nak, amelyikbe az egyes hívő is beta­golódik. Az egyház közösség, koinó- nia, és ebben a közösségben együtt tudhatjuk magunkat az egyház útján előttünk járt nemzedékekkel és az ökumené szélességében a mai keresz­ténységgel. Az egyháznak mint embe­ri közösségnek, az „úton lévők” kö­zösségének tudnia kell, hogy még nem érkezett el a célhoz. A történelem­ben járva a maga útját, hibázhat, vét­kezhet és mulaszthat, ezért állandóan Isten bünbocsánatára szorul. Emléke­zik Krisztus halálára és feltámadására, és várja visszajövetelét. Az egyházat teremtő és éltető Szentlélek a kegyelmi eszközökön, az igén és a szentségeken keresztül az embereket „elhívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli, és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hit­ben” (Kis káté). Az egyház titkát az foglalja össze, hogy az egyház Krisztus teste. Ebbe a testbe a keresztség és az úrvacsora ál­tal tagolódhatunk be. Az egyes gyüle­kezetek, de az egyház egésze is Krisz­tus teste, Krisztusba kapcsolódva lesznek egyetemes, ökumenikus, azaz az egész világra kiterjedő egyházzá. Az Újszövetség szerint az egyház tagjai egységesen szolgálatra kötele­zettek. Krisztus az egyedüli főpap, akin keresztül minden hívőnek köz­vetlenül menetele van a kegyelem ki­rályi székéhez (Zsid 4,16). Az egy­házban Krisztus szolgál nekünk igéjével és szentségeivel, az egyház tagjainak pedig joga és kötelessége is szóval és élettel tanúsítani embertár­sai felé a bűnbocsánat evangéliumát és Isten törvényét. így az egész újszö­vetségi gyülekezet „királyi papság”, Jézus Krisztus halálának és feltáma­dásának tanúja. A reformáció szerint a hívők egyete­mes papsága azt jelenti, hogy a gyüle­kezet tagjai minden papi közvetítés nél­kül, hitben közvetlenül járulhatnak Isten elé, vehetik a bűnbocsánat ajándé­kát, imádkozhatnak, és életük áldozatá­val tanúskodhatnak Istenről. Az egyete­mes papság azonban nem azt jelenti, hogy az egyházban nincs szükség külön egyházi hivatalra, lelkészekre. Krisztus maga rendelt egyeseket a gyülekezet­ben végzendő nyilvános evangélium hirdetésre és a szentségek kiszolgáltatá­sára. Az egyetemes papság és az egyhá­zi hivatal nem egymással szemben, ha­nem egymást kiegészítve szolgál. Az egyetemes papság az embertársnak, a felebarátnak, az egyházi hivatal pedig a gyülekezetnek a szolgálatára rendelte­tett. Megváltásunk, üdvösségünk titka Krisztus halálához és feltámadásához kapcsolódik. Az úrvacsorában Jézus Krisztus valóságosan jelen van, a ke­nyérben és borban értünk megfeszített testét és vérét, önmagát ajándékozza gyülekezetének. Az értünk halálba ment Krisztussal egyesülve bűnbocsánatot és a Szentlélek ajándékát nyerjük, részesü­lünk Krisztus áldozati halálának gyü­mölcseiből. Ugyanakkor a gyülekezet egymással is közösséget talál a „szeretet vacsorájában”. íme megváltásunk szent titka - há­laadással éljünk vele. D. dr. Harmati Béla 4 i­i x »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents