Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-11-03 / 44. szám
Evangélikus Élet 2002. NOVEMBER 3. 3. oldal Dísz-terem r Ujraszentelési ünnep a Fasorban „Nem szép, hanem gyönyörű!” - mondta a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium neoreneszánsz stílusú dísztermének október 25-i újra- szentelésekor Szirmai Zoltán esperes, a Péld 3,7 alapján tartott igehirdetésében. A jelenlévők hallhattak néhány szót a gimnázium történetéről is. Petz Samu építész, műegyetemi tanár tervezte az épületegyüttest, amelyben az 1904/ 1905-ös tanévben kezdődött meg az oktatás. Az iskola a második világháború után még hét évig működött, ezután 37 év kényszerszünet következett. Szabó István, az iskolatörténeti gyűjtemény vezetője, az intézmény gondnoka az ünnepség megkezdése előtt lapunknak elmondta, hogy már a gimnázium újraindulása, 1989 óta dédelgetett álmuk volt a díszterem felújítása. Leírások híján egyetlen fekete-fehér kép alapján kezdték meg a munkát. A részletekről Sallai Zsuzsa gazdasági vezető szolgált bővebb felvilágosítással. Megtudtuk, hogy a mintegy negyvenmilliós felújítási költséget pályázatok segítségével teremtették elő. Az első lépésben előkészítő munkák zajlottak, ezt követte a díszfestés. A helyreállítást 1999-ben kezdték, és mostanra fejezték be, de vannak még további terveik is. A következő lépcsőben - szintén pályázati pénzek reményében - a csillárok helyreállítása következne, az eredetihez hasonló formában. Emellett folyamatban van még a tornaterem, a felette lévő két helyiség, valamint a kiszolgáló helyiségeinek felújítása. Reménység szerint karácsonyra itt is elkészülnek a tervezett munkálatok. Az estét az iskola diákjainak műsora tette színesebbé. A zongora és a cselló hangjai után a Somkoly Mária vezette kamarakórus madrigálokkal lépett a színpadra. Ezután a Hagyományőrző Kör néptáncosai következtek, majd Reményik Sándor három versét hallhattuk. Végül - „A nyelv néktek végső menedéktek” címmel - a Fasor egyik öregdiákjának, Szépfalusi Istvánnak özvegye - Szépfalusi Márta valamint Fotó: Bottá Dénes * Antal Agnes és Antal Imre lepték meg egy színvonalas irodalmi-zenés összeállítással a jelenvoltakat. A bécsi Bornemisza Péter Irodalmi Társaság háromfős „csapata” másnap a fasori evangélikus kollégiumban emlékesttel tisztelgett Szépfalüsi István emléke előtt. G. Zs. Erős vár, nyitott kapuk - családi missziói nap Nagyváradon Az első családi missziói nap október 26- án került megrendezésre a nagyváradi evangélikus templomban és óvodában, ahová a Partiumban élő magyar evangélikus gyülekezetek kaptak meghívást. A nap ünnepi istentisztelettel kezdődött, melyen D. Szebik Imre püspök prédikált. Ezt követően ugyancsak ő tartott előadást az evangélikus Kossuthról, majd átadta a Magyarországi Evangélikus Egyház ajándékát a gyülekezet lelkészének, Mátyás Attilának: egy magyar zászlót, mely a váradi templom oltárterében kapott helyet. Fórum keretében Gáncs Péter a nap mottójának - Erős vár, nyitott kapuk - missziói üzenetét szólaltatta meg. Az evangélikus óvoda felújított termeiben elfogyasztott közös ebéd után a gyermekek szolgálatával folytatódott a program, melynek csattanójaként Boda Zsuzsa és Gáncs Tünde adták át a csömöri gyülekezet és a nagytarcsai óvoda ajándékait a váradi óvoda munkatársainak. Reméljük, hogy a mintegy 70 váradi óvodás - akik közül sajnos csak nagyon kevesen voltak jelen - örömmel veszi majd birtokba az anyaországi gyermekektől kapott játékokat és könyveket. Köncze G. Árpád esperes igeszolgálatát követően Donald D. Meyer amerikai evangélikus püspök köszöntötte a gyülekezetét, aki Adorjáni Dezső pügpökhe- lyettes kíséretében látogatott el Nagyváradra. Ezúttal is élmény volt a pilisi Izsóp együttes zárókoncertje: az erős vár nyitott kapuin igazi keresztény örömöt sugárzó ének és zene áradt kifelé. Reméljük, ezt az örömöt vitte tovább az Evangélikus Missziói Központ által szervezett első partiumi missziói nap minden résztvevője. G. P. A reformáció nem iskolaügy Örvendetesen újjáépült oktatási rendszerünk és az evangélikus iskolák hagyományai a reformációig nyúlnak vissza. Erős gyökerek ezek. Belőlük táplálkozik az a szellemiség, amely reményeink szerint meghatározza iskoláink életét. A reformáció megújulást hozott, amely kihatott a kor teljes lelki-szellemi életére, a polgárosodó Európára is. Azáltal, hogy Luther Márton német nyelvre fordította a Bibliát, lehetővé vált, hogy honfitársai anyanyelvükön keressék kérdéseikre az Ige válaszait. Mert az autonóm polgár kérdez. Tudja, hogy felelős saját sorsáért, családjáért, a közösségért, amelyben él, és e felelős életvezetése erős hitbeli meggyőződésen alapul. Nem egyszerűen engedelmeskedni akar, hanem felelősségteljesen dönteni, vállalva ennek következményeit. A reformáció egyházát éppen ezért autonóm, felelős polgárok alkották. Ebben a szellemiségben, ezzel az igénnyel alapították meg iskoláikat, azzal a céllal, hogy ott erős világnézeti elkötelezettségű, autonóm személyiségek formálódjanak. A megharcolt hit ugyanis érték. Ebben a folyamatban meghatározó az intézmény nyitottsága, befogadó karaktere, ugyanakkor a tanárok személyisége is. Jellemző, hogy iskoláink híres növendékei, amikor visszaemlékeztek diákéveikre, az alma mater megbecsülése mellett sohasem felejtették el megemlíteni egy-egy tanáruk nevét, mint akiknek meghatározó szerepük volt értékrendjük kialakításában. Voltak olyanok közülük, akik az iskola keresztény szellemiségét, mások a magas színvonalú képzést emelték ki, de valamenynyien fontosnak tartották a nyitott, befogadó légkört, amely igényt tartott felelős döntéseikre is. Abban napjainkban is konszenzus van, hogy az evangélikus iskola legyen minőségi oktatási intézmény, ahol mindenki - diák és tanár egyaránt - a tőle telhető maximumot igyekszik nyújtani. Ellenben megoszlanak a vélemények az iskola egyházi jellegét illetően. Az a reménység, hogy tanulóink a magas szintű tudás elsajátítása mellett hívő keresztény emberekké váljanak, közös, ám az ehhez vezető útról eltérőek az álláspontok. Nem szabad elfelejtenünk: a színvonalas tevékenység, a szilárd erkölcsi követelményrendszer is közvetve missziói üzenetet hordoz. Ehhez járulnak a közvetlen missziói alkalmak. A hit Isten titka, a „felülről” vezérelt, Isten kegyelmétől függő autonóm személyiség formálásának lehetősége azonban iskoláink szép feladata. A külső autonómiát, életvezetésünket megtörheti az erőszak, de a belső autonómia, a szilárd értékrend nem vehető el tőlünk. Erről tanúskodott a diktatúra évtizedei alatt sok-sok értékes élet. Ma fiataljaink autonómiáját nem anynyira a politika, hanem a világnézeti igénytelenség, divatmajmolás, a táplálkozástól a kultúráig terjedő kommerszia-lizálódás, a silány umformizálódás fenyegeti. A keresztény értéh-end ezzel ellentétben autonómiát nyújt. Az egyedüli .értékből. Krisztus váltsághalálából következik esélyünk a két nagy parancsolat, az Isten- és az emberszeretet parancsa szerinti autonóm életvezetésre. A pénz így cél helyett eszközzé válik, s az értékrendben a pénzért nem kapható erkölcsi, érzelmi értékeknek, a tisztességnek, a hűségnek, a barátságnak, a szeretetnek, a humán értékeknek, az emberi méltóságnak, a jogegyenlőségnek, az egészségnek, a környezet- védelemnek van prioritása. A nyitott légkörű, egészséges szellemiségű iskolák segíthetnek abban, hogy a mai csapdákat elkerülő, autonóm személyiségek alakulhassanak ki. Az autonómia igénye mindemellett együtt jár a teljes élet igényével, a testi-szellemi neveléssel. Az egyházi iskolák nemes hagyománya, hogy kultúrcentrumai is a településüknek. A testkultúra a fiatalok életének természetes, szerves része, így fontos közösségteremtő szerepe van. (Már Kossuth Lajos harcolt azért, hogy az állami iskolákban az egyháziakéhoz hasonló színvonalas testnevelés legyen. De a szellemiséget tekintve annak is üzenetértéke van, hogy több iskolánk viseli a kétszáz éve született nagy államférfi nevét.) Ordass Lajos 1948-ban ellenállt az erőszakos, az iskolák államosítását akaró törekvésnek, mert tisztában volt a „szalámitaktikával”: ez az első lépés az egyház rabbá tétele útján, melyet majd továbbiak követnek. Ezért is mondott nemet az első lépésre, és emiatt sem értett egyet azokkal, akik ekkor és később is azt keresték, hogy milyen engedmény tehető még meg, amitől nem vész el az egyház szuverenitása. De ellenállt az iskolaügyben azért is, meri tudta, hogy az iskolák egyházunk legmélyebb identitásáig, a reformációig visszanyúló gyökerekhez tartoznak. Ma Istennek hála, újraéljük ennek igazságát, szépségét és felelősségét. És a reformáció értékeire emlékezve Ordass Lajos életpéldája is bekerül iskoláink értékrendjébe, történelmünkbe. Mert a börtönt, szenvedést is vállalva megőrizte autonómiáját - egyedül Istenre figyelve. Frenkl Róbert Soltvadkert - kétszer Kézen fogva vezette őt az Isten Acs Gyula bizonyságtevő élete A szombathelyi Túróczy Zoltán Evangélikus Szeretetotthon lakója a most 84 éves Ács Gyula, aki megtérése óta evangéliumi élő hittel tesz bizonyságot Jézus Krisztusról mint Megváltóról. Vallja, hogy életének minden eseményében az Isten vezette őt. És bár úgy érzi, hogy ereje fogy, mégis azt kéri Istentől, hogy amíg haza nem tér Urához, addig adjon erőt az otthon öregei és betegei között végzett szolgálathoz. Ács Gyula nagycsaládban nevelkedett, boldog gyermekkora volt. Erről így beszélt: Édesapám asztalosként dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban, én testvéreimmel otthon nyugodt és gondtalan életet élhettem. Semmiben sem szenvedtünk hiányt. Gyermekkoromban a Keresztyén Ifjúsági Egyesület cserkész- csapatának lettem a tagja, ahol hívő életpályákat láttam, és ezek nyomán kezdtem el tanulmányozni a Szentírást. Akkor még nem mondhattam el magamról, hogy hitben járó ember vagyok, de egyre nagyobb súlyként nehezedett rám a mind jobban kikristályosodó felismerés: ha ebben az állapotomban halnék meg, elkárhoznék. Tudtam, hogy az üdvösség eléréséhez nem elég vallásosnak lenni, annál több kell, mégpedig a feltétel nélküli hit abban, hogy Jézus Krisztus Megváltó.- Mikor jutott el végül erre a hitre?- Azokban az években, amikor egy javítóintézetbe kerültem mint nevelő. A rám bízott fiatalok lopásért, rablásért, iskolakerülésért kerültek az intézetbe. Ok nem nagyon voltak fogékonyak a hit dolgaira, én azonban rendszeresen átjártam istentiszteletre a szomszéd községbe egy református családhoz. Nagyon szeretetteljes kis közösség volt az. Együtt imádkoztunk, énekeltünk, és olvastuk a Bibliát. Ebben a kis körben tértem meg igazán.- Ezután nehéz időszak következett az életében: háború, sebesülés és fogság. Segített-e ezekben a próbákban frissen megtalált hite?- Hiszem, hogy életemnek ebben a nehéz időszakában a Jóisten kézen fogva vezetett. Munkácsra vonultam be, majd az orosz frontra kerültem. Hamarosan megsebesültem, lövést kaptam a bal karomba és lábamba. A sebesülés szerencsére nem volt súlyos, viszont a frontról megmenekültem. Sebesültként estem amerikai fogságba, és egy Párizs melletti táborba vittek. Kilenc hónapot töltöttem a fogságban, de akkor már Isten megadta nekem a lehetőséget, hogy Bibliával élő emberként egy imaközösségben szolgáljak. Amikor az első transzportok egyikével a táborban szolgáló lelkész hazament, az evangélikusoknak én tartottam az istentiszteleteket.- Később, a Rákosi-korban kántortanítóként dolgozott Zánkán. Ez a korszak nemcdak az egyházi emberek számára volt nehéz, hanem - gondolom - egy kántor-tanítónak is.- Ez így van. Ráadásul én még kihívtam magam ellen a hatalom haragját is azzal, hogy az úttörőmozgalomban nem vállaltam a gyermekek ateista nevelését. Ezért 1953-ban kitettek kántor-tanítói állásomból, és hosszabb időn keresztül megfigyelés alatt tartottak. Három hónapig voltam állástalan, majd miután elvégeztem a megfelelő iskolát, a földhivatal földmérője lettem. Nyugdíjazásomig ilyen beosztásban dolgoztam. A zánkai nehéz éveimben ismét megéreztem Isten munkálkodását életemben, hiszen ott ismerhettem meg feleségemet, egy nálam tizenkét évvel idősebb özvegyasszonyt, aki szintén komoly, hitben járó lélek volt. Megadta Isten azt a lehetőséget, hogy közösen szolgálhattunk az egyházban.- Egy éve került ebbe a modern otthonba. Szeretetteljes légkör veszi körül. Hogy tekint vissza életére, és mit kíván még az élettől?- Miután feleségem meghalt, tizenhét évig éltem özvegyemberként. Nehéz egyedül annak, aki megszokta, hogy szerető társ van mellette. Egészségem is megromlott, ezért nagyon örültem, amikor felvételt nyertem ebbe az otthonba, ahol a bibliaórákon és kántorként még tovább tudok szolgálni az Úrnak. Ha viszszatekintek az életemre, akkor a szomorúság és a hála kettős érzése él bennem. Szomorú vagyok azért az elvesztegetett 21 évért, amit Jézus nélkül éltem le, hálás vagyok viszont mindazért, amit életem során Istentől kaptam. Ő vezetett engem, ő adott erőt és hitet ahhoz, hogy bizonyságot tegyek az embereknek arról, hogy Jézust személyes Megváltómnak tekintem. Talán szolgálatomnak köszönhetően sikerült néhány lelket Jézushoz vezetni. Ha előretekintek, csak két dolgot kérek az Istentől. Ha haza kell mennem az Úrhoz, csendesen hívjon el ebből a világból. Addig a pillanatig viszont engedje, hogy bizonyságtévő életet élhessek az otthon idős és beteg lakói között. Kiss Miklós AZ ÉNEKES PAP Kellemes meglepetésben volt része október közepén a soltvadkerti evangélikusoknak. A finnországi Pemiö város gyülekezetének 24 fős küldöttsége vendégeskedett náluk lelkészük, Antero Eskolin vezetésével. Ottlétük alatt vasárnap az istentiszteleten is láthatta, hallhatta őket a gyülekezet. Lupták György lelkész igehirdetését követően Eskolin lelkipásztor saját gitárkíséretével adta elő vallásos tartalmú dalait. Ezeket közkívánatra meg kellett ismételnie a búcsúesten, melynek témája a finn egyházi élet volt - összevetve a soltvadkertivel. A vendéglátók egy videofilm jóvoltából megismerkedhettek a finn templomi színjátszást hagyományaival is. Ezt követően ismét a vendéglelkész énekében gyönyörködhetett az öt nap alatt szépen egybeforrott társaság. LECSERÉLTE A POLGÁRMESTER A ZENÉSZT... Ha nem is hatalmi szóval, de megfelelő módszerekkel elérte a nyugdíjas pilisi polgármester, dr. Illanicz György, hogy a soltvadkerti Anna vendéglő zenésze, Geiger Péter átadja a hangszerét - neki. Történt mindez néhány napja azon a találkozón, amit Soltvadkerten tartottak a 40 évvel ezelőtt teológiát végzetteknek és feleségeiknek. A rendezvény a soltvadkerti evangélikus templomban istentisztelettel kezdődött, melyen az egyik résztvevő, Szűcs Kálmán lelkész hirdette az igét. Ezt követően ment ki a társaság az említett vendéglátó-ipari egységbe, ahol a „fiúk” csillogó szemmel mesélték az 50-es, 60- as évek (talán már többször is hallott) történeteit a „lányoknak”. Az estének különös hangulatot adott, hogy másnapra esett október 23-a, amit egy részük teológusként élt át a fővárosban. Ok akkor voltak fiatalok, és a korabeli slágereket hallgatva - ahogyan annak idején szokásban volt - egyszer csak más ült a billentyűk mögé... Ezúttal dr. Illanicz zongorajátéka nyűgözte le a lelkes közönséget. Másnap a közeli Kecel haditechnikai kiállítását tekintették meg a rendezvényt szervező Káposzta Lajos esperes lelkész invitálására. Bizony, aki annak idején katona volt, több „ismerős” járműyet is láthatott. Itt egyúttal arra is lehetőség nyílt, hogy egy-egy 30-40 éves propagandaszobor előtt elevenítsék fel a „fényes szelek” megfakult emlékeit. Merthogy Kecelen a szovjet vadászgépek mellé a kor szobrait és domborműveit is odatették a hadtörténészek. A találkozó ebéddel, majd tóparti sétával ért véget. És hogy kik voltak a „fiúk”? Baranyay Kálmán lelkész, dr. Illanicz György ügyvéd, nyugalmazott polgármester, Káposzta Lajos esperes-lelkész, Molnár Jenő ny. lelkész, Rácz Miklós lelkész, dr. Reuss András teológiai tanár, Szebik Imre püspök, Szűcs Kálmán lelkész. Az 1962-ben végzettek névsora egészüljön ki azokkal, akik különböző okok miatt nem tudtak részt venni ezen a találkozón: Csicsely Éva tanár, ny. igazgató, Gyarmathy Dezső fordító, dr Kozma Tamás egyetemi tanár, Liska Endre középiskolai tanár és dr Murányi László újságíró. K. L. f T
