Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-10-20 / 42. szám

Evangélikus Elet 2002. OKTÓBER 20. 3. oldal „HAZADÉRT ENEKLÜNK HALAT TENEKED...” 70 éves a szolnoki ev í ngélikus templom Talán kevesen tudják, hogy nem kell egészen Wittenbergig utaznunk, ha meg szeretnénk nézni Luther templo­mát: a szolnoki evangélikus templom ugyanis a wittenbergi kicsinyített mása. Az október 13-i hálaadó istentiszte­leten nem véletlenül kezdte tehát ige­hirdetését D. Szebik Imre elnök-püspök a következő gondolattal: „A szolnoki templom a reformáció temploma, ezért a reformáció örökségét kell hordoznia.” Miben is áll ez az örökség? A refor­máció azt a Jézus Krisztust állította a kö­zéppontba, aki értünk meghalt és feltá­madt, illetve azt a Szentírást, amely bátorít, megszólít, vigasztal bennünket. Benne természetessé vált az anyanyelv használata és magas szintű ápolása is. Ezeket a gondolatokat ma már nemcsak a reformáció egyházai vallják, hanem a többi keresztény felekezet is, melynek ékes bizonyítéka a közelmúltban aláírt Ökumenikus Charta. Egy-egy ilyen je­les évforduló ugyanakkor alkalmat te­remt arra is, hogy az ember önvizsgála­tot tartson - folytatta az igehirdető. - A tíz leprás története a hálára helyezi a hangsúlyt. Napjainkban különösen időszerű erről beszélnünk, hiszen a hála igazi hiánycik­ké vált. Ne gondoljuk azonban, hogy az ókorban ez nem így volt: a tíz meggyó- gyítottból csupán egy ment viszsza azért, hogy köszönetét mondjon Jézusnak. Egy ember a tízből - 10 százalékos arány. Ép­pen úgy, mint a népszámlálás adatainál: hazánk lakóinak 10 százaléka vallotta magát valamilyen felekezethez tartozó­nak. .. Csak az az ember lehet igazán bol­dog, aki tud hálás és megelégedett lenni - zárta szavait a püspök. Az ünnepi istentisztelet közgyűléssel folytatódott. Először dr. Milnich Béla felügyelő köszöntötte a jelenlévőket, majd a kisgyermekek rövid műsora kö­vetkezett, Békésy Gyöngyi hitoktató ve­zetésével. Ezután a gyülekezet segédlel­késze, Győri Péter Benjámin szólt a résztvevőkhöz. Több van itt egy kőből épí­tett templomnál, mi­vel mi is templomok vagyunk - mondta be­szédében. Egy ilyen kis gyülekezetben gyakran kísért minket a kicsinység érzése, nem merünk nagyokat álmodni. Péter apostol azonban így biztat minket: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki ház­zá” (lPét 2,5a). A szolnoki temp­lom akkor töltheti be igazán küldetését, ha megtelik élettel, ha a maroknyi kis közös­ség növekedni kezd. Ezeket a gondolatokat hangsúlyozta az a rövid, ám nagy hatású film1 is, amely be­mutatta a templom és a gyülekezet törté­netét; illetve Reményik Sándor Templo­mok című megzenésített verse, amit a csengő hangú kislány, Eszteró Dorottya adott elő, és a gyülekezet lelkésze kísért. A köszöntések sorát Szebik Imre püs­pök nyitotta meg, majd Szalay Ferenc polgánnester. Botka Lajosné országgyű­lési képviselő, Benczúr László egyház­kerületi felügyelő, Győri Péter Dániel, Nagytarcsa polgármestere (a gyülekezet lelkészének édesapja), Koczor Tamás, az egyházmegye esperese és Péter Zoltán ceglédi segédlelkész fejezte ki jókíván­ságait a gyülekezet tagjainak. Szolnokon híresen jó a felekezetek közti kapcsolat, így a református és a katolikus közössé­gek képviselői is megtisztelték jelenlé­tükkel az eseményt, és köszöntötték az ünneplő gyülekezetét. A jól szervezett ünnepségen a zene is kitüntetett szerepet kapott. Az Evangéli­kus Hittudományi Egyetem fúvószeneka­ra kiegészült néhány lelkes gyülekezeti taggal és baráttal, illetve a pestlőrinci evangélikus fiatalokból álló Új Teremtés együttes is méltóképpen emelte a meg­emlékezés fényét. Az istentisztelet záró­akkordjaként a résztvevőknek lehetősé­ge nyílt egy kis gyülekezeti kiállítás megtekintésére is. Hetvenéves templomáért adott hálát a szolnoki egyházközség ezen a vasárna­pon. Adja Isten, hogy a százesztendős évfordulóra ne csak az ünnepi alkalma­kon, hanem a „hétköznapi” vasárnapo­kon is mindig tele legyen. gy- v. Sárvári életjelek Amikor Sárváron ünnepi alkalomra gyűlnek össze az evangélikusok, egyet­len krónikás sem tud ellenállni annak, hogy ne emlékeztessen az egyháztörté­net kezdeti fejezeteire. Mert a protes­tantizmus sárvári fénykora dicső korszaka volt a dunántúli városnak is. Ez az időszak Sylvester János 1534-es ideérkezésével kezdődött. Sylvester nyomdát alapított itt, és Abádi Bene­dek segítségével e helyütt adta ki saját fordítású Újszövetségét. De ebben a városban élt és dolgozott Dévai Bíró Mátyás is, aki innen járta be a Dunán­túlt, hirdetve Luther tanait. Kőből emelt iskola működött Sárváron, amely Wittenbergbe küldte tanítvá­nyait, hogy onnan visszatérve a kated­rákon és a szószékeken állva hirdessék a korszerű tudást és az evangéliumot. Négy protestáns, illetve evangélikus püspök székhelye is volt ez a város. A Nádasdyak az 1591-es csepregi kollokvium után az Ágostai hitvallást követték, így elmondhatjuk, hogy a pro­testantizmus a városban az evangélikus- ságot jelentette. Ám az 1640-es években - rekatolizálása után - III. Nádasdy Fe­renc elűzte a birtokaihoz tartozó Sárvár­ról Kis Bertalant, aki a negyedik volt a sárvári evangélikus püspökök sorában... A „kiűzetés” után a város evangélikus prédikátor nélkül maradt, a gyülekezet gyakorlatilag nem működhetett. Csak a 19. század elején épülhetett a városban előbb imaház, majd 1834-ben kőtemp­lom. Ezt a templomot újította meg a gyü­lekezet az elmúlt néhány évben. A négy éve kezdődött felújítási mun­kák során a templom külsőleg teljesen megszépült. Az épületet a gyülekezet alulról „becsomagolta”, megállítva ezzel a nedvesedést, a falakat statikailag meg­erősítették, a tetőszerkezetet felújították, új cserepeket raktak fel, új ablakok ké­szültek, megújult a bejárati ajtó, a közel­múltban pedig újravakolták a falakat. A templomfelújítási munkák közepette a parókia épületéhez új szárny épült, amely a jövőben a hatodéves teológusok gyakorlati képzését kívánja szolgálni. Mindezt a gyülekezet önerőből nem tudta volna elvégezni. Jelentős, húszmil­liós segítséget nyújtott az Országos Egy­ház. Mind anyagilag, mind kétkezi mun­kával részt vettek az építkezésekben a gyülekezet amerikai testvérgyülekezeté­nek képviselői, de az egyházközség az utóbbi évek pályázati lehetőségeit is ki­használta. (A teológus gyakorlóbázis fel­építéséhez a Regionális Fejlesztési Ta­nács 3,6 millió forinttal járult hozzá.) A sárvári gyülekezet október 13-án délután hálaadó istentiszteletre gyűlt össze. Ezt megelőzően szentelte fel a „gyakorlóbázist” Ittzés János püspök és Vető István esperes. (A nemzetiszínű sza­lagot Markó Péter, a Vas Megyei Köz­gyűlés és a Regionális Fejlesztési Tanács elnöke vágta át Orosz Gábor Viktor teoló­giai doktorandusz „segítségével”.) A hálaadó istentiszteleten a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke Zákeus története alapján arról beszélt, hogy Jézushoz eljutni nem nehéz. Csak hívni kell, ha magányosnak, elesettnek, védtelennek érezzük magunkat, és Jé­zus jön. A „nehézség” abban van, hogy eljussunk odáig, hogy Jézusra bízzuk magunkat és életünket. Ám ha ez meg­történik, akkor Jézus eljön a házunkba, és megszenteli azt. Nem az építési szán­dék szentel ugyanis templommá egy négy fal által határolt területet, hanem az, hogy Jézus van ott. Csak tudnunk kell kimondani: „Mester, szükségem van Rád!” A templom újraszentelését követő közgyűlésen hangzott el a mondat: a templomépítés idejét a gyülekezetépítés idejének kell követnie. Mert azért épül a templom, hogy otthona legyen a gyüle­kezetnek. 1946, 1956, 1989 H árom dátum. 1946. február 1. Kevésbé ismert történelmi nap. A köztársaság kikiáltásá­nak a napja. Életre szóló emlékem, hogy ott voltam a Parlament előtt, a színültig telt Kossuth téren, amikor az ezer éves „Magyar Királyság” államformát felvál­totta a polgári fejlődés felgyorsulását ígérő köztársaság. Azt reméltük, hogy folytatódik az a két világháború által megtört polgári fejlődés, amely az 1867- es kiegyezéskor vette kezdetét. Sajnos nem így történt. Pedig megvolt rá az esély. A magyar nép hamar bizonyította kreativitását, élni akarását; az 1947-es esztendő a meglepően gyors prosperitást jelezte. Az 1948-49-et követő négy évti­zedes szovjet rendszer, a ránk erőltetett „népköztársaság” és „proletárdiktatúra” azután megtörte, visszavetette azt a fejlő­dést, lehetőséget, amivel potenciálisan rendelkeztünk. 1989. október 23-án is ott voltam a Parlament előtt, a Kossuth téren. Amikor ismét deklaráltuk a Magyar Köztársasá­got, helyreállt az az államforma, amiről bízvást állíthattuk, hogy megfelel a többségi akaratnak. Reménykedő, mégis egész más volt a hangulat, mint negyven- három és fél évvel azelőtt. Akkor a hábo­rút túlélt ország eufóriája, az újrakezdés öröme adta a mindent elsöprő lelkesedést. 1989-ben az óvatos, józan bizakodás volt az uralkodó érzés. Csontjainkban, zsige- reinkben ott feszült a négy évtized min­den keserű tapasztalata, ami visszafo­gottságra intett. De ott volt a remény is, hogy valóban új korszak kezdődik a so­kat szenvedett országban. Végre megin­dulhat, folytatódhat az a polgári fejlődés, ami esélyt ad az egészséges, szabad em­beri életre egyénnek és közösségnek egyaránt. És a két dátum között ott ég, ott lobog, ott világít a harmadik, 1956. október 23 „ amellyel a magyarság ismét beírta nevét - saját sorsán túl - a világtörténelembe is. Közép-Európa kis, elnyomott népe meg­változtatta a történelem menetét. Először bizonyosodott be, hogy a mozdíthatatlan- nak látszó gonosz monstrum, a szovjet vi­lágbirodalom sebezhető. 1956 nélkül nem lett volna 1989 és nem lett volna 1991, nem távoztak volna az idegen csapatok hazánkból, nem om­lott volna össze a szovjet rendszer. A magyar forradalom nem csak a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek hazai fejlődé­sét határozta meg, de befolyásolta a vi­lágpolitikát is. 1956. október 23-án este a Petőfí-kör egészségügyi vitáján voltam az Éötvös Loránd Tudományegyetem Gólyavár épületében. A reformvitát megszakította a történelem. A közeli Magyar Rádiótól hozták a sebesülteket, az orvosok abba­hagyták a vitát, és kötözték a sebeket. Tudtuk: ez már a forradalom. T ársadalomban és egyházban adósok vagyunk még az első vi­lágháborúval indult - lassan egy évszázadnyi - időszak hiteles feldolgo­zásával. Ezért is jelentkezhetnek nosz­talgiák azzal a Horthy-rendszerrel kap­csolatban, amely - szándéka ellenére - végül a trianoni tragédia megerősítésé­hez és a szovjet rendszerhez vezetett. De az egyházban Is szembesülni kell azzal: mi vállalható, és mit kellett volna más­ként tenni a két világháború között. Történelem immár az 1945-56 közöt­ti időszak, és lassan történelemmé válik az 1989 nyaráig, az Államegyházügyi Hivatal megszűnéséig tartott periódus is. Jó dolog, hogy megjelennek az elmúlt korszakok nagy egyéniségeiről munkák, visszaemlékezések, de ezek - nem csak azért, mert szükségszerűen heroizálnak - nem pótolhatják a tárgyilagos történel­mi elemzést, feldolgozást. A z egyházak, így az evangéli­kus egyház történelme is vala­mennyire párhuzamos a társa­dalom, a nemzet sorsával. Ugyanakkor van saját történelmünk, vannak fájdal­mas és örömteli sajátosságaink. Ilyen fájdalom a felvidéki magyar evangéli- kusság ismételt elszakadása. Öröm volt viszont a negyvenes évek ébredése, mely az egyházban tovább hatolt az öt­venes évekbe is, s hozzájárult ahhoz is, hogy ’55-56 reformtörekvései egyhá­zunkat is elérték. A hetvenes-nyolcvanas évek viszony­lag szabadabb légköre az egyházban ke­vésbé érvényesült, de a Lutheránus Világ- szövetség 1984-es budapesti nagygyűlése olyan folyamatokat indított el (Dóka Zol­tán nyílt levele, a Testvéri Szó irat nyilvá­nosságra kerülése etc.), amelyeknek kö­szönhetően egyházunk felzárkózott a rendszerváltozás folyamatához. De az egyházban - mint már utaltunk rá - a társadalom kínjai is megfigyelhe­tők. Vannak, akik egyszínű feketének látják és láttatják az 1949-1989 közötti négy évtizedet, és vannak, akik tiltakoz­nak az ellen, hogy bármennyire megal­kuvók lettünk volna. Márpedig értékte­remtés és megalkuvás együtt volt jelen a kemény.és a puha diktatúra egyházában. Akárcsak a társadalomban. S zámunkra erős, szimbolikus üze­netet jelent, hogy az 56-os forra­dalomra a reformáció időszaká­ban emlékezünk. Vannak korok - ilyen volt Luther Márton kora és ilyen volt. 1956 is -, amikor a reform forradalmat jelent. Másként nincs megújulás. Csak így változnak meg a megkövesedett struktúrák, csak forradalom révén érvé­nyesülhet az új gondolkodás. A bűnök­ből következik a forradalmak sok ártat­lan áldozata, így a gályapadra hurcolt reformátorok és az 56 utáni megtorlás kivégzett hősei. Hitükért, meggyőződé­sükért és miértünk haltak meg. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért. Kegyelettel és hálával emlékezve bi­zakodunk abban, hogy a Magyar Köztár­saság - benne az egyház - békés, építő időszaka következik. És az Úristen meg­engedi, hogy a hazai evangélikusság ér­tékes eleme legyen ennek a korszaknak. Erén ki Róbert Tiszteletadás - két keréken Szokatlan módon tisztelgett az 1848/49-es szabadságharc bőseinek emléke előtt a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium két diákja. Antal Adrián és Veres Gá­bor október 2-án kerékpárral indult Aradra, hogy elhelyezze a megemlékezés koszorú­it a tizenhárom vértanú emlékművénél. Kecskeméten csatlakoztak a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum tanulóihoz, és velük együtt kerekeztek tovább. Aradra október 5-én érkeztek meg. Másnap, a nemzeti gyásznap délelőttjén részt vettek egy misén, majd az aradi emlékhelynél azon a koszorúzási emlékünnepélyen, ahol - töb­bek között - beszédet mondott Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, illetőleg Szili Katalin, a magyar országgyűlés elnöke is. A két bonyhádi diák - mintegy húsz budapesti társával együtt - a következő nap reggelén indult vissza, és még aznap este szerencsésen haza is érkezett. g. zs. Együttműködne az egyházakkal Korábban már hírt adtunk arról, hogy a Budapesten függetlenként induló főpol­gármester-jelölt látogatást tett egyházunk vezető püspökénél. Az elmúlt héten hasonló alkalomra került sor: ezúttal Gy. Németh Erzsébet szocialista főpolgár­mester-jelölt kereste fel - bemutatkozó látogatásra - hivatalában D. Szebik Im­re elnök-püspököt. A megbeszélésen jelen volt a vendég két munkatársa, vala­mint Hafenscher Károly, az Országos Egyházi Iroda igazgatója is. A lapzártánkkor visszalépését egyáltalán nem fontolgató főpolgármester-je­lölt asszony beszámolt arról, hogyan képzeli Budapest sorsát a következő ön- kormányzati ciklusban, szólt szociális terveiről, és kifejezésre juttatta készségét az egyházakkal való együttműködésre a köz érdekében. A házigazdák részéről jelzésként elhangzott, hogy a jelenlegi vezetés 12 éven át nem méltatta az egy­házakat sem személyes megkeresésre, sem pedig rendezvényekre való invitálás­ra. A jelölt e téren is új fejezetet ígért. OI Lelkészjelöltek gyakorló és szakképző bázisának felszentelése Fotó: Menyes Gyula Erdélyi Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents