Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-10-13 / 41. szám

2. oldal 2002. OKTÓBER 13. Evangélikus Élet r UJ NAP - UJ KEGYELEM VASÁRNAP „Nagyobb örömöt adsz szivembe azokénál, akiknek bőven van búzájuk és boruk." Zsolt 4,8 (ÍJn 3,17; IThessz 4,1-8; Zsolt 75) Egy bank „oxigén” névre „keresztelte” legújabb hitelkártyáját, melyet egy víz alól feljövő, levegő után kapkodó szereplővel reklámoz. A névadás beszédes. Korunk éltető eleme a pénz, tágabb értelemben minden kézzelfogható, ami a jóléthez, a lát­ható és felmutatható bőséghez kell. Oxigén nélkül egyszerűen életképtelenek va gyünk, „megfulladunk”, ha nem tudjuk azonnal megvenni, amire vágyunk. Vilá­gunkban tehát nincs létjogosultsága annak, akinek nincs „bőven búzája és bora”? A zsoltáríró korában is biztosan voltak olyanok, akik kérkedtek a vagyonukkal, akik lenézték a más értéket gyűjtőket. Mégsem a „savanyú a szőlő” keserűségé mondat­ja vele, hogy Istennél van a legnagyobb jólét, bőség, szívbeli öröm - hanem a hit, a tapasztalat. S ez az öröm nem rejthető el, sőt megsokszorozódik, ha megosztjuk környezetünkkel. HÉTFŐ „Az Úr ereje gyógyításra indította Jézust." Lk 5,17 (Jer 8,21.22; 2Móz 23,10-16; Jel 2,8-11) Az evangélista ezzel a mondattal a béna meggyógyításának történetét vezeti be. Az erő, amellyel Jézus gyógyít, az Őt betöl­tő Szentlélek. Sokan kételkednek az evangéliumi csodálatos gyógyításokban, ko­molytalannak mondják („mesékben nem fogok hinni”), s erre hivatkozva nem is ol­vasnak Bibliát. Éppígy a napjainkban történő gyökeres életváltozásokat iS egy­szerűbb megkérdőjelezni, mint meghajolni és bűnbánatot tartani Isten hatalma előtt. Erő árad ki Jézusból (Lk 6,19). Az Úr ereje, Szentlelke ma is működik, élet­re ment meg. A hitetlenek, a cinikusok, a „mindig mindent jobban tudók” nem fog­ják megmenteni sem ezt a világot, sem saját lelkűket. Egyetlen esélyünk van, Krisz­tus. Ő nem küld el senkit, aki Hozzá folyamodik. Ha rád, ha rám néz, gyógyításra indítja Őt a szeretet Lelke. KFDIY "^z PaJzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek. ” Zsolt 18,31 (2Thessz 3,3; 2Móz 18,13-27; Jel 2,12-17) Igazából annyira védtelen még az erős, egészséges, „talpraesett” felnőtt ember is! A betegségek, a sokféle szenvedés, a gonosz erők munkálkodása elől senki nincs biztonságban, s a legvég­ső bajtól, a haláltól sem mentheti meg magát még a legélelmesebb sem. De ahogy egy anya, egy apa nem tudja nézni a gyermeke szenvedését, úgy Isten sem hagyja, hogy elvesszen, akit teremtett, akibe az élet leheletét adta. A pajzs a hadi nyelve­zetben a biztos védelem szinonimája, olyan eszköz, amelyről lepattan minden go­lyó, nyílvessző. Aki e mögé rejtőzik, azt oltalmazzák. Az Úr pajzsa mögé behúzód­va tudhatjuk, hogy nálunk nagyobb erő védelmez: a szerető Isten. . „Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadit meg ma az Úr benneteket!’’ 2Móz 14,13 (ÍJn 2,24b; lMóz 24,54-67; Jel 2,18-29) Izráel népe az egyiptomi sereg elől menekül, és emberi számítás szerint nincs sok esélye. A szabadítás csak felülről, Istentől jöhet. Mózes nagyon világo­san látja a helyzetet; s nekünk is meg kell értenünk: a mi megváltásunk - bármilyen úton próbálnánk is menteni az életünket - csak az értünk kereszthalált halt és feltá­madt Krisztusban, élő és jelenvaló Urunkban van. A szabadítást ember nem szerez­heti meg magának, az a Golgota fáján végeztetett el. Ám a félelem, a bizalmatlan­ság, a lázadás, a bűnök - tehát mindaz, ami eltávolít Istentől - elleni naponkénti küzdelem, a „helytállás” igenis feladatunk. Nem úgy, mint akik bármit is tehetnek magukért, hanem úgy, mint Isten gyermekei, megváltottak. CSÜTÖRTÖKI SZent v“rost’ az% Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a ** **** mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, akifér­je számára van felékesitve. " Jel 21,2 (Zsolt 48,9; 2Móz 19,3-9; Jel 3,1-6) A Bib­lia számos prófétai ígéretben és látomásban ad választ arra a kérdésre, hogy milyen lesz a világ azt követően, hogy Isten ítéletet tart. Nem hagy kétségben afelől, hogy mindannak, amit az ember megróntott maga körül (a teremtett világnak, az emberi kapcsolatoknak stb.), vége lesz. és Isten újat teremt. Ez ma még csak hittel ragad­ható meg, és Isten hűsége a garancia arra, hogy minden úgy fog történni, ahogyan prófétái és apostolai által hirdette. Pál Írja: „Imádkozzatok értem, hogy adassék nekem az ige, ha szóra ■.■«.PB.**» nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát. ” Ef 6,18.19 (5ÍVfóz 30,14; 1 Pt 4,1-6; Jel 3,7-13) Egy világhírű operaénekesről olvas­tam, hogy minden áldott nap vesz énekórát. Vagyis nemcsak gyakorol, hanem ta­nárhoz is jár tanulni. Hogyan, hát neki mi szüksége van még tanulásra? - gondoltam. Mindez Pál szavairól jutott eszembe. Ő mint Krisztus evangéliumának legáldottabb hirdetője, aki a Lélek által szólt - s aki mindig igazi alázattal nevezte magát kicsi­nek, méltatlannak, gyengének -, imádságra kéri az efezusi testvéreket. A kulcsszó: a titok. Az evangélium hirdetője mindig legyen tisztában vele, hogy Isten ügye, Igé­jének hirdetése szent és nagy dolog! Nem vagyunk rá méltók, hogy „szóra nyissuk szánkat”, de mégis, Isten kegyelméből hirdethetjük Őt. Mint lelkészek, mint gyüle­kezeti tagok: csakis azzal az alázattal, amivel Pál. Q7ÍTMRAT ”^em ember az Isten, hogy hazudnék. ” 4Móz 23,19 (Jn 4,24; Préd 12,9-14; Jel 3,14-22) Választási kampány idején egyébről sem szól a közélet, mint ígéretekről. Ilyenkor markánsan kimutatható, hogy bizony az ember - és ebből következően minden emberi közösség -1 -gyón „rugalmasan” ke­zeli saját, önként te éreteit, és a kimondott szónak alig van kötelező ereje. Ha­zugsággal vannak megterhelve kapcsolataink: egymásnak, de főleg Istennek sem mondunk igazat. Isten nem ember, mégis valóságos emberré lett a szeretet által Jé­zusban, az Emberfiában. Mert megígérte, hogy Megváltót küld. Tennünk kellene azért, hogy a mi ígéreteinkre is építeni lehessen. Kőháti Dorottya SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASARNAP A Szőlősgazda hűsége Ézs 5,1-7 ISTENTISZTELETI REND _________________ Bu dapesten, 2002. október 13. , SL. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Balicza Iván; du. 6. Balicza Iván; II., Hűvösvölgyi út 193. fl __ Jg Fébé de. 10. Zászkaliczky Pál; II., Modori u. 6. de. fél 11. . Sztojanovics András; Pest- hidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. Fodor Viktor; Csillaghegy-Békás- megyer, III., Mező u. 12. de. 10. Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Nepp Éva; Újpest, IV., Leibstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; de. 11. (úrv.) Cselovszky Ferenc; du. 5. szeretetvendégség; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Heinrichs Eszter; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/b de. 9. (szlovák) id. Cselovszky Ferenc; VIII., Kará­csony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Kinczler Irén; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Kinczler Irén; X., Kerepesi út 69. de. 8. (úrv.) Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Schulek Mátyás; de. 11. (úrv.) Magassy Sándor; du. 6. Győri Tamás; XI. , Németvölgyi út 138. de. 9. Blázy Árpád; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Horváth-Hegyi Olivér; Budahegyvidék, XII. , Kékgolyó u. 17. de. 10. Madocsai Miklós; du. 5. orgonahangverseny; XIII., Kas­sák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 43. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV., Gyarmat u. 14. de. fél 10. (úrv.) Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. Jankó Béláné; Rákospa­lota, XV., Nagytemplom, Régi Fóti út 73. de. 10. Veperdi Zoltán; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. (családi) Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány 1. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Kosa László; Rákos­csaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoskeresztúr, XVII.. Pesti út 111. de. fél 11. Kosa László; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Eszlényi Ákos; Pestszentlőrinc, Ismét elérkezett az ősz gyönyörű színei­vel, és elérkezett a szüret ideje is. Lassan kiderül, milyen az idei termés, egymást érik a szüreti bálok, gyümölcskamevá- lok. Sajátosan illeszkedik ebbe a sorba a Szentháromság utáni 20. vasárnap alap­igéje, ahol szintén szüretről van szó, Is­ten szüretjéről. Azonban ez a szüret nem olyan vidám, hiszen a várva várt termés elmaradt. A sok fáradság, a gondos mun­ka nem azt az eredményt hozta, amit a gazda jogosan elvárt volna. A végkifejlet itt a csalódás és az ítélet kimondása a csalódás okozója, a hálátlan, terméketlen szőlő felett. Ezután nem hallatszik más, csak jajkiáltás. Isten nagyon bőkezű gazdája szőlős­kertjének. Mindent megtesz, folyamato­san gondoskodik róla, komoly áldozatot is hoz érte. Erre Pál apostol is rácsodál­kozik: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt min­dent?" (Róm 8,32) Annyira megszok­tuk, természetesnek tartjuk Isten gondos­kodását, hogy gyakran már fel sem tűnik, észre sem vesszük. Pedig érdemes lenne végiggondolni: minden egyes új reggel, minden ébredés, minden falat étel vagy eredményesen végzett nap, ép­ségben, egészségben megért este Isten szüntelen gondviselésének jele életünk­ben. Megszokott, apró dolgok, de ezek­ben is ott rejtőzik Isten féltő, atyai szere- tete és gondoskodása. Ézsaiás példázata úgy kezdődik, mint egy szerelmes éneke. Ám hamar komor­rá válik a kép, és felhangzanak az ítélet Meghívó Október 15-én, kedden 18 órakor a józsefvárosi gyülekezet templomában (1085 Bp., Üllői út 24. II. emelet) Kosa László és Tőkéczki László mutatja be Kertész Botond „Evangélium és szabadság, az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben” című könyvét. szavai. A csalódott gazda nemcsak hogy sorsára hagyja szőlőjét, hanem az azt vé­delmező kerítést is lerombolja, meg­gyorsítva ezzel a pusztulást. S azok, aki­ket az előbb még tanúkul hívott, hirtelen vádlottakká válnak, amikor rámutat: ti vagytok ez a terméketlen szőlő! Most ránk mutat így. Most mi va­gyunk a terméketlen szőlő! Mire várunk még? Mit tegyen értünk Isten, hogy vég­re meghalljuk szavát, hogy végre vissza­találjunk hozzá, hogy végre jó gyümöl­csöt teremjen életünk? Isten mindent megadott az embernek, amire szüksége lehet az élethez, az örök élethez. S mégis, az embernek valami más kell, valami, amit többnek gondol, de ami csupán szemfényvesztés, félreve­zetés, csapda. S az ember belesétál ebbe a kelepcébe. Törvényesség és igazság: a ma embe­rének fontos igénye. Ezekre törekszik, ezekre vágyik, de olykor nagyon messze van tőlük. Sajnos egyre több az önké­nyesség, a kiáltó gazság. Ha itt most befejeznénk az Isten sző­lőjéről való gondolkodást, nagyon elszo­morító kép állna előttünk. Az ember há­látlan, tehetetlen és telhetetlen teremt­ménye Istennek. Nem képes viszonozni a kapott gondoskodást, szeretetet; ítélet és pusztulás vár rá. De mindezek ellenére él a reménység is: „Ha mi hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja ” (2Tim 2,13). Isten hűsége az, amiben megkapaszkodhatunk, ami táplálja, élteti a reményt. Nem hagyja sorsára mind­örökre szőlőskertjét, s ahogyan össze­gyűjti szétszórt népét, úgy könyörül Jézus Krisztusért minden megtérő bűnösön is. Istennek ez a végtelen kegyelme in­dítson bennünket is őszinte bűnbánatra, hogy neki tetszőén éljünk, hogy életünk ne vadszőlőt teremjen, hanem bőséges gyümölcsöt hozzon! Ámen. Galgóczi Lívia Magdolna XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsé­bet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sá­muel; Csepel, XXI., Deák tér de. fél 11. Missura Tibor; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 57. de. 10. (úrv.) Endrefify Géza. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP a liturgikus szín: zöld. A vasárnap lekciója: Mt 12,33-37; az igehir­detés alapigéje: Ézs 5,1-7. HETI ÉNE­KEK: 52, 488. Összeállította: tszm • • a SAROK 3 £ 5 Qü 3 5­Megbecsült ajándék nyomán születik a hálaadás (A prefáció első része) „Valóban méltó és igaz, illő és üdvössé- ges, hogy mindenhol és mindenkor há­lát adjunk neked, mindenható Atyánk és örök Istenünk, a Jézus Krisztus által...” - mondja vagy énekli a lelkész, miután elhangzott a közte és a gyüleke­zet közötti, ünnepélyesen mozgalmas párbeszéd, amely az Úrnak való hála­adásra hív, és amelyet a gyülekezet „Méltó és igaz!” felkiáltással fogad. Az egész kereszténységben prefá- ciónak nevezik azt az imádságot, amelynek a kezdő sorait idéztem. A prefáció három részre tagolódik. Idé­zett bevezetése minden alkalommal azonos szövegű. Középső része az egyházi esztendő ünnepei és szakaszai segítségével mondja el, köszöni meg, amit Isten Jézus Krisztusban tett ér­tünk, hogy a prefáció záradéka ismét azonos szöveggel vezessen át a gyüle­kezet énekelte „Sanctus”-ra („Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene...”). Most az említett bevezetésre figye­lünk. Hódoló hálaadás szólal meg ben­ne. Nem udvariaskodó illendőség szü­li ezt a hálaadást, hanem Isten „nagy­ságos tetteinek” hitben is megélt való­sága. Keresztény hitünkhöz a bizalom­mal való kérés, sőt könyörgés is hoz­zátartozik, de nem élhetünk hálaadás nélkül. Emlékezzünk, hogyan kéri szá­mon Jézus Krisztus Urunk a tíz meg­gyógyított leprás esetében a kilenc há­lájának elmaradását. A prefációban azonban a hálaadás a mindennél na­gyobbat köszöni meg: Jézus Krisztust, aki a szentségben kenyér és bor színé­ben testét és vérét ajándékozza ne­künk. Hálaadásunk egyben előrevéte­lezi azt a napot, amikor már semmit sem kérünk, csak hálaadással imádjuk az urak Urát és a királyok Királyát. El­kopott, sokszor formálissá vált a „hála Istennek”. Számtalanszor csak illedel­mes változatává lett a „szerencsém volt” fellélegzésnek. A prefáció beve­zetése arra is tanít, hogy a beszédünk is fegyelemre szorul, hogy a hálát adó ismételten megélje, miért és kinek ad hálát. A meg nem köszönt ajándék ugyan valóságos adománya Istennek, de csak a megköszönt ajándék üdvös- séges. Az úrvacsora kenyerében és bo­rában akkor is magát ajándékozza Jé­zus Krisztus, ha elmarad a hit bizalma és hálája, de csak akkor lesz a hit aján­déka üdvösségünkre, ha a hit bizalmá­val és hálájával fogadjuk. Üdvösséges hálaadás méltó és illő az üdvösséges áldozathoz. Ez a hálaadás szívesen keres társa­kat „mindenhol és mindenkor”. Erről a teret és időt átfogó hálaadásról bő­vebben majd a prefáció harmadik ré­szében esik szó. Most csak annyit, hogy nincsen olyan hely és helyzet, idő és esemény, amikor ez a hálaadás ne lenne „méltó és igaz, illő és üdvös­séges”. Iszonyatos idők, elképzelhe­tetlen helyek és helyzetek poklából is felhangzott, a halálra szántak is az él­tető Urat dicsőítették vele, a kény­szermunkában elgyötört kezeket is a hálaadás ősi gesztusába tudott emelni. Istenhez, aki mindenhatóságában is Atya, elesettségben, „karóra bilincse­ink” (Illyés Gyula) szorításában is „örök Istenünk”. Az egyház, a gyülekezet, az Isten családja ebben a hálaadásban beáll Jé­zus Krisztus mögé. Minden ajándékot „Vele együtt” kapunk, és valamennyit „Vele együtt” köszönünk meg. Rá néz­ve, hatalmába és irgalmába rejtőzve adunk hálát. Megszoktuk, hogy csupán záradékként értsük, amikor a „mi Urunk Jézus Krisztus által” formulával fejezzük be az imádságot. A prefá­cióban azonban a kezdő részben hivat­kozunk Krisztusra! O ugyanis újat kez­dett, amikor a kenyeret a kezébe vette, hálát adott, megtörte és nekik, nekünk adta, adja. Ezért: „Húsvét mennyei ke­nyerét Várja éhező lelkünk, Életadó eledelét, Hogy győztes erőt nyerjünk. Krisztus ez a szent kenyér. Más kenyé­ren a hit nem él. Benne mienk az élet. Halleluja!” (Ékv215, 6.) Fehér Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents